BELÉPÉS A KAPCSOLATBA

Ezzel a különös címmel rendezett szimpoziont Nagy András író, s valóban váratlan helyeken bukkant fel akkoriban a dán gondolkodó: filozófusok, pszichológusok, irodalmárok előadásaiban, színpadon, hangversenyteremben, sőt még egy kávéházban is. A Fekete Sas Kiadó gondozta testes kötetben most nyomtatásban is megjelentek az akkori szövegek. Ez adja az alkalmat, hogy – az összeállítás gazdagsága előtt fejet hajtva – a könyv előszavában is említett egyik hiányt, ha csak részben is, pótolni próbáljuk. Erre utalunk az alcímmel: a zsidó hagyományú bölcseletre gyakorolt Kierkegaard-hatást Martin Buber két munkájában vizsgáljuk.

Isten szabja meg

Az etikai felfüggesztéséről írt rövid esszéje szerint a Félelem és reszketés volt az a Kierkegaard-mű, amely az akkor még fiatal és szellemi impulzusokat kereső Bubemek az első ösztönzést adta, hogy az etikai és a vallási kategóriáinak viszonyát végiggondolja. Buber gondolatmenetében Ábrahám megkísértése olyan szituáció, amelynek tartamára az etikai föl van függesztve, a Rossz lesz a Jó, Istennek tetsző. Az általános helyébe olyasmi lép, ami kizárólag Isten és az egyes közötti személyes kapcsolaton alapszik. Az etikai emiatt viszonylagossá válik: az erkölcsi parancsot többé nem illeti meg az abszolút jelző. Az általános követése helyett Isten akaratának teljesítése a kötelesség, vagyis Isten szabja meg Jó és Rossz akár személyenként változó rendjét. Bár Kierkegaard saját bevallása szerint nem rendelkezett elegendő hittel, mégis szeretett volna egyes lenni (tervezte, hogy fejfájára azt íratja: ,,Ama Egyes”). De Regine Olsenről való lemondásának (egy évvel a Félelem és reszketés megírása előtt) is volt olyan momentuma, hogy a hit révén mégis azt remélte: visszakapja – miközben sokszor leírta: nem rendelkezik a hit bátorságával, illetve: ,,ha hittem volna, vele maradtam volna”.

Buber szerint Kierkegaard olykor sajátosan interpretálja a Bibliát: Isten ugyan áldozatot követel, de hogy mifélét, azt az egyesnek kell tudnia. Mózes első könyvében (22, 2) azonban világosan az áll: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet”. Buber két bibliai helyet idéz annak bizonyítására, hogy az, ami a keresztény Kierkegaard számára egyértelmű, hogy ti. Isten hangjától származik a parancs, az az Ótestamentum olvasójának nem magától értetődik: 2 Sám 24, 1-ben Istennek, az 1 Kr 21, 1-ben a Sátánnak tulajdonítják ugyanarra a tiltott cselekedetre biztatást. Ábrahám nem kételkedett, ki a hang gazdája, akit nem lát, a mai kor embere viszont már nem tudja megkülönböztetni Isten szelíd hangját a Moloh bömbölésétől.

Buber egyébként leveleiben, cikkeiben is több alkalommal használja Kierkegaard fenti művének címét, sőt az Ábrahám és Izsák című haszid történetben is szerepel a félelem és reszketés szókapcsolat, jelezve, mekkora hatással volt rá a mű.

a személy mint olyan

Az egyes kierkegaard-i kategóriájának Buber terjedelmes kritikai tanulmányt szentel Kérdés az egyeshez címmel. Az alábbiakban ennek az írásnak a gondolatmenetét követjük, előrebocsátva a konklúziót: a két szerző eltérően látja a személy mint olyan transzcendens jellegét. Kierkegaard szerint az embernek csak Istennel lehet transzcendens kapcsolata, s ez a személy véges, vagyis emberi kapcsolatainak feladását, illetve korlátozását jelentheti. A 20. századi gondolkodó viszont úgy látja: az Istennel csak a másik ember révén lehet kapcsolatunk.

Buber meggyőződése, hogy a dán filozófus személyes élettörténetével magyarázható, miért foglalkozott ennyit ezzel a fogalommal. Amíg Augustinusnak az anyja, Pascalnak a nővére jelentette a külvilággal a kapcsolatot, Kierkegaard teljesen egyedül maradt a menyasszonyával való szakítás után. Ez a lemondás életének centrális cselekedete, egy konkrét, ugyanakkor általános érvényű tett, amely legmélyebb meggyőződéséből fakadt, és egyben élete egyetlen és végső témája volt. Miért mondott le a menyasszonyáról? Mert az agglegénységben látta az igazság etikai kifejeződését és szimbólumát. „Vissza a kolostorba, amelyet Luther elhagyott” – így határozta meg a kor feladatát, kolostoron értve az oltalmat, amely a másik emberrel lehetséges kapcsolattól megvédi. Luther azért nősült meg, mert korának hívő emberét a merev vallásosságból a világban Istennel élt élethez akarta elvezetni. Kierkegaard azért nem házasodott meg, mert korának hitetlen, a tömegben elveszett emberét egyessé akarta tenni és el akarta vezetni a valódi hitélethez, az Isten előtti egyedülléthez.

Buber megvédi a házasságot, mindazon jegyeit pozitívnak állítva be, amelyek Kierkegaard-t egy házastárstól s tágabban az emberektől visszariasztották. A házasság az előbbi számára a beszéd iránti készséget és a megszólítottság elfogadását jelképezi, konfrontál a világgal, a közösségi lénnyel, egyáltalán: a másikkal. Kitérni nem lehet e szembesítés elől, a házasság vagy beválik vagy elromlik. Aki megházasodott, komolyan vette a szentség intencióját, hogy a másik: van. Ha a létezésben részt veszek, részt kell vennem a másik létében is. Ha felelek Isten megszólítására, felelek a másiknak is. Ha felelősséget vállalok magamért, felelősséget vállalok a másikért is. Ezzel pedig az ember döntően belépett a mássághoz való viszonyba. A házasság a par excellence kötöttség, és megkötöttként ez juttat el Isten gyermekeinek szabadságához. A férfinak pedig, akiért Kierkegaard különösképpen aggódik, mondván, hogy „a nő veszélyes viszonyban áll a végességgel”, azt mondja Buber, hogy a végesség valóban azzal fenyeget, hogy benne ragadunk, de ez a veszély egyben a gyógyír is, hiszen a beteljesült végességen át juthatunk a végtelenhez.

önmagát megtalálva

Miért akart Kierkegaard egyes lenni, és mit jelent ez? Egyessé válva önmagunkra találunk (Werden), az egyessé levés ugyanakkor a vallásosság feltétele. A vallásosság nem a lélek állapota, hanem maga a létezés, amely a személyen túllépve nem pusztán a létet, hanem a létezőben való részvételt jelenti. Az „egyesnek Isten felel meg”, az igazi vallásosság tehát érintkezés Istennel. Az ember csak egyesként kerülhet kapcsolatba Istennel. Isten az Ótestamentumban is mindig nevet viselő személyt (Noé, Hénoh) szólítja meg: csak ha az ember önmagát megtalálva képes ént mondani, akkor tudja Istennek mondani: te, hangsúlyozza Buber gondolkodásának centrális momentumát. Ezt pedig akkor is kizárólag egyedül, egyedül Isten előtt teheti, ha egyébként közösségben él is. Kierkegaard „egyedül” fogalma nem szókratészi, hanem ábrahámi: a Gen 12, 1 és 22,2 felszólítása „egyedül” Ábrahámnak szól: „menj el”, minden feltétel nélkül. Kierkegaard nem állítja, hogy már egyes lenne; azért harcol, de még nem ragadta meg. „Egyesnek lenni meghaladja az ember erejét”, vagyis senki nem mondhatja magáról, hogy egyes lett, de minden ember azzá válhat. Az igazságot csak az egyes közölheti, mégpedig csak Isten előtt. Az egyes az igazság és Isten az igazság, hiszen az egyes Istennek felel meg. Ezért mondhatja Kierkegaard, hogy az egyes kategóriája szilárd pont a panteisztikus zavarodottsággal szemben.

Az ember egyessé válásának, más szóval önmagára találásának célja nem a helyes élet, hanem belépés a kapcsolatba. A kapcsolatban csak egyesként és egyikként lehet részt venni. Az ember ezért a kapcsolatért van, ez önmagára találásának célja – mondja Buber. Kierkegaard mint önmagára találni vágyó „majdnem egyes” azonban ellentétbe kerül mesterével, Jézussal, aki a kérdésre, hogy melyik a minden mást magába foglaló parancsolat, úgy felel, hogy összekapcsolja a két ótestamentumi parancsolatot: az Isten szeretetére és a felebarát szeretetére utasítót (a felebarát, „aki veled azonos”, itt nem általában az embert jelenti, hanem akivel éppen találkozom). Jézus ezzel arra az ótestamentumi igazságra hívja fel a figyelmet, hogy Isten és ember nem riválisai egymásnak. Buber hangsúlyozza, hogy az Isten iránti mindent kizáró szeretet („teljes szívedből”) ugyanakkor magába foglal minden más szeretetet. Isten nagysága éppen az, hogy nem magát teremti, nem magát jeleníti meg, nem magát váltja meg, hanem az iránta megnyilvánuló szeretetben korlátlansága ellenére is helyet biztosít a teremtmények iránti szeretetnek. (Egy haszid történet is foglalkozik ezzel a „két” szeretettel: amikor egy szeretet nélküli ember arra kéri a rabbit, hogy tanítsa meg Isten szeretetére, az azt válaszolja: arra nem tudlak megtanítani, de az emberek szeretetére megtaníthatlak.)

mások kizárásával

Kierkegaard nagy (bár tegyük hozzá: rendkívül produktív) tévedése volt, amikor Istent tökéletesen félreértve azt mondta: „ahhoz, hogy eljussak a szeretetig, el kellett távolítanom magamtól annak tárgyát”. Bubernek semmiféle akadályt nem jelent a másik (teremtmény) az Istenhez vezető úton, sőt, a teremtmények éppen azért „állnak utunkban”, hogy segítségükkel találjunk Istenhez. Nem lenne minden teremtmény Istene az, akihez csak mások kizárásával juthatunk el. Isten azt akarja, hogy a Reginék által, nem pedig velük szakítva érkezzünk meg hozzá. Ha (miként Kierkegaard) megszabadulunk a szeretet tárgyától, legfeljebb a szellemből csiholhatnánk elő valami Istennek nevezhetőt, ami nem lesz ,,Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene” – összegzi kritikáját Buber, más kor más élettapasztalatokkal rendelkező gyermeke. Kierkegaard egyesnek lenni törekszik, hogy Istent megszólíthassa, Buber Énnek lenni törekszik, hogy megszólíthassa a másikat, a Tet. Előbbi monologizál (Isten előtt), utóbbi dialógust keres.

„Aki hisz Istenben, mint Kierkegaard és én, tévesen azt képzelhetné, Isten azt akarja: csak neki mondjanak igazán Tet, vagyis azt követeli, hogy válasszunk ő és a teremtményei között. De elromolhat-e a világ annyira, hogy Isten meg akarjon szabadulni tőle?” Kierkegaard úgy érezte, választania kell, korát a „romlás, felbomlás korának” tekintette (melyik nem volt az?), s társ nélkül maradván az emberek között, élete legszebb pillanatának tartotta, amikor a fürdőben mindent maga mögött hagyva a vízbe vetheti magát: „nincs több dolgom a világgal”. S bár tisztában volt vele, hogy egyéni útra lépett, gyakran használ imperativust: mindenkinek így kell tennie. Kivételes létállapot peremére jutott, távolabbra, mint mi valahányan, és már csak hallatlan írói lendülettel volt képes ott egyensúlyozni. „Kierkegaard úgy viszonyul hozzánk, mint a skizofrén, aki szeretett egyesét megpróbálja átcsalogatni az ő igazi világába. De ez nem az igazi világ. Mi nem jutottunk idáig, és nem: ’még nem’. Nem szabad megriadnunk, amikor megpillantjuk a kiugró sziklaperemen, de mi nem léphetünk oda. Sokat tanulhatunk tőle, a végsőt azonban nem kell megtanulnunk.” Buber etikai kategóriája a vallásosban, a hitben és a szolgálatban lakozik, számára az Istennel való lényegi kapcsolatból cselekvés és emberek miatti szenvedés következik. Az emberekért tenni és szenvedni viszont csak az tud, aki alapvetően kapcsolatba bocsátkozik velük („ha valakit ki akarsz emelni a mocsokból, ne gondold, hogy odafönt maradhatsz, … magadnak is le kell ereszkedned oda”, írja az egyik haszid történetben) – ezen a ponton Kierkegaard és Buber már egészen eltérően gondolkodik. Naplóbejegyzésének tanúsága szerint Kierkegaard is érezte, nincs minden rendben: „félelmetes, hogy a jámborság legmagasabb formája, vagyis lemondani minden földiről – a legnagyobb egoizmus lehet”.

Megfelel-e az egyes Istennek, megteremti-e Isten „képét”? Igen, ha a neki nyújtott darab világot emberileg ugyanúgy magába öleli, miként Isten az ő teremtményét. Képes volt-e erre Kierkegaard? Tény, hogy ellentmondásba kerül, amikor naplójába azt írja: „Ha hittem volna, Reginével maradtam volna”. Vagyis ha tényleg hisz, ha tényleg egyes, akkor kapcsolatba léphet, kapcsolatba szabad lépnie a másik emberrel. Ha pedig lehet és szabad – akkor kell is. Ezt a kellt Buber állítja, Kierkegaard tagadja. Isten ezt a kellt közli az etikai révén: az ember Istennek segít azzal, hogy a teremtményeit szereti. Isten nem Regine Olsen riválisa.

szemben áll a tömeggel

Kierkegaard az egész 19. századdal vélt dacolni, amikor elutasította a házasságot mint az egyessé levés akadályát. A kort a tömeg és politika korának látta, a tömeg pedig, szemben az egyessel, nem igaz. Az egyes a szellem kategóriája s mint ilyen, szemben áll a tömeggel, ami a politika kategóriája. Kierkegaard nemcsak egy emberről mond le, hanem a közösségi lényről (nem is használ ilyen fogalmat), az emberekről, illetve a tömegről is. Az egyessel szembeállított politikán Kierkegaard nyilvánvalóan azt a nyüzsgést érti, amelynek már nincs köze eredetéhez, a polishoz – és valamelyest talán eltérő jegyeket is mutatott az 1840-es és az 1930-as években –, Buber viszont védelmébe veszi mint amely az emberek egymáshoz való viszonyát próbálja megvalósítani.

Buber a házasság küszöbén átlépve, belülről, differenciáltabban látja a „közembert” és a tömeget, amely fogalmakat Kierkegaard összecseréli. Szerinte éppen az egyes képes a tömeget megfosztani tömegjellegétől azáltal, hogy tagjait egyesekké formálja át. Nem az az egyes, aki Istennel lényegi, embertársával nem lényegi kapcsolatot alakít ki, Istennel feltétlen, a „köz-emberrel” feltételes módon bánik. Hanem akinek az Istennel való kapcsolata magába foglalja az összes mássághoz való kapcsolat lehetőségét is.

Az egyes megváltozott kategóriájának és a felelősségnek az összefüggését vizsgálva Buber nem osztja Kierkegaard aggodalmát, hogy a tömeg nem teszi lehetővé az egyesnek a megbánást, viszont támogatja a felelőtlenségét, igaz, az ellenkezőjében ő is csak bízik. Buber, ha nem is tömegben, de mindig csoportokban és közösségekben gondolkodott – erre predesztinálta az élete. Az ilyen ember átérzi az egyes-lét felelősségét és – hívő lévén – tisztában van a hitével is, tehát tudja, az adott pillanatban mindig tudja, hogy mit követel tőle Isten. S annak a pillanatnak a választása, döntése, cselekedete az ő felelete és felelőssége. Ezt nem veheti el tőle semmilyen csoporthoz tartozás. Az ember bensejében zajlik ugyanis a világnak Isten elleni és Istenért való harca.

cselekvően

Az ember mai krízisében Buber két dolgot lát kérdésesnek: a személyt és az igazságot. A személyt amiatt, hogy kollektivizálják, az igazságot amiatt, hogy politizálják. Kierkegaard arról beszélt, hogy az egyes számára csak akkor létezik igazság, ha azt cselekvően maga hozta létre. Buber ezt úgy pontosítja, hogy az ember csak akkor találja igaznak az igazat, ha maga hitelesíti. A krízis túlélése érdekében nem-kollektivizált személyre és nem-politizált igazságra van szükség. Valódi közösség és köz-ember csak annyiban jöhet létre, amennyiben az egyesek valóságosak, és létezésük nyomán meg tud újulni a köz-ember.

kép | jumpstory.com