PRÓBABABÁK

Néha a legrövidebb éjszakából kerekedik a leghosszabb tivornya, gondoltam, mikor hajnali kettő vagy három felé – órám nem volt, telefonom lemerült – beestem a kerengővel körbevett múzeumudvarra, lezuhantam a csálé sorokba állított kerti székek egyikébe, és gyűrött műsorfüzetemet silabizálva megpróbáltam rájönni, miért és hol vagyok egyáltalán.

Szentiván-éj és harmincadik születésnap – a nyár és én együtt hágtunk pályánk zenitjére, hogy utána már csak a lassú hanyatlás következzen, talán ezért vetettem bele magam a múzeumtól múzeumig forgatagba, nyakaltam a sört, lestem sóváran az elringó csípők, az okos kis arcocskák után. Duhajkodásom mesterkélt volt, akár a kisgyerek fütyörészése, ha fél a sötétben.

kakofónia

Kvintett, bebop – ennyit sikerült megfejtenem programfüzetemből, de nekem épp elég volt, körbenéztem, kiféle-miféle embereket érdekel még ma is a veszekedett arpeggiók és akkordmenetek stílusa. Középkorú, tanárforma férfiak és nők gyűltek az első-második sorba, előttem kontyos, nyári ruhás lány emelgette az okostelefonját á la kamera üzemmód, készen, hogy egy percet se veszítsen a műsorból. Olyan gonddal próbálgatta a beállításokat, koncentrált a tökéletes felvételre, hogy eszembe ötlött: a zenére talán nem marad energiája. Mögöttem részeg egyetemisták vették be magukat, nagy hangon locsogtak holmi tanulmányi osztályokról és kreditekről. Fejhang vált ki a kakofóniából, minden második mondatát felfelé kunkorodó, visításba csapó „hűhá”-val fejezte be – fiatal, idegesítően vidám banda.

A szűk udvaron megszorult a párás júniusi levegő – legfeljebb egy pillanatra moccant, mikor egy-egy félrészeg leányzó felugrott és szoknyasuhogva elsietett a sörsátorhoz, hogy kezdés előtt beújítson egy gallér mögé valót.

Ültünk, vártunk, néhányan legyezőt ügyeskedtek a prospektusaikból, idős, finom hölgyek illatosított kendővel törölgették az arcukat, egy dundi bakfisnak és rakott szoknyás, sovány barátnőjének nem kellettek a székek, inkább elfeküdtek a füvön, hunyt szemmel hallgatták a zsivajt meg a szomszédból áthallatszó tücsökciripelést. Különböző emberek – de miért vagyok én az egyetlen magányos alak?

a magány rám tört

A zenészek besorjáztak a színpadra, elfoglalták a helyüket, hangoltak – a billentyűs lefogott néhány akkordot, a dobos lazán kevergetett a seprűkkel –, máskor élvezkedve nézem végig a rituálét, a biccentéseket a technikusnak, a levegőbe bökött hüvelykujjat, az ujjropogtató nekikészülődést, akkor és ott azonban nem tudtam koncentrálni, a magány rám tört, ahogy addig még soha.

Mellettem jobbról-balról üres székek. Én kerestem az egyedüllétet vagy mindig mások vették észre rajtam a jelet, és magamra hagytak? A színpad fölött reflektorok világítottak, fénypászmájukba rovarok és éjjeli lepkék gyűltek, az apró testek kábán ütköztek a forró üvegnek, majd megperzselve szédültek ki a fénysugárból, hogy nyomtalanul eltűnjenek az éjszakában. Léteznek még? Mint mindig, ha feltettem magamnak efféle kérdést, kínzó bizonytalanság fogott el.

Kinyújtóztattam a lábam, lehunytam a szemem – mikor kezdődött mindez?

A dobos a bőrök közé csapott, a bőgő pizzicatója egyenlő darabokra szelte az időt, a billentyűs erőteljes akkordjai elsöpörték a kamerás hölgyikét, a hangoskodó egyetemistákat, a széksorokat, a tenorszaxofon vijjogó hangjától a kínzó emlékek cafatokra szakadtak, csak egy tartott ki makacsul, a próbababák éjszakája.

Az igazi nevét sosem tudtam meg, nem akarta elárulni, a személyijét mégsem kérhettem el. Audrey-nek hívatta magát, mert állítólag sokan mondták neki, hogy a szemöldöke Audrey Hepburnére emlékeztet. Ráhagytam. Audrey és a selymes szemöldök, selymes szemöldök és Audrey – összetartozó fogalmak.

Egy bevásárlóközpont pucc-butikjában dolgozott, tizenkét órázott, havi nyolcvanért, plusz cafetéria, csak annyit adtak, amennyit muszáj. Nem értettem, honnan van türelme a dombról szalajtott exkluzív asszonyságokhoz, a mindenre fintorgó, finnyás kitartottakhoz, a pipogya vállalkozó-fiacskája pasasuk felett basáskodó cicababákhoz. Egyszer megkérdeztem, de csak legyintett, rosszabb dolgok is vannak a világon, mondta.

egy rakás szamárszar

A műszak végén megvártam, felmentünk a tetőteraszra, elheveredtünk egy padon vagy a kiürült játszótéren vettünk birtokba egy-egy hintát, lógáztuk a lábunkat, sört ittunk, a közös ismerőseinket vagy a főnökeinket szidtuk. Ez zsugori, az nagyképű, amaz egy rakás szamárszar. Nem tehettünk ellenük semmit, de legalább megkönnyebbültünk – kiköpködtük a napközben meggyűlő, rossz szájízt adó salakot.

– Van rosszabb is a kikent-kifent macáknál. – Audrey egy műanyag hintalovon ült, törékeny csuklójával, keseszőke hajával úgy festett, mint egy megkésett óvodás. Nem sokkal korábban nyári zápor vonult át felettünk, ahogy júliusban szokott – pár percre eleredt, benedvesítette az aszfaltot, futásra késztette az alulöltözött, fiatal lányokat, aztán gyorsan, mintha meggondolta volna magát, tovább is állt, nem maradt más nyoma, mint a cserepes datolyapálmák levelén meggyűlő, kövér vízcseppek, és a festett, műanyagállatok nedvesen csillogó szeme.

– Van rosszabb is – ismételte meg barátnőm, és ideges mozdulattal a hajába túrt. – A próbababák, például.

Himbálózott egyet-kettőt, mint aki közben eldönti, szeretne-e erről bővebben beszélni, aztán folytatta. – Rettegek tőlük.

– De hát egy butikban dolgozol.

– Én is tudom! Azt mondják, a kinofóbiától úgy lehet megszabadulni, ha…

– Kinofóbia?

– Félelem a kutyáktól. Naszóval, ha kutyák között jársz-kelsz, egy idő után már nem félelmetesek.

– Ezért úgy döntöttél, hogy te meg próbababák között jársz-kelsz.

– Valahogy úgy – birizgálta meg a fülbevalóját. – Az mégsem járja, hogy összerándulok, ahányszor elmegyek egy kirakat előtt, nem?

A kérdésemre, hogy mégis mi zaklatja fel egy csomó műanyag babában, csak a vállát vonogatta, és megpaskolta a hintaló nedves fejét.

– Olyanok, mint egy ember, de mégse… Rájuk nézel, várnád, hogy valahogy reagálnak rád, kiül valami érzelem az arcukra, aztán mégsem, aztán semmi… Mintha láthatatlanná váltál volna, mindenki keresztülnéz rajtad. Ha tudnád…

Felnevetett, és úgy tűnt, képtelen abbahagyni, rázkódó válláról lecsúszott a melltartó krémszín pántja, olcsó, tojásdad fülbevalója táncolt a fényben – végül felugrott, kardigánja lebbent, cipője koppant, világos tincsei egy ütemmel lemaradva követték mozdulatait, már a lépcsőknél járt, mikor visszafordult, és odakiáltott nekem, hogy legjobb volna mégiscsak összetörni valamennyit.

fel-fellobbanó düh

Alig pár hónapja ismertem. Amit tudtam róla – eladónő, huszonéves, karrier, család, barátok nélkül, egyik reménytelen kapcsolatból a másikba bukdácsolva, maga mögött az őrület alig-anyagból szőtt uszályával –, kevesebb a kevésnél. A szavaiban fel-fellobbanó düh olyan izzó volt, hogy nem tudtam meggyőzni magam az ártalmatlanságáról. Egyszer, miután sikerült felcsábítanom magamhoz, felajánlotta, hogy megmasszíroz. Míg a hátamon ült lovaglópózban, és Depeche Mode-ot hallgattunk, éreztem, hogy tíz ujj csúszik fel a tarkómon, és fonódik rá a nyakamra. – Nem gondolod, hogy jó lenne…? – De a nyomasztó pillanat elmúlt, és később egyikünk sem hozta elő. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy bizarr tréfa volt – nem sikerült.

A butik kirakata előtt értem utol. Ott állt ökölbe szorított kézzel, kifehéredett bütykökkel, tekintetét a legközelebbi próbababa, egy ceruzavonás-bajszú, karcsú férfimanökenbe döfte. Féltem, előbb-utóbb észreveszi a néhány méterre, a falon függő poroltót, és eszébe jut, hogy fegyverként használhatná, vagy a nagy ritkán arra járó biztonsági őrök szúrnak ki minket. A vállánál fogva, apránként, minden lépésnél hosszú litániát tartva elhúztam a kísértéstől, dicsértem a parfümjét – nem is volt neki –, a haja illatát, a másnapi moziműsort soroltam, kölcsön-könyvekkel kecsegtettem –, soha lassabban nem tettem meg ötven métert, mint ott, abban a félig kiürült, álmos áruházban.

Feltettem őt egy éjjeli buszra, egyik kezében a jegy, másikban fél doboz enerigaital, nekidőlt egy oszlopnak, feje felett himbálózott a bőr kapaszkodó, úgy nézett utánam – integettem neki, a busz gázt adott, és elcsörömpölt, hogy hazavigye a hullafáradt melósokat és a már semmiben nem reménykedő eladónőket. – Viszlát, kislány, viszlát, kapaszkodj, és ne felejtsd el időben megnyomni a gombot! – Akkor láttam utoljára.

Utóbb sokat gondolkodtam, mit tehettem volna másként. Vittem volna haza, hogy megmosdassam, ágyba dugjam, és vigyázzak, ne zavarják próbababák az álmait? Nem hiszem. Az ötlet, hogy gondoskodással tartsunk magunk mellett valakit, eddig legfeljebb a kutyatartóknak jött be.

minimálbér-meló

Audrey másnap és harmadnap sem ment be a munkahelyére. Mikor a műszak végén benéztem és nem találtam, kérdezgettem a kolléganőit, de csak a szájukat húzogatták. Előfordult már máskor is, hogy valaki megunta a napestig tartó minimálbér-melót, és szó nélkül otthagyta a céget. Mikor a címe után érdeklődtem, a fintorgó szájakat összehúzott szemöldökök váltották, gyanús alak lettem, talán épp miattam ugrott ki a lány…, zaklató lehetek vagy féltékeny ex-barát…

Eredmény nélkül jártam végig közös életünk helyszíneit, a kínai gyorsbüfében a tulaj kivette szájából a fogpiszkálót, megvizslatta a végét, közben elutasítóan a fejét rázta, nem, nem látta, azt sem tudja, kiről van szó… a tetőteraszon este nyolc után üresen állt a műanyag hintaló.

Hazafelé tartva, elcsigázottan még egyszer megálltam a butik kirakata előtt, talán azt reméltem, ha én is sokáig szemlélem a próbababák arcát, kiolvashatom belőlük, amit Audrey, és megérthetem őt. Csalódnom kellett, a babákat aznap cserélték, az új, riasztóan steril és tökéletes modelleknek arcuk sem volt, csak tükörfelület, s ha közelebb hajoltam, saját, furcsán torzult vonásaimat láttam.

Éjfél után értem haza, üres gyomorral, a hűtőben csak két palack ásványvizet és egy megkezdett üveg mustárt találtam. Töltöttem a vízből, lehúztam, a hideg folyadéktól megfájdult a nyelőcsövem. Fel kellene hívnom valakit, anyámat, testvéremet, rég nem látott barátokat – de mit is mondhatnék nekik?

Hosszan elnyúló, vibratóba fúló hang szakadt ki a tenorszaxofonból, beleveszett a Szentiván-éj víg zajaiba – a világ lassan visszatért körém, és újraalkotta magát. A zajos egyetemisták másodszor tapsolták vissza a kvintettet, egy tunikás-szandálos lány cédét nyújtogatott a trombitás felé, írná alá. A közönség elindult a kijárat felé.

idegen anyag

Zsúfolt utcán baktattam, megálltam a piros lámpánál, a mellettem elhaladó Golfból régi Stones-nóta szólt, végtelenített, elektronikus remixben, hirtelen szél támadt, felkavarta a párás júniusi levegőt, és magával sodorta belőlem a hosszú évek alatt felgyülemlett idegen anyagot. Ez a magányos koncert kellett, hogy visszaidézzem Audrey ideges kis fintorait? Ahogy a cigarettásdoboz oldalához ütögeti az ízesített slim fitjét, ahogy válla felett visszanéz rám, és azt mondja, „aham”?

Egy sokszintes áruház előtt haladtam el, a földszinti kirakatokban próbababák hirdették a nyári fürdőruha-divatot. Rám néztek, és úgy tűnt, mind egyszerre, éppen hogy megbiccentik fejüket. Most kellene papír és ceruza – szavamat ne feledjem! –, így ezek mégiscsak megvannak.

felső kép | MaxStreetPhotographer, shutterstock.com