HADD HIGGYÉK

Ha elhúznám ezeket
a nagy fehér függönyöket,
amelyek eltakarják a fagyos tájat,
a kocsinyom tarajos peremét,
a hóból reggel még kiálló avart,
amit tegnap olyan érthetetlenül
könnyű szívvel rugdaltam,
ha ugyan nem emelkedtem föl közben kicsit,
karommal és kabátszárnyaimmal
egyensúlyozva a mező fölött be az erdőbe,
és rászálltam az egyik irdatlan fenyőn
rakott fészkemre. Hadd higgyék,
káprázik a szemük: mit tud ez a bácsi,
ha produkálni akar néhány súlytalanságra
utaló trükköt.

De hetek óta nem húztam el,
nem láttam mást, mint néhány fakitermelő
munkás keze nyomán: fekvő csupasz törzset,
bólogató lombkoronát, nyögés, sóhaj kísérte
belenyugvást, takaró alá bújt jeget, megadást
és megvonást. Nem látok mást, sivár jelent
kell hinnem távoli kacagásnak,
de legalább mosolynak. Mosolyodnak.

kép | Michał Koralewski, flickr.com