JELENTÉSVÁLTOZÁS
1994 szeptember
Csak a tudomány fölfedezései maradandók, egyedül nekik köszönhetjük mindazt, amivel bírunk; örök időkre élnek, soha nem fiatalok, soha nem vének, magukban hordják életük csíráját, tovább özönlenek egy örök halhatatlan folyamatban, lényegesen növekednek, önmaguk szülik folytatásaikat, melyek később létrejönnek és így a legtávolabbi utódokra is hatnak, sőt századok lezajlása után még tevékenyebbek, mint kinyilatkoztatásuk pillanatában.
(HENRY THOMAS BUCKLE: A civilizáció története Angliában)
Már magyarítása is különös. Könnyed felelőtlenség, hogy a névtelen fordító a „tudomány”-t helyettesítette be az eredeti – „The discoveries of genius alone remain” – helyébe? Vagy a világhíres mű szinte illegális magyar kiadói tudatosan tudományra hitelesítették a „szellemi teljesítményt”? Mert másfél évtized alatt, 1873-ra innen a Duna-tájról tekintve az idézet jelentésében különös metamorfózis történt. Ami 1857 viktoriánus világában nemes retorika, a távlatok biztonsága, nálunk az utolsó esély. Ima, ráolvasás, varázsige, regösének a romlás ellen. Pontosan egy esztendővel azelőtt, 1872-ben beszélt erről a költő-főtitkár az Akadémián:
Clio eldobja tollát
„Mindabban, ami történt, az emberiség haladásának egyszerre tagadását véltük látni; s a tudomány férfiát kétely zsibbaszthatá; vajon amit az ismeretvágy messze múltban elenyésző századok óta hangyaszorgalommal, vastürelemmel összehordott, nem fogja-e ismét elsöpreni dúló vihar; vajon a fáklya, mellyel ő az emberiség utait megvilágítja, nem fog-e ezentúl csupán kanócul használtatni, minden eddigi építmény elhamvasztására? Csuda lett volna-e, ha a nyelvtudós döbbenve áll meg rokonító munkájában, látva, hogy művét az Erőszak országok hódítására, népfajok irtására kezdi kizsákmányolni; ha Clio eldobja tollát, midőn a népvándorlások iszonyait ismétlődni tapasztalja; ha a jogtudós botránkozva veszi észre, annyi szép elmélet után az ököljog visszatértét… ha végre a mennyiségi és természettudományok minden dicsőített fejleménye, óriási haladása arra fordíttatik, hogy a rombolás eszközeit tegye ellenállhatatlanokká.”
Izgalmasak a régi szövegek jelentésváltozásai, ahogy a második évezred lassan lepereg. Egykori Kasszandra-látomások. Fekete-fehérből színesbe váltva szakadatlanul. És a tudomány százezer arca, a mindenttudások és semmitnemtudások káosza, a csendes győzelmek és a stációk egy végtelen keresztúton, máglyák és értékvesztések, meggyalázás és kisajátítás, kiművelt emberfők a porban és megváltásnak álcázott demagógiák. A magyar Buckle ma újra megragad, beférkőzik gondolatainkba. A történet, ami fut a szövege alatt: „Nagy Sándor és Napóleon óriási bűntettei rövid idő alatt elvesztik hatásukat, és a világ régi kerékvágásába tér vissza… csak a tudomány fölfedezései maradandók…” A tudomány szerinte egységbenlátás. Ma újdonságnak hat, amit akkor megírt, hogy a természet és az ember kölcsönhatása a történelem alapvető meghatározója, hogy összefüggés mutatható ki az éghajlat és a fejlődés, a gabonaárak és a házasságkötések, a táplálkozás és a szaporodás között. Szeretném hinni, hogy igaz: a tudomány akkor tudomány, ha önmagában hordja folytatását, ha képes a megújulásra.