David W. Kidner

PSZICHOLÓGIA ÉS KÖRNYEZET

1995 december

PSZICHOLÓGIA ÉS KÖRNYEZET

Az olvasót nem kell emlékeztetni az előttünk álló ökológiai krízisre. Mivel ez a krízis az emberi magatartás következménye, azt gondolhatnánk, hogy a pszichológia, az emberi magatartással foglalkozó tudomány alapvető szerepet játszik a környezetvédelmi pusztítás analízisében és megelőzésében. A pszichológiai irodalmat áttekintve azonban feltűnő, hogy szinte alig olvasható a témával foglalkozó tanulmány. Igaz, az úgynevezett környezeti pszichológia elterjedőben van, de szinte kizárólag a különféle környezeti körülmények emberi egészségre, hatékonyságra, magatartásra stb. gyakorolt hatását vizsgálja. A környezetre nehezedő emberi hatás, úgy tűnik, hagyományosan nem tartozik a pszichológia területéhez. A pszichológiai gondolkodás és kutatás alapjait tehát radikálisan át kell formálnunk, hogy konstruktívan hozzászólhasson a környezeti kérdésekhez.
femininnek tartott természet
Az olvasó bizonyára ismeri a nyugati világnézet azon jellemzőit, melyek a felgyorsuló ökológiai tragédiák feltételezett kiváltói. Az egyik legjelentősebb az „antropocentrizmus”, mely a többi fajok elé helyezi az emberi érdekeket. Néhányan ide sorolják a keresztény vallást is, mert azt a hitet táplálja, hogy egy transzcendentális Isten kifejezetten az emberiség hasznára teremtette a világot. Ide tartozik a „tudományos világnézet” homályos fogalma is, amely nemcsak a pusztító tevékenységekben résztvevő technológia alapja, de ideológiailag is felforgatja az emberiség természeti kötődését. Az ökofeministák ezt a kritikát a dominancia általánosabb teóriájává fejlesztették, s kimutatták a hasonlóságot a patriarchális kultúrákban általános női alárendeltség és a tradicionálisan maszkulin tudomány által femininnek tartott természet kizsákmányolása között.

De bármit is gondolunk a vallási dogmák és a környezet iránti attitűdök komplex kapcsolatáról, egy biztos: a mai tudományos gondolkodás és a tudomány technológiai felhasználása egy deszakralizált univerzumkép felé mutat. A vallás mint társadalmi intézmény jelentőségének csökkenése párhuzamos folyamat az egyén spirituális elszegényedésével. A kulturális és spirituális gyökerek elvesztése olyannyira meggyöngíti szubjektivitásunkat, hogy könnyen áldozatául esünk a gazdasági ideológia, a meggondolatlan fogyasztás térhódításának. „Üressé” válunk, s csak a reklám és az önfejlesztő iparok illuzórikus örömei „töltenek fel”. A jelenlegi „nyugati én” megfelel a kapitalista gazdasági rendszer igényeinek, és szinte ismeretlen számára a nem racionális, spirituális és holisztikus tapasztalat dimenziója, amely kikezdhetné a rendszert. Ez a lelki alkat olyan látszólag ártalmatlan elképzelések fogalmával operál, mint „fejlődés”, „demokrácia” és „egyéni szabadság”, s szükségképpen nem vesz tudomást a gazdasági rendszer természetre gyakorolt, pusztító hatásáról.

Az antropocentrikus feltételezések alkotják a jelenlegi nyugati ideológia lényegét. Míg a vallásos világnézet egy nagyobb spirituális rendszerben helyezi el az emberiséget, a mechanisztikus világnézet az egyént a világ potenciális urának tekinti. Az Isten irányította univerzum koncepcióját felváltotta az emberiség által kontrollált és kihasznált világ. Amikor a technika határozza meg a domináns ideológiát, az értelem és az érték kiszakad a természetből, legfeljebb természeti „erőforrásoknak” tekintik ezeket a tudományos területeken dolgozó szakemberek.

Ami a reneszánsz óta történt, az nem egyszerűen a vallásos világnézet alulmaradása a tudományossal szemben, hanem jelzés, hogy az individuum erősen eltávolodott a természettől. Nem is annyira a specifikus vallásos tradíció elvesztése, hanem a spirituális tapasztalatot bármily módon kifejezni képes kulturális szerkezet eltorzulása mutatja a változást.

kidner2_0423

Míg az ember és a természet kapcsolata minden kultúrában szellemi tapasztalat, számunkra már csak a materiális összefüggések nyitottak. Többé nem érzünk együtt a természettel, nem vagyunk része, hanem „megértjük”. Lawrence Cahoone írja: „A domináns modern felfogás szerint az anyag matematikai leírása kimeríti mindazt, amit a természetről tudni kell és lehet, s ez az elképzelés csírájában fojt el minden, az ember spirituális-kulturális és természeti dimenzióinak összekötésére tett kísérletet.”

A probléma három rétegből áll: először is a pszichológia a kontextusból kiemelt, a környezettől levált egyénre koncentrál. Másodszor, mivel a megértés egyetlen alapjának a racionalitás kartéziánus paradigmáját tekinti, a pszichológia újrateremti az emberközpontú ideológiát, amely a természeti világ nem emberi tényezőit megfosztja lényegüktől és a bennük rejlő értékektől. Harmadszor, a személyről alkotott, túlnyomórészt kognitív modell elfogadásával tagadja a lét környezeti rombolásra mutató tényezőit.
individualista etika
A pszichológiára jellemző individualista következtetések nem pusztán a tárgyból erednek. Az individualista etika elterjedése az egész nyugati világban erősen befolyásolta a pszichológiát tudományos hitelének kialakításában. A pszichológia az individualista ideológiát természetesnek és elkerülhetetlennek tekinti, annak ellenére, hogy az én individualista konfigurációja multikulturális nézőpontból vizsgálva meglehetősen szokatlan. A társadalompszichológia is erősen megkérdőjelezi az általánosan elfogadott individualista következtetéseket, és az egyént szociális és történelmi összefüggéseiben vizsgálja. De még ez a viszonylag radikális nézőpont sem említi, hogy az egyén egy természeti kontextusnak a része. Ennek eredményeként a társadalmi élet és az emberiség természetben elfoglalt helye közti összefüggések kidolgozatlanok. A természet azon kívül, hogy genetikai adottságokkal lát el minket és lehetőséget ad különféle anyagcserékre, nem játszik jelentős szerepet az életünkben. A kontextusból kiszakított egyén helyett így a kontextusból kiszakított társadalmat kapjuk. A jórészt városi, gyári környezet túlsúlya elrejti és eltorzítja a természeti gyökereket, korlátai egyre nyilvánvalóbbá válnak. A rendszerelméletek alkalmazása a családterápiában és a legújabb kísérletek, hogy antropológiai módszereket alkalmazzanak a pszichológiában és a pszichiátriában, arra mutat, hogy lassan tudatosul a kontextus fontossága (sajnos, inkább a társadalmi, mint a természeti kontextusé), és ez alapvetően megkérdőjelezi a túlságosan individualista nézőpontot.

Nagy általánosságban azonban a pszichológia nem vesz tudomást a természetes környezetből kiszakított egyén problémáiról, mert úgy húzza meg határait, hogy ezek a problémák meghaladják hatáskörét. Például a pszichológia minden lehetséges kapcsolatot elhárít az egyén mentális egészsége és a természeti viszonya között, hiszen a pszichopatológiát alapvetően individuálisnak definiálja.

Az én szokatlanul individualista meghatározása, amely a nyugati világ normája, sok ember számára nehezen fenntartható, s a nehézségekből származó zavarok részben abból erednek, hogy hiányzik a személyiségre irányuló definíciók kulturális háttere, amely megkérdőjelezné az én és a kontextus szigorú szétválasztását. Ahelyett, hogy felismerné, az én transzperszonálisabb meghatározása is lehetséges, a klinikai pszichológia rendszerint feltételezi, hogy az individuális, autonóm én az egyetlen lehetséges út, és ezért minden eltérő próbálkozást patologizál. Ez a megközelítés a naturalista tévedés jó példája — a személyiség statisztikailag normális, mai konfigurációját tartja a „természetes”, egészséges konfigurációnak, s így a tudati változások és a technikai fejlődés közti áramlásokra érzéketlen, történelmietlen nézőpontot tart fenn.

kidner3_0423

A nem lineárisan vagy közvetlenül ható, könnyen operacionalizálható tényezők gyakran láthatatlanok maradnak a pszichológiai nézőpontból, amely ezért zárt marad minden, a láthatárát tágítani képes információval szemben. Más jellegű problémákat — például az ózonréteg elvékonyodását —, amelyeket szintén az emberiség és a természet közti patologikus viszony eredményeként lehetne vizsgálni, pusztán környezeti, pszichológiai szempontból jelentéktelennek állít. Az ökológiai problémákat egyéni és környezeti problémákra osztja, és minden lehetséges kapcsolatot kizár a kettő közt. Az egyén elválasztása a természeti kontextustól oly mértékben tökéletes a kísérleti pszichológiában, hogy egyetlen mai teoretikus sem érvelt a szeparáció szükségessége mellett, hiszen a természetet annyira a kísérleti pszichológia érdeklődési területén kívülinek tekintik, hogy ez a kérdés egyszerűen fel sem merült.
túlnő minden kapcsolatot a természettel
A pszichoanalitikus teória a természetet mint az egyéniség részét visszautasítja. Felfogása szerint az én, bár nem racionális elemeket is tartalmaz, gyorsan túlnő minden kapcsolatot a természettel, ebben az értelemben a pszichoanalízis, akárcsak a kísérleti pszichológia, az individualista etika része. Freud például így érvelt: „Eredetileg az ego mindent magába foglalt, később eltávolodott a természettől. A tudatunkban lévő ego-érzés így csak csökevénye egy sokkal kiterjedtebb érzésnek — egy érzésnek, amely magába foglalta az univerzumot és kifejezte az ego és a külvilág megbonthatatlan kapcsolatát.”

Freud ezt a „kiterjedt érzést” a vallással hozta kapcsolatba, és egy korábbi periódus atavisztikus maradványát látta benne, filogenetikailag és ontogenetikailag is. Az én és a külvilág szétválását az egyéni és a civilizációs fejlődés meghatározó részének tekintette. Érvelése szerint az előrelépéshez „az emberi társadalomban való elvegyülésre és a természet elleni harcra van szükség, így kényszerítve a természetet, hogy a tudomány útmutatásai szerint engedelmeskedjen az emberi akaratnak.” A freudi „természet” itt egyszerre jelent „emberi természetet” — az Ősvalamiben működő „civilizálatlan” impulzusokat — és a külvilágban megjelenő természetet. A természetet uraló technológiai dominancia és a tudat eltorzulása közti kapcsolat különösen világossá válik.

Freud követői többnyire hasonló elveket vallottak. Erich Fromm például, habár ambivalens véleménye volt a modern személyiség karakteréről, mégis szükségesnek tartotta az egyén és a külvilág szétválasztását: ,,Az ember természetből kiemelkedése hosszú folyamat, továbbra is erősen kötődik a természethez, szerves része marad — a földnek, a napnak, a holdnak, a csillagoknak, a fáknak és a virágoknak, az állatoknak és az embereknek, akikhez vérrokonság fűzi… Ezek az elsődleges kötelékek megakadályozzák teljes emberi fejlődését, útját állják értelmi és szellemi kiteljesedésének, hatásukra önmagát és másokat csak törzsi, társadalmi vagy vallási közösségek részeként tudja értelmezni, más szóval megakadályozzák, hogy szabad, önálló, produktív egyénként fejlődjön.”

A pszichoanalitikus elmélet újabban többet vizsgálja az ént a kapcsolatok szempontjából. Például a tárgyi kapcsolatok elmélete szerint az énnek alapvető szükséglete van arra, hogy kapcsolatban álljon. Freud ezzel szemben úgy vélte, a személyiség alapvető hajtóerői az egyénen belül található ösztönök. Ebben a tekintetben a pszichoanalitikus elmélet az egyén kevésbé „atomisztikus” megítélése felé mozdul el. Ezek az elméletek már nem az egyéni jellemvonásokat tartják az emberről alkotott képünk alapjainak, hanem a kapcsolatokat és a kapcsolatok igényét tekintik elsődlegesnek. Mint azt a társadalompszichológiában is tapasztalhatjuk, a kapcsolatokon alapuló szemléletmódok szerint az ént csak egy társadalmi univerzum veszi körül, melynek a természet nem jelentős összetevője.

Még a természettel szorosan együttélő népcsoportokat vizsgálva is, akiknek összefüggő kulturális rendszerei ebből a kapcsolatból erednek, a pszichoanalitikusok makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy az efféle hitrendszerekben megjelenő viselkedésformákat társadalmi és egyéniségbeli folyamatok részének tekintsék, amelyek mellett a természeti világ másodlagos. A ember és a természet viszonyának hathatós értékelését sokan a gyors ütemben fejlődő környezeti pszichológiától várják, de ezen a területen is leginkább az antropocentrikus szemlélet a meghatározó. A környezeti pszichológia legfontosabb kutatási területe a környezeti tényezők, pl. a stressz, szennyezés, zaj, urbanizáció, tömeg stb. egyénre gyakorolt hatása. Mivel a környezetileg ártalmas viselkedésre a pszichológia eddig nem próbált magyarázatot találni, vagy igazán interaktívan elemezni ezt, a rendelkezésünkre álló környezetértelmezések teljesen antropocentrikusak.

kidner5_0423

Bár az utóbbi időben a környezeti pszichológia néhány irányzata megpróbálkozott az ,,ökológiainak” nevezett megközelítéssel, a kifejezés arra utal, hogy a szokásosnál több, az ember egészségét befolyásoló faktort vesznek figyelembe. Az egyéni tulajdonságok és a tisztán emberi érdekek hangsúlyozásának gyökerei a francia mechanista hagyományból erednek, de ezt a szemléletet számos jóval korábbi világnézeti irányzat előrevetítette.

Nyilvánvaló, hogy a világ felosztása res cogitansra és res extensara megalapozta a dualizmust ritkán megkérdőjelező nyugati világ tudományos tradícióit. A pszichológia a fizikai tudományokhoz hasonlóan beépítette rendszerébe a ,,megismerő egyén” fogalmát, amelynek szellemi elődjei Hobbes, Locke, Bentham és J. S. Mill voltak. Ezeknek a korai pszichológusoknak a műveiben jól érezhető a descartes-i világnézet hatása, és a hajlam, hogy az embert a világtól elkülönítve szemléljék. A gyakorlatban a pszichológusok eddig szinte kizárólag mechanisztikusan közelítették meg az embert, Descartes lélekfogalma pedig csendes feledésbe merült. Ennek eredményeképpen sok huszadik századi pszichológiai modell szerint — az emberi természet freudi, biológiai alapú megközelítésétől a kognitív folyamatokat, illetve az információáramlást vizsgáló kísérleti megközelítésekig — a személy jórészt racionális, de nem különösebben összetett mechanizmus.
intelligensen manipulál
Foucault mutatta ki az elgondolás árnyoldalait: egyrészt a pszichológiai kísérletben résztvevő alanyt, a szubjektumot az őt körülvevő világ fölé helyezte. A szubjektum így többé-kevésbé intelligensen manipulálja a külső világot, amely a megoldandó információs problémák együtteseként jelenik meg a tudat számára. Másrészt a kísérlet tárgya, az objektum a laboratóriumi módszerek és ideológiák alárendeltje. Ebben a helyzetben az éppen alkalmazott elméletek számára nem érthető viselkedési formákat „hibás változatnak” vagy „zajnak” értékelik. Mindkét esetben tagadják az egyén szubjektív, ösztönös és szellemi képességeit. Mi több, a kísérletező önmagában is elnyomja ezeket a tulajdonságokat, hiszen ahhoz, hogy a tudományos módszer objektív eszközévé váljon, félre kell tennie a szubjektivitás megjelenését lehetővé tevő egyéni jellemzőket.

A személyiség descartes-i mechanizmusra és lélekre osztása hasonlóan mechanisztikus pszichológiai nézetrendszerhez vezetett, amely tagadja az én korlátolt racionalitáson túllépő tényezőit. Továbbá, mivel a modern ipari társadalomban élő egyénről alkotott kép racionalitáson és fegyelmezettségen alapul, és erőteljes ideológiai apparátusok, pl. az oktatási vagy büntetőjogi szervek is elősegítik, hogy az egyének ehhez a képhez alkalmazkodjanak, így nem mutatkozik jelentős különbség a pszichológia által alkotott hipotetikus egyén és a szocializált egyén tudatos valósága között. A pszichológia az autonóm egyén hagyományos ideológiájának átvételekor nem látja be, hogy az így társadalmi összetevőkkel is rendelkező én csak egyike a lehetséges alakzatoknak, és a személyiség néhány alapvetően fontos vonatkozása rejtve marad az ipari társadalomban.

A modern nyugati egyéniség elkorcsosult szubjektivitása, a minden egyéb jelentésétől megfosztott világ mennyiségi meghatározása összhangban van a mindezeket alátámasztó és elfogadó pszichológiával. Az a pszichológiai szemlélet, amely a teljesítményt aszerint értékeli, hogy mennyire képes valaki kiragadni az elemeket a környezetükből — mint pl. az Embedded Figures Test-ben (,,beágyazott alakzatok tesztje”) is — az erdőben csupán épületfaanyagot látó mentalitást támogatja. Ez a szemlélet minden teljesítményt, amely arra utal, hogy az alany nem hajlandó vagy nem képes egy problémát tisztán absztrakt vagy kvantitatív módon, a mindennapi világtól elvonatkoztatva vizsgálni, „konkrétnak” és ezért alsóbbrendűnek tekint. De ahogy Schweder és Bourne írja, a „kognitív hiány” helyett megjelenő „konkrét” gondolkodás a holisztikus világnézetnek elkötelezett szemlélet mellékterméke lehet. Ebből a szempontból inkább az absztrakt, s nem a konkrét gondolkodás tekinthető problematikusnak, hiszen az előbbi kiszakítja az elemet környezetéből, a cselekvést az erkölcsiségből, a gondolkodást az érzelmekből, s ezzel a környezeti pusztítás alapját teremti meg.

kidner1_0423

A mai pszichológiai áramlatok legélesebb kritikusai a pszichoterapeuták, hisz nagyobb rálátásuk van a jelenlegi helyzetre jellemző, eltorzult szubjektivitásra. Searles például ellenzi a természeti világot figyelmen kívül hagyó személyiségképet: „Meggyőződésem, hogy az emberben akár tudatos, akár tudatalatti szinten megvan a nem emberi környezethez kapcsolódás érzése, és ez a kapcsolat az emberi élet egyik legfontosabb transzcendentális jelensége…”. Laing pedig felismerte az összefüggést a természeti világról alkotott redukált kép és a vele szükségszerűen együttjáró eltorzult szubjektivitás között: „Ha egy állatot gyárilag előállított termékké, egyfajta biokémiai komplexummá alacsonyítunk, amelynek húsa és szervei a szájban bizonyos jelleget (puha, lágy, rágós) öltő, ízzel és szaggal rendelkező anyagok, akkor azáltal, hogy ezt az állatot így írtuk le, magunkat is lealacsonyítjuk, mert magát a létet értékeljük le…”.

A pszichológiában azonban ritkán találkozunk ilyen nézetekkel, és mivel a jelenleg rendelkezésre álló pszichológiai keretek között nem kapnak hangot, általában a személyes meggyőződés szintjén maradnak, nélkülözve minden elméleti keretet. A pszichológia többnyire minden kritikai észrevétel nélkül vette át azt az antropocentrikus és individualista ideológiát, amely véleményem szerint napjaink környezeti válságához vezetett. Ezért a pszichológia, ezen az antropocentrikus paradigmán belül mozogva, képtelen hathatós észrevételeket tenni a környezetileg káros viselkedésformákkal kapcsolatban. A környezeti problémákat vizsgálati körén kívül esőknek tekinti, s a személyt módszeresen vizsgáló tudományos megközelítés tagadja az én azon összetevőit, amelyek kapcsolatot létesíthetnének az emberiség és a természeti világ között, végül mert a legtöbb mai irányzat a gazdasági rendszer igényeinek megfelelő személyiségszerkezetet fogad el és tekint normának, így szem elől téveszti az én egyéb lehetséges alakzatait. A pszichológusok ezért csak azt vizsgálják, milyen hatással vannak egyes „környezeti stresszek” az emberi teljesítményre, nem ismerik fel, hogy ez a szorongásokkal teli világ maga is az emberi tevékenység eredménye.

Az írást az Environmental Ethics 1994. téli száma alapján, rövidítve közöljük.
kép | Paula Broom, lensculture.com