PROSZEKTÚRA

Ultra-naiv vagyok, akár a szirmoktól származó koravén gyermek, amikor egy hóhullásos, tél eleji napon szokásos éjféli sétámra indulok, s míg a laposüveget meg a jégből faragott sétapálcát magammal viszem, a testemet otthon hagyom; úgy gondolom, olyan nap ez, hogy nincs szükségem rá, nem fázom nélküle; a hideg ellenére se kell magammal cipelni, lerakom a bordó szófa brokátjára, hadd pihenjen, hadd heverjen!; a házat, és így a korpuszt is őrzik; míg én a hóhullás áldásában sétálok gondtalanul és elmélyülten, addig a dolgozószobában koccintgató barátok és akiben a leginkább hiszek, Elisabeth, vigyáznak rá, hogyha egyik oldaláról a másikra fordulna mégis, a keretről le ne essen, meg ne üsse magát, baj ne érje, és ne fázzon – betakarják majd, ha vacog, ebben biztos vagyok.

fájdalommentes napon

Ez a hit, ez a téveszme visz a fényárban úszó főúton végig, míg azzal a jégpálcával haladok, amit régen a reykjaviki halpiac mellett egy bizonyos vak Sventől bagóért vettem, és ami olyan hideg, hogy néhány órás korzóra akár nyáron is használhatom. Emlékszem, amikor alacsony házába behívott, sajtot ettünk és importáfonyát, grogot ittunk az egyetlen szobában, egy olyan este, amikor a tömény cián is a hasznunkat szolgálta volna. Arra gondolok, milyen sűrű, összehajtogatható, bálázható köd gomolygott a lángvörös halászbárkák és a sötét víz fölött, „csillagtej”, mondta a morzsolható ködre Sven, és kérte, férfi létemre is fogjam kézen őt, vezessem át a téren és az éjjelen, ha már a jégsétapálcát rám testálta. Úgy vélem, épp az a reykjaviki köd gomolyog, épp az a halpiaci hó szakad most, mint akkor rám és Sven nyakába, és éppoly gondtalanul bandukolok a kávéház felé, hogy megigyak valamit, mint akkor, a féléves éj sikátorában; nem bánt semmi, nincs más dolgom, csak ez a hosszú séta – és a haláltól nem félek. Szomorkás, délvidéki, dióbarna lánynak gondolom, aki még igen fiatal, nem lehet több tizenkilencnél, mégis, már mindenről lemondott – csak rólam nem; és majd egy enyhe, fájdalommentes napon, kora este jön értem; mosolyogva, de komolyan, át a lugason a juharsor alatt, mint egy alacsonyan szálló, lányalakú felhő; mint a sötétedés előtt néhány pillanatra megjelenő bizonytalan, rövid életű párafolt. A kertből visz el, a borospohár mellől, az utolsó korttyal együtt – gondolom. Addig is, míg valahol engem keres, gondtalanul sétálok, lóbálom Sven pálcáját a világirodalom remekeit olvasgatom, elücsörgök az utolsó évek nyugalmában, akár egy rég lezárt vidéki vasútállomáson, várom őt, és tartom a rendet, a szokásom.

Látom, hogy kopott párkányra könyökölve bagózik egy vörös fülű, borvirágos nagylegény, talán egy vájár, ahogy fújja a füstöt a hópelyhek közé, a ködbe, fölém, amikor a ház tövében elhaladok; mérsékelt és jó a kedvem, jó a modorom is, hát biccentek neki, ő meg a délutánosok késő esti, gyári fádságával, mintha bonyolult sétáló-kérdés volnék, ő meg az ablakba rakott brutális válasz, visszabólint,

amikor épp az oldalára fordítják otthon hagyott testemet. Szívem forró vágya, Elisabeth azt mondja: „Majd én tartom!” – és zongoraujjaival, mind a tízzel, úgy ragadja meg a bokámat, ahogy szombati szelésnél a keddi kenyeret. Rajta kívül hárman is állnak ott, némiképp tanácstalanul. „Ugyan már! Legalább egy óra, míg visszaér! De inkább kettő. Na gyerünk!”

Ketten fényes villáskulcsokat halásznak elő az ezermester-ládikából, és meglazítják a rozsdásodó hatos anyákat, egyiket a másik után, végig az oldalvonalamon, töredező sarkamtól a nyaki ütőérig, hogy fáradt hátlapomról úgy emelhessék majd le a mellkasom, akár sallangmentes koporsóról a fedelet. Elisabeth tart erősen és lelkesen, ketten bütykölnek rajtam, a negyedik meg tétlenül, egyik lábáról a másikra állva türelmetlenkedik – „Na, mi lesz már?” –, majd a fülcimpáját hajtogatja, pontosabban beletuszkolja a hallójáratba, és kipattintja, újra begyűri, és megint kipattintja: „Na, mi van, nem megy?” Az SS-egyenruhás, aki fejtől próbálkozik, rárivall: „Ne rázd itt magad, rém idegesítő, inkább add ide a kontaktsprayt!” „Miért, nem megy?” „De, menni fog, ha végre ideadod! Befújjuk, és akkor menni fog.” A cimpagyűrő a repedezett barkács-kofferben kutakodik, végül előveszi a kontaktsprayt, és odanyújtja az SS-nek: „Adj neki bőven, nehogy beletörjünk valamit!” „Ugyan már, észre se venné!” „Jó régen nyitották ki, mi? – kérdezi szívszerelmem, Elisabeth, aki változatlanul a bokámat fogja. – Nem csoda, ha nekem se sikerült.” „Ne vacakoljatok már! Nem tudnátok iparkodni?” „Könnyű azt mondani! Berohadtak a csavarjai! Szerintem ebbe az emberbe sose néztek bele! Soha a büdös életben! – morog az SS segédje, míg a csípőm táján próbálkozik. – Miért nem jöttünk hamarabb, akkor nem kellene kapkodni. Egyébként meg, ha akarod, tessék, csináld te!” „A csőkulcsot!” – kéri az SS. Végre megnyikordul az első csavar. Majd a második. Kiesik az első, a másik elgurul. „Aha, aha, menni fog! – örvendezik az SS. – Nem fog ki rajtunk, szétszedjük a faszit! – és odafordul a cimpagyűrőhöz, aki ezúttal, a változatosság kedvéért az orrát piszkálja elmélyülten. – Legalább az anyákat összeszedhetnéd! Még a végén nem tudjuk összerakni.” „Én azt se bánom – viccelődik életem szerelme, a szép Elisabeth. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen a belseje! Szóljatok, ha elengedhetem a bokáját!” „Itt kész” – jelenti be az SS-segéd markában tartva az összegyűjtött csavarokat. „Oké, ez is meglesz – így az SS. – Itt, a szíve környékén a legbabrásabb. Ez kurvára beragadt! Add ide a kalapácsot.” A szív alatti csavarokat megkocogtatja innen is, onnan is, újra ráhelyezi a villáskulcsot, arra ráhúzza az alucsövet, és nekifeszül: „Ne szarozzunk!” Végre pattan a rozsda és enged az utolsó csavar is. „Juj, de izgi!” – lelkendezik életem párja, a módfelett karcsú Elisabeth. Némi ütlegelés után, alig egy perc múlva leemelik a mellkasomat és belelátnak a zsigerembe.

belepiszkál a rendszerembe

„Apám! Ez nagyon durva! – kiált a cimpagyűrő. – Belül én is ilyen vagyok?” „Az kizárt, te sokkal egyszerűbb vagy.” A főkórboncnok a halkan pörgő-forgó fogaskerékrendszerek, tarkabarka kábelkötegek vizsgálatába fog. Piszkálja az áttetsző csöveket, melyekben egy helyütt salátazöld, másutt szamócapiros folyadékok keringenek, hol sűrűn és lassan, hol hígan és gyorsan; fázisceruzával vizsgálgatja a szivárványszínű paneleket és aljzatokat, lupéval a tüdőlebenyek közötti nyomtatott áramköröket, időnként megmozgat, sőt kivesz és visszahelyez egy-egy biztosítékot, figyeli a hatást, leáll-e valami, megszűnik-e egyik-másik folyadék, gőz vagy gáz áramlása. A cimpagyűrő bambán csodálkozik, egyrészt a rokokó óramű bonyodalmasságán, másrészt a főkórboncnok magabiztossága és hozzáértése miatt. A segéd is a száját tátja, ám igyekszik hozzáértőnek mutatkozni, tehát közel hajol ő is, itt-ott szintén belepiszkál a rendszerembe, de csak megérint ezt-azt, félszegen és találomra, többhöz nincs mersze; talán úgy gondolja, ennyi is elég, ettől is az emberi mechanika szakértőjének tűnhet, de hozzá nem értése, infantilizmusa hamar kibukik, amikor letapad egy diódasornál, s úgy bámulja, akár a gyerek a karácsonyfa aranyboákba gabalyodó fényfüzéreit. A főkórboncnok hosszas vizsgálódás után felegyenesedik, a szerszámokat az asztalra rakja, és diadalittasan a reményteli Elisabeth csodálkozó tekintetébe néz…

amikor letérek a főútról és átvágok az első platánok árnyéka alatt. November vége van, a lomboknak már híre sincs, nem is tudni, mi tart árnyékot, úgy tűnik, leginkább az erőteljes havazás baldachinja, igaz, a vén platánok totemoszlopai, törzsei és ágai is rendkívül vastagok. A kandeláberekben vibrál a reményteli láng, a szélvédőkről könnyű ezüst csorog, gyűlik a tetőkön a hó. Csillognak a bizonytalanul poroszkáló lovak és konflisok, másutt a parkolóban várakozó mének lehorgadó fejjel tűrik, hogy elázzanak; sörényükön billegnek a pelyhek, marjukon olvad a vatta, puha plüssorruk alatt forró leheletük hömpölyög, és amikor elhaladok mellettük, úgy tűnik, a köd az ő szájukból származik; néha horkantanak, megzörrenek a zablák, itt- ott nyál cseppen az útra – továbbmegyek. Egy fogat a pályaudvar felé hajt, odébb, a metróaluljárónál megáll, átballagok a túloldalra, kis híján belelépek egy gőzölgő lócitromba, méterekkel odébb is érzem a savanyú, de alapjában kellemes, otthonos, nosztalgiával telített lovardaillatot. Látom már a ködön át, a park túloldalán, a kávézó lunátikus sziluettjét, ahogy az apró pagoda a fény irányában görbülő fák alatt rémülten, a hófelhőben guggolva rám vár. Eltervezem, hogy úgy teszek most is, mint máskor, vagyis ezúttal is abszintot iszom, semmi mást,

amikor otthon az SS instrukcióit követve a segéd és a cimpagyűrő elszántan húzzák-vonják a kábeleket, egyre kijjebb a hasüregből, akár a kolbászból font hálót A harmonikaszerű, síkos gégecsövek könnyen, egymáson csúszkálva siklanak kifelé a bélnedv áttetsző aszpikjából. „Rakja már félre valaki a csészéket!” A főkórboncnok finom és kegyetlen arcvonásai annyira feltűnőek, hogy Elisabeth is megriad egy pillanatra. „A kártyát is! Nem látjátok, mennyi bele van?” „Merő bél az egész” – sopánkodik a cimpagyűrő, de lelkesen asszisztál, ő is húzza kifelé: vastagbél (sárga csövek), vékonybél (kék csövek), végbélszakasz (barna csövek). Egy helyütt aztán lyukra bukkannak: híg, retekszagú lé locsog az asztalra. „A mindenit! Ezt nézzétek! Itt egy luk!” – rikkant vidáman a segéd, aki elsőként fedezi fel a hibát, és így egy kicsit közelebb jut ahhoz, hogy az emberi mechanika szakértőjének tűnjön, és ezzel, ha mást nem is, legalább a tökkelütött cimpagyűrőt lenyűgözze. Felfedezése olyan izgatottá teszi, hogy elengedi a belet, nadrágjába törli a kezét, kapkodva rágyújt, majd egy csipesszel babrálni kezd a lyukban. „Eridj innen! – tolja félre a főkórboncnok. – Mit kontárkodsz? Egyáltalán, tudod mi ez?” A megszeppent segéd a fejét ingatja. „Tudtátok, hogy fekélye van? De valljuk be, hogy nem sokkal lettünk okosabbak. Ez a kis fekély nem magyarázat semmire, épp ezért most kivesézzük a manuszt, rendben?” – kérdezi Elisabethet,

a múlandóságot hirdetik

amikor én mélabús sétával elérem a park epicentrumát, a víztelenített szökőkút bronz vízköpőit; csücsörítő, vicsorgó, kacagó szájukról, kampós, bumfordi, pisze orrukról, fülükről, tincseikről vékony jégcsapok lógnak, és azt a hatást keltik, mintha áttetsző spagettik akadtak volna fenn. A fák viszont masszív cseppkőalakzatoknak tűnnek; elszántan terelik, morzsolják, szabdalják a ködfelhőt; leginkább egy valószínűtlen, őskori lény hullájának bordái lehetnének; a késői órán senki sem korzózik, pedig néha jó volna látni egy fehér esernyővel tébláboló, belülről világító lányt, valahol a fák alatt, a hó és lét peremén. Váratlanul meglódul az összetömörödött homály; súrolja, dörzsöli a fákat, mintha óriási, durva pézsmaprém kúszna-mászna, vonulna a Földközi-tenger felé; távoli morajjal, közeli szisszenéssel északi szél ömlik a gomolygásba; begombolom a kabátom, öröklétről szóló filozófiákra gondolok, megkötöm a sálat, falevelek sodródnak szemben, mint a röpcédulák, melyek a múlandóságot hirdetik; ül valaki az egyik padon, és a gördülő ködbálákat bámulja; egy öreg Biblia az, ha jól látom, vadul lapoz benne a szél, oda és vissza: reggelig meg kell találnia egy részt – gondolom; negyed egy van éjfél után, belépek a kávéház ajtaján, fejem fölött megkondul a kolomp, és a meleg illata arcul csap,

amikor otthon a főkórboncnok rápirít a többiekre: „Az agyamra megy, hogy csak álldogáltok, és nem csináltok semmit! Tessék! Essetek neki a koponyának!” – és csavarhúzót tukmál a cimpagyűrőre. A megszeppent beszari körülményeskedve lép közelebb a koponyához és megkeresi az első csavart. „Ne vacakolj már annyit! Nem láttál még csavarhúzót?” „Na és te? Te mit csinálsz?” – kérdi a segédet nem titkolt megvetéssel a főkórboncnok. „Én most… Majd ha lecsavarozta, azaz, ha már kiszedtétek a szívet, hozok még egy tálcát.” Az SS fintorog, és undorodva elfordul: „Akkor hozhatod is. Meg egy nyolcas nimbuszt.” Feltűri az ingujját, hogy a szívemhez nyúljon. Lassan csúsztatja ujjait a vörös és kemény hólyag alá, míg gyengéden azt mondja: „Na gyere, gyere szépen!” De a szív újra meg újra visszasiklik a helyére. Hol balra, hol meg jobbra csúszik le, miközben úgy zizeg, akár egy villanyóra, de a kórboncnok kitartóan próbálkozik, minden alkalommal erőteljesebben; kicsit szorosabban fogja, mélyebben nyúl alá. „Na gyere már, az anyád síkos mindenit!” – mordul végül, és egy határozott mozdulattal marokba veszi. Abban a pillanatban a szív megrándul, kiugrik a kezéből, visszatoccsan a helyére, és felvillan. A főkórboncnok hátracsapja a fejét, még a sapkája is leesik, és felszisszen: „Az anyád!” Az orrpiszkáló rögtön otthagyja a koponyát: „Mi volt ez?” „Semmi olyan, amitől te ne csavarozhatnál tovább!” „Mi a probléma?” – kérdezi a segéd diplomatikusan és tagoltan. „Ez a nyavalya ráz. Alaposan megrázott.” „Én mindig is mondtam, hogy egy szemét alak!” – fennhéjázik a cimpagyűrő,

amikor kihozzák nekem az abszintot, a pincér rám mosolyog: „Váratlanul eredt el ma a hó”. Megigazítja az asztal selyemterítőjét, beleszagolok a pohárba, rendelek néhány szelet sajtot is, ő elveszi Sven pálcáját, és az ablakba rakja. „Köszönöm.” Bámulom, hogyan örvénylik a hó a kávéház lezárt teraszán a máglyába rakott székek és asztalok körül, alig tapintható szorongás közelségét, lehúzó erejét érzem, de az abszint és a szivarfüst a derű hetedik emeletéig emel. Nyugodtan üldögélek a bepárásodó ablak előtt, később pedig az utcakölyköket figyelem, ahogy a kályha lócáján üldögélnek lábukat melengetve. Odaintem a pincért, és sültgesztenyét kérek nekik, a kölykök hálásak, kacsingatnak rám, de az egyik grimaszokat vág, míg rágcsálja a gesztenyét; elhúzza a száját, a nyelvét rám ölti, és a héjakat a székem alá köpködi. A többiek megbocsátóan nevetnek, de az illem kedvéért néha oldalba bökik: „Ne csináld már! Hallod?” A kis gnóm egyre furább mimikrit ölt: kifordítja begyulladt szemhéját, felhúzza kajla ajkait; előbukkan duzzadt, lila és csálé ínye; hézagos fogsorán át halványzöld nyálát szívja. „Ne csináld már, te bolond! Ne tessék komolyan venni, csak viccel!” – mondják és nevetnek. Egy félrészeg légionárius a pultnak támaszkodik; imbolyogva, fenyegető komolysággal bámulja az utca neveltjeit, és néha rám néz, mintha biztatásra várna. Ormótlan ujjaival a kiürült magnumot szorongatja, ám én derűsen rámosolygok. Erre azt dörmögi: „Mekkora barom!” A kölykök ismét nevetnek. Rendelek nekik teát is. „Inkább kólát tessék!” – szól át hozzám az egyik és végigtörli az orrát. Kapnak kólát is, aztán tovább pöfékelek, a légionárius taxit hivat, nézem a parkot, a kölykök szívószálaznak, és már ügyet sem vetnek rám; egymást rugdossák, és nagyot kacagnak, ha kilöttyen a másik itókája. A távolból hókotrók sárga villódzása üzen, megjön a taxi is, brummogva jár a motor, a kipufogócsőből lágy füst folydogál, a katona tántorogva fizet, tiszteleg a díszhordónak, és kitámolyog – csilingelés és csönd. Még látom, ahogy a taxi hátsó lámpája megpirítja a hópelyheket,

elfojtott gyűlölet

amikor otthon Elisabeth a szobába lép, kecsesen a tenyerén nyugtatva a meiseni porcelánt; légkönnyű, fodros szoknyát hord, briliáns kéklik a nyakán, a kép bukolikus, ám Elisabeth ideges: „Csak itt tartotok? Már fél egy van. Nem ártana igyekezni!” „Csak nyugalom, szép hölgy! Sietünk.” – nyugtatja a cimpagyűrő, s míg egyik kezével egy süteményt vesz el, a másikkal végigsimít Elisabeth derekán. A többieket leköti a két utolsó, halánték fölötti csavar, a nyolcas nimbusz pedig beleesett a hasüreg levébe és most nem találják a mirigyek között. Elisabeth kíváncsian nézegeti a kipakolt csöveket, tubusokat, szűrőket és Bowdeneket, míg a cimpagyűrő lassan, mintegy véletlenszerűen a szoknyája alá csúsztatja hormontól csatakos kezét. Elisabeth erőtlenül ellenkezik, és csak akkor löki félre, amikor a főkórboncnok felpattintja a koponyatetőt, s csodálkozó kifejezés ül az arcára. Elisabeth megkerüli az asztalt, hogy ő is lásson: „Na, mi van a fejében?” A SS az egyik kezével belékarol, a másikkal az állát dörzsölgeti. „Amíg a konyhában jártál, megkíséreltük kiszedni a szívét. Tudod, mi történt? Egyedülálló eset a praxisomban. Megrázott!” „Áram van benne!” – szörnyülködik Elisabeth. „Olyasmi. Nagyon megrázó. Jöjj kedves! Most megtudhatod, miféle szörnyeteg ez!” Közelebb húzza a kislámpát a feltárt koponyához, és azt kérdezi: „Látod a piros diódákat az agy két oldalán? Azt hiszem, ez az, amit kerestünk. A bizonyíték arra, hogy végzetes hibát követtél el, amikor szóba álltál ezzel az emberrel!” Némi hatásszünet után egy csipesszel rámutat a vajsárga agy két féltekéje közül kibukkanó, zsírpapírba csomagolt rudakra. „Látod ezeket itt? Ezek dinamitrudak! Felfogtad, kedves Elli?” „Szörnyű! Ha ön nincs, nem jöttem volna rá soha!” Tehát ezek itt dinamitrudak, azok pedig, a homloklebeny mögött nitroglicerines ampullák. De ez volna a kisebbik baj. Ezeket még eltávolíthatnánk. De nézd meg jobban az agyat! Nem látsz semmit?” Elisabeth erőlködik, ám végül tanácstalanul a főkórboncnokra néz. „És ti?” – kérdi az a többiektől, akik szintén növekvő reménytelenséggel bámulnak a koponyába. A főkórboncnok némi várakozás után hátralép, elengedi Elisabeth derekát, s önelégülten, ünnepélyesen azt mondja: „Elli kedves! Uraim! Ez plasztik. (…) Plasztikbomba ez az agy! Egyszerű plasztik.” „Jézusom!” – visít Elisabeth és a főkórboncnokig hátrál. „Ez most komoly?” – kérdi a segéd egy szakember kíváncsiságával. „Természetesen.” „És az a sok, kicsi lepke?” – érdeklődik affektálva Elisabeth, mivel az agykéreg réseiben több száz apró lepke pihen; azúrkék, citrom- és napsárga, lila és narancsvörös lepkék. „Hú! Ez nem gyenge! Megmolyosodott az agya – hüledezik a cimpagyűrő. – Fújjuk be chemotoxszal!” „Dehogy molyosodott meg! Azok ott a rögeszméi. Ezek akadályozzák abban, hogy normális ember módjára gondolkozzon és cselekedjen, úgy, ahogy az egy férfihoz illenék!” – jelenti ki a főkórboncnok színpadiasan, hogy azonnal nyilvánvalóvá váljon: ő viszont normális ember módjára gondolkodik, és mindig úgy cselekszik, amint az egy felnőtt emberhez, egy kiváló kvalitású, vonzó, higgadt és agilis férfihoz a leginkább méltó. Színpadias ugyan, de meggyőző, ezért Elisabeth még szorosabban karol belé. „Én mindig is mondtam, hogy nem komplett! Sőt! Valójában szemét alak!” – fröcsögi az elfojtott gyűlölet kiáradásának pillanatában a cimpagyűrő. „Azért nem hittem volna, hogy ennyire aljas, bár most kénytelen vagyok belátni – vélekedik a segéd, és igyekszik elkerülni ostoba kollégájának elvakultságát, s inkább a rutinos boncmester magabiztosságának sodrába próbál belépni. „Szomorú dolog ez” – teszi hozzá kenetteljesen. A kórboncnok bólogat: „Igazatok van. Aljas emberrel van dolgunk! Nem méltó arra, hogy a barátai legyünk, s még kevésbé, hogy egy ilyen tüneményes nőt tudhasson maga mellett!” – mondja nevetséges, náci daccal Elisabethbe karolva a freudizmus Mengeléje,

amikor én kilépek a hóesésbe és hazaindulok. Megkerülöm a kávézót, nem sejtek semmit, bolyhosság és csönd tölti ki az éjt, mintha egy alvó madár szárnya alá kerülne a város, lassan csöndesül a havazás, kiérek az ágyásokhoz, s látom, hogy a sugárúton sovány kutyák portyáznak; megszaglásszák a havat, a fákat, a lámpavasakat és a puszpángok alját. Kicsit tartok tőlük, de feleslegesen, mert a bérházak közötti kopár építési területről felvonyít egy farkas, mire a kóbor ebek befutnak a közeli lépcsőházba. Kisvártatva meglátom az ordast, ahogy a friss havon hempereg, átszalad a téren, és egy szakadt dróthálón keresztül eltűnik a felszámolt gyár kivilágítatlan barakk-városában. Kihasználom, hogy a kutyák nem mernek előjönni, gyorsítok és elhagyom a lakótelepet, egy villamos húz el mellettem zörögve, nem ül rajta senki, csak a lógázó fogantyúkat látom, hosszan gyalogolok, kissé fáraszt a magas hó, de szerencsém van: fekete mén hátán egy lány poroszkál arra, összecsukott, fehér esernyő lóg a nyereg oldaláról, a lányról pedig hosszú, aranysárga lepel. Keskeny, barátságos arca van, fekete szeme és haja. „Elvihetem egy darabon?” – kérdezi, míg megállítja a táncoló lovat. „Köszönöm.” A kezét nyújtja – kellemes, meleg, sima és kecses kéz, ami felsegít. Jobbommal megkapaszkodom a kápában, balommal Sven pálcáját tartom, ügetésben visz a házig, lesiklok a nyeregből, hosszú kabátom az esernyő nyelén egy pillanatra fennakad, intünk egymásnak, a ló horkant, és elvágtat a lánnyal.

szabadulna már

Felmegyek a lépcsőn, leverem magamról a havat és belépek. Az előtérben feltűnik Elisabeth, szokatlan nyájassággal üdvözöl, életében először lesegíti a kabátom és csókot nyom az arcomra. „Már vártunk! Sokáig sétáltál ma.” „Pontosan úgy, mint máskor. Sőt, kicsivel hamarabb jöttem, lóháton hoztak haza.” A kezemet dörzsölve melegszem. „Gyere!” – invitál, és gyengéden a dolgozószoba ajtajához vezet. „Megjöttünk! Már itt is vagyunk!” „Hisz’ ezt mindenki látja, kedvesem!” Két barátomat a borospohár mellett találom, „Jókor jössz! Épp most értünk a parti végére, beszállsz a következőbe?” „Ki nyert?” – érdeklődöm, mire pillanatnyi csend támad. „A játék a fontos! A szerencse forgandó!” – szellemeskedik Elisabeth, míg leülök, és helyet keresek a pohárnak. Káró hetes hever az asztalon, színnel felfelé, s úgy odaszáradt egy borfoltra, hogy alig tudom felvakarni. „Na, és miről beszélgettek?” A hóesésről. Bizonyára te is észrevetted, hogy hó esett.” Elisabeth süteményt csúsztat elém és megkerül: félreismerhetetlen szag csapja meg az orromat. „Hát persze.” „Váratlanul esett le. Nem számított rá senki!” „Amilyen hirtelen ez a káró hetes száradt az asztalra” – mondom derűsen. „Ezt meg hogy érted?” „Nem érdekes.” Ekkor a harmadik barát lép be az ajtón, leül, és a fülcimpáját gyűrögeti. „Ki oszt?” – kérdezi magasan iskolázott barátom alacsony segédje. „Majd én osztok!” – vágja rá a cimpagyűrő, igazít a sliccén, összesöpri a lapokat, felvakar egy kör nyolcast, ami éppúgy ragadt az asztalra, akár a hetes karó Néma csöndben ülünk, nézzük, amint a cimpagyűrő nehézkesen idegesen kever. Elisabeth a koktélját kavargatja. „Feszültnek tűnsz.” „Pedig nem vagyok az.” Átülök hozzá, nem néz fel, de átkarolom; érzem, ahogy remeg, figyelem a nyakát, s rajta a friss harapásnyomot, félszemmel a cimpagyűrőre pillantok, aki gyorsan máshová vezeti a tekintetét, érzem Elisabethben a növekvő feszültséget, de úgy döntök, nem eresztem el, bár finoman eltart, taszít, szabadulna már, ám akkor még erősebben karolom, az osztásnak vége, „szeretlek”, súgom, továbbra se engedem el, ölelem, tartom, nem mehet, „felrobbanok” kiáltja, és kirohan. „Most miért csinálod ezt?” – kérdezi ingerülten a cimpagyűrő. „Ugyan mit?” – kérdezek vissza és hozzálépek: „Állj fel!” Ledobja a kártyát, és bizonytalanul feláll. Átölelem, ahogy az imént Elisabethet. „Drága barátom!” „Jól van, jól” – mondja és igyekszik szabadulni, de őt se engedem, tartom, karolom, szorongatom, végül kitépi magát a karomból, és szó nélkül elviharzik; halljuk, amint öltözködik, majd nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Többé nem látom. Ahogy a másik kettőt se. Ahogy Elisabeth is eltűnt örökre.

Szellőztetek, összerendezem a paklit, kiviszem a poharakat, csak az enyémet hagyom, teletöltöm, és épp úgy könyöklök ki az ablakba, ahogy éjféltájban az a vájár, hajnalodik, negyed hat van, váratlanul feltűnik az ablak alatt a ló és a lány, és a párkányhoz kanyarodnak. „Meginná ezt?” – kérdezem, és a lány felé nyújtom a poharat. „Örömmel.” Gondolkodás nélkül, mohón hajtja fel. „Fiatalos vére van.” „Ön pedig olyan tiszta, akár a hó.”

„Ha megkérdezhetem, hová lett a teste?”

„Ó kérem, szétbarmolták az imént.”

„Töltene még? És mondja, miért nem rakja össze?”

„Nézzen rám! Idős vagyok én már ehhez.”

„Tudja mit? – kérdezi a dióbarna, délvidéki lány és lepattan a lóról. – Legyen a magáé az enyém.”

felső kép | George Stubbs, collections.britishart.yale.edu