PRÓFÉCIA

,,Hic quoque cognosco natalis stamina nostri,
Stamina de nigro vellere facta mihi.”
Ovidius : Tristia /IV./I. 63–64.

Úgy tűnik néha, mintha
Eltűnne minden, ami
Elválaszt minket:
A közénk rakódott évek is
Elporlanak, mint a
Cseppkövek egy földöntúli
Sugárzásban:
S ilyenkor végre veled vagyok, anyám!
Mondják, hogy a
Bronz kígyóra akasztott
Csengőket megrázta értem egy ember
S bár táncoltak láncaikon a
Beszédes harangok,
A nyelvük néma maradt.
Gyakran álmodom egy
Színes vázáról
S a szájában ott van
A fejed – mintha karóba
Húzták volna –, a hőségben
Szárad és ráncosodik
S a váza hasában ívbe görbülő
Női lábak közt
Láttam a
Szíved: alagút
Volt, min áttörtek a
Metsző napsugarak.
Az egyszerre eltűnt éveken
Át nyitott volna utat vissza,
Ha lenne ilyen, hozzád, és vissza
Az álmodhoz is, amiben
Simeon újra
Felismerte a kisdedben
A Megváltót.
Mert az álmaink is
Ilyenek: egymást sosem
Érintik, de
Rejtett folyosókon végig
Összefüggenek.
Áldozzunk álmunkban
Egymás isteneinek.
Egyszerre álmodva
Arról, hogy a bálvány
Szívén át – mint
Kulcslyukon – látjuk a
Prófétát, amint megpillantja
A Megváltót.
És lássuk a kést a kezében,
Amivel körülmetéli
A Kisdedet, és a
Lemetélt bőrdarabon
– Mint pergamenen –
A végtelen Idő rajzolatát.
Mert ott meg van írva,
Hogy útjaink sosem érintkeznek,
És mégis egymást keressük
Örökké – megváltást
Sose lelve,
És szenvedéseinket – bár
Egymásból sarjadnak
S egymás nyomait viselik
Csillapítani sose tudjuk.

kép | metmuseum.org