DALIÁS IDŐK 

Fejét leszegve rugdosta maga előtt a hullott gesztenyét. Csak ne kelljen gondolkodnia! Az egyik kicsi négerfej burkából épp elé huppant. Hatalmasat rúgott bele. A gesztenye magas ívet írt le, majd aprókat pattogott a Városmajor murvás sétányán, és egy kézen fogva ballagó, idős pár mellett, a férfi cipőjének koppanva állt meg. A mészfehér sörényű öregúr elképedve bámult rá.

– Bocsánat… Bocsánat…

Károly mintegy álomból ébredve iramodott a hazafelé vezető útfordulónak. Peregni kezdtek tudatában a közelmúlt eseményei.

okfejtése világos

Csaknem egy éve, hogy Kanizsa, a helyettes igazgató szólt neki: „Szocialista irodalom” címen tanulmánykötetet készítenek kiadásra, vegyen részt ő is a munkában. Többnapos töprengés után azt felelte, a felvidéki Faddy Zoltánról írna. Faddy tisztességes, meggyőződéséhez hű írástudó, az utókor bizonyára nem emlegeti majd, de olvasható elbeszélések és főként jó szemű olvasóra, érzékeny befogadóra valló kritikák szerzője. Igaz, egy-két évig túlzó, szélsőbalos szemlélet jegyében még Móriczot, Kassákot is ostorozta, ám utóbb visszavonta állításait, és ezt az időszakát maga bélyegezte tévedésnek. Különben tevékeny humanizmusával, náciellenes magatartásával még azonosulni is lehet. Három hónap múlva befejezte a tanulmányt. Nem hallgatott Faddy balos korszakáról, épp ezért óvatosságból elküldte kéziratát az érintettnek, a kényes problémára külön fölhívta figyelmét. Az író köszönő sorok kíséretében juttatta vissza kéziratát, és helyeselte, hogy nem kendőzte el téves kritikai munkásságát. Ezek után határidő előtt átadta kéziratát. A helyettes igazgató lelkesen rázott vele kezet, dicsérte pontosságát. Az igazgató egy hét múlva szobájába hívatta. Nagyköveti stílusban köszönte meg munkáját, és szórta a jelzőket: gondos, elmélyült, mérlegelése kiegyensúlyozott, okfejtése világos, tanulmánya díszére válik majd a kötetnek.

Károly visszatért korábbi kutatásaihoz. Már el is felejtette a Faddy-portrét, amikor Kanizsa megkereste és beült vele a könyvtárba, a skandináv irodalmak állványai közé. Oda más nem tette be a lábát.

– Nézd – fogott mondókájába szokott habogásánál is akadozóbban – az intézeti munkákat mindig más is… Azaz nem más, hanem külső szakértő… Elvégre a kiadók is külső lektort foglalkoztatnak… Egy munkára kettőt is… Nekünk egy is elég… König professzor, a „Szocialista irodalom” tanulmányait ő véleményezte.

Károly torka összeszorult. Amikor König a háború utolsó előtti évében szabadságra jött haza Berlinből, ahol német birodalmi ösztöndíjasként tanult, az ifjabbak faggatták, a világpolitika egyik boszorkánykonyhájában hogy látta, milyennek jósolja a kifejletet. – Ide figyeljetek, szar gólyák! – válaszolt. – A háborút megnyerik a németek, és akkor mind nácik leszünk. Megeshet azonban, hogy az oroszok jönnek ide, és akkor valamennyien elszánt bolsevikok leszünk.

– Egyszóval – fejezte be szónoklatát Kanizsa – a professzor lesújtó véleményt írt tanulmányodról. Legjobb, ha lektori jelentését elolvasod. Nesze.

Eltartott egy-két percig, amíg Károly előtt kitisztultak a betűk. A lektori jelentés sokkal elmarasztalóbbnak bizonyult holmi veséző bírálatnál. A szerző, olvasta, a rendszer ellensége, tárgyilagosság álcájában sárral dobálja a pártos írói magatartást, nemcsak tanulmánya elvetendő, de felelős kutatói munkakörben sem foglalkoztatható tovább. Károly se köpni, se nyelni nem tudott.

– Megértesz, ugye? – mondta Kanizsa.

– Meg. Tanulmányomat visszavonom.

– Visszavonod? A tanulmányodat? König professzor jelentései magasabb helyre is eljutnak. Magasabbra, mintsem álmodnád. – Kanizsa most már nem dadogott. – Ember, most már az állásodról van szó! Ügyedben az igazgatótanács dönt.

Kanizsa otthagyta a bűnöst.

Te jó ég, eszmélt föl Károly, hiszen ez König évfolyamtársa volt! Egy héttel később megkapta az igazgató hivatalos leiratát.

„Elvtársat munkaköréből azonnali hatállyal fölmentem, és rendelkezési állományba helyezem. További értesítésemig köteles napi munkaidejét változatlanul az Intézetben tölteni.” Dátum, aláírás.

Azóta két hónap telt el. Iskolába nem helyezhették. Annak idején a Tanárképzőbe nem iratkozott be, diplomája általános vagy középiskolai oktatásra nem képesítette, jóllehet akár egyetemi katedrára is kinevezhették. Légüres térben tengődött, rettegett, nehogy az utcára kerüljön. Az elbocsátás ilyen előzmény hírével mintegy törvényen kívül helyezné. Pedig anyját is támogatnia kell.

– Mi történt? – kérdezte Margit, amikor az ajtóban megpillantotta elszürkült arcát.

– Képzeld… Ma, ahogy soromra várok a Széchényi Könyvtár ruhatára előtt… Nem tudta folytatni.

– De mégis mi történt?

– Akkor… Ott… Odalépett hozzám a kis Molnár… Aki az Akadémiai Kiadóban dolgozik… És azt mondta…

– Mégis mit?

– Azt, hogy hallom, Károly, a lexikon-szerkesztés munkatársai közé kerülsz.

– De Károly! Ez nem is a legrosszabb megoldás.

– Nem foglalkozhatnék önálló kutatással. A kritika, az irodalomtörténet is alkotó tevékenység.

– Miért? Mit vártál König följelentése után? Mert az volt, nevezzük nevén. Viszont mégsem sújthatnak állásvesztéssel, nem foszthatnak meg a kenyérkeresettől épp azért, amiért korábban egy intézmény teljes vezetése megdicsért! Nyugodj meg! Ebbe a lexikon-micsodába beletörődhetsz, megszokhatod.

– Talán. Csakugyan. De a legrosszabb, hogy puszta tárggyá váltam, akivel a szóbeszéd dobálódzik. Akiről bárki többet tud, mint önmaga.

– Gyere, üljünk asztalhoz – fogta karon Margit. – Kedves ételedet főztem ebédre. Kibontottam egy üveg zöldbabot.

Károly tányérja elé ült. Kanalát belemerítette a főzelékbe és fölemelte. Tekintete meg se rezzent, a kanál állt a levegőben.

– Károly! Károly! – kiáltott rá felesége.

Az Akadémiai Kiadó nem vállalta; leprás hírű embert nem kívánt befogadni.

Következő héten beosztották az Intézet könyvtárának olvasószolgálatára. Visszavette, hozta korábbi kollégáinak a könyveket. Egyesek tüntető barátsággal kezdeményeztek beszélgetést, mások, s ez volt a többség, mintha sosem ismerték volna, csak a kölcsönzés szókincsére szorítkoztak.

A harmadik naptári évet kezdte meg a könyvtárban. Előző esztendőben az ENSZ levette napirendjéről a magyar ügyet, a budapesti kormány viszont amnesztiában részesített számos politikai foglyot, köztük az írókat. Ekkor szólította meg Mészáros, a könyvkiadás felelőse.

– Te, Károly! Beszélnünk kellene. Üljünk be egy kávéra a Rezedába.

– Munkaidőben nem hagyhatom itt a könyvtárat – szabódott.

– Ugyan! Már megmondtam a főnöködnek, hogy leszaladunk egy kávét inni.

Mészáros meg se várta, amíg a fölszolgáló kihozza a rendelést.

– Bajban van az Intézet, Károly – vágott a dolgok közepébe. – Miután a te Faddy-tanulmányod – és gyorsan hozzáfűzte –, amit én mindig becsültem, kimaradt a „Szocialista irodalom” kötetből, másnak adták ki a témát. Az illető ki is dolgozta, csakhogy tanulmánya használhatatlan.

– Akkor hagyjátok ki a címszót – mondta közönyösen Károly.

– Épp ezt nem tehetjük! A „Szocialista irodalom” címszavakra bontott tervét benyújtottuk az Akadémia illetékes bizottságának, és mivel a módosított határidőre sem tudtuk beadni a kéziratot, dörgedelmes figyelmeztetést kaptunk. És mindez a hiányzó Faddy-tanulmány miatt!

– No és? – türelmetlenkedett Károly.

– Csak te húzhatsz ki minket a csávából. Az igazgatótanács arra kér, segíts rajtunk. A te hajdani tanulmányodból meg ebből az elfuseráltból csinálj egy közölhető újat.

– Minek nézel engem?

Ültében is úgy érezte, elgyöngül a lába.

– Csak ne kapd föl a vizet! Te most is az Intézet dolgozója vagy, ha beosztottként könyvtárosi munkát látsz el, akkor is. Egyébként gondold meg: annak idején szélnek is ereszthettünk volna, de a vezetőség humánus megoldást keresett. Neked is kell egy gesztust tenned!

Károlyon átvillantak a meghurcoltatás hónapjainak emlékei. Szélnek is ereszthették volna! Hát mi ő! Bűnöző! Hiszen ha akarják, még ezt a vádat is rásüthetik.

– Rendben van – mondta. – Újraírom a tanulmányt, és megpróbálom örökösömnek legalább pár mondatát átmenteni. De az a kikötésem, hogy ez a kentaur tanulmány nem jelenhet meg az én nevem alatt. Ha az illető vállalja, jegyezzétek utódom nevével, ha nem, írjátok alá: Munkaközösség. Csináljatok, amit akartok, csak az én nevem ne álljon alatta!

Felesége sikoltozott.

– Hogy vállalhattad el? Egyáltalán mit fogsz írni második nekifutásra?

– Nem utasíthattam vissza. Birtokon belül vannak. Ki vagyok szolgáltatva nekik. Amikor úgy fogalmazott, humánus megoldást választottak, pedig másképp is eljárhattak volna, tulajdonképpen megfenyegetett. Még ma is szélnek ereszthetnek, márpedig kettőnk fizetéséből hárman élünk. Időnként még apád nyugdíját is kiegészítjük valamivel. Ő a negyedik.

Hetek alatt tető alá hozta az újabb szövegváltozatot. Most meggondoltabban fejtette ki a témát. Faddy Zoltán szélsőbalos tévedéseit nem taglalta, kivégző cikkeiről szót sem ejtett.

A tanulmányt átadta Mészárosnak. Ezután még azt is megpróbálta elfelejteni, hogy valaha kritikát, tanulmányt írt. Munkaidő után feleségével sétált Buda dombosabb, erdősebb tájain, a Normafánál, a Martinovics-hegyen, Hűvösvölgyben, Máriaremetén, a János-hegyen. Vasárnaponként messzebb merészkedtek, a Pilisbe. Betértek Visegrádra, fölkapaszkodtak a Nagyvillámra, egyszer elvándoroltak Esztergomba is. Károlynak sikerült rávennie még a bölcsészkaron megismert, régi barátját, Lányit, hogy egy havas, kemény februári hétvégén tartson velük a budakeszi vadvédelmi rezervátumba. Adyligetről közelítették meg a területet. Alig értek túl a kerítésen, amikor robajlás hangzott föl. Egy szürkésbarna szarvasbika iramodott tova.

– Tizenkettes! – kiáltott föl Margit.

– Megvolt ez tizennégyes is! – cáfolt rá az ura.

– Tizennégyes mi? – értetlenkedett Lányi.

– Agancskoronája ágainak száma – oktatta Károly. – Életkora mérhető az agancsán.

Ahogy egy nyiladékhoz jutottak, vadkoca csörtetett keresztbe a havon, nyomában féltucat csíkos malaca. Észrevettek még nyulat, két őzsutát, egy szakadék túlsó oldalán egész muflon-csapatot.

– Nem őshonos nálunk – bökött feléjük Károly. – Korzikából telepítették ide ezt a fajtát.

Lányi egy tar fa ághegyén fehér-fekete tollú, rózsás hasú, hosszú farkú cinkefélét pillantott meg. Őszapó, világosította föl Károly. Egy egész kicsike, zöldes hátú madárkára már Lányi mondta:

– Királyka!

– Tüzesfejű! – vágta rá barátja, és egyetértően fölnevettek.

– Te gonosz – mondta Margit –, hiszen nálunk csak a sárgafejű királyka telel.

Eltévedtek, ezért még a lebukó, tél végi nap narancsszín ragyogásában is gyönyörködhettek. Kései ebédre tértek be a Hársfába. Három forró erőlevest kértek, csak ezután tanulmányozták az étlapot.

– Vaddisznósült párolt káposztával! – rikkantotta az asszony.

– Pompás! Csatlakozom. Ritka vendéglői ajánlat – fordult barátjához Károly.

– Neked is javaslom.

– Igen ám, de én is írok verset. Tudod, Zrínyi meg a vadkan…

– De ötvenhat után nem léptél be az új írószövetségbe!

– Hátha ez a vaddisznó nem tudja…

Mindhárman hahotára fakadtak. Károly alig bírt lecsillapodni.

Másnap Ritter toppant be a könyvtárba, és katonásan feléje tartott. Ritter nemrég került az intézetbe, és azon nyomban megválasztották szakszervezeti titkárnak. Azóta arca kitelt, kis pocakot is eresztett, zakóját már nem tudja begombolni, új öltönyre egyelőre nem telik neki.

– Kolléga úr – szólította meg.

Károly habozott. A magázás a korkülönbségből adódó tiszteletet fejezi ki vagy távolságtartást?

– Beszédem van önnel, kolléga úr – mondta Ritter. Károly döntött. A skandináv könyvek közé kalauzolta. Ritter nem köntörfalazott.

– A Faddy Zoltán-tanulmányáról van szó. A vezetőség nevében kell tájékoztatnom. Tanulmányát intézetünk nem vállalhatja. Elvégre tudományos intézmény vagyunk, és a tudománynak megvan az erkölcsi kódexe. Elfogadhatatlan, hogy kolléga úr egyszerűen elhallgatja Faddy Zoltán balos korszakát. Az öntudatos új tudomány minden jelenséggel szembenéz, még a nevében elkövetett hibákkal is. A haladó társadalmi gondolkodás nem söpörheti szőnyeg alá még híveinek tévedéseit sem. Még csak nem is szépítgetheti. Igazgatónk a pénteki vezetőségi ülésre az ön tanulmánya miatt utazott föl birtokáról. Pedig csak hétfőnként szokott bejárni. Föl is szólalt. Az Intézet küldetésére emlékeztetett: mi az igazság kutatói vagyunk, és fölfedezőivé kell válnunk. Sohasem torzíthatunk. Kanizsa Csongor a saját korszakából hozott példát. Milyen kép alakulna ki Balassiról, ha életrajzából kiszűrnénk erőszakoskodásait, útonállását? Kéziratát ezennel hivatalosan visszaadom.

Károly megkövülten meredt rá. A vaddisznó! De hát ő még verset sem ír.

– Nem! Ezt nem! Ez nem lehet igaz!

– Mi nem igaz? – csodálkozott rá Ritter.

kép | Camille Bryen művei, wikiart.org