Rácz Péter

CSAK ÁTHÚZOM

1996 november

CSAK ÁTHÚZOM

És talán: mások életének résztvevője,
emlék, persze, ha nem akarom is,
vagyok, nem célja, de nem is csak kísérője ez
életemnek, amit ki tudja miért így, magamnak és nekik
élek, jóllehet nem új, amit még megélek. Egy csónakház,
benne egy gerenda, vagy az a lóversenypálya, ahová betenni,
majd rögtön kitenni lábam volt szerencsém Saratoga Springs
híres pályáinak, államok szerte híres pályáinak egyikén.
Lómentes esemény, csak a combtövig érő hó
és a lelátó mögött lebukó nap dermesztő
látványa csalt oda. Rám fagyott leheletem,
dermedt mondókám belém szorult, ahogy a dzsipes őr
fegyverét igazgatta és rádióján szerény személyem
feltűnését jelentette. Nem az a hely,
ahol akár a beszédet, akár a látványt értékelik,
átellenben, a nemzeti lómúzeumban
melegedve, majd az utcán a gyerekek is mosolyogtak,
csak mosolyogtak rajtam, hát én vagyok a bolond,
akin elöl-hátul, vagy mert gyalog jár és fázik
nevetni kell? Megszállottságom értékelik
talán ilyen nem szokott módon, bár nem új, amióta a jövőt
emlékképpen élem, benne a gerenda, meg a ráhelyezett tárgyak,
vízhatlan sebtapasz, kulcs, egy szokol, értékét
vesztő óra, mert átváltottam már más időre, lassúbbra,
régibb módira, ahol a nap járása, vagy a jelentkező
életfunkciók tagolják a napot és az étel elkészítése
is rítus, mint amikor még nem ezt a kort éltük,
a sebtapasz: pólyáról levágott géz és nagy tekercs
leukoplaszt darabkája volt. A géz széle
kicafrangosodott, víztől kiázott, mi védte a sebet?
talán a sárga sebhintőpor megragadt nyoma, vagy a
jóisten, mint mindnyájunkat, oly csoda, mint egy
régi perzsaszőnyeg épen maradt sora. Végül behegedt
és a vágás fönnmaradt nyoma, egy esemény emléke,
köti össze az épen maradt pontokat.
E tárgyak jelentik, meg egy gerenda,
amely áthidalja, amire én nem vagyok képes,
csak áthúzom az időn, és a belévert szegekről
leaggatom lányaimmal újra élt időm foszlányait.
Ismételnek engem, ahogy én is előttem volt életek
sorát élem újra, kicsit úgy, kicsit máshogy
élek a kapott eséllyel, rímelek múltra és vagyok
később hajdannak nevezhető események kezdő sora.
Egy cseresznyefa, ahová kötelet húztunk szárítani,
persze drót volt, csak mi neveztük így anyám nyomán,
valahonnan neki is származik ez a szó, hogy valahová
elszármazzon tudtunk nélkül, de általunk, akkor akasztható le,
amikor kell, cseresznyeéréskor seregéllyel volt tele,
ma rigó járja, fekete, iskolából jövet hessentettem el
őket, hogy behozzam cseresznyeevésben délelőtt szerzett
előnyüket. Volt egy hosszabb kötél is, ez is drót,
erre egy egész nagymosás dolgait lehetett akasztani,
a nyár és szilvafa között, talán végig, ameddig ott
éltünk. Egy megrepedt az itteni gerendákból,
valamiért kiálltak ezek a fehér mennyezetből, mint
parasztházaknál, az volt a miénk is, szegek álltak ki
belőlük, de lógni róluk semmi nem lóg az emlékezetemben.
Valahol máshol kell lennie, ami ott volt, szeg nincs
csak úgy, ilyen magasan, én legalábbis
nem hallottam még olyat. Persze sok minden kiválik,
gyakran a nem kiváló, inkább a salakja, és ami
megmarad, fényes lesz, egyre fényesebb, megüvegszik,
és látja, mint üvegszem én is.

kép | flickr.com