PRÓTEUSZ AZ ALFÖLDÖN

Olvasom, hogy megittasítják a belezúduló hegyi patakok, őrültként tombol, gyorsabb, mint a száguldó lovas, elpusztítja a vetéseket, erdőket szaggat ki gyökerestől, iszappal borítja be a legelőket, falvakat sodor magával; hitszegő, csalárd, kiszámíthatatlan „ez az alakja forgató Proteus”. Fejedelmi ajándék: a görög isten a Tisza. A keresztapa humanista, Szamosközy István (1565–1612)

Remek ötlet. Próteusz, a jósisten is folyvás más; oroszlán leszés kígyó, vadkan, párduc, folyóvíz, lombos fa. Cserégeti kosztümeit, mint a színészek. Próteusz ruhatára ugyan más; az egész természet, a szombólumok gazdag képzeteivel.

szívből utált

Szamosközyt Padua nevelte, a békéről verselgetett, és itthon nyakig találta magát a tizenöt éves háborúban; az öldöklést kellett megörökítenie, amit szívből utált. Éppen ott tartott, hogy Szaturdzsei Mehmet pasa harmincezer dühös janicsárjával körülözönlötte Csanádot. 1598-at írtak, mindössze kétszáz ember a várban. Micsoda reménytelenség! És aranylott a szeptemberi nap. A szövegben hirtelen vágás. Hagyott pasát, Csanádot és kivitte Próuszt az Alföldre. S itt következik valami egészen furcsa. Nem tudok róla, hogy ilyesmi megtörtént volna Próteusszal a görög mitológiában. Elmondja Szammosközy: a falusiak, hogy bevetett földjeikről betakaríthassák a termést, féken tartják, gátakkal és még valami mással. „Ez az alakja forgató Proteus […] szerintem az erre lakók emberségét utánozza, és az itteni városokat tiszteli.” (Borzsák István fordítása) Megszelídül, nem ő találja ki furfangosan, mi legyen, hanem őt változtatja meg az emberség, városiasság, meg okos együttműködés, hogy betakaríthassák a termést. Több mint hetven éve az ország állandó háborúkban élt. Ez két emberöltő. És manapság nap mint nap halljuk: tíz éve nem tisztították az árkokat, nem gondoltak a töltésekkel, téblábolunk, és milliók kellenének… Már nem érdekel Szamosközy elbeszélésének bonyolult reneszánsz szerkezete. Az érdekel, hova lett önállóságunk. Hova lettek a szabadság legsajátabb kis körei? Énünk lényege?

Történelmünk ruhatárában^[1] összekeveredtek a hiteles darabok és az álöltözetek: páncélingek, elhasznált török bársonyok, a hatalmak mágusköpenyei, átvérzett katonaruhák, rabdarócok, díszöltönyök, és az áruházak akasztósorairól múltunkra tukmált, históriát játszó konfekciós darabok, és élesre vasalt teóriák, és kisajátított beszédhelyzetekben viselni illő méregdrága kosztümök, és csikósöltönyök mobiltelefonnal a Váci utcából. Hogyan verekedjük át magunkat szövegeink belső ruhatárába? A hallgatag gazdagságba:

A lőporban fuldokló évben írta Szamosközy a békéről: „vas századokat tiszta aranyra cserélsz” (1596? Tóth István ford.). Prognózisa nem vált be, elveszett a kétszáz arany is, amit könyve kinyomtatására kapott volna. Csak a 19. században jelenhetett meg. Amikor már nem értették. Az idén is elhangzott a pünkösdvasárnapi zsoltár (130/30.): „et renovabis faciem terrae”. Évszázadunkban utoljára. Évezredünkben milliomodszor. És nem újult meg a föld.

Szamosközynek van egy kulcsmondata: a reménytelenségből merítettek reményt… Talán a belső ruhatárból. Hogy levetkőzhessük azt a szorongást, amit Foucault az Ulyssesből kiemelt idézettel így érzékeltet: „ezt a mondatot talán mindörökre elnyeli az örökkévalóság, én még csak meg sem értettem igazán”.

1. Az írás a Belső ruhatár című rovatban jelent meg. ↑

kép | adobe.com