Rába György

AZ ALPOK

1990 február

AZ ALPOK

A menedékház előtt körülpillantva vattacukor bolyhai,
forró száj szétterpedő lehelete, kiszakadt zsák lisztcsóvája,
csúszásgátlónak legyezőként szóródó só, gőztorlatok. Gőztorlatok.
A jégszilánkos ködre időnkint goromba kéz ró kemény görbéket,
a mosolytalan vidék szívhangjait. Olykor hallhatók a gyanús
döndülések.
A völgyben furfangosan kanyarog az autóút, fasor kontúrja
kíséri. Az utason átüt a lombok rajza, a fák körvonalán az utas
alakja. Amire ráfeledkezel, az maga az utazás, az utazó meg átfedi
a tájat. A gépkocsi játékházak sorompójának ütközik, mint ahogy
a falucskát századok óta megtorpantotta a hegyfal. Ott szakad
alá durvára mintázva a sziklák redőnye, a hegylánc függönye,
függőlegesen megfagyott szántás, kikeményített lobogó, kő-orgona
a teremtés tiltó palánkja. Nasswald: itt van a világ vége. Ahol
a madár se jár, ahol csak a madár surran át.
Aki meglátta a világ végét, másnap a híd korlátjára pipiskedik.
A gerendák alatt a Schwarza átlátszó palackja, szivárványos
pisztrángok fickándoznak árnak fölfelé. Ék a fatörzsben, evickélnek
a forrás kürtőjébe, ahol a víz már csak csiklandoz, az éles kövek
jólesőn vakargatnak.
A bécsi Ringen a csoda. Árkádok alatt a Lloyd Társaság kirakata,
benne hatalmas tengerjáró, óriási, lehet vagy másfél méter. Aki
látta a világ végét, ismét lábujjhegyre áll. A csoda túllendíti
a forráson, a meredélyen túli ős-elembe, a nyílt világba, amiről
még semmit se tud.

kép | unsplash.com