Rácz Péter

„SZÁLLÁST AKAR KÉRNI”

1998 január

„SZÁLLÁST AKAR KÉRNI”

Nehéz lesz cipelni, gondoltam, s hogy nekem ez a test szinte megismerkedésünktől ismerős. Jó volt vele kezet fogni. Néhány lapockaveregetés, egyébként nem érintettük egymást. Csoportos nudizmus a Körös partján negyed évszázada. Apám koporsóját vinni – az morbidnak tűnt az első pillanatban, hisz mindig a saját lábán ment. De be kellett látnom, ez az utolsó és megtagadhatatlan fizikai közelség ahhoz, akiből végül is vagyunk.

vakarózunk

Aztán meglepett a csenevész urna, benne a nem látható por, amivé lett, örökre bezárva. A lelkész, I. G. teste egyelőre pótolja a súlyveszteséget. Összezsugorodott. Mi pedig zsírosak, nehezek, büdösek vagyunk és vakarózunk, mihelyt kicsit kisüt ránk a nap. Azt hiszem, rajtam kívül senki nem látja: A. fölött hatalmas száraz ág himbálózik. Miféle kéz óvja? Talán az, amelyiket nemrég láttam a víz fölé emelkedni? Nem tudom levenni a szemem a faágról: vastagabbik vége pontosan A. feje fölött lengedez. Az élő ágaktól függ A. élete s közben a halottról beszél.

A szigeti bejárónál, leszállva a villamosról kivételesen balra akartam menni. Szokásos utamra, jobb felé hirtelen feltörő énekhang térít vissza. Mi ez? Zenész, koldus itt nem él meg, különösen a reggeli órában. Aki futni, úszni, teniszezni jár, vagy onnan jön, az siet. Ez a hang azonban mélyen kieresztett, nyugodt, és bár egyetlen szavát sem értettem, fenséges volt. A falfirkás aluljáró rozsdás elemei közül kiérve látom: a lépcső aljában egy férfi áll. A negyvenöt körüli, alacsony, zömök, ritkuló fényes fekete hajú emberen strandpapucs, kék susogó nadrág, elöl nyitott tréningfelsője alatt atlétatrikó fedi szőrös mellét. Arca kicsit duzzadt. Hóna alatt azt a fajta mappát szorongatta, amit az utcára szabadított kérdezők tartanak kezükben.

solen feyissa 5nzyshozhx4 unsplash

A férfi jobb karját szelíden magasba tartva, tenyerét lefelé fordítva énekelt. Onnan, ahol állt, már látszott a víz, az újlipótvárosi Duna-part és néhány hajó. Intést, áldást és kérést egyaránt kifejezett a karmozdulat. Önkéntelenül odanéztem, a néhány szó, amit megértettem, mintha búcsúztatna valakit, aki – úgy tűnt: egy nő – vízre szállt, s hosszú útján ez az áldás óvja.

Lehet azonban, hogy ima volt, amit feltartott jobb kezének kissé behajlított tenyerével magához a folyóhoz intézett. Az áradás elmúlt már, de a szokottnál nyugtalanabb és nyugtalanítóbb volt még a folyó. A férfi hangja szabadon szállt, bátorsága, ha volt is benne panasz, hirtelen leleplezte kisszerű sietségemet, a városi élet esetlegességeit. Nem álltam meg, csak odafönt. Ebből a távolságból már nem kellett attól tartanom, hogy kíváncsiságommal megzavarom a jelenetet, amelyről fogalmam sem volt, micsoda.

totemállatok

Szigetre igyekvők haladtak el néha mellette, ahogy kibocsátotta őket a villamos. Többségük ügyet sem vetett rá, nem lassítottak, talán észre sem vették. Egy magas, karcsú lány elmosolyodott, a férfi is mosolygott, sőt talán ő volt az, aki kezdeményezett. Magam is évekig jártam le a Dunához, pontosabban fel, a ház mögötti homokdomb tetejére, ahol közelebb voltam (tíz méterrel?) az éghez (mi is az?), és egyúttal láttam a folyót is Kisorosziban. Elég hamar – ismeretségünk kezdetén – úgy alakult, hogy falusi WC-t építettünk együtt. A munka megbízás volt, vagy inkább önként vállalt feladat MM kedvéért, szerettük is őt a másik szeme láttára, felváltva. Illetve – egyszer legalábbis – úgy volt, hogy MM alagsori lakásába olyankor érkeztem, amikor éppen ágyban voltak, ami nekem nem esett rosszul, elég érthetetlen, holott én is ebben a reményben jöttem. Már túl voltak (?) egy szeretkezésen, vagy nem ment a második, ezért hamarosan átadta a helyét MM mellett a takaró alatt, az ilyenkor elmaradhatatlan tréfálkozások közepette. Mindhárman elégedettek voltunk, mintha ő a leginkább, miközben félig hátat fordítva a falra festett valamit. Ebből élt akkoriban, könyveket illusztrált, főleg a tussal készült totemállatokra emlékszem, kettőt MM Tűzoltó utcai lakásába is pingált, amit MM halála után lefestettem, de neki külön értesítést küldtem, hogy nem az eltüntetés, hanem a megőrzés szándékával.

Átellenben a nagymarosi vonat húzott el a fák között, hangját visszaverték a visegrádi hegyek, s olykor mély morajlás, ütemes küszködés jelezte az árral szemben közlekedő újabb hajót. Szemben a hegycsúcson, onnan nézve Nagymaros fölött, néhány fa meredt a lila égre. Vajda Júlia és Bálint Mariann, őket juttatta eszembe mindig. A Föld, Ég, Víz, Tűz Istenéhez, Mindenek Urához imádkoztam, mindennap kimentem erre a csúcsra, bármilyen hidegben, esőben, ez a legkevesebb, gondoltam, gondolom ma is. Az árnyékszék, amit versengve építettünk, várakozásunkkal ellentétben nem lett irodalomtörténeti zarándokhely, a célnak azért évekig megfelelt, mígnem átadta helyét egy újabb, már F-fel épített, stabilabb szerkezetnek.

Négy lecsupaszított, karvastagságú akáctörzs, az egyiket szándékosan gyökerével lefelé ástuk vissza a homokba, hátha kihajt, mint gyerekkoromban a hinta egyik fája, három oldalról körbeléceztük, míg előre függöny került. A négy oszlopot felül vékonyabb ágakból keret fogta össze, s kátránypapírral borítottuk eső ellen. Ráértünk ilyesmire.

solen feyissa cgrxwnfsvbi unsplash

Ekkor már táncolt. A maga ritmusára, kissé csoszogva, körbefordulva, egyik karja most is a magasban, a másikkal azt a mappát szorongatta. Csupa test, remegő, érzéki, nem úgy, mint a másik, amely már nem az, sem az esszenciája, csak a maradéka.

Közben A. elővette a rumos üveget. Az ág még mindig nem zuhant rá. Sírbeszéd közben érte a halál, az ilyesmin csak nevetni lehet. Vagy ha elviszi a mentő. Odalenne ez a komorság. Felborulna a forgatókönyv. Ha az ág agyoncsapja, egy füst alatt őt is odatemethetjük, persze hamvasztás nélkül. Én már sok éve abbahagytam a rumivást, szemem se, gyomrom se bírta a portorikóit. De ők folytatták ezt is a sírig, hogy konkrét legyek. A szertartás nemhogy nevetségbe fulladt volna, hanem. Tartoztam odamenni, s mert jutott még, tartoztam inni, egy kortyot pedig a földre löttyinteni. Tartoztam volna beszélgetni vele, kettesben és mikrofonnal, az „utókornak”, de tartozásom – ahogy mondják: „most már örökre” – kiegyenlítetlen marad. D. kardja most már ott lebegett fölöttem is.

általa üzent

A tenisz, amelyért az imént még hármasával vettem a lépcsőfokot, már nem volt fontos. Nézni akartam, megfigyelni, kilesni. Megszólít valakit, üzen neki? Meghatotta a folyó látványa? – reggel nyolckor, a budapesti Margit híd közepén a szigeti bejárónál, ott, ahol gyakran magam is kihajolok a víz fölé, elveszni kicsit az örvénylésben vagy megcsodálni a hídszerkezetet. Száz évvel ezelőtt még nem létezett a szigeti bejáró, és kicsit korábban – az akkori térképek megegyeznek ebben – a sziget déli csúcsa mellett volt még egy kis sziget a budai oldalon, amit aztán elhordtak, vagy hozzátapasztották a nyulakéhoz. A Víz istenét szólította meg, általa üzent valakinek? Úgy hiszem, egy nőnek, talán a lányának, aki távol volt. Vajon tényleg elment a nő a folyón, északra, ahonnan csak 2000 után jön vissza, avagy ő távolodott el tőle a szívében? De mindenképpen nő (maga a folyó is az), a kézmozdulatából éreztem.

Mondják, hogy az utolsó napja (agyoperáció után!) szörnyű kínokkal telt. Valamiféle eutanázia is szóba jött. Vita volt. Ő persze már mindenkin túl. Volt ideje. „Még volt ideje.” Az egészet másoljam ide? Majd odébb. Már volt ideje kínlódni. Tiszta középkor. Amikor még nem tudtak segíteni egy sebesültön. Sebesülten otthagyták, talán odament egy gyerek és nézte, vagy rászállt a légy, el kellett tűrni. Túl volt, megírta a füzetét.

A jövő, a jövőm nemigen foglalkoztat: reménytelen eset vagyok (a nyugdíjpénztárak számára). A múltam foglalkoztat. Arra milyen díjat adnak? Solti jóval az ezredforduló utánra is kötött le hangversenyeket. (Előleg volt?) Én is be vagyok táblázva. Táblás ház lesz, ahogy elnézem, még évekig. Kitesszük a táblát. Minden napom foglalt. Élek bennük.

solen feyissa wtgjbfmo8na unsplash

Miért a halálnak van szele? Az élet meg: szellet. Odamegy egy gyerek és nézi. Nem a halált, nem az életet, hanem azt, aki széthasított koponyával, átdöfött testtel fetreng. Pestises. Elüti az időt, míg üt az órája. Abban a gyerekben mi játszódhat le? Ölni fog, vagy öletve lenni? Vagy él, mintha mi se történt volna. Pedig éppen mise történik, pontosabban gyászbeszéd, G. (I. G.) belekap a búcsúszavakba, elmondja egy álmát (az övét), tegnap pedig nekem meséli valaki, hogy a Tűzoltó utcai lakásban látta MM-t barna ruhában, hátratett kezébe kapaszkodva guggolva megy utána (ő). Megszaporodnak ezek az álmok.

Mintha a tengernek, vízesésnek énekelne, nem ennek a már apadásnak indult, őszies folyónak. Tizennégy fok van, az a felülről tizennégy fajta, nem hűvös, hanem frissülést hozó, ezért nem fázom én sem, de végigborzongok. Nem állhatok meg, nem csodálkozhatok, egy másodperc alatt rögzítem a látványt, majd továbbmegyek. Ez az összeszorított, betonteknőbe terelt folyam ismeretlen arcú istenként fogadja a hódolatot. Kérést, imát. Én összeszorítom a kezem ima közben. A haszidok meg lengenek, rázzák magukat, szinte szétesnek. Mindent szabad.

A helyzet az, hogy meghatódtam, bár nem tudtam, mi az, aminek részese vagy tanúja vagyok, és a kettő közül melyik. Ő, közelmúltbeli halottunk – képe itt mereng, néz, bámul, vigyorog (kicsirácz) az újságkivágásokról az asztalomon – jut róla eszembe október sárgás nyárdélelőttjén, és az egész Fellini kameraállására emlékeztet, talán ezért ugrálok halottról halottra, sőt, nem halotthoz szólt-e ő is a víz fölött, nem neki énekelt, nem neki táncolt-e? Olyasmi ez, ami miatt régen mégsem disszidáltunk, meg persze, és elsősorban a nyelv miatt nem, amibe beletartozik ennek az embernek az érthetetlen kántálós nyelve is, az a panaszos, magasztos nyelv, nem az enyém, de az enyémbe asszimilálódóé, ahogy vízre bocsátotta üzenetét.

lovagi gesztus

Ugyanebbe a kategóriába tartozik az a graciőz mozdulat is, amivel a kicsit szakadt, melós tartású, de munkanélkülis mozgású, már nem éppen fiatal ember hirtelen lehajol és széles, teátrális mozdulattal, a cigit gyorsan a szájába téve, hogy keze felszabaduljon, fölemel a járdáról és félredob két gimnazista lány elől valami szemetet, és – hála, hála Istennek! – azok kacagva méltányolják e nem éppen Szív utcába – mit beszélek: Igenis A Szív Utcába! – illő lovagi gesztust. Az ewig weibliches elől lett itt megtisztítva az út, és – csoda – mind az ewig weibliches, mind az ewig männliches működött. Egy pillanatra.

S ha már nem disszidálunk, hallgatom egyedül, vasárnap délelőtt a nyitott ablakon azt a sejtelmes, halk dallamot, amit valaki odalent fütyül. Meg kell fognom az asztal lapját, hogy ne álljak fel, ne nézzem meg, ki az. Ez a fülé, csak a fülé: egy kopogósabb cipő, egy nő, aki egészen halkan mesél valamit, a férfi fütyül hát, s valami szaporábban karcolja az aszfaltot, kutya, kutyát sétáltat tehát egy férfi és egy nő, lassan, lassan és nyugodtan beszél a nő, s valami halk, finom melódiát fütyül a férfi. Ne nézd meg, ki, miért kell neked az Angyal utcában szépen pofára esned! Bár: miért ne kellene, miért jó becsuknod a szemed, és azt hinned, Párizs ez, csak ott van ilyen dallam. Miért csak ott van, nem tudom. Semmi mást nem kívánok, csak hogy ezt a dallamot ne felejtsem el életem hátralévő részében. Vagy hogy legalább úgy éljen az emlékezetemben, mint a füttyentésre utánozhatatlan hangsúllyal mondott I love you Ferreri kulcstartójából. Legtöbb nyaramban volt egy pillanat, mindig vízhez kapcsolódott, amikor úgy éreztem: ez maga a nyár, csúcs, jobb, szebb nem lehet. S ha az megvolt, jöhetett a tél. Ez a dallam, ne használjak nagy szavakat, az életemben ez a bizonyos csúcs. Nem tudom elismételni, csak emlékszem rá, szól bennem, majd egyszer, sok minden után, lehet, hogy már öreg ember leszek, eszembe jut, hogy volt egy ilyen dallam, amire emlékeztem, emlékszem, hogy hallottam, iszonyatosan fiatalon, még a múlt században, meg a múlt ezredben, persze az 1880 és 1960 közötti nyolcvan év sem volt kutya. Nyolcvan év, de mintha kétszáznak tűnne, az impresszionistáktól az űrrakétáig, akinek kedve volt, harcolhatott is. 1916 és 1956 között ugyanúgy negyven év van, mint 1956 és 96 között. De elmondhatom-e majd, hogy „még volt időm…”? Hm.

solen feyissa lwleimlzol4 unsplash

Erről a „hm”-ről írt egyszer egy kis glosszát. A BBC-ben csúszott ki egyszer a bemondó száján ez a „hm”, mikor lekonferált egy komolyzenei művet. Benne volt: elismerés, hogy ez príma volt, olyan volt ez a „hm” (elkértem a hangfelvételt, meghallgattam), mint az angol gyep, némi igazságtalansággal: amilyen 300 év múlva (2297-ben) lesz nekünk.

derűs lélekkel

Halotti értesítőjét megtervezte. Persze nem úgy, ahogy mások sírhelyet és követ vásárolnak maguknak. Megdöbbentett vele mindenkit, a szöveget a rádió híreiben mondták be, közölte újság is. És ha van akár egyetlen egy olvasó, aki nem ismeri, idemásolom a teljes szövegét: „Halálom esetén azt szeretném, ha az értesítő szövegében benne lenne (esetleg utalva arra, hogy kívánságomra): életével elégedetten, a túlvilági lét káprázata nélkül, békében, derűs lélekkel halt meg. Még volt ideje, hogy szeretteire, barátaira, kedves ismerőseire egyenként is szeretettel gondoljon.”

Az ember, aki a Dunához szólt, cigány volt. Aki az Angyal utcában sétálva a dalt fütyülte, barna pantallót, papucsot, tréningfelsőt viselt, és a feleségét egyszerű, meghitt mozdulattal karolta át. A lányok útját megtisztító fiatalember arca egyszerre volt lovag módjára komoly és játékos. Csalog Zsolt nyár elején felhívott, hogy nem fog ez menni, ez: az élet. Utána a felesége úgy beszélt telefonban a kapcsolatukról, ahogy nőt még nem hallottam férfiról beszélni. Kimentünk meglátogatni a gyerekekkel, megint elhitette: minden jól van. Két hét múlva beugrottunk hozzá egy csokor virággal, közben nyilván elmentünk a gesztenyefa mellett, amelynek tövében három hónap múlva hamvainak felét szórják. Megint később gyerekeim az autóból vették észre az Andrássy úton, ott állt, benevetett, integetett, zöld lámpa. Ekkor láttam utoljára.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás
kép | Solen Feyissa, unsplash.com