PREPOSZTMODERN
1998 február
Lent a kikötőben holtan hever a rakpart mellett egy hajdanvolt gigász, egy szovjet tengeralattjáró. Nem atom-, csak dieselmotoros – hosszú, fekete szivar a víz színén, kettévált torony hasadtan mered az égre; tetején fennen lobog a sarló-kalapácsos selyem a szigetek felől rohamozó szélben. A vörös zászlónyél alatt szögletes, nagy, fehér betűkkel: Juliett.
Hajók veszik körül. Szemben most áll be egy régimódi kutter, fedélzetén, a vitorlák löttyedt vászna alatt, turisták bukdácsolnak. Távolabb a dokkban óceánjárót építenek, vagy két Mátyás-templom magas lehet. Mellette hatalmas gumicsónak lebeg, félig megtelt vízzel, a motorja vagyont ér, szemlátomást azonban nem kell senkinek. A partról meredek csapóhíd vezet a szurokfekete monstrum fedélzetére, a palló alatt – ha meg találnék csúszni – bizalmatlanságot keltő, kötelekből összerótt mentőháló lebeg. Az acéllemez borítása rücskös, mintha az idő ette volna meg. „Kedves látogatónk!” – szólít meg az első tábla. – „Ön hadihajón jár, nem kényelmes járművön. Kérjük, vigyázzon, a kijelölt útról le ne térjen, a műszerekhez ne nyúljon.”
az első acéllétrán
Úgy is mint kedves látogató, az első acéllétrán leereszkedem. Hatalmas torpedó tűnik fel a fejem magasában, fenyegetőn hever a millió merev és érthetetlen célú cső, traverz, vezeték meg szegecs között. Lehet vagy hat méter. Forgattyúk, tolattyúk, lökettyűk, dugattyúk, sikattyúk, billentyűk, páncélos karmantyúk – elképesztő mélyre látok le a hajó gyomrába, ahová – noha hol itt, hol ott egy vaslétrácska, felhajtható drótfedél – lemászni se merszem, se nem szabad. Az egész azt hirdeti, hogy még mindig nem vagyunk túl rajta.
Micsodán? Leghelyesebb, ha felsorolom. Ez az U-484-es is a szovjet hadiflotta repülőgép-anyahajó-ellenes vállalkozásának része volt. Rakétáival 1500 kilométer messzeségbe sújthatott. Kilövésükhöz a felszínre kellett emelkednie. Ha a cél a láthatáron túl várakozott, a lövedéket különleges repülő vezette útján. E furfangos szerkezet jó munkáját két pár rakétavetővel végezte, az egyiket a torony mögött, a másikat előtte emelte ki a páncélzatból a hidraulika, bennük a négy, egyenként három-három atom-robbanófejet hordozó lövedékkel. A toronyból nagy radartányér bújt elő, hogy a cirkálórakétákat irányítsa, vagy hetente egyszer a haditengerészet műholdján át utasításokat vegyen. 1961 és 1969 között tizenhat ilyen szerkezet épült a Krasznaja Szormova Művekben, Gorkij városában – nem utolsósorban azért, hogy ha szükséges, az atom-tengeralattjárók utánpótlás-válogatottja legyen. Az U-484 kódneve merőben érzelmes okok miatt lett Juliett.
Ezen okok természetrajzához megannyi adalék a konkrét részletek végeláthatatlan sora. Nincs is itt más, csak tény. Például a siketszoba, a szonárok, melyeken az egész jármű sorsa állt vagy bukott, vagy hogy a szovjet flotta hasonló egységeinél három évet szolgáltak a matrózok, ebből kettő és felet víz alatt, a mai orosz haditengerészet meghagyta a kiképzés tartamát, a szolgálatot azonban másfél esztendőre mérsékelte. Akit az elején kirostálnak, a vérmeseket a csatahajókra, a bambákat a parti ütegekhez osztják be. Hetente egyszer a hajó mintegy tíz méterrel a felszín alá merészkedett, hosszú antennát dugott ki, azon vett és adott jelzéseket. Vagy tények a „csendes” elektromotorok benyílója, a tonnás áramtelepek, a két kompasz, a térképészet úgyszólván tágas helyisége, a parancsnok barna műbőrhuzatú forgószéke, a periszkóp a torony alatt; a sok ismeretlen rendeltetésű szeglet, zsúfolásig telides-tele manométerekkel, olajos vasládákkal, a gyönge villanyfényben úszó cetgyomor. A fényűzés teteje: itt-ott furnér iratdobozok, pohártartók, egy-egy koje, azaz peremes ágy, hogy ki ne zuhanjon belőle az alvó. Tény a szakács élete is. Próbálom kiszámolni, naponta hány váltásban, hány órán keresztül kellett azon az egy négyzetméteren állnia a gőzben – ha ugyan volt itt valaha gőz, hiszen nincs hova vezetni, hol kicsapatni –, hogy mindenki háromszor enni kapjon. Este inni is, szeszt, a cári flotta hagyományai szerint. És mindenből a legjobbat, ami a pirkadat országában csak kapható volt. Többnyire tehát olyasmit, amit nem.
szinte érzem
Szellőztetni így sem lehetett. Szinte érzem is a motorok forróságában aszalódó kilencven test bűzét, hogy valaki mindig szaglott, sosem viselhetett egyszerre tiszta ruhát tiszt, segédtiszt és a legénység. Forgóban zajlott a mosdás is, hetente egyszer, hideg zuhany vitte le a maró verejtéket – kétszer három méteres, alacsony páncélterem a zuhanyzó, a szegecsek kiállnak a falból, a villanykörte is vízköves. Kire-kire két percig csurgott az áldott nedű, utána leállt, takarékoskodni kellett vele. Aki szappanos maradt, maga bánta. Utána tiszta ruhát, váltás ágyneműt kaptak, a régi ment a szemétbe. Sapkaszalagok cicáztak. Kellett itt valahol egy irdatlan szennyesládának is lennie, ahová a féléves utak salakját be lehetett hányni, míg valahol elégették, pálmafák alatt, egy távoli, romantikus támaszponton. Talán szalonnát is sütöttek ugyanannál a tűznél. A műszaki gondolkodású ember takarékos. De nem kevésbé látványos a vécé vasa sem, amihez fogható rozsdás kagylót csak gyermekkorom legszegényebb bérházaiban, a gang szegletében, szélnyikorgatta barna ajtók mögött láttam.
Angolnamód lesiklok nyolc vagy tíz döngő lépcsőfokon. Az alsó fedélzeten teljes a némaság. A felcser szobájában két betegágy – ennyire futotta –, kicsi gyógyszeres szekrény, valaki francia igeragozási táblázatot csempészett Cirill és Metód összes művei közé. A földön salátalevélként kitépett könyvlapok megtaposva, mintha vad összevisszaságban hagyta volna el a legénység a hajót. Erről azonban szó sem lehetett: baleset idején az imádságon kívül másuk nem maradt.
Elképzelem, hogy a parancsnok körülhordozza tekintetét mind a kilencven emberén, majd így szól: „Elvtársak! Hajónk megsérült, segítséget azonban nem hívhatunk. Pártunk és kormányunk úgy döntött, jó lesz nekünk itt lent is. Nem merülünk fel, mert jelenlétünkkel nem blamálhatjuk az ifjú Szovjetuniót a baráti Norvégia vizein.” Majd kiosztja a kézifegyvereket. Kihallatszott-e vajon a lövések csattanása, érzékelték-e más, víz alatti világok hallgatózó detektorai, ami hátra volt?
Képtelenség? Nem oly hihetetlen, mint hogy ebben a percben is hasonló járművek tucatjai szeljék a világ összes tengereit, ott lapuljanak a fjordok fenekén, hónapszám suhanjanak ismeretlen céljaik felé. Nem nagyobb, mint hogy vakbélműtét és reggeli egy asztalon essék meg, mondhatni egymás szünetében. Végtéré a két hosszú lóca mellett ez volt a hajón az egyetlen polgári méretű bútor. A humortalan abszurd közepette bármi bizarr itt kézzelfogható: megtestesült az ezernyi fényesre kopott kis vaskerék, mérőtárcsa, kábel, motor, a szürkére mázolt vasfalak, a kilenc centis gumiréteggel borított százméteres szivar minden köbcentiméterében. Nem a műszaki színvonal nyomaszt, hanem a tulajdon ostobaságom, hogy meddig hiszek még a szólamoknak? Csak tessék, tessék, nagyérdemű publikum, itt látható a kétfejű borjú! Egy rakétát egész Skandináviának, egy másikat Angliának, tessék csak, folyton-folyvást!
munkaszervezés és előrelátás
Minden csak munkaszervezés és előrelátás kérdése. Gondoskodtak róla például, hogy az atomtöltetek kilövéséhez két kulcsra legyen szükség, egy a parancsnoknál volt, egy a tüzértisztnél, ezek pedig ketten, békeidőben sosem találkozhattak a fedélzeten, nehogy egyszerre bolonduljanak meg. Egymás távollétében azonban? Vagy hogy a pisztolyok és puskák külön fegyverszekrényben kuksoljanak, melyet szintén lakatra zárt a kapitány. Gondos tervezésre vall továbbá, hogy volt a hajón nemcsak orvos, hanem politikai tiszt is, afféle pap és gyóntató, hátha egy matrózt éppen a víz alatt száll meg a kétely ördöge. Meg sok-sok acélfedelű, méteres, kerek ajtó, melyekkel a léket kapott rekeszt a benne rekedtekkel együtt hermetikusan le lehet zárni; búvárruhák, száz méter alatt hasznavehetetlenek; és priccsek hármasával, harminc centire egymás felett. Ott aludt a váltás, míg tizenkét órás szolgálatban járkáltak felettük az örökké éber többiek. Egyikük, egy még ifjú főgépész állítólag hét évet töltött a hajófenékben, utána – úgymond – mégis ép elmével bukkant föl. Folyton-folyvást, nagyérdemű!
„Ez a tengeralattjáró-osztály a világon az egyetlen, melyet nő tervezett” – folytatja a monoton géphang. Hány kém mestermunkáját dicséri, hogy legalább ennyit tudunk? Míg tart a villany, tart az örökkévalóság, amit ez a magnószalag őriz. A tények uralma: hogy a súlya háromezer tonna, merüléshez további hétszázötven tonna vizet vett föl, és háromszáz méter mélyre volt képes lehatolni. Hogy mire Jan Palach elégett, a tizenhatodik ilyen naszádot is befejezték a sólyán. Ez a kiállítási tárgy 1993-ig szolgált, sőt a mai napig az orosz hadsereg kötelékébe tartozik, nem szerelt le, csupán kölcsönadták. Két röpke évre. A fegyvereket meg néhány titkos berendezést kiszereltek belőle, így a rakétavetőket, némi távközlést, a többi felsorolva sincs.
Nézem a képtelent, felmérem, nálam mennyivel erősebb. A halántékomban lüktet egy ér, míg arra gondolok: itt minden logikusabb, mint a felszín világában. Verne Gyula álma úgynevezett zárt rendszer. A levegő elhasználódik benne, de megtisztítják a szén-dioxidtól, hogy ismét beszívható legyen. A fürdővíz – ivóvíz; megszűrik azt is, hogy megihassák. Háromszáz méter mélyen, a villany-motorok árasztotta hőségben, ahol a férfiak kisgatyában verítékeznek, hiába volna becsülete a tisztálkodásnak – valamennyien kísérleti egerek, egy koncepció ékes vagy éktelen bizonyítékai, mely viszont más kísérletek százainak eredményét sűrítette egyetlen, a lehetetlen határait folyton megsértő csomagolásba. A magnó hajtogatja a magáét, tagolja finnül, svédül, angolul és oroszul; időnként tengerzúgás, ordítozás harsan, majd mennydörgő robaj – torpedó vagy rakéta indul. Csobognak a habok. Amiről viszont hallgat: Poltava után megnyílt az út, elhárult a svéd akadály. Szuvorov meghirdethette doktrínáját, hogy Oroszországnak ki kell jutnia az Indiai-óceánra, ez pedig nyílegyenesen Afganisztánhoz vezetett. Ennek megfelelően az első tengeralattjárót a japánok még Csuzima előtt, 1904 körül észlelték a Japán-tengeren.
a megbokrosodott történelem
Miután Nagy Péter tönkreverte XII. Károlyt, a protestantizmus reménysége lóhalálában nyargalt hazáig, tizenkét nap alatt téve meg az utat Törökország peremétől Stockholmig, Pesten át. Hogy megaludt a Váci utca sarkán, talpig inkognitóban, ma szemérmesen szűkszavú bronztábla hirdeti, mint egy kéjutazást. Vágtatott a király, vitte a hátán a megbokrosodott történelem, s legkevésbé azért fájhatott a feje, hogy a gondot, mely lelkét búként ülte meg, viseljük majd mi is, háromszáz évre rá. Ezt az egész preposztmodernt. Miután elkutyagoltunk idáig, mielőtt végképp elrontottuk volna az egészet. De mi után mielőtt? Vagy mi előtt miután? Mi poszt és mi pre ebben a se már, se még állapotban, melyet a múlt búvárai, úgy ezer év múlva, oly kitartó élvezettel boncolgatnak majd tudományos eszmefuttatásaikban? Könnyű lesz nekik elvitatkozni azon, érdemel-e korunk új rétegelnevezést abban a szemétgödörben, amibe a mindenség belehull! Elviselni a tudatot, hogy rég elkezdődött a vég, egyedül nekünk nem az.
Hagyd másra önértelmezésedet: a múltba búvárnaszád nélkül is belefúlhatunk, mondom végül tétován. Hol vagyok, ahol minden pontosan összeillik, mint az óramű, az egész mégis agyláztól ketyeg? Európát ma is kettéválasztja egy láthatatlan törésvonal, mely a nyugati és a keleti kereszténység között húzódik, kettészeli Ukrajnát, belenyír a Balkánba. Erre a vonalra mutatott minden oroszok cárja, miközben búcsút intett királyi rokonának. Ma is annak a következményeit nyögjük, ahogy Róma bánt Bizánccal. Aztán: biztosak lehetünk benne, hogy maga az egzisztencia is nem holmi Marianna-árokbéli jószág? Legalább volna valami értelme, magyarázata az időnek, melyben – a lét keszonbetegségével küszködve, ahogy telnek az évezredek – apránként följebb emelkedünk. Hallatlan mélyekből hihetetlen magasokba.