RÁBA GYÖRGY VERSÉRŐL
2012 június
A MESTEREK
Jó hogy voltatok
hogy maradtatok
központozatlan fényfogyatkozásban
disputáló társnak
a sötétben a mosolytalanban
csuklómat megragadó kéznek
huszonnégy órás ítéletidőkben
sziklaperem ernyőjének
ösztönzőnek a csúcsra
a csúcsra ért szívében
új magaslatra csábítónak
sose ismert szájak
sose neszelt hangok
némán is tudtok beszélni
kór szította bordákon
szavaitok a keresztkötés
sose ropogtatott ujjaitok nyomán
gyógyfüvek erednek
fő szemlélők seregetekben
újoncnak is jut díszegyenruha
A zárkózott, rejtekező költőket is szubjektív számvetésre késztetheti a betegségekkel közelítő vég. Rába György, a babitsi örökséget átmentő Újhold folyóirat (1946–1948) egyik alapítója és társszerkesztője az érzelgés nélküli, szikár-személytelen-pontos fogalmazás híve volt – élete utolsó évtizedében mégis szükségét érezte, hogy számot adjon megélt élményeiről. A jelenlét furfangjai című kötetében olvasható számvetés-verseiben szemérmesen faggatta „derék bajtársát”, a bensőjéből „konokul képeket vetítő hű emlékezetet”, melynek főjellemzője a festőiség. A szemével-fülével tájékozódó „hírszerző” vizuálisan leltározta a múltat: „nem mulaszt piktor emlékezetem I egyetlen árnyékot fölrakni sem” (Hétköznapi kincsek).
költőavató gesztus
A mestereinek hálát adó, világi „Te Deumban” a tartós fényfogyatkozás az osztályrészül adott történelmi múltat, a példájukkal, tetteikkel erőt adó mesterek pedig – a folyamatos-virtuális kontaktus révén – a szellem napvilágát jelenítik meg a versben. S hogy kik ők? Rába György prózai életműve rejti a választ: elsősorban Babits Mihály, Szabó Lőrinc – akikről monográfiákat írt –, és Illyés Gyula, akinek közvetítésével a Nyugat utolsó számában publikálhatta első költeményét. De az „öregkori őszinteség” azt is elmondatta vele egy interjúban: Illyés 1941-ben korainak tartotta a tizenhét éves költőjelölt versének Nyugat-beli közlését, mondván: „még kisistennek képzelné magát”. De a haldokló Babits jóváhagyta a megjelenést, s e költőavató gesztustól az ellenkezője történt, mint amitől Illyés tartott: „a megjelenés valami erkölcsi kötelezettséget vésett belém. Azt, hogy én ennél nem adhatom alább…”
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából