Rembrandt holtteste és a fületlen ember

Vékony kötet: A századforduló elbeszélői. Nem túlzottan elegáns. A papír sem finom. Meg néhány bántó hiba is a szedésben. Csak éppen a tartalma megdöbben­tő. Már maga a századforduló is. Hiszen itt a nyakunkon. Mármint a következő. Sajnos, nem tudom biztosan, hat vagy hét év múlva. Ráadásul ezredforduló is.
belső rendet a külső önkényhez
Érzékem diktálja, akkor, amikor leírom a szám elején a még soha le nem írt kettest. Azaz 2000-ben. Ismeretem diktálja, akkor, amikor leírom a szám végén a már sokszor leírt egyest. Azaz 2001-ben. Hat vagy hét? Nagy tételnél, bizony arról van szó, történelmileg és egyénileg is, nem számít. Mindenképpen itt a nyakun­kon. Talán ezért érdekel annyira az előző. A csupaszabb, ezredforduló nélküli szá­zadforduló. Mintha a történelem tényleges, objektív ciklusa lenne. Nem a számítás elképzelt, szubjektív ciklusa. Mintha az új számjeggyel – elején vagy végén – valóban befejeződne és elkezdődne valami. Mintha nem számításunk külső önké­nye igazodna a történések belső rendjéhez. De a történések belső rendje igazodna számításunk külső önkényéhez. Holott egyikről sincsen szó. Számításunk külső önkénye adott. A történések belső rendje alakul. Csak logikát, persze ránk hason­lító, antropomorf logikát kereső képzeletünk igazítja az utóbbit az előbbihez. A belső rendet a külső önkényhez; a történést a számításhoz. Lehet, egyéni létünk – biológiai-pszichológiai ritmus? – évtizedenként alakot vált. Lehet, történelmi létünk is – históriai-szociológiai ritmus? – évszázadonként alakot vált? Nem való­színű. Legfeljebb az egyéni egyedfejlődés kis ciklusait rávetítjük a történelmi nem­fejlődés nagy ciklusaira. Kétséges művelet. Mégis valami ilyesmi érvényesül a századfordulók logikájában (ál-logikájában?). Hogy is van? Aki értelmesen néz a világra, arra a világ is értelmesen néz vissza? Lehet. És aki maga kreálta logiká­val néz a történelemre, arra a történelem is maga kreálta logikával néz vissza? Valószínű. Nem tudom, mi a történelem önmagában. Csak sejtem, mi a történelem nekem. Ahogy saját létező vagy nem létező logikájából és az én igaz vagy hamis logikámból félig megfejtetten, egészen megfejthetetlenül, jelentés nélkül, de jelen­tésként értelmezhetően illékonyan összeáll. Ám csak eddig ér a konyha-történetfilozófia. Néhány dolog belőle is világos. Hogy a század (hát még az ezred-) for­dulók embere véget és kezdetet érez az önkényes számításban. Hogy a maga kreálta logikával értelmező is véget és kezdetet lát az önkényes számításban. Hogy az új véget és kezdetet érező analógiát sejt a régi végben és kezdetben – az önkényes számítás és maga kreálta logika tudatában is. Ez adja új (ezredfordulóval súlyosbí­tott) századfordulón a régi (ezredfordulótól mentesített századforduló) aktualitását. Meg az akkor született elbeszélésekét is.

Bartl József: Pettyezett parcellák

Szó sincsen recenzióról. Csak szeszélyes jegyzetről. Nem is olvasói élményről. Csupán analógia sejtéséről. Ahogy a maga kreálta logika működni kezd. Nem is a kései értelmezőben, inkább a kései elmélkedőben. Vég és kezdet összevillanásá­ról a hajdani és majdani fordulón. Babonáktól mentesen, sejtésektől terhesen. Ak­kor – utólag –, tudjuk, az első világégés következett. Bevezetve az új századot. Most – előre –, nem tudjuk, mi következik. Búcsúztatva a régi századot. Az analógia sugall valamit. A műfaj, a művész, a művészet sorsáról. Következtetések nincsenek, legfeljebb tények. De azok is jószerivel csak feltevések. Így is van rend­jén. A terület, az ilyenfajta analógiakeresés, nem is kíván többet. A forma, az ilyenfajta jegyzet, nem is enged többet.
elmesélhető társaságban
A műfaj sorsa – utólag – majdnem világos. A kötet íve jól mutatja. Ahogy indul az anekdotából. Szétválik egy drámai és egy költői variációra. Összeolvad egy drámai-költői variációban. Az indulás és szétválás még a kötetben. Az össze­olvadás már a kötet után – a műfaj későbbi sorsában. Mikszáth a kezdet. A novella nyugszik az anekdotában. Elmesélhető társaságban, asztal mellett, kártyaszüne­tekben. Olvasható magányosan, kályha mellett, békés estén. Mosolyogtató törté­net, szelíd drámaiság, hétköznapi költőiség. Tömörkény, Thury, Bródy az egyik folytatás. A novella kilép az anekdotából. Már nehezen mesélhető, társaságtól, asztaltól-kártyától elszakad. Olvasható magányosan. De nem kályha mellett, békés estén. Inkább lámpa alatt, békétlen éjszakán. Robbanó dráma lesz. Feszült egyfel­vonásos vagy kihagyásos ballada. Egészen közelről ígéri Móriczot. Cholnoky, Csáth, Török a másik folytatás. A novella ismét kilép az anekdotából. Már alig mesélhető, társaságtól, asztaltól-kártyától idegen. Olvasható magányosan. De in­kább gyertya mellett, mint lámpa alatt; inkább nyomasztó, mint békétlen éjszakán. Tömény költészet lesz. Fájdalmas elégia vagy szimbolikus líra. Valamivel távo­labbról ígéri Kosztolányit. Az összeolvadás, a drámai-költői variáció valóban a kötet után, a műfaj sorsában. Mondjuk, Gelléri „tündéri realizmusában”. Ahol a realizmus a drámaiságot folytatja, a tündéri a költőiséget. Ilyen szimmetrikus lenne? Nem hiszem. Csak a kései analógiakeresés vágyja a szimmetriát. Elrendezi a műfaj múltbeli sorsát. Elrendezné jövőbeli sorsát is. Mert rendre vágyik a rendet­lenségben, kozmoszra a káoszban, átláthatóságra az átláthatatlanságban. De jól tudja, mindez nem ilyen egyszerű.
mélyen az európai szint alatt
A művész sorsa – utólag – egészen világos. Itt kezdődik az analógia igazi ér­telme. Valami kivetettség egy idegen világban. Talán nem is egyszerűen idegen, inkább bonyolultan ellenséges világban. Amiről Baudelaire albatrosza ad hírt. A fedélzeten idétlenül bicegő, égben otthonos, földön magányos, suta, nagy madár. Ekkor már félszázados jelkép. De értelmét jó néhány művészsors igazolja. Távo­labb, mondjuk, Rilke és Kafka. Közelebb, mondjuk, Csáth és Cholnoky. Csak egyetlen mozzanatot. Döbbenten nézem a dátumokat. Török és Csáth harminc és harmincegy évesen halott. Ők a fiatalok. Papp és Thury harmincöt és harminc­hat évesen. Ok a középkorúak. Bródy és Mikszáth hatvanegy és hatvanhárom évet élnek. Ők az öregek. Gozsdu és Ambrus hetvenet és hetvenegyet. Ők az aggok. Lapozom a lexikont. Elmosódott fénykép: az „öreg Gárdonyi”. Öreg – ötvenki­lenc éves. Hogy is van? A napokban hallom a rádióban. A magyar férfiak átlagélet­kora, mélyen az európai szint alatt, hatvannégy év. Gyorsan számolok. Tizenhat szerző, élt hétszázhatvannyolc évet. Alig negyvennyolc év az átlag. Igaz, eltelt majd’ egy évszázad. Nem tudom, akkor mi volt az átlag magyar férfiéletkor. De a negyvennyolc tizenhat évvel – meglett későkamasz kora! – a mai alacsony át­lagéletkor alatt. Fölötte csak ketten. Az aggok, Gozsdu és Ambrus. Még Mik­száth és Bródy is alatta. Nem is beszélve az „öreg Gárdonyiról”. Hadd fogjam személyesre. Fél év múlva elérem az átlagot. Utána, ha teszem, kivételezetten élek. Mint a szerzők között – tizenhatból – csak ketten. A többiek engedelmesen iga­zodnak. Néhányan feltűnően, néhányan kirívóan túlteljesítenek. El kellene készí­teni a magyar művészek életkoranalízisét. Érdekes olvasmány lehetne. De nem vagyok művész. El sem olvasnám.

Vajda Lajos: Motívum

A művészet sorsa is – utólag – egészen világos. Itt folytatódik az analógia igazi értelme. Három nagy példázat is a kötetben. Szinte az elbeszéléssor fő vonu­lata. Bródy Rembrandtja, aki nyomorában – boncolásra – eladja holttestét. Amb­rus Defoe-ja, aki megalázottságában – reménytelenül – előlegért könyörög. Lo­vik Shakespeare-je, aki félelmében – gyermekének – unalmasan mesél. És talán még Szini bábsütője is. Akinek szerelmében megszakad a szíve. Nem a művész­sors érdekes bennük, hanem a művészet sorsa. Amint nyomorog, megaláztatik, kudarcot vall, vereséget szenved. A legmegrázóbb Bródy, legtanulságosabb Amb­rus, legfélelmetesebb Lovik, legszomorúbb Szini. Rembrandtban a művészet sorsa a legmegrázóbb, mert halott testével vásárol élő szellemet. Defoe-ban a művészet sorsa a legtanulságosabb, mert makacs igazmondásáért füle levágattatásával fizet. Shakespeare-ben a művészet sorsa a legfélelmetesebb, mert a legérzékenyebb gyer­mek utasítja el. A bábsütőben a művészet sorsa a legszomorúbb, mert életét adja a mű megszületéséért. Nem egyedi művészsors, hanem a művészet általános sorsa. És nem is korhoz kötötten, inkább időtlenül. Hogy az uzsorás könyörtelen, a ki­adó érzéketlen, a hatalom csonkít, még történelmileg magyarázható. Korhoz kö­tötten – szociológiailag. Hogy a gyermek érzéketlen, a mű halálból születik, már történelmileg nem magyarázható. Csak korhoz nem kötötten – filozófiailag. Per­sze korhoz kötött élménye van a múlt századforduló elbeszélőjének. Abból abszt­rahálja a művészet időtlen sorsát. És persze korhoz kötött élménye van a jövő szá­zadforduló elbeszélőjének is. Hogyan absztrahálja belőle a művészet időtlen sor­sát? Nem tudhatom. Csak sejtem: gondol Rembrandtra, Defoe-ra, Shakespeare-re, meg a bábsütőre is.
a fületlen Defoe
Még eszembe jut valami. Groteszk hatalmi közbenjárásra a fületlen Defoe meg­kapja a Robinson éh-honoráriumát. Boldogan dicsekszik: „Meglátja, Robinson Crusoe-nak lesz még egy második kiadása is”. Taylor, a kiadó elnézően mosolyog: igazán nem tudhatja. Magam is szomorúan mosolygok: igazán nem tudhatom.

Felső kép | Jakovits József: Fejek