Rába György

MÁNDY IVÁN SÍREMLÉKE ELŐTT

1997 december

MÁNDY IVÁN SÍREMLÉKE ELŐTT

Egy nagy angol költő vallotta, hogy a felnőtt apja a gyermek. De az író nem akármilyen felnőtt! Akkor ki az író apja? Az a gyermek, akit a magánosság, a valós és képzelt félelmek, a növekvő személyiségen esett sérelmek érlelnek meg. Mit tehet egy író, kérdezte Mándy Iván. Kiírta, kezéhez juháztatta, emberarcúvá szelídítette a magányos sorsokat, leselkedő rémületeket, orvosolatlan megaláztatásokat. Első tollpróbái után az elbeszélés hatékony varázsigéjével egyre tudatosabb szemlélettel előbb környezetünk kivetettjeinek, az állatoknak a sorsát kinagyítva, lovak, kutyák, varjak megpróbáltatásairól szóló novellákban valósította meg ezt az ördögűzést. Aztán fölfedte, hogy a város figyelmünkre is alig méltatott tereinek, utcáinak népe nap nap után átéli a megszomorított embereknek a nagy hősökéhez hasonló drámáit: fuvarosok, fagylaltosok, kétkezi napszámosok, boltosok, vagányok életfordulataiban ragadta meg a tragikus hibát, és ezáltal alakjai szét is feszítették kalodába szorított feltételeiket.

korának szemtanúja

A hiteles író pályája az eszmélkedés útja. Mándy Iván is szembenézett azzal a tulajdonságával, hogy történeteit, figuráit lelki életének zajlásával telíti. „Én semmit sem tudok kitalálni” – mondogatta, és ezt a fölismerését, ami nem akadályozta álmainak meg a képzelgésnek a tapasztalattal egyenértékű fölhasználását, művészetének javára fordította. A legnehezebb évek ismeretterjesztőként, rádiós átdolgozóként, társszerzőként megkínlódott viszontagságaiban ráébredt a hatalom és kiszolgáltatottjai ellentétére, és ezeknek a történéseknek, keserű humorérzékének hála, történelmi távlatot nyitott. A perzekutor esztétika oktalanul tartotta úgynevezett „privatizáló” írónak. Mint korának szemtanúja a feltörekvő évjáratok, a popzene fiatalságának mindennapjaiban is meglátta és láttatni tudta nemzedékek összeütközését és próbálkozásukat a párbeszédre. Nincs messze az idő, amikor a krónika, az irodalomé és a tegnap históriájáé, Mándy Iván novelláiban arcokat, kisközösségeket, szociális jelenségeket fog fürkészni – és nem eredménytelenül.

Pályája derekán Mándy Iván már olyan író volt, akinek nemcsak emberi kapcsolatrendszere, hanem dologi környezete is kezére állt, teremtő képzeletének szolgált. Mindinkább meg is szerette mindazt, amihez énjének egy darabja tapadt. Amikor először tért vissza külföldről, élményeiről kérdeztem. Azt felelte, igazi élményét ifjúkorának kedves, ám azóta megszűnt budapesti kávéházak nyugati párjai jelentették, ahol egy fekete mellett nádkeretre erősített újságokat böngészhetett szabadon, akárcsak hajdan. Nem puszta szólam volt, amikor azt hirdette, hogy az író föladata hűnek maradni a sokat szenvedett utcákhoz, terekhez.

Aki itt nyugszik, nem halt meg egészen. Eltávozott, messze tűnt, elhagyott bennünket: Mándy Ivánra egyik ige, egyik kifejezés sem talál. A ránk hagyományozott kisvilágunk jelentős részét átlényegítette, rajta van írói keze nyoma. Amikor elmegyünk erről a helyről, akkor is sokszor halljuk majd a jelmondatot, „kell egy csapat”, hirdetőtáblákról a „régi idők mozijáénak színszerűsítése köszön nekünk, és nem szállhatunk liftbe, villamosra, nem hallgathatjuk a bútorok recsegését anélkül, hogy a látvány vagy a hang ne közvetítené azt az üzenetet, amit Mándy Iván beléjük írt. Tájak, az ő tájai a mi tájaink is lettek. Így szellemítette át nemegyszer fanyar tapasztalatainak színterét, és így marad velünk ő maga is, amíg csak élünk, és marad mindazokkal, akik a jövőben magyarul olvasnak és beszélnek.

kép | Molnár Csaba fotója