PRÓBAIDŐN

Télen, este hétkor állított be. Barátom barátja. Indulóban voltunk éppen. Középmagas, világos szemű, szakállas-szemüveges. A keze puha, a szorítása elviselhető. Ott állt az előszobában, kezében egy üveg bor. Én már csizmában, sapkában, a kabátommal bajlódtam éppen. Ő, akit szeretek, belemosolygott a szívembe. Hát jó, gondoltam, ma este is itthon maradunk.

Még csak pár hete éltünk együtt. Próbaidőn voltam. Főzés, vasalás, munkabírás, titoktartás, biciklizés. Na meg a barátok.

Nem volt sok barátja. Lemorzsolódtak, azt mondta. Alig csöngött a telefonja. Többnyire otthon volt, tulajdonképpen nem is tudtam, mit csinál. Vár. Azt mondta.

Néha azért felbukkant egy-egy. Mint akkor este ez a Jenő nevű. Híres zenész, világhírű. Én semmit sem tudtam róla. Nem szeretem a zenét.

Letelepedtek a konyhai faasztalhoz. A végében ott állt még a karácsonyfa, alatta betlehem. Akit szeretek, katolikus. Volt.

szünet nélkül

Én nem ültem le. Kérdeztem, kér-e enni, inni. Kért. Sok mindenünk volt. Vidéken töltöttem a karácsonyt, rokonoknál. Disznótoros, puliszka, sült libacomb, toroskáposzta, alig bírtam bepakolni a hűtőbe. Disznótorost kívánt. Meg savanyú káposztát. Kenyeret is. Akkor már beszélt. Sőt, tulajdonképpen már amióta az ajtó kinyílt előtte. Hamarabb jutott el hozzám a hangja, mint a teste. És aztán szünet nélkül, végig. Inni is kért. Bort. Be sem tudtam mutatkozni, a nevemre sem volt kíváncsi. Láttalak már valahol, vetette oda két falat között.

Sajt volt a desszert és dió. Egy fonott asztali kosárban tartottam. Közelebb toltam hozzá, kikészítettem a diótörőt. Leültem. Éppen vele szemközt. Kényelmetlen volt, alig mertem megmozdulni. Néha odasandítottam az órára, még mindig csak beszélt. Összes közbeszólásom egy-egy széknyikorgás volt. Tetszett neki a diótörés. Ízlett neki a dió. Gyakorlott mozdulattal roppantotta szét a dömösi diókat, az én diófám terméseit. Finom mozdulatokkal feszítette szét a dióhéjat, kisujjával kaparta ki a dióbelet, előbb összegyűjtött egy kupacnyit, majd mézet csorgatott rá, és lenyalta a kanálról. Öszszefutott a nyál a számban. Talán még soha nem kívántam semmit ennyire.

mézet csorgathatok rá

Figyeltem. Hátha elfárad. Hátha jóllakik. Hátha megunja, és akkor egy hirtelen mozdulattal magamhoz ragadhatom a diótörőmet, kicsenhetek egy diót, megtörhetem, mézet csorgathatok rá, lenyalhatom.

Az utolsó szem dióig evett és beszélt. Aztán összeráncolta a homlokát, későre jár, mondta. Abból a dióból küldhetnél, vetette oda búcsúzásképpen, miközben táskája zsebébe csúsztatta a diótörőmet.

Akit szeretek, elmosolyodott. Felsegítette a bundáját, kikísérte.

Ott maradtam egyedül. A nyikorgó székben, több kiló dióhéjjal szemközt.

Még nem tudom, vajon átmentem-e a próbán.

A DIÓHÉJ című összeállításból

kép | shutterstock.com