Brendan Martin

PRIVATIZÁCIÓ ÉS GLOBALIZÁCIÓ

1997 október

PRIVATIZÁCIÓ ÉS GLOBALIZÁCIÓ

Több mint egy évszázada a szabadpiaci érdekeltségek – a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a neoliberális politikusok és a nemzetközi vállalatok – aláaknázzák a közszolgáltatás munkáját. Látszólag ellenzik, hogy a kormányok irányítsák a gazdaságot, de azt gondolják, a ’közérdeket’ leginkább a piaci verseny szolgálja. Véleményük szerint a kormányok feladata lenne, hogy a magánszektor előtt álló akadályokat elhárítsák, és így jólétet teremtsenek mindenki számára.

Északon és Délen az állam ‘privatizálását’ támogató politikával érik el céljaikat. Délen a Nemzetközi Valutaalap kihasználta az 1980-as évek adóssági válsághelyzetét, és ragaszkodott ahhoz, hogy az adós államok a hitel fejében kivonják a kormányt a gazdaságból. Ennek eredményeképpen születtek meg a szerkezeti szabályozási programok, arra kötelezve a kormányokat, hogy elvonják a támogatást a közszolgálatoktól és az állami vállalatoktól. Az állami vállalatokat magántársaságok vásárolták fel (a programok hitelfeltételei még azt is meghatározták, hogy mikor melyik iparvállalatot kell eladni), a közszolgálatokat megszüntették, a fejlesztési munkálatokkal magánvállalatokat bíztak meg, megnyirbálták az állami költekezést, az alapvető szolgáltatásokra használati díjat vezettek be vagy emelték a már meglévőket, és felszabadították a piacot. Északon hasonló folyamat zajlott le (bár hivatalosan nem nevezték szerkezeti szabályozási programnak), hogy csökkentsék a deficitet és növeljék a hatékonyságot.

A legtöbb országban a közszolgálati szektor gyenge minősége és a ’kommunista’ rendszerek bukása alátámasztotta a jobboldaliak érvét, hogy a ’szabadpiac’ és a szabad ember elválaszthatatlan fogalmak. A privatizációs programokat azonban nem azért tervezték, hogy az állami tulajdon és kezelés valódi vagy eltúlzott hiányosságait helyrehozzák, hanem hogy kielégítsék a nemzetközi tőke igényeit a gyorsan globalizálódó piacon.

a hatalom és a pénz

A nemzeti gazdaság állami tulajdonú szektorai átkerültek a magánszektorba, s így lehetővé vált, hogy a nemzetközi vállalatok egyre inkább beépüljenek. Mivel az állam kevesebbet költ az egészségügyre, oktatásra és szociális szolgáltatásokra, a felszabadult közpénzeket új üzleti támogatásokra fordíthatja. A folyamat során a hatalom és a pénz néhány nemzetközi vállalatnál koncentrálódik, ezek pedig nem kötelesek senkinek elszámolni; a nemzeti államok képtelenek megvédeni és támogatni a közérdeket, és csak bitorolják a polgárok jogait.

A privatizáció által létrejött legjelentősebb hatalomváltás nem a közből a magánba, az államiból a piaciba történő átmenet volt; a helyi és nemzeti politikai szervektől a hatalom átszállt a globális gazdasági koncentrátumokhoz, amelyeket nem ellenőrizhetnek a demokratikus kormányok.

Több mint 80 országban működnek nagyra törő privatizációs programok. A Világbank 1980 és 1992 között 6832 adásvételt jegyzett fel, a legtöbb a volt kommunista országokban történt 1989 után. Az évi privatizációs bevételek harmincszorosra nőttek a ’fejlődő’ országokban 1989 és 1993 között, amikor 29 millió dollárt értek el.

A privatizáció felgyorsult, 1996-ra 100 millió dolláros bevételt várnak, tehát 50%-os emelkedést az 1995-ös bevételhez képest. Néhány esetben kisebb befektetők is részesültek a privatizációból, helyi érdekeltségű vállalkozók, munkások, egyéni részvényesek vagy kisvállalatok és kooperációk, de az esetek többségében a neoliberálisok a nagyvállalatokat részesítették előnyben. A privatizált vagyon legnagyobb és legértékesebb része most nemzetközi nagyvállalatok kezében van. A kisebb vagyonnal rendelkező vállalatok, mint például a szilárd hulladék gyűjtésével foglalkozó cégek, rendre tönkremennek, mert nem tudják felvenni a versenyt a nagytőkével.

Katonai léghajók gyártása a meudon-i kastélyban, Nicolas-Jacques Conté, wikimedia.org

A privatizáció következtében emelkedett az egyéni részvényesek száma, ők azonban az azonnali profit biztos tudatában hamar túladnak részvényeiken. A részvények nagyobb részét pedig befektetni kívánó intézmények számára teszik félre, így a tőzsdén egyre nő a nagyvállalatok tulajdonában lévő részvények száma.

A harmadik világban sem terjedt el a privatizáció nyomán a tulajdoni rendszer, mert az állami vállalkozások többnyire hazai vagy külföldi vásárlók, illetve vegyes tulajdonú konzorciumok kezébe kerültek. Mexikóban 37 üzletember osztozik az ország nemzeti termelésének 22 százalékán, és egyetlen közszolgálati szektor kivételével az összes többit felvásárolták, így a hatalom és a pénz hihetetlen mértékben központosul az országban.

Máshol a nemzetközi nagyvállalatok arra használták fel a privatizációt, hogy kiszorítsák vetélytársaikat a hazai és az export piacról. Kelet- és Közép-Európában például a dohány- és élelmiszerforgalmazó Philip Morris, a Marlboro gyártója felvásárolta a hajdani Csehszlovákia dohányvállalatait, míg riválisa, a BAT (Brit-Amerikai Dohány) vegyesvállalatokat hozott létre Oroszországban és Ukrajnában, és tovább is terjeszkedne a többi volt szovjet tagállamban, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában. A Volkswagen Csehszlovákiában megvásárolta a Skoda és a BAZ egy részét, a Siemens a Skoda más részeit, míg a Mercedes-Benz és az Iveco a teherautó-gyártásba szállt be. Szlovéniában a Renault megvette a Revozt, Lengyelországban a Fiat vegyesvállalatot alapított az FSM-mel.

külföldi vállalatok

A külföldi vállalatok csak a legjobb cégeket vásárolják fel, de csak akkor, ha olcsón hozzájuthatnak. A General Electric például 150 millió dollárért 50%-os részesedést vett a magyar Tungsramnál, amely a világ villanykörte piacának nyolc százalékát uralja. Az angol és holland tulajdonú Unilever és a Pepsi szintén gyakori vásárlója a privatizált vállalatoknak.

Más, kevésbé ismert nemzetközi vállalatok úgy érték el tekintélyes pozíciójukat, hogy ugródeszkaként használva az egyik közszolgáltatást, máshol is kiépítették érdekeltségeiket. A Compagnie Générale des Eaux (CGE) például ma a világ első számú ellátója a közszolgáltatásban, 173 000 alkalmazottja 1600 leányvállalatánál évi 20 milliárd dollárt termel. Ha a CGE véletlenül nem nyer meg egy tendert, akkor anyagi eszközökkel szabadul riválisaitól. Például amikor egy másik cég több szemétgyűjtési és utcatakarítási szerződést tudott kötni a brit helyi hatóságokkal, mint a CGE leányvállalata, az Onyx, a CGE egyszerűen megvásárolta a rivális céget. A CGE ma vízszolgáltatással, szemétszállítással, pénzügyi adminisztrációval és lakásügyekkel foglalkozik, működtet kórházakat, a szemetet energiává átalakító telepeket, kábeltévét, autóparkolót és mobiltelefon hálózatot, utakat épít, hidakat, és beszállna egy vasúthálózatba is.

Hasonlóan működik számos angol cég, például a vízszolgáltatással foglalkozó vállalatok. A vízszolgáltatás privatizációja nemegyszer korrupciós botrányhoz vezetett, például amikor Alain Carignont, az egykori francia minisztert letartóztatták, megbírságolták és eltiltották a közügyek gyakorlásától, mert a CGE riválisa, a Buenos Aires vízszolgáltatását ellátó Lyonnaise des Eaux megvesztegette.

A Világbank és a többi fejlesztéssel foglalkozó ügynökség segítségével már a harmadik világban is megkezdődött a városi közszolgáltatások privatizációja. Latin-Amerikában a szemétszállítás és feldolgozás legnagyobb részét nemzetközi nagyvállalatok irányítják. A helyi szakszervezetek tagjai hiába folyamodnak a kormány segítségéért, minden támogatást francia, argentin és más nemzetiségű multicégek kapnak. A kormányok, ha akarnák sem tudnák megakadályozni a közszolgáltatások privatizációját: az adósságok és a befektetési közalapok hiánya lehetetlenné teszi, hogy ellenálljanak a privát szektor nyomásának. A vízszolgáltatás esetében például azzal igazolják magukat, hogy a kormányok nemtörődömsége és a befektetések hiánya miatt a vízművek tönkrementek, és az infrastruktúra helyreállításához hatalmas tőkére lenne szükség.

Katonai léghajók gyártása a meudon-i kastélyban, Nicolas-Jacques Conté, wikimedia.org

A privatizáció következtében óriási szakadék tátong a felhasználók között. Afrikában néhány helyen például harmincszor annyiba kerül a víz a szegény felhasználóknak, mint a gazdagoknak, mert a szegények állami támogatását megnyirbálták vagy megszüntették. Angliában 2005-re a vízdíjak várhatóan megduplázódnak a nem megfelelő mennyiségű befektetések és a magasabb környezetvédelmi normák következtében. Az Independent on Sunday című újság tanulmánya szerint az 1989-es privatizáció óta tíz privatizált vízszolgáltató cégen belül 237 alkalommal követtek el szándékos szennyezést (főleg folyók vizében), így Anglia legnagyobb szennyezői. A Munkáspárt tanulmánya szerint a vízszolgáltató vállalatok vezetőinek fizetése a különböző juttatásokkal együtt évi átlag 432 821 font (650 000 dollár), amely legalább ötszöröse a privatizáció előtti fizetésüknek.

Angliában sok ember képtelen kifizetni a megnövekedett vízdíjakat, ezért kikapcsolták náluk a vízszolgáltatást. Egy birminghami toronyházban a lakók, mivel nem tudták lehúzni a WC-t, a liftaknába ürítettek vagy az ablakon hajigálták ki az ürüléket.

a Világbank követelte

Sok nyugat-európai országban elégedetlenek a közkórházak szolgáltatásának minőségével és költségeivel, ezért a privatizációtól várják a segítséget, például magánszanatóriumokkal kötnek szerződést bizonyos tesztek elvégzésére, vagy megállapodnak egy kórházzal, hogy adott földrajzi területen belül ellát minden beteget. Délen már régen a szerkezeti szabályozási programok része, hogy az egészségügy és az oktatás terén „felhasználói díjat’’ vezessenek be. Pontosabban a Világbank követelte a kormányoktól, hogy minden „gyógyító szolgáltatás” költségét (kivéve a közegészséget, az oltást és a fogamzásgátlást) számítsa fel a betegeknek. A másik világbanki „reform”, hogy a nem kormányzati szektort, a non-profit csoportosulásokat, a magánorvosokat, gyógyszerészeket és a többi egészségügyi dolgozót segíteni kell, hogy olyan szolgáltatást biztosítsanak, amelyért a fogyasztók hajlandók fizetni. A harmadik pedig, hogy a kormányok gondoskodjanak a biztosítások fedezéséről. A Bank javaslata szerint célszerű versenyhelyzetet teremteni, hogy a költségek és a kifizetések alacsony szinten maradjanak, és csak valóban súlyos katasztrófa esetén fizessenek. Az átlagember számára mindezek a rendelkezések egy háromrétegű szolgáltatási rendszerhez vezetnek: mindent a gazdagoknak, egy keveset az alkalmazottaknak, és semmit a többieknek. A világbanki kölcsönök rendkívüli módon megosztották a társadalmat. Zairéban például erősen csökkent a kórházi ápolás, a terhes- és gyermekgyógyászati gondozás igénybevétele, amikor bevezették a felhasználói tarifákat. Ghánában felére esett a városi és harmadára a vidéki igénybevétel a magasabb költségek bevezetésekor. Észak-Zambiában a szegény asszonyok nem engedhetik meg maguknak, hogy megbetegedjenek, egyrészt a kezelési költségek miatt, másrészt mert így kimaradnak a produktív munkából.

Mindez világosan jelzi, hogy két dimenziójú változásra van szükség. Először a nemzetközi szervezeteket kell úgy átalakítani, hogy elszámoltathatóak legyenek. Az apartheid elleni nemzetközi fellépés bebizonyította, hogy még ezek az intézmények is befolyásolhatók. A gazdasági ügyek nemzetközivé tételét sem lehet azonban a végsőkig demokratizálni. Ezért is fontos a nemzeti és helyi hatóságok demokratikus megőrzése. Ez nem jelent balkanizálódást vagy nacionalizmust, éppen ellenkezőleg, hiszen az emberek valamilyen módon ragaszkodnak majd az elveszített hatalom visszaszerzéséhez. A globális és helyi közösségek kiegyensúlyozott összefogására van szükség – minél több decentralizált határozattal. A tömegeknek vissza kell kapniuk a hatalmat és az erőforrásokat a helyi körülményeknek megfelelően. Nem kell Utópiában élnünk, hogy azt kívánjuk, az állam hatékonyan és eredményesen működjön a társadalom erőforrásainak felhasználásakor, és rugalmasan idomuljon a változó igényekhez. Ezért kell az állam, a piac és a társadalom egyensúlyát úgy megalkotni, hogy az állami intézmények működésükkor kapcsolatban maradjanak az emberekkel.

Három munkás egy oszlopot mozgat a meudon-i kasztélyból, Hubert Robert, wikimedia.org

Az államiság és a neoliberalizmus visszautasítása azonban nem egyszerűen a köz és a magán optimális egyensúlyának megtalálásával azonos. Ez a kettősség azért is hamis, mert figyelmen kívül hagyja a társadalmat. Mindkét szempontra jellemző, hogy vagy teljesen tagadják a társadalom létét, mint például Margaret Thatcher, vagy más, számukra elfogadhatóbb kategóriába olvasztják. A neoliberálisok szerint az egyének csakis a piac figyelembevételével hozhatnak racionális gazdasági és társadalmi döntéseket. Míg az egyik ideológia az államot akarja a piac alá rendelni, a másik a piacot az állam alá, így mindkettő alárendeli a társadalmi akaratot és annak kifejezési eszközeit.

A megoldás alapvető fogalmai – a demokrácia és az állampolgáriság – nem új találmányok, de a világ gazdasági fejlődésének minden szakaszában újra kellett fogalmazni őket. A globalizáció korában leginkább a demokrácia és az állampolgáriság jelentése határozza majd meg, hogy egység és harmónia, vagy megosztottság jellemzi a jövő századot.

Az írást a The Ecologist 1996 július-augusztusi száma alapján, rövidítve közöljük.
felső kép | „Befejezett vázlat” Meudon kastélyának lerombolásáról, Hubert Robert, wikimedia.org