EGY HASZID TÖRTÉNETRŐL
1994 szeptember
Mielőtt imádkozni ment, Uri rabbi elrendezte a ház dolgait, majd búcsút vett feleségétől és gyerekeitől.
Választhattam volna a mintegy ezerkétszáz haszid történetből szebbet is, jobbat is, vagy egyszerűen valamelyiket „kedvenceim” közül, hiszen majd mindegyik csábít, talán túlzottan is csábít a kommentárra. S a rövidek egyike-másika – Martin Buber feldolgozásában legalábbis – mintha a zen pofonjának csattanását is visszhangozná. Ez nem. Nem is történet. Csak egyszerű, egymondatos tényközlés. A szöveg nem árulja el, de úgy érzem, a reggeli ima az, amit elvégezni – mint valami szakadék felé – indul a rabbi az imaházba. Hogy mit jelent számára ez, előkészületeiből tudjuk meg. Elrendezi a ház dolgait, vagyis minden eshetőséggel számol: a búcsú, ha mindennapi is, érhet nem mindennapi véget. Egy idevágó másik történet a fenyegetettséget sejteti: a tanítvány kérdésére, hogy mit szándékozik tenni néhány óra múlva, a rabbi – egy másik – rádörren a kíváncsiskodóra: sejtelme sincs, hiszen előbb imádkozni fog, s ki tudja, hogyan végződik találkozása Istennel. Ámbár nemcsak az imában találkozhatni Istennel, mert – így a haszidok – minden dologban ott rejlik az Örökkévaló egy szikrája s így a vele való találkozás lehetősége is. Nem a gyerek képzeli így Isten mindenhol-jelen-valóságát? Én mindenesetre hasonlóan voltam vele, meg az istenfélelemmel is. Akkor pedig a némaság lakatját érzi száján az, aki éppen beszélgetőtársat keres magának. Ám egy történetet talál:
hallgattak
Amikor Mendel rabbi, a vorki caddik fia és Eleázár rabbi, a kosznici maggid unokája először találkoztak, kísérők nélkül bementek egy szobába, leültek egymással szemben és egy órán keresztül hallgattak. Később beengedték a többieket is. – Nos, készen vagyunk – mondta Mendel rabbi.
Amikor Mendel rabbi Kockban járt, megkérdezte tőle a kocki rabbi: – Hol tanultad a hallgatás művészetét? – Mendel rabbi már majdnem válaszolt, de aztán meggondolta magát és inkább a művészetét gyakorolta.
A minimalizmus (az-e?) – amelynek jegyében e történeteket elkezdtem – ki is mondható:
Megkérdezték Aron rabbit, mit tanult mesterénél, a Nagy Maggidnál. – Egyáltalán semmit. – És amikor tovább faggatták, hozzáfűzte még: – A semmit tanultam nála. A semmi értelmét tanultam meg nála. Megtanultam, hogy semmi vagyok és mégis vagyok
valamibe ágyazva
– abban a reggeli imában mindenképpen, szemközt Istennel, hátrahagyva házat és híveket. Az egyedüllevés, annak feltétele, hogy egyáltalán semmi lehessen, mindig feltételezi a valamit: a hagyományt, a közösséget, a családot: búcsút vett feleségétől és gyerekeitől. A hagyomány és a hagyomány megtagadása (megújítása?) (Mindent pontosan úgy csinálok, ahogy az apám: ő sem utánzott senkit, én sem utánzok senkit), az ima ebbe a valamibe ágyazva lehetséges: ha volt kitől elbúcsúzni, ha van kit (Izsákot) feláldozni. A kettő között (mondjuk a nem ima és az ima között) látszólag egyszerű matematikai különbség van, az elsőtől a másodikig eljutni mégis a legnehezebb – ez azonban már egy másik történet:
Valaki eltévedt az erdő mélyén. Egy idő után újabb ember tévedt el ugyanott és találkozott az elsővel. Anélkül, hogy tudta volna, mi történt vele, megkérdezte tőle, hogy melyik úton lehet kijutni az erdőből. – Azt nem tudom – válaszolta az első –, azokat az utakat viszont meg tudom neked mutatni, amelyek még mélyebbre vezetnek az erdő sűrűjébe. Utána pedig majd együtt megkeressük a kivezető utat.