TÓTH ÁRPÁD VERSÉRŐL
1994 szeptember
A MARSON
Testvérem, tegnap este,
Halló! De furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
Hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
Szárnyán zengett a drót,
Amikor lecsavartam
A gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
Óh, jaj, mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
Lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend és
Körül a rozsdakék
Távolban újra láttam
Örökegy tengerét
Az Űrnek, a nagy Pusztát,
S rajta sok, szelíd
Csillag-reménytelenség
Kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
Kószán és reszketeg
Üzent valami tört fény:
Tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
Könnyei? nem tudom;
Már vissza se találtam
Gépemmel az uton.
Szigetelő kesztyűim
Lehúztam csöndesen,
És reggelre meghaltam
Egy villamos hegyen.
A szépség szomjának költője, a világfájdalom elégikusa, idillek álmodója: ilyennek látták a fiatal Tóth Árpádot kortársai, s mivel nem adatott meg neki az öregedés kegyelme, ez a kép rögzült róla utókorában.
Mindez azonban érzelmeinek színképe, ugyanakkor Tóth Árpád igazi önarcképfestő, a költői Én folyamatos kinagyítása pedig a vallomásos lírai magatartás fölértékelését jelenti. De milyennek is jeleníti meg ezt a lírai Ént? Rendszerint valamely szűkre zárt térbe, jellegzetes kisvilágba vetíti ki: a szerelmi jelenetet is, melyről nem tudható bizonyosan, való-e vagy álomkép, hűs szobájába képzeli (Látomás), mint ahogy kedvenc színhelye a szobabelső, ahonnan az egyszerű utcát csodálja (Intérieur) és kedvesének meglepetésül regés szobákat ajándékoz (Szobák), és a szabad természeten is csak ablakából ámul. (Téli verőfény) Még útja is setét csöbrök s olcsó székek között egy ivóba vezeti (Kisvendéglőben) vagy éppenséggel egy mulatóba (Orfeumi elégia), és ha alakmásának tájképi hátteret szab, az a kicsinyített, megrendszabályozott természet, így A parkban, a Déli derű tópartja, a Vergődésben a kert alja.
az egyetemes boldogság délibábja
A lírai Én nem mindig azonos a valóságos személlyel. Beszédes példa rá a bordalokat író bornemissza Petőfi. Tóth Árpád életrajzi Énje és lírai alakmása közt viszont alig van távolság, eleinte is csak annyi, amennyit a századelő dekadens, dekoratív ízlése kimér. De ahogy a debreceni Késes utcából tátrai nyaralásokra mozdul ki, költői világa a nyílt természet színeivel és motívumaival gazdagodik. Növényhatározóval a kezében barangol erdőn, réten. Sok tarka szirom – a füzéres, hamvaslila ménta, a csomós, vadlila csengettyűvirág, a sárga fürtös rekettye – bűvöli el, míg végül a legutóbbi arany hajórajának varázsából kibontakoztatja az egyetemes boldogság délibábját (Elégia egy rekettyebokorhoz).
Szobrász apjától örökölt formakészségét, mohó érzékletességét, lévén maga is ügyes rajzoló, természeti tárgyakra, jelenségekre mintázza, de minden látványban a lét meg a létező gondjára eszmél. (Gesztenyefa-pagoda, Láng) Mind hevesebben érdeklik a természettudományok, a növénytan mellett főként a csillagászat, és élete utolsó évtizedében lírájának tere az épített és kiszabott, ösztövér környezetből szabad és hatalmas terekké nő, a történelem végtelenévé (Aquincumi korcsmában) vagy akár a még beláthatóvá (Rozskenyér), akár a világegyetemmé (Kaszáscsillag). Ahogy világfájdalma részvétté bővül, érzékletes impressziói a csillagvilágba tágulnak, érett művészetének, miként ő maga fogalmaz, egyre több a titka, / S nemcsak magad fájsz benne, de a tág / Egész világ! (Hegyi beszédek felé) Ilyen ,,több titkú” remekmű A Marson is.
Titkai közül első a vers tárgya. Aki korábban zsúfolt szobák, orfeumok és kertek szoros távlatában festette meg arcmását, ezúttal egy képzeletbeli űrutazást beszél el: A Marson a tudományos-fantasztikum verse, mielőtt a műfaj divatja ragállyá vált volna. Az érett Tóth Árpád az alkony csillagát, a Vénuszt idézi meg (Május éjén a régi bor), a sárga Hold-lakókról meg a Mars bölcs óriásairól vizionál (Tetemrehívás) és antropomorf tragédiát sugall A Hold leckéje neki, de csak A Marson szól az emberi sorsról egy Földön kívüli kaland ennyire festői példázatával.
játékos ötlet
A regés élményről epikai vénával ad számot. Vajda Endre vette elsőnek észre, hogy Tóth Árpád minden verse nyílt vagy alig leplezett elbeszélés, ám kései lírájára jellemzően A Marson erősen dramatizált, az önmegszólításig terjedő igazi dialógus stíluseljárásaival a belső fölindulást fölfedve fodrozódik a történet. Sőt egy játékos ötlettel, a nyitány megszólítását követően belehallózik a versbe, s így egy telefonbeszélgetés szövegét sugallja: a kezdet kezdetén a groteszk hatja át előadását. A korábban világfájdalmas költőnek a rendkívüli tárgyhoz illő ünnepélyessége mulatságos felhangot kap a folytatásban, amikor a fizika egyik alaptörvényével azonos gravitációt mint egy készülék eltekerhető gombját jeleníti meg.
Mindamellett nem hiányzik a legnagyobb Tóth Árpád-versek fenséges révülete sem, hiszen mindaz, ami ebben a kozmikus jelenetben kicsinyesen emberszabású, csupán ellenpont, a tudományt serkentő utópia esztétikai föloldása. De magának az űrutazásnak a tűnődés értelmi és érzelmi fenntartásaival kísért előadása a költő tragikus életérzésének áthangszerelt változata, ahogy a csillagreménytelenség kis pásztortüzeinek költői képében művészi telitalálattal szemlélteti. Az űrutazás ábrándja is több önmagánál. A lélek belső szükségletével azonos fölemelkedés vágyát, az ascensiót jelképezi, melyet ugyancsak jelképes küldetésként az emberiség első nevezetes hegymászó vállalkozásaként Petrarca valósított meg, amikor fölkapaszkodott a Mont Ventoux csúcsára.
A Marson megálmodott végkifejlete a halál, de hol vagyunk már az ifjú évek dekadens önsiratásától? A döntés itt a lírai Én kezébe kerül, mégpedig szó szerint, mivel a Földön túl is reménytelenséget találva, biztonságától önként válik meg egy villamos hegyen. Tóth Árpádot képzelete a fantasztikus holnapba röpíti, de ott jelenkorunk kérdező, kétkedő emberének halandó sorsát mutatva meg, az ellentmondó érzések együttes ábrázolásával, jóllehet nemcsak egymaga, túljut a Nyugat első költői forradalmán, és ezzel leckét ad a mai legmodernebb poétikai műhelyeknek.