JÉKELY KÖLTŐI ÖRÖKSÉGE
2003 december

Verseit kamaszkoromban az Új magyar költők II. kötetéből ismertem meg. Az antológia A tanítás problémái sorozatban jelent meg, és első kötetét, akárcsak a sorozatot Vajthó László szerkesztette. A József Attilával kezdődő folytatást Makkai László válogatta. Jékely Zoltán versei, emlékezetem szerint A marosszentimrei templomban, a Tücsök, Pisztrángbalett, Így jött az éjszaka és, ha memóriám hiteles, ott volt a fenséges Csillagtoronyban is, megigéztek, magukkal ragadtak.
A könyv 1937-ben került forgalomba, de az én kezembe csak három-négy év múlva jutott. Zöldfülűként még nem tudtam megnevezni a rendkívüli hatás poétikai okát, bár érett fejjel sem könnyű szétszálazni egy esztétikai élményt. A Jékely-versek hatását jó ideig elsősorban a vallomásos önkifejezés, az elégikus érzések elemi áradásában láttam, noha nem voltam vak arra sem, hogy ez a konfesszionális líra, akárcsak a nagy romantika, a létproblémák egén dörömböl.
félálomi látásmód
Aztán elolvashattam Jékelynek a Nyugat 1938. évfolyamában nagyszerű fordítással is nemesített esszéjét Jules Laforgue-ról. Jékely kevés kritikát, még kevesebb tanulmányt írt, ezért a Laforgue-nak szentelt portrét eszményképe előtti főhajtásnak tekinthettem. A költő emberarcú világfájdalmát, félálomi látásmódját, a „ködös tér és időmélységbe” ívelő látomásait méltatta, és a francia Reviczkynek mondta.[1] De Halász Gábor a második Jékely-kötet kritikájában is Reviczky szellemujját észlelte. [2] Tegyük hozzá, pályakezdésében Kosztolányi érzelmesebb verseinek hatására utalt maga Jékely.[3]
A Laforgue-portré sem csupán Reviczky rokonaként idézi meg a francia poétát: spleenjének ironikus ellenszeréül nagyítja ki lírájának modern kori motívumait, gyárkéményeket, internátusi hálószobákban fölhangzó hörgőhurutokat, egészségügyi statisztikákat, sőt meghökkentően naturális képként a kitépett, véres mandulához hasonlított, őszvégi napot. Laforgue világfájdalmát csakugyan szervesen ellentételezi szkepszise, ahogy a korabeli élet jelenségeit úgy veszi szemügyre, mint visszatetszést keltő rovarokat. Már kortársa, Remy de Gourmont írta róla: „Két törekvés küzd egymással benne, az élet szeretete és az élet megvetése”, majd gondolkodásáról azt vallja, Laforgue szerint az élet semmi és minden, abszurd és nagyszerű, továbbá hangsúlyozza, az ő iróniája éleslátás.[4]
Ha Jékely költői énjének arcvonásait tapogatva ifjúkori eszményképe portréjának némely hasonlóságában ismertünk is rá, ki kell emelnünk, az erdélyi költő, lévén erdőjáró, horgászó ember, természetközeli tapasztalatai korántsem egy velejéig kiábrándult lélek ellenszerét jelentik az érzelmek netán túlhabzó hullámaival szemben, hanem a tárgyak, a jelenségek közvetlenségükkel, olykor révületre késztetve, nemegyszer a groteszkre is fogékony alkatának panteizmusáról tanúskodnak.
preromantikus költők utódai
Első kritikusai közül Weöres a halál megbabonázottjának érzékelte,[5] de Szerb Antal már a „valóságnak és enyészetnek olvadó és édes harmóniáját” élvezte soraiban, és mindezt „a tiszta költészetként” dicsőítette.[6] A pályakezdő Jékely költői világa a gyermekkor és az ifjúság beszédes emlékképeinek lírai enciklopédiája. Elbeszélő vénája már most is élteti ezt a múltidézést. A Pisztrángbalett születéséről fölfedi, hogy az élmény 1922 és 1924 közti időszakból, a székelyföldi Erdőfülén töltött nyár élménye. Ott folyt a molnárház előtt a pisztrángokban bővelkedő Kormos patak, ott csodálta meg holdas estéken „a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozását”, ezt a tapasztalatát azonban csak 1935-ben, Pesten örökítette meg.[7] Most már csak a pisztráng van ébren, / cuppogó, vad éhségtáncba kezd; / holdas felszínen, kékes vízfenéken / cikázik a sok vérespettyű test. Az emlékezés messzi távolából micsoda hallucinatív erővel varázsolja elénk a pisztrángokat, amint alkalmasint éjjeli lepkék után ugrálnak ki a vízből, és csobbantják meg a habokat. Weöres ezt a múltba révedő poétát sorolhatta a szentimentális, preromantikus költők utódaihoz; nem kevésbé igaz, amit ezekről a sugallatos lírai emlékképekről Szerb Antal úgy fejezett ki, „ez a költő nem szavakat, hanem dolgokat ír.”[8] A fiatal Jékelyt mintha bűbáj érte volna, úgy vonzzák jelenéből emlékképei a regés Erdélyben megélt sejtelmes hajdani élethelyzetek, jelenetek felé. Erről a magatartásról joggal írta ugyancsak Szerb: „Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé.”[9]
Az első kötetek Jékelyje modern rapszodoszként a voltakról énekel. De az ő „hősei” egykori érzékelhető környezetének szereplői, részesei gyakran a szabad természetnek. A Bükkösön most rozsét gyűjtenek, / görnyedeznek az enyedi szegények: így kezdődik az Enyeden ősz van, köznapi, jóllehet kinagyított helyzet leírásával; Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont: ez A marosszentimrei templomban nyitánya, egy falusi istenházabeli pillanatkép heroizált pátoszával hangolja rá az olvasót, hogy ne álmélkodjék, ha Isten is a daloló hívek sorát erősíti. Jékely művészi hatalma már ekkor az élethű részleteknek félálomi sugárzásba emelő, mégis lenyűgözően megjelenítő erejében rejlik. Pontos helyzetrajzzal intézi óvó szavait kölyökmacskájukhoz: bármit izén az éj, ne higgy neki; / maradj nyugton az ablak könyökében. (Intő szavak süldő macskánkhoz) Ez a macskafi pontosan látható. De amit nem is lát, csak elképzeli, még azt is érzékletességével együttérzésünkhöz szóló látománynak festi, így azt, hogy miről is hagyakoznak a régi / gyökérfoglalatú szívek s szemek. (Napfürdő a temetőben) Ki mondja meg, ilyen magnóra fölvehetetlen „hagyakozások” váratlan, tapasztalaton túli realitásukkal hatnak, azzal, hogy a testrészek a földben gyökér-foglalatúak vagy szinte álombéli képzettársításukkal? Az Elhagyott lakások siratásában akad olyan leleményű jelzője is, melyet még senki sem írt le és ami valósággal egy történet távlatát nyitja ki: a hegyrefutó, görbe-fájú kertben, / a sírdombon négy fenyő citeráz; / hideg szél fú, nem jár a Mikulás, / a nyúlfogó havon angyal se lebben… A kert jelzői, a „hegyrefutó, görbe-fájú” maguk is egyszeriek; ami a havat illeti, írták már le süppedőnek, térdig érőnek, de „nyúlfogó”-nak még sose! Pedig mennyire valóságközeli a látvány: ahol a hosszú lábú rőtvad átgázolna, abban a hóban elmerül a tapsifüles bocskora, és maga ez a kép halálos hűlésének tragédiáját is sejteti.
Ezek a mozzanatok, részletek a mindennapi képzeteknél előérzetesebb jelentéstani holdudvarukkal a természeti dimenziókat sajátos törvényű álomba hosszabbítják meg. Idézett, vallomásos interjújában Jékely föltárja, hogy huszonéves korában álmairól rendszeresen vezetett naplót, és álmainak jelképes matériáját fölismerve, ezek később verseibe, sőt novelláiba is átkerültek.[10] Csakugyan még az emlékezéssel előhívott, csupán a tényvilághoz tartozó emlékképeit is átitatja az álmok sejtelmessége: A falióra nyolcra vert. / A felhő temetőbe száll. / Lila homályba hull a kert, / nyirkos füvet vág a halál. (Gyermeki alkonyat) A baljós, szívdobogtató emlékkép túlnő a föltámasztott benyomáson: a létezés borzongató mélységeire döbbent. Épp ez a példa juttatja eszünkbe Jancsó Adrienne-nek a költő utolsó napjairól meg az utolsó utániról írott emlékezését. Tanúságtételéből tudható, Jékely gyermekkori szívbelhártya-gyulladása következtében súlyos szívbaja alakult ki, ami nyilván szorongásos, anginás bántalmakban is jelentkezett.[11] Félelmeinek, világfájdalmának megnyilatkozásai ezért nem annyira a spleen divatából erednek, hanem egy igazmondó írástudó hiteles önfényképei.
a pusztulás metafizikai rémképe
Mindamellett az is igaz, hogy ezt a szorongást emelte már korai lírája a metafizikai eszmélkedés magasába. Nem kell lírájának ebben a vetületében tételes bölcselkedés, még kevésbé rendszeres filozófia leképezését fürkésznünk: egy szenzuális alkat tapasztalatain átszűrt és az egyes ember aggodalmánál egyetemesebbé érlelt gondjáról van szó. A marosszentimrei templomban a hívek csoportképétől (Tízen vagyunk: ez a gyülekezet) így jut el addig, hogy Istent is a tablóba illessze: tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. Bár a megfogalmazás lehetne csak a szellemi jelenlétre utaló nyelvi fordulat, az olvasói képzelet érzékletes, és valami módon észleli a hatalmas tizenkettediket. A csattanó aztán a pusztulás metafizikai rémképét történelmivé erősíti föl: s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.
A Fönnvaló megidézése, a rémképek közösségivé tágítása és történelmi perspektívába helyezése romantikus rokonságra vall: gondoljunk Victor Hugo, illetve Vörösmarty költői fantáziáira. A metafizikaivá növekedett rémület mesterfokú kifejezése a Csillagtoronyban. De még ez a galaktikába ámuló rapszódia is táplálkozik az erdélyi évek élményeiből. S róván megúnhatatlanul a kört, / szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog / s döcög sómalmi-ló útján a Föld. A költő így ad számot a motívum születéséről: „Ma már kevesen érthetik ezt a metaforát… Pedig a parajdi sóbányában szomorú gebék szoba nagyságú körben forogva húzták föl a mélyből a sótömböket…”[12] Halász Gábor így lelkesedett annak idején magáról a költeményről: „A csillagokról szóló ének közvetíteni tudott valamit a lélek legbelsőbb metafizikai döbbenetéből, a pascali iszonyatból a végtelenség előtt.” Kritikáját így zárja: „Ha a hangulatok elégiáján győzedelmeskedni tud az indulatok ódája, Reviczkyn Vörösmarty, költőnk jövője biztosítva van.”[13] Más szóval a szentimentalizmuson a romantika, márpedig ez ejt meg, ez sodor magával Jékely nem egy versében.
Jékely itáliai és franciaországi útja a megrendülten ámuló ember szemléletét más élmények fénytörésében mélyíti el. Az élet tényeinek hatása külföldön lehet új természetű, de nem kevésbé erős, mint az erdélyi emlékeké. Amikor vonata a Piave és a Tagliamento vízfolyásának vidékére, véres világháborús csaták színhelyére ér, a maga korabeli életre jellemző látvány ragadja meg: Az asszonyok lent integetve mostak / s mosdott tükrében a hajnali Nap. (Túl a Karszton) De a hétköznapi helyzet után szeme lesz és micsoda érzéke a világtörténelmi fenség és a naturális groteszk együttélésére: s kis piacon visszhangzott énekem, / hol kölykök ültek meztelen fenékkel / kétezeréves nagy sírköveken. (Kóborlás Itáliában) Hasonló kontrasztot él át Párizs híres díszkertjében: A pázsiton, nem messze tőlem, / a forgó öntöző pereg-pereg / s gyöngyös vizét George Sandra szórja bőven… (A Luxembourg-kertben) Párizsban is megéli, akárcsak Itáliában, a zajló élet és a beszédes múlt társbérletét: Jaj, Párizsban mennyi élet s halál van, / mennyi hús-vér fent s mennyi csont alul! (A nagy temetőben)
Költői vénája éppúgy buzog külföldön is a couleur locale igézetében, mint otthon, poétikájában mégis élesebben rajzolódnak ki bizonyos vonások. Mindaz ami erdélyi tárgyú verseiben egyénen túli lidércnyomással, olykor kozmikus rémülettel nyomasztotta, olasz és francia földön született költeményeiben átváltozott a história nyugtalanító élményévé, a térbeli végtelenség aggodalma az időbeliség furcsa, aggasztó benyomásává. És történt vele még valami, amit Chiavariban elégiája megfogalmazott: Aki siratni akarja hazáját, / utazzék tőle mennél távolabb, hogy aztán elmélkedését gnómává faragja ki: A megtett úttal egyenes arányban / hatalmasodik bennem otthonom… (Tengerparti elégia) Jékely Erdélyben gyerekkorába sóvárgott vissza. Pesten Erdélybe, külföldön Magyarországba. Rónay György a Tilalmas kert című kötetről írva kereken kimondta: Jékely Zoltán lelki életformája a nosztalgia.”[14] Lator László pedig ezzel a lényegre tapintó meglátással nyitja egyik Jékely-tanulmányát: „Ki tudhatná, hol volt Jékely Zoltán igazi otthona? Akármit írt, verset, prózát, mindig ott érezni mögötte az elvesztett otthonokat…”[15] Évszázadok mélyéről jelenébe szólította ugyan már ifjúságának nagy természetű dandározóit (Kalotaszegi elégia) éppúgy, mint jeles honfitársait, így Kosztolányit (A halál ünnepén) vagy éppen a fényes március későbbi mártírját (Vasvári Pál nyomában), de mindez énjének kiterjesztése volt a megdicsőült egyéni, utóbb nemzeti múltba.
visszaálmodás
A múltba álmodás azonban külföldön, letűnt korok többféle arculatával szembenézve más dimenziót kapott. Múlt életem emlékjele vagyok – írhatta 1939-ben (Az árva orángutáng dalai), de a határon túl ráébredt arra, a visszaálmodás jóval több idegállapotnál: találkozás akár a személyes nagysággal, akár a jelenségekével. Ismét megejtettél. Történelem – így szólítja meg az idők megszemélyesített letéteményesét. Jékely figyelmes olvasói meglepve vehették észre, hogy a múlt időnek ihletett méltatója módosult ítélettel néz vissza a letűnt világra, és immár ezzel a megváltozott világszemlélettel tekinti jelenkorát. Újból Itáliában, Szicíliában járva a romláson jajong: templomának órjás oszlopait / az ember szétveré s a föld beszítta, majd történetfilozófiához illő gnómát mennydörög: Nem az idő, de a történelem, / az idő és az ember szörnyű fattya / volt, aki őket ily csúful becsapta. (Szicília) Nem az idő, de a történelem… A múltnak és az emberformálta időnek, a civilizáció néven becézett történelemnek szembeállítása ha nem is sarkalatos fordulatot, de még poétikáját is befolyásoló módosulást jelent Jékely költői útján. A Szicíliával nagyjából egyidős Tasso tölgyfájához sem csupán a mulandóságot siratja, noha ezúttal is egy érzékletes mozzanatba feledkezve (vén roncsodon már bogarászva jön-megy / és lelkendezve füttyent a vörösbegy), hanem a teljes költői tárgy, a nagyszerű olasz poétának „az idő és az ember szörnyű fattyá”-tól elszenvedett megpróbáltatásaira, állami és egyházi lakatok alatti magányára ismételten utal.
A sok éles szemre valló és avatott tollú Jékely-méltatásból mintha számon kívül maradt volna a költőnek a társadalom ellen éledt indulata, mely költői szemhatárát bővítette, alkotói figyelmét más irányba is terelte. Annak idején az abesszin háború, együttérzésének köszönhetően, a rémképek nyelvezetén váltott ki belőle tiltakozást (Apotheózis), most a zsidótörvények embertelensége mellett sem megy el szó nélkül. (Egy kivándorló után) A háború lőporfüstös, véres évei, melyek környezetében is rendet vágtak, a pusztulás allegorikus jóslataira ingerelték (Viharvirág, Vasárnapi tánc), az ország hadszíntérré válása a verbális fenyítések verseire tüzelte föl. (Virágvasárnap, Őrült velők, Tragikus ősz, Az én országom)
De nem szabad Jékelyben se modern Tyrtaiost, se fölesküdt ellenállót vélnünk. A társadalmasított idő elleni indulata az ihletét kezdettől serkentő alakrajzokat, életképeket telíti erősebb fűszerekkel. Korán, a Chaplin-ódában a groteszk hősnek, az igazi kisembernek a társadalommal vívott, sajátos küzdelmét ünnepli: Unokánknak lesz-e / ilyen vigasztalója, amilyen te / voltál nekünk e zagyva századélen, / melynek dús voltában a gazdag is szegényen, / sóváran és meg-megriadva tengett? Költészetének fiatalkori magaslatait a háborút követő egy-két esztendőben éri el újra olyan életképekkel, mint a Futballisták, Gül baba fürdőjéhez, Madár-apokalipszis és eszközeit valamelyest másképp arányosítva Az ég játékaiban.
az olvasói emlékezet
Az olvasóknak, de még a kritikának is nehezményezhető szokása, hogy egy költő pályáját amolyan akadályversenynek fogják föl, és kevésbé súlyos műveit hibapontokkal büntetik. Holott csak a remeklések számítanak. Jékely „akadályversenyén” hibapontokkal szokták terhelni érzelmességét, elégikus szemléletét, szerelmi lírájának trubadúr magatartását még akkor is, ha mindez csak sorok, egy-egy strófa erejéig bukkan föl. Rónay György, mielőtt Jékely magával ragadó eredetiségét jellemezte volna, szóba hozta vélt vagy valódi gyengeségeit, közhelyes motívumokat, banalitást, ihlete szituációjának „kispolgárias, majdhogynem fűzfapoétái helyzetét”[16]. Pedig ez az elmarasztalás, amit Rónay épp cáfolhatósága miatt emleget, az olvasói emlékezet, az irodalomtörténeti értéktudat süllyesztőjébe küld párját ritkító leleményeket, olykor egész verseket. Az ősz latinkönyves tógásdiákja / már bevonult zordon kollégyomába. a Másodvirágzásnak ez a lenyűgöző nyitánya az őszi hanyatlás egyszersmind a tanévkezdés hónapját nem akármilyen láttató erővel személyesíti meg, hiszen az öltözék és attribútuma feledhetetlenné teszi a látomást. A „zordon” jelző finom, művészien fortélyos dialógust folytat a latin könyvvel: ki ne emlékeznék szorongató szeptemberi évkezdetekre, melyek nyomasztó jelképe volt a latin könyv, továbbá a régi, barátságtalan, csakugyan zord internátusokra? Mennyire közömbös, hogy ezt a nyitányt elégikusan impresszionista hangulat követi: de idekint próbát tesz még a bősz nyár. / Tarlók felett langyos szellő terelget / öröklétnek szánt magvakat. Pedig a verset több, más megelevenítő kép is színesíti: a lomb közt kaszáló száz miniatűr halálról, ördöglábú kecskékről olvasunk, és olyan képzeletmozdító szókapcsolat gyönyörködtet, mint például a gonoszjáró napok. Mégis ki tartja számon a Másodvirágzás sok rátalálással dáriusi művészetét?
Nem érheti, nem is éri lekicsinylő szó azonban az olyan verset, mint a Futballisták. Egy korabeli, gyakran tapasztalható jelenet, a „grundon” futballozó gyerekek látványa hívja elő a régen volt élményt, a központi motívum (a futball eget jár s földre huppan) transzcendens magaslatra, sőt még társadalmi távlatba is röppent: Egy roppant meccsre készülődtem / melyet talán Uruguay / népével vívunk a mezőben / és győzni vagy halni muszáj. Végül a költő keserült hangulatú donátorként festi a tablóra önmagát, a dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához. Ez az eltűnődés a kimondatlanságnak a kimondott szónál is nagyobb erejével utal az „idősárkány” hatalmára, hogy Jékely meggyőző animizmusával éljek. Egy másik, megint nagyjából egyidejű életképén a pusztító időt még nyíltabban mutatja meg társadalmi mezében. Ez a Gül baba fürdőjéhez. Lineáris leírású, hagyományosnak mondható életkép, de ahogy a hajdani németalföldi mesterek, kivált Bosch ecsetjére se méltatlan groteszk vízióban örökíti meg a köszvényesek és csúzosak, cingár nyugdíjasok és olajos kezű inasok, púposok és csonka-bonkák infernális csapatát, a naturálisan élethű csoportkép a civilizációs idő, a történelem átkozottjainak tablójává kerekíti. Minthogy ez a két vers életkép, a költő beidegződött szemléletmódjáról, kompozíciójuk kezejárásáról tanúskodik.
A Madárapokalipszis viszont a lírájában lépten-nyomon föltörő személyiségjegyét, az álomlátást nyilvánítja ki. Romantikus ecsettel ábrázolt látomás; vizionárius mozzanatait a költő barátainak és az ő természetükre jellemző, ironikus egyenes idézetek az ellentét súlyával hitelesítik: néztem a hősi vigyort / melyet Grandpierre Emil hevenyészett, / s mely tán örökre az arcára forrt. A triászhoz az érték jogán fűzhető Az ég játékai. Nem életkép, nem is álomlátás, legföljebb képzelgés, ébren álmodozás, a természettel azonosult ember kivételes éleslátásával és a poéta magister elbűvölő képzetkapcsolásával megjelenített mozzanatok sora. Kevesen tudják, hogy a vércse röpképe bicskaszárnyú, azt viszont még senki sem élte át, hogy a felhő-zarándokok toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában / bandukoltak, porosan és soványan, / esőtváró, bús szemektől kutatva, / míg Rómájukba nem érnek, a Napba. A természeti jelenségeknek ez a minden költészetkedvelőnek forrásértékű, mámoros katalógusa beszédesen bizonyítja, hogy mesterének a civilizáción kívüli világ, erdő-mező anteuszi helye, ahonnan összemérhetetlen erejét veszi. A négy vers meg így együtt Jékelynek csak a Csillagtoronyban korszakával társítható felföldje. Művészi fegyvertárának együtthatását találóan jellemezte Lator László: „Költészetének talán abban van a legnagyobb ereje, hogy a két szólam: a sokformájú anyag gyönyörű tündöklése láttán felgyűlő érzéki mámoré és az iszonyú ‘időmélység’ és a halál színe előtt álló ember szorongásáé nem nyomja el, inkább felerősíti egymást.”[17] A különböző műfajú, eltérő ihletforrású négy vers mindegyikét áterezi a nosztalgia, és mindegyik, Lengyel Balázs szerencsés szavával, szembenézés a „létezéskérdésekkel”.[18]
az öncenzúra nyomása
A szocialista realizmus parancsuralmi elvárásainak idején alakult ki a „hallgató írók” körvonalazatlan tábora. Akik hallgattak, azaz nem publikáltak, azok se mind némultak el. Írtak az asztalfióknak, jobbára így is az öncenzúra nyomása alatt. Jékelynek ekkor számos szerelmes verse születik: ezeket a kritika a trubadúr líra gyűjtőnévvel illeti. A fogalom költőjük epekedését, beteljesületlen vágya miatti kesergését takarja. Jékely valóban sokszor pendíti meg a kesergő szerelem húrját. (Könyörgés félálomban, Istenhozzád) De nem mindig. Kevés számú finoman erotikus költeményét is ekkor veti papírra; mesterdarabjuk a Fülledt májusi est. Lírájának felső fokát azonban a félig tapasztalati, félig továbbképzelt életképben, A halász és a halban közelíti meg: ez a saját szerelmi krédójának némiképpen önkritikus, mindenképpen sebészi önismerettel megragadott mítosza, történet a horgászról, aki végül visszahajítja a vízbe szép áldozatát, hogy diadalmas nevetéssel a villantót megint bedobja.
A személyi kultusz periódusában poézisének igazi csúcsára másfajta versben jut. Az „idősárkány”, a „történelem fattya” elleni fölindulása a művészi átképzelés kitartott magas C-jével Az utolsó szó keresésében ér újabb tetőpontra. Ez a remekmű a kettősjelentés gondolatrendszerén belül festői részletekkel, prédikátori jajkiáltásokkal, az allegóriát folyamatosan ébren tartó asszociációkkal, epikus vénával megrázó számadás egy kemény diktatúrában eltorzult emberi sorsról. A szomszéd csillag vándorához refrén-helyzetben intézett invokáció a percen túli galaktikus távlatba helyezi a pusztulás regébe illő düledékeit, s így már eleve a romantikus poème d’humanité fantasztikus intelmeivel rokonítja a költeményt, mint amilyen a magyar lírában az Előszó, az olaszban Leopardi Ázsiai nomád pásztor éji dala, a franciában Vigny Éloája, de még Baudelaire-nek korban és a kettősjelentések sugallatában Jékelyhez közel álló Az utazása is. A rokonításban nincs egy csöpp túlzó értéktartalom sem. Jékely irányváltoztató dikciója, ahogy a narrátori beszédhelyzetet a költői én vallomásos első személyével, időnként egy második személy tanúságával dialogizálva cserélgeti, az említett invokációkkal el is mélyíti, furfangosan, modernebbül le-lerántja az allegória álarcát. Az égen holtan lógott a szivárvány, ezzel az animisztikus rémlátással érzékelteti a pusztulást, ám fölszakad belőle a vallomás sóhaja (de álmaimban megrekedve, gyáva / hencegéssel készültem a halálba) éppúgy, mint az egykori boldog élmény intimitása (Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön, / semmi árnyék. Főbusz csókolta tested akárcsak a kórus nevében tolmácsolt emlékkép: Világkörüli útra készülődtünk, / dzsungeli város romja csábított, / vagy egy magános kameruni pálma, / melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen. Testvér-versnek olvasom a Dadogások egy szívhez-t, mely a többszólamú látomáshoz úgy viszonylik, mint a francia balladához ajánlása, az előadottak kiváltotta fohász, lélekmentő könyörgés.
Az utolsó esztendők termésében hiába keresnénk a Dadogások egy szívhez tetőpontjához fogható remekléseket, bár érdekes, megkapó költemények sorjáznak ekkor is. A népszerű Középkori fametszet-sorozat a beleélő képzelet vérbő példája, az egyik pittoreszk környezetfestésével, a másik a kor lelkét is kifejező vedutájával, a harmadik groteszk személyi vonatkozásaival és így tovább. Ami a legfontosabb, poétikájának meghatározó rugói mind egyértelműbben rajzolódnak ki, gondolok elsősorban a nosztalgiára, még jelentése is mindinkább kitisztul. Nosztalgiájának természete már nem a honvágy, hanem a múlt tündérkertje epizódjainak jelenné örökítése. Kivetülése volt saját magamnak / minden égrekeringő repülés, / fehér szárnyon szállása a galambnak; / egetvívó próba-idvezülés – így festi királyinak érzett gyermekkorát. (Hajdani szép galambjaimhoz) Újraéli a csodaváró helyzetet, melyben ős titkot fejtegetve meredt az égi mennyei bokorra (Csillagnézés) és szellemidézése seregszemlére hívja volt diáktársait. (A por lázadása) Nosztalgiája immár küzdelem, nem a néven nevezhető honvágy, hanem szembefordulás az elmúlással, magával a halállal, ördögűzés.
Ugyanakkor a múltidézés furcsa esetek, a „szörnyű fattyú” rontásában groteszkké vált élet-halál szituációkat kísérő tetemrehívás, ahogy erre A borbogár, borospincék hordói közt karbunkulusként ragyogva egy életre szólóan rémítgető rovarral megesett találkozása a példa; egy másik példa a nemzedékek kacattá levitézlett csecsebecséit, dísztárgyait fényre táró Örökség női s férfi ágon meg az Óda a gyászlovak emlékezetére, ez a tragikumot az animális tenyészet mellé rendelő életképi sirató.
gyűlöletessé idegenült gépkorszak
Mert Jékely egy gyűlöletessé idegenült gépkorszakban (Előhang siralmas krónikához), vandál ösztönök népének világában (Gulliver tudósítása) perel az enyészettel. Kiteljesedett nosztalgiáját azonban fölerősítve kíséri az a magatartásforma, melyet a mélylélektan megkapaszkodási ösztönnek nevez. Ékesszólón szemlélteti ezt a számos apasirató. Valamennyi közül legmaradandóbbnak ígérkezik a Kalap-korona, ez a dologi tárgyhoz kötött, szavakba foglalt portré, mely a királyi fejékre emlékeztetve, jelentőségének fordított előjelével a közöttünk élő nagyság képzetét öregbíti. A megkapaszkodási ösztön ágazik szét a nemzeti hajdanba, amikor Jékely Zsámbék romjait úgy festi le, hogy a romtemplom pillanatképein a mostoha jelen romboló keze tűnik át, de akkor is, amikor a nagymúltú téka állványai közt a magyar história és irodalom nagyjainak szellemalakjai derengenek elő (A megszolgált örökkévalóság), és amikor a várbeli ásatás felszínre hozza a középkori szobortorzókat, a gyökereibe fogódzkodó ember öröme járja át a költőt. (A budai szobrok köszöntése)
A megkapaszkodás ösztöne, az otthonra találás öröme nyilatkozik meg abban az elbűvöltségben, mellyel az anyagi világ részleteit formára, matériára sóváran elénk idézi. Egy fa kidőltét félig a látványhoz tapadva, félig az időbe látó képességével testiesíti meg: gyökerét gombák bokrai lepték, / nyirokkal marták, leteperték. (Egy kidőlt fenyőszálra.) A nyüzsgő Párizs harangzúgásában az önkéntes hajléktalant erdélyi festékkel ábrázolja: S az alvó ezt a viszonylagos, szokatlan / csendet átalussza – bár közismert, / hogy a malomnak gyors megtorpanása / a vízimolnárt mindig fölriasztja. (Clochard-tanulmány) Jékely lírájának valósághű szenzualizmussal elénk vetített képei a megfigyelést párját ritkító asszociációs fantáziával megnövelt, félálomi látomássá képesek tágítani. A víz színén óriás vízipók / száguld, a szálkás-lábú fagy – olvassuk a Tövises karácsonyban. Ez a láthatatlant az érzékek rámájába foglalt kép csakis Jékelyé, minthogy a vizionárius látás is az ő otthona, az egyszeri jelenséget juháztatva tollához az ilyen képekbe horgonyozza le a fájdalmasan elsuhanó életet.
„A világgal még szervesen összeforrott állat-ember létteljessége, szellem és anyag kezdeti egysége, a protohomo nyers, tagolatlan, elemi világérzékelése”, ezt mondja jellemző megfogalmazással Csűrös Miklós a költő „mítoszélményének”, más szóval „költői antropológiának”.[19] Nem nehéz olyan költő poétikáját közös nevezővel meghatározni, mint amilyen például Weöres Sándor, akinek szinte minden sorát ugyanaz a világszemlélet, az ellentéteket egyesítő, személyen túli egyetemesség hitének rendszerfölfogó igehirdetése fogja át. Jékely költői gesztusainak bősége, létteljessége ugyan vitathatatlan, de nem körvonalazhatjuk olyan bölcselettel fölérő rendszerlátással, mint Weöresét. Lírai tanúvallomásai viszont nem kevésbé sokféle hangnemben hangzanak föl, ami az egyszeri személyiség színpompájával kápráztat, és fölajz, hogy érdemes a költészet határainak bejárásában reménykednünk. Jékely verseskönyveiben olvasói mindig találhatnak valami újat, meglepőt, fölhangolót.
-
Jékely Zoltán: Jules Laforgue. Nyugat, 1938. I. 132–35. ↑
-
Halász Gábor: Új évezred felé. Jékely Zoltán versei. Nyugat, 1940. 106–7. ↑
-
Jékely Zoltán: „Írószobám.” In: Az én országom. Vál., szerk., összeállította Lator László. 2000. 26. ↑
-
Remy de Gourmont: Promenades littéraires. III. k. 1958-as kiadás. 174–75. ↑
-
Weöres Sándor: Éjszakák. Jékely Zoltán versei. Nyugat, 1937. I. 228–29. ↑
-
Szerb Antal: Korunk. Tizenkét fiatal költő. Válasz, 1935. 479. ↑
-
Jékely Zoltán: „Írószobám”, i. m. uo. ↑
-
Szerb Antal: Jékely Zoltán. Éjszakák. Válasz. 1937. I. 51. ↑
-
Szerb Antal: Korunk. Tizenkét fiatal költő. I. m. uo. ↑
-
Jékely Zoltán: „Írószobám”, i. m. 34. ↑
-
Jancsó Adrienne: 1982. március 25. In: Az én országom. I. m. 360. ↑
-
Jékely Zoltán: Források. In: Az én országom. I. m. 73. ↑
-
Halász Gábor: Új évezred felé, Jékely Zoltán versei. I. m. uo. ↑
-
Rónay György: Tilalmas kert. In: Olvasás közben. 1971. 276. ↑
-
Lator László: A csillagtorony lakója. In: Szigettenger. 1993. 153. ↑
-
Rónay György: I. m. 263. ↑
-
Lator László: Jékely. új évezred felé. In: Szigettenger. I. m. 168. ↑
-
Lengyel Balázs: Jékely igaza. In: Az én országom. I. m. 326. ↑
-
Csűrös Miklós: Trubadúr és látnok. Jékely Zoltán: Az idősárkányhoz. In: Színképelemzés. 1984. 48. ↑