SZEREPCSERÉK

Ne hidd, hogy az erőszak éveiben folyton csak rettegtünk. Mi sem vagyunk különbek az állatoknál. Ha eldördült a puska, a sértetlenül maradt nyúl menekül, lapul, de hamar újra ropogtatja a füvet, szeretkezik.

A mi szánk is főként élelmet ropogtatott. A szorongás felvonásközeiben azonban kalandra áhítoztunk. Utazni nem lehetett, még északra, keletre sem – a meglepetés, a fölfedezés, az eszmélet öröme a másikban adódott, nőnek a férfiban, férfinak a nőben.

Éppen megkaptam áthelyezésemet a peremkerületi gimnáziumba, amikor Fényes becsöngetett. Ismered te is nyafogó, pöszítő beszédét, összehangolatlan taglejtéseit, unszoló monológjait, melyek lényege valami kritikátlanul önző kérincsélés. Ismered ezt a ma hatvanévesen is felnövetlen kamaszt, aki akkor még alig közelített a harminchoz. Lélekben minden kisközösségen, barátságon kívül állt, az idő tájt még inkább, mint ma. Megboldogult nemzedéktársunk hiszékeny turistaként évszámra tátott szájjal hallgatta nagyotmondását: lódításaiban csodát szimatolt, pedig csak beszámíthatatlan volt, az is maradt.

Nos, azért tört rám, mert pénz kellett neki, azonnal egy százas, egy hónap múlva megadja, fogadkozott. Sejtheted, megint elbocsátották. Lelki-szellemi alárendeltségének érzetét ismét azzal próbálta kiegyenlíteni, hogy pimaszkodott kartársaival, okoskodott igazgatójával.

fekete listára kerültem

Mit tehettem? Mégis pályatársam, hiányt szenved, nekem viszont van állásom. Igaz, fizetésem csupán havi hatszáznyolcvan forint, s miután levonják belőle a békekölcsönt, a szakszervezeti tagdíjat, nyugdíjjárulékot és még ki tudja, mit, alig marad pár százasom, legföljebb öt darab. Nemrég, egyre gyérebben ugyan, de kaptam egy-két versfordítást, s ez nemcsak önmagam s a világ előtt igazolt, hanem enyhített is anyagi helyzetemen, viszont abban az esztendőben, ezerkilencszázötvenháromban mintha fekete listára kerültem volna, ez a forrás is elapadt. Nagy barátnőnk 1956-ban rá is bukkant ilyen jegyzékre, és megtalálta rajta a nevemet.

Adtam Fényesnek egy százast. Eltelt egy hónap, kettő, három. Bizony megéreztem annak a lilának a hiányát. Panaszkodtam is Misinek. Disznóság, pattogott, hiszen Fényes jövedelmező megbízást kapott, egy írástudatlan fejes mozgalmi memoárját fésüli át jó pénzért.

Mit csináljak, hiszen igyekeztem elérni, de bujkál előlem. Misi térdemre csapott.

– Ide figyelj! Fényes felesége, Cili, el akar válni tőle, de a fickó tíz körömmel csimpaszkodik belé. Hívd föl az asszonyt, kérd meg, járjon közben az ügyben. Fényes nem szeretne rossz színben feltűnni a nő előtt, megadja a kölcsönt. Ami Cilit illeti, egyébként is becsül téged, tudom.

Cili vidéki úrilány volt, jellemképétől a ,,régimódi” jelző elválaszthatatlan. Fényes romantikus föllépésével főzhette meg: amikor színre lépett, mindig sziporkázott, csak azután következett alacsony röpülése. Közlései nemsokára hamisan kongtak, ígéretei szétpattantak, a bonyodalmak szaporodtak, a hercegi máz egy élhetetlen siránkozó vonásaira kopott. Cili fejét alighanem még az első felvonásban kötötte be. Én már asszony korában ismertem meg. Arca kerekded, rebbenéstelen; esetleges öltözéket: denevér szabású pulóvert, sima szoknyát viselt. Beszélgetése csupa közhely, fülemben zümmögés. De a pulóvert bő gyümölcsök feszítették, és az alj is jó rámát sejtetett. Csak bámultam csupasz karját. Finomat lehet harapdálni belőle, gondoltam.

Föltárcsáztam Cilit, megkértem a közvetítésre. Ígéretének meg is lett a foganatja, Fényes két nap múlva elhozta a százast.

Már elfelejtettem az esetet, amikor kora tavasszal a tanáriban sürgősen telefonhoz hívnak. Fölveszem, Cili beszél.

– Mondja, amikor pénzének visszaszerzésére közvetítőül kért, ugye, csak ürügyet keresett, hogy közelebb kerüljön hozzám? Így van? Őszintén feleljen!

határátlépés

Udvariasnak tartanak, mert az illemet úgy hordom, mint esőköpenyt: peregjenek le róla a közeledési kísérletek. De nők kezdeményezését nem hárítom el, hacsak nem riasztóan csúf, netán ijesztően házsártos az illető. A gorombasághoz szükséges erőszak csak akkor robban ki belőlem, ha egy nő határátlépést követ el függetlenségem ellen, ahhoz is gyűlnie kell a puskaporos indulatnak. Cili mondókáját annak idején sótlannak éreztem, de húsának marcipán ízére kíváncsi voltam.

– Kitalálta – válaszoltam egy pillanat habozás után. – Most megkönnyítette kimondanom, mennyire örülnék, ha találkozhatnánk.

Egy körúti, másodosztályú cukrászda boxában ültünk le egy kávéra. Első párbeszédünk megmaradt társasági csevegésnek. Legközelebb moziba mentünk. Reménytelenül zuhogott, s mivel a ruhatár nem működött, Cili a vetítés alatt maga előtt tartotta, szorongatta összecsukott esernyőjét. A film bonyodalmának tetőfokán átnyúltam a másik székre, tenyerembe vettem Cili kezét. Csattant az ernyő, ahogy leejtette. A közönség megbolydult, sziszegett.

Másnap fordult az idő. A langyos, májusi melegben esti sétát javasoltam. Kimerészkedtünk a Normafához. Mintha ránk várt volna a pad a füves lejtő szélén. Most nem sokat beszélgettünk, a holdfény másra ösztönzött. Magamhoz húztam Cilit, csókolódzni kezdtünk. Kezét az asszony mellemre rakta. Jobbját megragadtam, nyakam köré fontam.

– Ezzel a kézzel a nyakamat fogja. Vagy a vállamat.

Cili kissé megemelte a fejét, és álmatagon pillantott rám.

– Mást nem foghatok?

Önállósult kezét sliccemre tette.

Fölkeltem, csípőjénél fogva a néhány méterrel lejjebb nőtt bokorhoz vezettem a hozzám tapadó női testet. Ott, ahol Magyarország lesikló bajnokságát szokták tartani, köpenyemet leterítettem, Cilit ráfektettem, s míg egyik kezemmel az ágakba kapaszkodtam, a másikkal kihámoztam popsiját és megmarkoltam. Elmélyülten érzékeltettem vele, hogy ennek a szoros kapcsolatnak a megteremtése volt a célom már akkor, amikor először telefonáltam. Nem kételkedhetett benne.

milyen ürüggyel

Aztán néhányszor a lakásomra jött föl. Kalandunk nem tartott sokáig. Ítélj rólam, ahogy akarsz, de ma már nem tudom, miért szakadt meg a kapcsolat. Talán idegessé untatott, talán, mint annyiszor, rossz természetem ütközött ki, és elfogott a félelem egy viszonytól, amelynek tartóssága óhatatlanul a törvényességbe csúszik, és élhetek összezárva egy testemnek-lelkemnek immár végképp közömbös nővel. Arra emlékszem, én szakítottam, de arra már nem, hogyan, milyen ürüggyel szabadultam.

Újabb hónapok peregtek le, amikor Fényes telefonon komoly eszmecserét javasolt. Eljött, és kijelentő módban a dolgokat néven nevezve, közölte, mit csináltam Cilivel.

– Álmodol – játszottam a fölháborodottat. – Cili csupa előítélet, nagyon is ad a külsőségekre, el se tudná képzelni, hogy kalandra szánja a fejét.

Törtem a fejemet, mit ötölhetnék ki Cili nem létező becsületének védelmére, és soroltam izgatott látogatóm csillapítására minden érvet, ami csak eszembe jutott. Fényes végül meggyőzve távozott.

Másnap fölhívott az asszony.

– Komolyan meg szeretném kérni valamire.

– Parancsoljon, amit csak óhajt.

– Mindenképp el akarok válni Fényestől, de ő nem akarja elengedni a szoknyámat. Tudom, hogy maga lovagiasan letagadta kapcsolatunkat, de én arra kérem, mondja el neki az igazat, a legapróbb, a legbensőségesebb részleteket is. Akkor bizonyára elmegy tőlem a kedve, és beleegyezik a bontóper megindításába.

Össze kellett szedegetnem a szavakat.

– De hát azt kívánja, számoljak be testi együttléteinkről? Meséljem el, mi, hol, hogyan történt? Talán intim ruhadarabjainak anyagát megnevezve hitelesítsem a közlésemet?

– Igen, ezt akarom. A legrészletesebben mondjon el mindent. Amit csak férfi szemmel, férfi aggyal egy másik férfinak ilyenkor elő szoktak adni.

Megígértem. Én ugyan a nők ajándékozta élményeket a szabadság felső fokának tekintem, ahová harmadiknak még hallgatóságként se lehet bebocsátása, de cselekedhettem-e másképp? Cili adósának éreztem magam.

Ezúttal én hívtam magamhoz Fényest, és, ne vess meg érte, hiszen Cili ragaszkodott hozzá, elejétől végig naturális pontossággal elbeszéltem a történteket: az első telefonhívást, a cukrászdát, a mozit, a Normafát, ó, azt igen aprólékosan, aztán találkáinkat lakásomon és bizony még azt is, közben, érted, közben Cili hogyan viselkedik, mit mond. Vártam a hatást. Vártam, hogy Fényes arca majd eltorzul, öklét emeli rám, nekem esik. Még az is megfordult a fejemben, kettőnk közül én vagyok az erősebb, a hazai pálya előnye is mellettem szól. De Fényes szeme egyre jobban csillogott, képét derű gömbölyítette ki.

– Igen, ez így igaz, ráismerek – pöszítette. – Mindig a szabad természetben szeretett – és kimondta, mit csinálni. – Lánykorában is mindig a réten – és megismételte az aktus nyers igéjét.

– Ártatlannak tartom magam – szabadkoztam kevéssé hősiesen. – Viszont most már megmásítod álláspontodat, és hajlandó leszel Cilitől elválni.

– Dehogy, dehogyis! Még jobban ragaszkodom hozzá! Szememben Cili most új nő, aki még erősebben vonz. Amikor barátnőm, Ancsi, ismered te is, megcsalt egy bolgár birkózóval, és élményeit fejemhez vágta, csakugyan kedvemet szegte a folytatástól. De Cili értéke csak növekedett! Cili téged választott, ez ízlését dicséri! Kiderült, értéktudata is van! Egy más nő, új nő, és mégis a régi, mert ráismertem arra is, hogy közben mit csinál a lábával… Öregem, megyek, szaladok, hogy minél hamarabb én is megkaphassam!

És Fényes elragadtatott boldogan faképnél hagyott.

Újabb hónapok múltak, a következő esztendőben járhattunk, mert emlékszem, egy forró napon tárcsázott föl Fényes.

– A bíróságról telefonálok. Most zajlik válóperes tárgyalásunk, de a bírónő nehézségeket támaszt, nem látja bizonyítottnak, hogy házasságunk jóvátehetetlenül megromlott. Légy szíves, gyere azonnal a Markó utcába, és tanúsítsd, hogy ez az életközösség menthetetlen. Ennyivel igazán tartozol.

– Ez képtelenség! Mi jut eszedbe? Mit szólna hozzá Cili? Elvégre vele kell szolidárisnak lennem, ha már úgy alakultak a dolgok, ahogy, szóval ahogy alakultak.

– Cili is ugyanerre kér. Várj, átadom neki a kagylót.

Meghallottam az asszony fátyolos, közömbös altját.

– Jónapot. Valóban segíthet, és ezt mindketten igényeljük magától. Igen, én is ezt akarom. Különben nem választanak el bennünket. Jöjjön azonnal. Közös ügyvédünk van, ő majd gyakorlati tanácsokat ad, milyen vallomást tegyen.

Megjelölte az emeletet, a tárgyalóterem számát. Előtte várnak mindhárman. Fél óra múlva oda is értem. A peres feleket feszültségemet leplező merevséggel üdvözöltem, a jogász azonban megkímélt a szócsépléstől.

– Uram, hivatkozzon örökös veszekedésekre, életveszélyes fenyegetésre, utaljon testi sértésekre. Konzervatív tanácselnököt kaptunk, aki ácskapoccsal próbálja összefogni a szétesett házasságokat. Már csak az Ön tanúskodásában reménykedünk. Máris bejelentem, hogy megérkezett.

Egy perc múlva csakugyan szólítottak bennünket. Adataim bejegyzése után a bírónő nyomban a tárgyra tért. Fejest ugrottam szerepembe.

– Tanúsíthatom, hogy a felek régóta ellenségesen viselkednek egymással. Házastársakból megrögzött haragosokká váltak. Napirenden volt köztük a hajbakapás.

– Véleményét mire alapozza?

A bírónő nyilvánvalóan elszánta magát, hogy a képzelődő civil túlzásait mikroszkopikus méretűre zsugorítsa.

– Egyáltalán milyen gyakran járt az otthonukban, hogy együttélésüket ennyire lehetetlennek ítéli?

Ránéztem Cilire. Feltűnően elegánsabb volt, mint amikor együtt jártunk. Öltözködése a rendkívüli alkalomnak szólt? Nekem ugyan nem, hiszen a tárgyalás kezdetén tanúra nem is gondoltak, legkevésbé az én megjelenésemre. Vagy van valakije, aki már várja a szabad nőt? Fölébredt bennem a sajnálkozás az utóbbi lehetőség miatt.

– Régebben mindennapos vendégük voltam, de megritkítottam látogatásaimat, mert az állandósult jelenetek az én idegeimet is megtépázták. Meg aztán, tisztelt tanácselnöknő, irodalmár vagyok, fülemet sértik az alpári kifejezések, melyekkel egymást illették, a hajbakapásokat nem is idézem föl.

– De csak mondjon el mindent – buzdított a bírónő. – Erős szavakat használtak?

Rápillantottam Fényesre. Tekintete mintha ezt mondta volna: „Lefeküdtél a feleségemmel. Most legalább húzz ki a csávából”. Egy pillantást vetettem Cilire. Kosztümjének élénk színei föltüzesítették a szabadságra sóvárgó nő figuráját.

– Tisztelt tanácselnöknő, nem óhajtok csorbát ejteni a bírói testület tekintélyén, ezért engedje meg, hogy csupán körülírással éljek. A férj olyan szavakkal illette feleségét, melyeket csak a legősibb foglalkozást űző nőkre használnak, s amely szavak gyakori jelzője a „mocskos” meg a „fürdős”.

Cili elvörösödött. Az izgalom fölcsigázta, már-már megfejteni való nőnek tűnt, pedig számomra nem maradt talánya.

– Az asszony meg éppenséggel férjének férfiasságát gyalázta. Kérem, ezt ne kelljen szó szerint idéznem.

Szapora csuklást hallottam. Fényes nyitotta, csukta száját, mintha forrót nyelt volna.

– Jó, ezek csak szavak lehettek – reccsent rám a bírónő. – De nem fenyegették egymást! Vagy igen?

– Ami elhangzott, az több volt, mint fenyegetés. Az már kölcsönös gyilkosság bejelentése volt. A felperes azt mondta: „Tudod, hol tartom a konyhakést. Nézd meg a helyét: nincs ott, mert kivettem és kéznél tartom.” Mire az alperes: „Nem vetted észre, hogy az utóbbi időben zsilettel borotválkozom? Mert a borotvakésemet más célra tettem félre.”

– Ez csakugyan szörnyű – torzult el a bírónő arca. – De talán ez is puszta szó, elszállt, és nem történt semmi. Mit ért például hajbakapáson? Egymás haját tépték?

Rásandítottam Fényesre. Homloka ugyancsak sarkosodott, maradék haját pedig pikkelysömöre miatt minden tavasztól majdnem tövig nyíratta.

– Igen, a veszekedések gyakran végződtek azzal, hogy az alperes felesége hajába akaszkodott. Előfordult, hogy hajcsomók borították a konyha kövét. Itt-ott még vér is látszott rajtuk. A felperes inkább a körmét használta. Egyszer férje szemét is megpróbálta kinyomni, de csak a járomcsontjához fért. Még most is látszik a nyoma – és Fényes orcájának egyik sömörös pontjára mutattam.

A tanácselnöknő megborzongott.

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit, amit erről a rettenetes házasságról tud. Ütlegelték egymást?

– Tányérokat dobáltak egymás fejéhez. Egyszer úgy érkeztem, hogy már szilánkokon tapostam. De jelenlétemben sem hagyták abba a cseréptörést. Magam is elcsúsztam egy alkalommal, és fölhasítottam a karomat.

Zakóm ujját fölhúztam, s mivel a hőségben rövid ujjas inget viseltem, csuklómon egy gyerekkori sebhelyet döfögettem.

A bírónő berekesztette kihallgatásomat. Döntése nem váratott sokáig. A válást kimondta. Mind a négyen elhagytuk a tárgyalótermet. Én elbúcsúztam.

– Köszönöm. Isten áldja – mondta Cili, és tárgyszerűen megrázta kezemet.

– Öregem – mondta Fényes –, nagy áldozatot hoztál. Hálás vagyok, nem is felejtem el.

Sarkon fordultam, elindultam a lépcső felé. Hátam mögött kiáltozást hallottam.

– Uram! Uram!

Az ügyvéd rohant utánam. Megvártam.

– Uram, köszönöm közreműködését. Igen hatékonyan tanúskodott. Ön nélkül a bírónő nem választotta volna el a feleket. Ha máskor is lesz bontóperem, ugye, megkérhetem, hogy tanúskodjon?

kép | shutterstock.com