ÚTVESZTŐK ÉS ÉVSZÁZADOK

Úristen! Már megint?

Azaz, hogy már megint utat vesztettünk? Mi, magyarok a magyar történelemben? A mi magyar történelmünk a mi világtörténelmünkben? Nem szeretnék elmélkedni. De azt hiszem, kell.

Mert kedves levél jött a kedves Ligetéktől. Benne Lányi András esszéje: Valahol megint utat vesztettünk. Olvasható itt, a februári számban^[1]. Hogy nem kapcsolódhatnánk hozzá valahogy mi, februári szerzők? Februári szerző vagyok. Tehát kapcsolódom. Legalábbis megpróbálom. Mert azt hiszem, valóban utat vesztettünk. Úristen! Már megint! De adódik – a kapcsolódással – néhány gond. Pontosan három. Egy „etikai”, egy „filológiai” és egy teoretikus gond.

irodalmárok politizálnak

Az „etikai” gond a feladataimmal kapcsolatos. Hogy nem ezt kellene tennem. Irodalmár vagyok. Költészetről szeretnék írni. A legdrágább klasszikusaimról, a nem legdrágább modernjeimről. Amiben – talán – valamennyire járatos vagyok. Nem a politikánk nyomorúságairól, a történelmünk tévesztéseiről. Amiben – biztosan – teljesen járatlan vagyok. És mégis. Mindig jön valami kényszer. Külső kihívás, vagyis objektív kényszer. Belső követelés, vagyis szubjektív kényszer. Ilyen a mostani is. Pontosabban: külső kihívásból lett belső követelés; objektív-szubjektív kényszer. Megbolondult a világ, és torzítja a pályákat. Érdemes irodalmárok politizálnak – érdemtelen politikusok irodalmárkodnak. Pedig az első veszélyes is lehet. A második nevetséges is lehet. Maradok az elsőnél. Erasmusnál olvasom, A balgaság dicséretében: Isten óvja a világot az irodalmárok és bölcselők vezetésétől. Ránézek a képére. íróasztalomtól bal kézre. Holbein portréja után készült metszet. Szája szélén szomorúan fanyar mosoly. Rajtunk mosolyog. Irodalmárokon-bölcselőkön, érdemeseken és érdemteleneken. Akik vezetni akarjuk a világot. Igaz, nekem eszemben sincs. De az elmélkedésre – szüntelenül – rákényszerítenek. Utolsó előtti könyvem (Liget, 1994!) után ismerősöm levélben megdicsért. Ő írta: megbolondult a világ és torzítja a pályákat. De én nem bolondultam meg, és nem torzítom a pályámat. Teszem a dolgom. Magyarázgatom az irodalomtörténetet, értelmezgetem az eszmetörténetet. Örülök, hogy így volt. Nem örülök, hogy nem így van. Talán éppen most kezdem. Ha nem is a megbolondulást, de a pályatorzulást. Nem teszem a dolgom vagy nem a dolgom teszem. De mi a dolgom? Mármint az irodalmároké, érdemeseké és érdemteleneké? Brecht jut eszembe. Már a cím is milyen jellegzetes: Rossz idő jár a lírára. „Egyre küzd bennem / lelkesedésem a virágzó almafák láttán / és döbbenetem a mázoló beszédein. / De csupán az utóbbi / parancsol íróasztalomhoz.” Hogy is van? Virágzó almafák helyett a mázoló beszédei?

A lírában talán igen. De nem vagyok lírikus. Legfeljebb magyarázgatom az irodalomtörténetet, értelmezgetem az eszmetörténetet. Abban pedig együtt van. A virágzó almafák mennybéli harmóniája, a mázoló beszédeinek pokolbéli diszharmóniája. Együtt magyarázhatom, egymással szemben értelmezgethetem. Talán mégis a dolgom teszem? Nem valószínű. Legfeljebb találtam egy rabulisztikus magyarázatot. Hogy könnyebben viselhessem az esetleges megbolondulást, lehetséges pályatorzulást. Ám már benne vagyok a romlásban. Nézzük hát az útvesztőket. A fák pedig nem oldják meg a gondot. Noha láthatok néhányat. A mázoló beszédei még kevésbé. Olykor hallhatok néhányat? De virágzó almafa sehol. Csupán néhány kopasz nyárfa. Szomorú, városi vegetáció. Semmi poézis. Nem egykori Üllői úti fák, csak jelenkori Kosztolányi téri fák.

hajdani eszelősök

A „filológiai” gond a pontosságommal kapcsolatos. Hogy rettenetesen zavarba jövök. Honnan is van a kiindulópont, a „valahol utat vesztettünk”? Persze hogy Ady. De hol van pontosan, és hogy van pontosan. A tragikus utolsó kötet gyanús, A halottak élén. És a tragikus nagy vers gyanús, Az eltévedt lovas. Meg valami ilyesmi gyanús: „Valahol utat vesztettünk / Tűrést, várást, bizodalmat.” Nos, a bizodalom csak-csak. De a tűrés-várásnak nem sok értelme. Ám nem értelmet keresek, hanem helyet. Tehát Az eltévedt lovas. Nincs benne. Vak ügetés, kísértetes ősz van. Ó-nádasok és hajdani eszelősök vannak. De útvesztés sehol. A ritmus is egészen más. Előtte, A mesebeli Jánosban biztos nincs. Utána, A régi sereglésekben még kevésbé. Idegesen végigpásztázom a kötetet. Sehol sem vesztettünk utat. Antológiákban kevesebb Ady-vers – könnyebben megtalálom. Hét évszázad magyar versei – kudarc. Magyar költők a 20. században – balsiker. Bosszant is, szégyellem is. Mit tehetek ilyenkor? Felhívom M. Évát. Biztosan tudja. Felhívom, de ő se tudja. Ettől bosszankodom – még mindig nincs kiindulópont. Ettől megnyugszom – más se tud mindent. Bosszankodásban-megnyugvásban mit csinálhatok? Megnézem a TV Híradót. Az mindig tele jóleső hírekkel. A magyar politika kulturáltságáról, a hazai közélet tisztaságáról, a világ vezetőinek emelkedettségéről, a balkáni lét humanitásáról, Közép-Európa népeinek szolidaritásáról – és így – hosszasan – tovább. De nem adhatom át magam a beteljesülés boldogságának. Cseng a telefon. Éva megtalálta. A halottak élén kötetben, Az eltévedt lovas ciklusban. Kettővel a címadó vers előtt. Nem A mesebeli János. Hanem a Fáradtan biztatjuk egymást. Benne a nevezetes két sor: „Valahol utat vesztettünk / Várat, tüzet, bizodalmat.” Tehát nem „tűrést, várást”, de „várat, tüzet”. Így már van értelme. Nézem a verset. Nem igazán jó. Inkább a fáradtak közül való. Előtte kettővel A fajtám sorsa példázatteremtő nagy vers. Utána kettővel Az eltévedt lovas mítoszteremtő nagy vers. Ez, a Fáradtan biztatjuk egymást, egyik sem. De mégis benne a baljós szállóige, a „valahol utat vesztettünk”.

A „teoretikus” gond a tárggyal kapcsolatos. Hogy honnan és miként közelítsem. Az egykori útvesztéseket meg a mait is. A mainak, mert már megintről van szó, csak a tegnapiakkal együtt van értelme. De konkrétan, történetileg elemezni a tegnapiakat és a mait sem tudom. Sem elég tudásom, sem elég felületességem. Talán ne az útvesztésekről legyen szó, hanem az útvesztések értelmezéséről. Ahogy az útvesztést magyarázták, útvesztés után, írók és gondolkodók. Ezt inkább tehetem. De meddig vissza? Istvánig és Koppányig? Ugyan! Voltak ilyen – kései – publicisztikus gondolatmenetek. Bizony, elég nevetségesek. Dózsa vagy Werbőczy? Ugyan! Voltak ilyen – kései – teoretikus gondolatmenetek. Bizony, nagyon tudományosak. Nevetséges nem szeretnék, tudományos nem tudok lenni. És különben is – közvetlenül útvesztés után született reflexiókra gondolok. Elsőnek – így is évszázadokról van szó – ’48–49 kínálkozik. Kemény a szabadságharc után. Ez volna szép. Talán majd egyszer. Most nincs hozzá erőm. Másodiknak – majdnem évszázadról van szó – ’18–19 kínálkozik. Harmadiknak – pontosan fél századról van szó – ’45–48 kínálkozik. Negyediknek – lassan évtizedről lesz szó – ’89—90 kínálkozik. Nem tagadom, az elsőhöz, ’48–49-hez és Keményhez lenne kedvem. De mély lenne a kút és távoli a példázat. Maradok az utolsó háromnál. Az e századi útvesztéseknél és közvetlen elméleti-irodalmi visszhangjuknál. De milyen anyagról lehet szó? Ahogy az útvesztést magyarázták, útvesztés után, írók és gondolkodók.

józanságban hiányos

Kirakom az ,,anyagot” az asztalra. Első útvesztés: ’18–19. Halomba kerülnek a magyarázatok. Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Jászi Oszkár. Az elsőtől a híres-hírhedt regény, Az elsodort falu. A másodiktól a híres-nevezetes röpirat, a Három nemzedék. A harmadiktól a híres-kitagadott tanulmány, a Magyar kálvária – magyar feltámadás. És mindháromnál, ami még az életműben körülötte van és lehet. Bizony, kis könyvkupac. Második útvesztés: ’45–48. Halomba kerülnek a magyarázatok. Bibó István, Szekfű Gyula. Az elsőtől a mitizálódott nagy értekezések, A magyar demokrácia válsága; A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem; Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. A másodiktól az elfelejtett érdekes röpirat, Forradalom után. És mindkettőnél, ami még az életműben körülötte van és lehet. Bizony, majdnem kis könyvkupac. Harmadik útvesztés: ’89–90. Itt jön a döbbenet. Nem kerülnek halomba a magyarázatok. Nincs sem kis, sem majdnem kis könyvkupac. Mert nincsenek könyvek. Cikkek vannak, könyvek nincsenek. Publicisztika akad, értekezés nem. Polémia található, orientáció nem. Legalábbis elméletileg értelmezhető nem. Indulattal telített a szellemi légkör, józanságban hiányos a szellemi légkör. Ne feledjük: Szabó Dezsőről, kétszeresen Szekfű Gyuláról, Jászi Oszkárról, Bibó Istvánról volt szó. Melléjük csak hasonló szellemi rang állítható. Ilyen pedig – nem is veszek túl mély lélegzetet – egyszerűen nincs. Szabó Dezső-epigonok, Szekfű Gyula-tanítványok, Jászi Oszkár-követők, Bibó István-hívők vannak. De epigonok–tanítványok–követők–hívők nem orientálnak. És különben is. Merőben más a helyzet. Más helyzethez pedig más magyarázat kívántatik. Szabó Dezső-reinkarnáció, Szekfű Gyula-interpretáció, Jászi Oszkár-reneszánsz, Bibó István-exegézis nem lehet magyarázat. Van tehát három e századi útvesztés, két e századi könyvkupac – és van a harmadik e századi könyvkupac hiánya. Tetszik vagy sem (bizony: sem), csak ebből lehet kiindulni.

Tehát az első e századi útvesztés: ’18–19 – és közvetlen elméleti-irodalmi visszhangja. Pontosabban: előtte az útvesztés, ’18–19 a következménye. A szomorú tények ismertek. Katasztrofális háborús vereség, valódi polgári forradalom, nem valódi proletárforradalom, valódi ellenforradalom, a történelmi ország feldarabolása. És – furcsa módon – az ország függetlenné válása. Erre jön az elméleti-irodalmi visszhang. Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Jászi Oszkár. Populista, konzervatív, radikális válasz. A populista és konzervatív válasz múltra orientált, a radikális válasz jövőre.

A populista válasz reprezentatív műve Az elsodort falu. Érzelmileg hangolt nemzedékek mámoros olvasmánya. Romantikus mítoszteremtésből, expresszionista stíláradásból, irracionális retorikából hatásosan összegyúrva. Excentrikus tabló a pusztuló országról – háború előtt és háború alatt. Több évtizedes hanyatlás. Idegen kapitalizmus, liberális demokrácia, tömeges asszimiláció romboló hatása. Innen az útvesztés. Ez rokkantotta meg a tradicionálisan magyar úri rendet. Sodorta el a tradicionálisan magyar falusi rendet. Növesztette nagyra a tradíciótlanul idegen városi polgárságot. Az idegen városi polgár csinálta a megrokkant úri renddel a háborút, a megtévesztett munkássággal a forradalmat. Mindkettő legvesztesebb vesztese a nemzeti-faji jelleget egyedül hordozó magyar falu. Ezért kívántatik: a győztes gyökértelenek hódító háborúja-forradalma helyett a vesztes tősgyökeresek faji feltámadása-forradalma. A tiszta múltat hordozó falusi kisbirtokosság és a tiszta jövőt hordozó falusi parasztság életet ígérő nászában. A tanulság meglehetősen egyértelmű: vissza a gyökerekhez. A polgárosodás, idegen kapitalizmus, liberális demokrácia, tömeges asszimiláció elé.

faji hibák

A konzervatív válasz reprezentatív műve a Három nemzedék. Értelmileg hangolt nemzedékek meggondolkodtató olvasmánya. Antiromantikus mítoszrombolásból, teoretikus analízisből, racionális pátosztalanságból hatásosan egybeszerkesztve. Száz év nem tendenciában elméleti-történeti krónikája. Széchenyi fellépésétől Tisza bukásáig. A múlt század húszas évei elején, Széchenyi konzervatív reformprogramjában a kiindulópont. E század tízes évei végén, Károlyi anarchikus forradalmában a végpont. Közben az útvesztés. Széchenyi és Károlyi között. A liberalizmus három nemzedékében. Mert eltért Széchenyi konzervatív reformprogramjától. És elvezetett Károlyi anarchikus forradalmához. Nem irtotta, hanem tenyésztette a faji hibákat. Hiúságot, gőgöt, szalmalángot. Nem megoldotta, de elmélyítette a hazai gondokat. Közjogi ellentétet, nemzetiségi kérdést, asszimilációs veszélyt. A konzervatív reformprogramban átfogó változás a birodalmon belül. Az anarchikus forradalomban átfogó összeomlás a birodalmon kívül. A tanulság meglehetősen egyértelmű. Vissza Széchenyihez. A faji hibák bírálatához, a hazai gondok megoldásához. Az anarchikus forradalomhoz vezető liberális nemzedékek elé.

A radikális válasz reprezentatív műve a Magyar kálvária – magyar feltámadás. Változtatásra hangolt nemzedékek titkos olvasmánya. Reális kritikából, illúzióromboló realizmusból, illúzióteremtő utópizmusból hatásosan egybeálmodva. Nem csinál évszázados mérleget, mint Az elsodort falu vagy a Három nemzedék. Nem nagyratörő irányregény vagy történelmi számvetés. Mindössze utal a többszázados múltra, és szubjektíven elemzi az útvesztés történelmi összetevőit. Csak publicisztikus emlékezés és politológiai mérlegelés. A Károlyi-korszak, a majdnem öthónapos történelem a központban. Előtte a félfeudális múlt útvesztője, utána az egész-bolsevista jövő zsákutcája. Benne a radikális magyar polgár egyszeri, jobbról-balról halálra ítélt történelmi kísérlete. Útvesztő és zsákutca közt tájékozódik. Nem érdekli, ami egyszer már volt. Hanem ami egyszer még lehet. Polgári radikalizmus és humanizált szocializmus kisemberek kistulajdonára, bérmunkások köztulajdonára, parasztok szövetkezeteire, intellektuelek irányítására alapozott, antifeudális-antikommunista, demokrata-szociáldemokrata utópisztikus mintaállama. A tanulság meglehetősen egyértelmű. Előre a polgári radikalizmus és humanizált szocializmus talán megteremthető polgári Magyarországához.

Egy útvesztésre három válasz. Populista, konzervatív, radikális. A populista a megrontatlan faji-nemzeti múlttól fordul a megtisztított faji-nemzeti jövőhöz. Álma a soha nem volt tiszta nemzeti kultúra. Megvalósulása plebejus parasztdemokrácia vagy fajvédő féldiktatúra. A konzervatív a létezett hagyományőrző reformtól fordul a lehetséges hagyományőrző reformhoz. Álma a soha nem volt korszerű magyar konzervativizmus. Megvalósulása tradicionális nemzetállam vagy keresztény utódmonarchia. A radikális az elvetélt polgári-szociális forradalomtól fordul az elképzelt polgári-szociális forradalomhoz. Álma a soha nem volt félpolgári-félszocialista társadalom. Megvalósulása citoyen polgáriság vagy értelmiségi szociáldemokrácia. Mindenesetre: útvesztés után széles szellemi mozgástér. Benne három súlyos vagy legalábbis érdemleges válaszvariáció.

Tehát a második e századi útvesztés: ’45–48 – és közvetlen elméleti-irodalmi visszhangja. Pontosabban: előtte az útvesztés, ’45–48 a következménye. A szomorú tények ismertek. Ismét katasztrofális háborús vereség, nem valódi polgári és proletárforradalom, ismét a történelmi ország feldarabolása. És – nem furcsa módon – az ország függővé válása. Erre jön az elméleti-irodalmi visszhang. Bibó István, Szekfű Gyula. Politológiai és históriai (politologiko-históriai?), de következtetéseiben közel álló válasz. Mindkettő múltra és jövőre orientált. A közel álló következtetések miatt együtt tárgyalható.

A politológiai válasz reprezentatív művei Bibó értekezései. A históriai válasz reprezentatív műve Szekfű röpirata.

erkölcsi katarzis kívántatik

Az első kiindulópont a közelmúlt megdöbbent elítélése. Nemcsak a második vereségről és második Trianonról van szó. Hanem katarzist kereső erkölcsi megrendülésről. Megszállásról és holokausztról, kollaborációról és nyilasuralomról. Az első vereségben és Trianonban megmaradt az ország erkölcsi integritása, a másodikban nem. Innen az elemzések keserűsége, következtetésbeli könyörtelensége. Ekkora háborús és erkölcsi kataklizma után ekkora háború utáni és erkölcsi katarzis kívántatik. Ezért gondolnak – mindketten – forradalomra. Nos: érdemes egyértelművé tenni. Forradalom, azaz alulról induló radikális társadalmi változás nem volt. Álforradalom, azaz felülről szervezett radikális társadalmi változtatás igen. Bibó szeretné: tegyünk úgy, mintha forradalom lenne. Vigyünk be a felülről szervezett változtatásba néhány alulról induló változást imitáló elemet. Legyen a változtatást megélő társadalomnak némi forradalmi élménye. Szekfű szeretné: mutassuk ki, hogy forradalom van. Magyarázzuk a felülről szervezett radikális változtatást alulról induló radikális változásnak. Legyen a változtatást megélő társadalomnak némi forradalmi tudata. Ám valószínű: forradalmi élmény és forradalmi tudat nem teszi az állami „Forradalmat” népi forradalommá.

A második kiindulópont a távoli múlt mérlegelő megítélése. Bibónál négyszáz év. A középkor végéig, a parasztháborúig megy vissza. Szekfűnél száz év. A múlt század elejéig, a reformkorig megy vissza. Az elsőnél a középkor végén kezdődik az útvesztés. Az ország rossz válaszokat ad. Nem alkalmazkodik a nagy változáshoz. Törökök után, Habsburgok alatt indulnak a deviáns folyamatok. Független nemzetállamok helyett függő nemzetiségi államok születnek. Létrejön a kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Demokratikus igény egyfelől, nacionalista indulat másfelől. A demokratikus igény a nemzetiségek egyenlősítése mellett van, a nacionalista indulat a nemzetiségek egyenlősítése ellen. Feláldozzák a nacionalista indulatnak a demokratikus igényt. Ez teremti a groteszk-tragikus torzszülöttet: az antidemokratikus nacionalizmust. Belőle következik a kiélezett kérdésekre elhibázott válaszokat adó, eltorzult magyar alkat, a históriai keresztutakon sorozatosan tévesen tájékozódó, zsákutcás magyar történelem. A másodiknál a reformkor után kezdődik az útvesztés. Eötvös, Szalay, Kemény nemzedéke után. Nem lett szabad községi önkormányzat, egyesülési jog, választási rendszer. Sem a polgárok által ellenőrzött államhatalom. Helyette katasztrófákba torkolló, álliberális-félfeudális uralmi konstelláció.

A harmadik kiindulópont a közvetlen jelen illuzórikus megítélése. A külpolitikai relációról és belpolitikai szisztémáról van szó. Mindkettőben mindkettőjüknél még megrontatlan elméleti illúziók, határozottan megfogalmazódó befolyásolási szándékok. A külpolitikai reláció főként a Szovjethez való viszonyt jelenti. A belpolitikai szisztéma főként az alakuló demokrácia milyenségét jelenti. A Szovjethez való viszonyban valóban illuzórikus a kiindulópont. A szomszéd birodalom nem kívánja az országot függőségben tartani, belső életében befolyásolni. De kíván maga körül egy biztonsági övezetet. Ahonnan sohasem indulhat ellene támadás. Ehhez kell alkalmazkodni. Nem csatlóslét, de kettős garancia. Garancia a Szovjetnek az örök szövetségi hűségről. Garancia a Szovjettől a tagállammá degradálás ellen. Ez az illúziókban Finnországhoz hasonló státusz. A realitásban a „béketáborban” megvalósuló státusz. Az alakuló demokrácia milyenségében valóban illuzórikus a kiindulópont. Bibó az uralkodó állam lehetséges túlsúlyával szemben a társadalmi szabadságtechnikák kiegyensúlyozó szerepét keresi. Szekfű a szabadságot hangsúlyozó nyugati demokráciával szemben az egyenlőséget hangsúlyozó „keleti demokráciára” hivatkozik. Ez az illúziókban radikálisan újfajta népuralom. A realitásban totálisan kiépített parancsuralom.

szűk szellemi mozgástér

Egy útvesztésre két válasz. Politológiai és históriai (politologiko-históriai?), de következtetéseiben közel álló válasz. Függetlenség, de hűség, Finnországhoz hasonló helyzet kinn. Demokrácia, de korlátozás, „keleti demokratikus” rendszer benn. Másként lesz kinn is, benn is. De ez más kérdés. Mindenesetre: útvesztés után szűk szellemi mozgástér. Benne két súlyos vagy legalábbis érdemleges, de kényszerűen illuzórikus válaszvariáció.

Tehát a harmadik e századi útvesztés. ’89–90 – és közvetlen elméleti-irodalmi visszhangjai?). Pontosabban: előtte az útvesztés, ’89–90 a következménye. A tények ismertek. Nincs vereség, forradalom, feldarabolás. „Csak” összeomlik a Szovjet, és felbomlik a „béketábor”. Bukik a diktatúra, alakul a demokrácia. És – nem furcsa módon – független lesz az ország. Itt jön – mondtam már – a döbbenet. Hogy erre nem jön elméleti-irodalmi visszhang. Legalábbis a korábbiak rangján mérhető elméleti-irodalmi visszhang nem. De ez csak a döbbenet egyik összetevője. A másik – ha lehet – még döbbenetesebb döbbenet. Hogy nem elméleti-irodalmi, hanem ötletszerű-indulati visszhang jön. És ez vezérli a cselekvést – tév- és pótcselekvést. E másik döbbenetnek – most csak – négy mozzanatát.

Először a teljes felkészületlenséget. Külső és belső felkészületlenséget. A külső felkészületlenséget az egykori miniszterelnök is említette. Hogy a gazdag Nyugat egyáltalán nem készült fel a szegény Kelet összeomlására. ’17-től ’89-ig, hetvenkét évig dolgozott rajta. Intervencióval, blokáddal, hidegháborúval, fegyverkezési versennyel. És amikor sikerült (túl jól sikerült?), megijedt. Kiderült, fogalma sincs, mi van, mi legyen. Nem került elő a páncélszekrényekből se távlati terv, se titkos forgatókönyv. Nem bátor útmutatás jött, hanem tétova tanácstalanság. Nem gyorsan növekedő segítség, de gyorsan növekedő idegenkedés. Rab nemzetek hete – hajdan – volt. Szabad nemzetek évtizede – most – nincs. A belső felkészületlenséget az egykori miniszterelnök nem említette. Hogy a valamikori ellenzék egyáltalán nem készült fel a gyengülő hatalom összeomlására. A hetvenes-nyolcvanas években, másfél évtizedig dolgozott rajta. Irodalomban, szociológiában, tüntetésen, szamizdatban. És amikor sikerült (túl váratlanul sikerült?), elbizonytalanodott. Kiderült, nemigen tudja, mi van, mi legyen. Nem került elő az íróasztalfiókokból se részletes program, se vázlatos jövőkép. Nem átgondolt cselekvés jött, hanem zavart kapkodás. Nem gyorsan erősödő hozzáértés, de gyorsan erősödő bizalmatlanság. Ellenzékiek közös nevezője – hajdan – nem volt – de lehetett volna(?). Hatalmon levők kölcsönös jóindulata – most – nincs – nem is lehet(?).

Másodszor Közép-Európa sorsát. Hogy geográfiai értelemben van, históriai értelemben nincs. Talán volt – ’14 előtt. Lehetett volna – ’18 után. Tartósan elhalt – ’45 után. Ismét lehetett volna – ’89 után. Lehetett volna, de nem lett. Azt hiszem, „soha vissza nem térő” pillanat volt. Amikor a frissen, mondhatni mámorosan felszabadult népek megtalálhatták volna egymást. Isten őrizz: nem a népek barátságára gondolok. Persze gondolhatnék. Ha nem vesztették volna el a szavak eredeti értelmüket. Vagy ha már visszaadtuk volna a szavaknak eredeti értelmüket. De elvesztették, és nem adtuk vissza. Ezért nem a népek barátságáról, csak egymásrautaltságáról beszélek. Hogy egymás mellett élnek egy rangjavesztett régióban. Ami nem volt soha – jó tudni! – egészen Nyugat. De nem is volt végképpen – illik tudni! – egészen Kelet. A kettő között volt nemcsak léte, hanem léte értelme is. Most vissza lehetett volna szerezni az elvesztett rangot. A keleti modell egészen összeomlott – elmúlt a nosztalgiák évada. A nyugati modell nehezen követhető – elmúlhat az illúziók évada. A kettő között kellett volna valami saját modell. Számolva az esélyekkel és forrásokkal: gyenge gazdasággal, erős kultúrával. De csak egymással, nem egymás ellen lehetett volna. Nem külön, versengve közelíteni a nyugat-európai modellt. Hanem együtt, összefogva próbálgatni a közép-európai modellt. Nem így lett. Nagyon rosszak a következmények.

klándühök

Harmadszor indulataink tökéletes megőrzését. Ne tagadjuk: a változáskor félszázadot ment vissza a hazai közgondolkodás, vagy inkább közérzelem. Szinte pontosan megállapítható, hova. A háborús katasztrófa elé, a harmincas évek végére. Amikor már felizzottak az indulatok. Amikor még nem volt robbanás. Vagyis ’43 és ’44, Voronyezs és Auschwitz elé. Az egymásra öklöt rázó törzsi háborúk, egymásra gyűlölettel néző klándühök korába. Nem tehetek róla: Freud jut eszembe. Elmélet a szexualitás normál-fejlődéséről és fejlődési rendellenességeiről. Valahol zavar keletkezik. Fertőzési góc jön létre. A legkisebb ellenállás pontja. Később a fejlődés nemcsak megakadhat. Hanem vissza is eshet, regrediálhat. E fertőzési gócokhoz, a legkisebb ellenállás pontjaihoz. Ilyesmi történt. Csak nem a szexuális, de a mentális vagy emocionális normál-fejlődésben. Regresszió az ideológiai fertőzési gócokhoz, a legkisebb intellektuális ellenállás pontjaihoz. Süssem el Talleyrand régi, de eleven bölcsességét a Bourbon-restaurációról? Hogy semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek? Sajnos, elsüthetem. Igaz (megint Freud!), nagy volt az „elfojtás”. Az elfojtott, pszichológiailag-(históriailag?) eltiltott ösztönkésztetések (indulatok) visszasüllyednek a tudattalanba. Visszasüllyednek, de energiával feltöltöttek maradnak. Azaz bármely hívó szóra aktivizálódhatnak. Nos, megkapták a hívó szót – aktivizálódtak. Szomorú történet.

Negyedszer fejlődésünk eltévesztett irányát. Hogy csak az okozatokat tudtuk végiggondolni, az okokat nem. Ezért mámoros boldogsággal elfordulunk attól, ami lett. Ezért mámoros boldogsággal odafordulunk ahhoz, amiből lett. Az elfordulás vitathatatlan, az odafordulás vitatható. Ne legyek túlzottan rejtélyes. A korlátozatlan kapitalizmusra és következményeire gondolok. Arra, hogy – begyöpösödött a gondolkodásom?! – belőle lett két világháború. Meg hogy – még begyöpösödöttebb a gondolkodásom?! – ellene lett a nácizmus és a bolsevizmus. Mint a rossz társadalmi szituáció végzetesen rossz korrekciós kísérlete. Most elítéljük – mindig és határozottan? – a korrekciós kísérleteket. És újrateremtjük – folyamatosan és határozottan! – a rossz társadalmi szituációt. Biztos jövővé avatjuk a kétes múltat. Mély történelmi bölcsességgé a sekély történelmi tapasztalatot. E jövő – vízióvá előléptetett múlt – illúzióval bizonyítván a változásra való teljes felkészületlenséget. Van ebben még megejtően naiv vonás is. A kifejlett nyugati kapitalizmus, mondjuk, a svéd vagy német változat ábrándja. Holott nem kifejlett, hanem alakuló kapitalizmusról van szó. Amely nem szociálisan korlátozott, de eredeti tőkefelhalmozó. És nem nyugati, svéd vagy német változatról van szó. Ám déli, argentin vagy kolumbiai változatról. Lehet, valóban elkerülhetetlen. De talán nem kell ennyire boldognak lenni tőle. És főként lehetett volna más modellt keresni.

Egy útvesztésre nincs válasz. Se populista, se konzervatív, se radikális, se politológiai, se históriai. Legfeljebb ösztönös útkeresés, közvetlen tájékozódás, indulatos megoldáskísérlet. Mindenesetre: útvesztés után széles szellemi mozgástér. És benne nincs súlyos vagy legalábbis érdemleges válaszvariáció.

Eddig a borús kapcsolódás. Néhány napot töprengtem. Virágzó almafa sehol. A kopasz nyárfákra is leszáll a köd. Nem baj. Köthetek egy elvtelen megegyezést: nincsenek virágzó almafák – nem szónokolnak a mázolók. Legalábbis egy darabig. Nem tudom, jó így? „Gondoljátok meg, proletárok.”

1. A tanulmányhoz kapcsolódott még Vekerdy Tamás, Szilágyi Ákos, Nagy Boldizsár, Karátson Gábor, Borsos Béla, Radó Dezső, R. Várkonyi Ágnes, Balassa Péter, Gyarmati György, B. Németh Zsolt, Zsolnai László, Levendel Júlia ↑

kép | Morton Schamberg művei, wikiart.org