SEBEK – GYÓGYÍTATLANOK VAGY GYÓGYÍTHATATLANOK

Tóth Imre … és (Pap Károly?)

Olvasom Tóth Imre két könyvét. Várdy Péternek adott életinterjúját: Az életben van, amit az ember nem tesz… és tesz. Meg szenvedélyes-költői nagyesszéjét: Zsidónak lenni Auschwitz után. Megrendítő olvasmány. El is szomorít. Mert a megoldatlanság vagy megoldhatatlanság érzését kelti. A tehetetlenségét. Annyi minden átélt és megértett vagy megérteni vélt sokk után. Sokkról van szó. Amiből sohasem lett vagy sohasem lehet (?) katarzis. Gondolatokat, sőt, emlékeket ébreszt. Olykor kiegészítésre vagy ellentmondásra is ingerel. Nem hagy nyugodni. Ez pedig – már önmagában is – minőséget jelez. Tudom: benne sok minden megválaszolandó. De sejtem: benne sok minden megválaszolhatatlan. Ott van már maga a kiindulópont. A zsidóság tudata. A legönellenőrzőbb, legönkínzóbb formájában. Ahogy vizsgálja az embereket. Vajon tudja-e? Vajon észreveszi-e? Így mindenütt. Szatmáron, Bukarestben, Németországban, Amerikában. Talán csak két időbeli-helybeli ponton oldódik a feszültség. Fiatalként az illegális kommunista mozgalomban. És felnőttként olykori izraeli látogatáskor. Persze mindig éreztem, hogy létezhet valami ilyesmi. De reménykedtem is, hogy tévedek. Most válik evidenciává. Amikor ilyen egyértelműen, nem könnyedén, de természetesen valaki kimondja. Így megfellebbezhetetlen. És mindjárt a könyv elején. Mintha ebből következne annyi minden.

A két város

Ez a két város, a két Kolozsvár, az övé meg az enyém, a megdöbbenés vagy megrendülés kiindulópontja. Hogy ott vagyunk egy időben. Gyanítom, olykor színhely szerint is egészen közel. Igaz, sok a különbség. Már csak életkorban is. Tíz évvel idősebb nálam. Vegyünk egy neuralgikus pontot. ’40 kora őszét. A második bécsi döntés után. Ama bizonyos Horthy-bevonulást Kolozsvárra, Hogyne emlékeznék! Ott vagyunk mindketten. Ő érettségi után, tizenkilenc évesen. Én elemi közben, kilencévesen. Ő tiltakozik – én lelkesedem. Röpcédulákat szorongat a kezében. Jelszavakat mormolok a szájszögletemben. Röpcédulái az illegális mozgalomból valók. Jelszavaim a katolikus elemiből valók. Az egész bevonulás hatalmas szcéna. Hogy nem lát benne fényeket, csak árnyakat? Ő magyarázhatná.

európaian művelt

Magyarázza is. Egész könyvében és egész életével. Hogy nem látok benne árnyakat, csak fényeket? Én magyarázhatnám. De nem az én vallomás értékű életinterjúmról van szó. Egy pillanat erejéig mégis teszem. Ám inkább csak példálódzóm. Nos, valóban nem láttam árnyakat, csak fényeket. De nem voltam harmincnyolc éves európaian művelt író, mint Márai Sándor. Aki árnyakat nem, csak fényeket látott. Amikor a kormányzó ’38-ban (első bécsi döntés!) bevonult szülővárosába, Kassára. És nem voltam harmincöt éves európaian művelt író, mint Cs. Szabó László. Aki árnyakat nem, csak fényeket látott. Amikor a kormányzó ’40-ben (második bécsi döntés!) bevonult majdnem-szülővárosába, Kolozsvárra. Mindez nem voltam. Csak kilencéves kolozsvári elemista. Így csak fényeket láttam, árnyakat nem. Hogy van ez? Ott, egyszerre, ennyire másként? Meditáció ez. Nem magyarázat. Nincsenek konklúziói, csak dilemmái. Többre nem is vállalkozhatnék.

Már ottlétünk a városban is egészen más. Annyira, hogy két várossal is felér. Csak néhány evidens ütközőpontot. Én legfeljebb sétáltam a Mátyás király szülőháza előtt. Ha valamiért mentem az Óvárba. Őt vallatták a szülőház emeleti nagytermében a titkosrendőrség emberei. Én kisgyerekként játszottam a Sétatéren. Fadarabkákat csónakként vagy úszóként versenyeztettem a nagyallé mesterséges patakjaiban. Vagy tavasszal csónakáztam, télen korcsolyáztam a tavon. Ő illegális találkozón volt a Sétatéren. Rá is lőttek. Le is tartóztatták. Előtte – futva – menekülni próbált. Ha jól értem a leírását: balra futott a Fadrusz utca vagy a Bem utca felé. Ott érhette el a Malomárok valamelyik kishídját. Nem mondja az utcaneveket. De ha balra futott a Malomárok hídja felé, csak erre lehetett. Megállok egy pillanatra. Nem a Malomárok hídján, hanem a számítógépem előtt. Fadrusz utca és Bem utca. Meg a „játékfolyó”, a Malomárok „játékhídjai”. No, persze. Csakhogy én a városi strand vagy az egyetemi sportpark felé biciklizgettem a Fadrusz és a Bem utcán, a Malomárok hídjain keresztül. Hogy ott fegyverrel üldöztek menekülőket? Nem vagyok, nem lehetek boldog ettől. Már a vészkorszak előtt is? Úristen! Mi lesz a nosztalgiáimmal? Folytassam? Sajnos, folytatnom kell. Hogy hol volt a börtön, ahova politikai elítéltként bezárták, nem tudom. De a katonai kórházra, ahol sebesült rabként őrizték, emlékezni vélek. Igen, de amíg börtönben volt, a strandra jártam? A kórház közelében a színházba mentem? Valahogy így lehetett. Csak elképzelni is, „nyugtalanító”.

Ez, bizony, két város. Saját látószögemből sok mindent nem láttam. Tehát nem emlékszem. Nem is emlékezhetek. Megérteni pedig régóta igyekszem. Saját látószögéből sok mindent nem látott. Tehát nem emlékszik. Nem is emlékezhet. Megérteni pedig régóta igyekszik. Meg – nyilván – vannak dolgok, amikre nem pontosan emlékszik. Meg – nyilván – vannak dolgok, amikre nem pontosan emlékszem. Csak két dolgot. Egy lényegeset és egy lényegtelent. A lényeges ránk lehet jellemző – akkori mellékszereplőkre. A lényegtelen rájuk lehet jellemző – akkori főszereplőkre.

nem tűnt okosnak

Először a lényegesről. Úgy emlékezik, a Sétatéren valamivel idősebb társával találkozott. Kapcsolatával az illegalitásban. Kedves, derűs, okos fiatalembernek látta. Nos, vele én is találkoztam. Nem Kolozsváron, hanem Budapesten. Nem akkor, de ötven évvel később. Nem illegálisan, ám legálisan. Nem kedves volt, inkább nem kedves. Nem derűs volt, inkább komor. És – persze – nem fiatal ember volt, inkább öreg ember. És hiába kerülgetem, le kell írnom: végképpen nem tűnt okosnak. Lehet, csak az idő változtatta meg. Lehet, csak a helyzet változtatta meg. Ami – mármint az idő és a helyzet – fiatal mozgalmárból öreg kádert csinált. De az is lehet, hogy ő emlékezik rosszul. Hogy az illegalitás romantikája a társakat is megemelte. Körülvette őket a lehetséges világmegváltás aranyos-rózsaszín aurájával.

Másodszor a lényegtelenről. Emlékszik, ahogy a kormányzó fehér lován oda léptetett a Főtér északi oldalára rögtönzött dísztribünhöz. Nos, az északi oldal és a rögtönzött dísztribün pontos. A fehér ló és a léptetés nem. Ott voltam. Nem a dísztribünön, csak az utcán. Nem legendás-mesés fehér lovon jött, hanem legendátlan-prózai fekete Mercedesen. Képet is láttam később róla. A miniszterelnök fogadja a dísztribünnél a kormányzót. Telekin díszmagyar. Horthyn egyenruha.

Az a bizonyos ellentengernagyi egyenruha. De fehér ló sehol. Nagyváradon, Szatmáron, Marosvásárhelyen volt. Kolozsváron nem. Ugyanis „biztonsági őre”, a nagyon rossz emlékű Hain Péter figyelmeztette. A környéken igen sok a román. Nem szavatolhatja a biztonságát. Ezért lett a fehér lóból fekete Mercedes. Nem ült fel a fehér lóra. De Hain Péterre nagyon megharagudott. Igaz, még csak négy évig tartott az egész. Utána már Horthynak fölösleges volt, hogy Hain Péterre haragudjon. Hain Péternek mindegy volt, hogy Horthy haragszik-e rá.

Ám lehet, mindkettőben én tévedek. Az egykori mozgalmár tényleg olyan volt, amilyennek ő látta korábban. Nem olyan, amilyennek én láttam később. Meg mégis volt fehér ló. És nem volt fekete Mercedes. Mindez csak az illúziók vagy legendák okán érdekes. Hogy mennyire van még szükségünk. Hogy megőrizzük magunkat. Vagy mennyire nincs szükségünk. Hogy megtaláljuk magunkat.

nagy tudóssá lett

Hogy ennyi különbség, bizonytalanság, hibalehetőség mellett nem meditálhatunk – csak így távolból – ugyanarról? Dehogynem! Ő a sétatéri letartóztatás óta sok mindenen ment keresztül. És közben nagy tudóssá lett. Én a sétatéri biciklizés óta sok mindenen mentem keresztül. És közben idős emberré lettem. Éppen ezért emlékeket, rosszakat-jókat, eszméket igaztalanokat-igazakat bízvást cserélhetünk.

Sérelmek – feloldatlanok vagy feloldhatatlanok

A könyv – főképpen az életinterjú – tele van sérelmekkel. A nagy, közösségi sérelem „kis?” egyéni változataival. A sérelmek pedig – a nagy közösségiek és „kis”, egyéni változataik – nagyon régiek. A diaszpórával – vagy még korábban? – kezdődtek. Maradjunk csak a hazai változatoknál. Jött ugyan az emancipáció – két lépcsőben. A szabadságharc végén és a kiegyezés után. Jött ugyan a recepció – egy lépcsőben. A századforduló közelében. Vagyis a zsidó személy teljes állampolgári egyenjogúsítása. A zsidó vallás teljes törvényi egyenjogúsítása… csakhogy. Csakhogy régóta tudjuk: mindez nem hozott tényleges és főképpen nem végleges megoldást. Jogilag egyenlősített – erkölcsileg nem. Adminisztratíve felszabadított, pszichológiailag nem. A megkülönböztetéseket és a korlátozásokat megszüntette. Az előítéleteket és a beidegződéseket nem szüntette meg. Nem is tehette. Ezek a tudat mélyén voltak, talán a tudattalanban. A reflexekben voltak, a spontán reakciókban. A szituáció ambivalenciája végig megmaradt. A jogi egyenlősítés, erkölcsi fenntartás kettőssége. Az adminisztratív felszabadítás, pszichológiai megkülönböztetés ellentéte. Az okok távoliak. Lehet, homályosak is. Az okozatok közeliek. Bizonyára világosak is. Például ott van a legegyértelműbben Tiszaeszlár. Vérvádper a 19. század utolsó negyedében. Negatív világszenzáció. Furcsa árnyat vet a nem régi emancipációra. Erkölcsi előítéletek robbannak benne a jogi megszüntetésekkel szemben. Pszichológiai mélyrétegek az adminisztratív felszabadítással szemben. A tudattalan spontán reakciói a tudat racionális posztulátumaival szemben. És baljós jelzést ad a nem távoli regresszióról. Ami ’19-ben kezdődik és ’44-ben végződik (?). Eötvös Károly – tudjuk – győz. De Istóczy Győző, Ónody Géza, Egan Ede – tudjuk – megmarad. És amott nekünk – a Partiumban és Erdélyben – közelebbről, tudjuk: jön Bartha Miklós furcsa szerepe is. A háború alatt a Huszadik Század már körkérdést szervez a zsidókérdésről. A válaszok itt nem értelmezhetők. De a tény egyértelmű. A „második reformkor” reprezentatív folyóirata tudja vagy elismeri: létezik ilyen másoktól elkülöníthető, külön kezelhető társadalmi dilemma.

A háttérben – persze – sok minden lehet. Csak példaként. A magától is keletkező, de tudatosan is élesztett bevándorlás-elözönlés komplexus. A zsidó vallási szertartások egzotikus idegensége. Az istengyilkosság a tudattalanban átöröklődő negatív mitológiája. A zsidóság és kapitalizmus összefonódottságának látszaton alapuló hiedelme. A zsidóság és szocializmus összefonódottságának tapasztalatilag alapozott sejtelme. A „mindenütt ott vannak” a közbeszédben is megjelenő „folklorisztikus” motívuma. Ott a már létező bankban. Ott a már sejthető barikádon. Bank és barikád szövetsége. Máig „ki nem beszélt” makacs, majdnem össznépi hiedelem. De mindez csak a háború után, a forradalmakban és az ellenforradalomban robban. Ám a századfordulón már érlelődik. És előre jelez is. Halmozza az egyik oldalon a sérelmeket, a másik oldalon az indulatokat. Apró, de gyilkos példa az első háború idejéből, az első robbanás közeléből. A hazafias érzelmű, önkéntes ápolónő édesanya sérelme. A kórházban vizitáló főhercegnek az összes egyenruhás, de szolgálatot nem teljesítő báró- és grófkisasszonyt bemutatják. Nekik kijár a főherceg meghajlással kísért kézfogása. Ő pedig a mi Szerénkénk – mondja ezután furcsa mosollyal a főnővér. És neki is kijár egy hideg fejbiccentés. És apró, de ugyancsak gyilkos példa a második háború idejéből, a második robbanás közeléből. A kadétegyenruhás egykori osztálytárs nem fogadja az utcán a köszönését. Tudjuk: a forradalmakban, az ellenforradalomban, a vészkorszakban robban minden. Először a sértettségből fakadó kompenzációs indulat. Másodszor a megvetésből fakadó bosszúálló indulat.

az első robbanás előtt

És itt válik fontossá Pap Károly. Nem a szatmári vallásos zsidó könyvelő, hanem a soproni ortodox zsidó rabbi fia. Huszonhárom évvel idősebb Tóth Imrénél. Nem a Horthy-Magyarországon vagy a királyi Romániában eszmél. De a dualizmus-kori Magyarországon. Nem az első robbanás után, ám az első robbanás előtt. Nem a hazafias illúziók elvesztése után. Egy feudalizmussal átszőtt, csökevényes kapitalizmusban. Inkább a hazafias illúziók virágkorának közepén. Egy liberalizmus védte, fellendülő kapitalizmusban. Lelki mozgásainak etapjai meglehetősen világosak. Magyar hazafiságból önkéntesen a frontra megy. Kiábrándul. Hazafiságból internacionalizmusba vált. Internacionalizmusból kommunizmusba. Börtönbe kerül. Börtön után emigrációba megy. Ismét kiábrándul. A magyar hazafiság után az internacionalista kommunizmusból is. Ezután eszmél zsidó volta tisztázandóságának szükségességére. ’35-ben lát hozzá. Harmincnyolc évesen. Tóth Imre tizenöt éves korában. Zsidó sebek és bűnök. Könyve vitát inspirál. Szinte híressé lesz. Meg akar oldani egy dilemmát. De belátja: megoldhatatlan. Ennek az önkínzó históriai-pszichológiai dokumentuma a könyv.

Tehát a dilemma megoldhatatlanságáról szól. Az Ótestamentumig menvén vissza. Az univerzalizmusig menvén előre. Józsefen és Mózesen, az egyiptomi és babiloni fogságon keresztül jut el az asszimiláció lehetetlenségéig. A teljes gondolatmenet itt fel nem idézhető. Csak a leglényegesebb mozzanatok. A diaszpórában elemzi a két veszedelmes változatot. A kirekesztéstől is támogatott, a túléléshez, továbbvándorláshoz nélkülözhetetlen vagyongyűjtő hajlamot. A kirekesztéstől is támogatott, az önazonossághoz nélkülözhetetlen, dogmatikus-liturgikus megmerevedést. Amelyek közül az első ellenszenvet szülhet, a második további elkülönülést. E mozzanatokat vezeti el a magyar-zsidó szimbiózis lehetetlenségéig. A közeledés vagy szövetség eleve elhibázott voltáig. Ami a liberalizmus évadán átmenetileg megköttetik. Mármint a magyar és zsidó vezető rétegek között. A törzsökös magyar inercia és az eredendő zsidó dinamika szövetsége. Az elnyomottak, magyar és zsidó elnyomottak további elnyomására. E hamis és törékeny szövetség élhet a háború utánig. A18-19-es forradalmakig. A ’19-es ellenforradalomig. (Mármint a 18-as valódi forradalomig; a ’19-es álforradalomig, a ’19-es valódi ellenforradalomig.) Ekkor azonban felbomlik. Méghozzá – véli Pap – a félszívvel csinált magyar forradalomba való avatatlan zsidó beavatkozáskor. Noha tudja: a beavatkozás a sokféle sértettség kirobbanó lélektani kompenzációja.

Túlfeszített, megtermékenyítő lendülete. És noha tudja: a kompenzációs mechanizmustól teljesen függetlenül, a magyar társadalom régóta felhalmozódott létproblémáinak közös megoldási kísérletéről van szó. Igaz. A félszívvel csinált magyar forradalom bukása után egy pszichés önmentegetési mechanizmus az egész magyar ügyet zsidó üggyé kívánja „átgyónni”. És a zsidó származású, radikális magyar értelmiséget egyértelműen bűnbakká avatja. Mert erre válaszként robban az ellenforradalmi hullámban a régóta elfojtottan kompenzált indulat. Ám most nem is ez a leglényegesebb. És nem is az, hogy Pap mitizáló történelmi víziójának mi köze van a tényleges zsidó és magyar történelemhez. Inkább az lényeges, hogy melyek e mitikus magán-történelem megfogalmazott konzekvenciái. Nevezetesen, az asszimiláció, a teljes azonosulás lehetetlensége. Érdemes kemény ellentétekben fogalmazni. Az asszimiláció, a teljes azonosulás lehetetlen. A cionizmus, a teljes elkülönülés erkölcstelen. A kommunizmus, a teljes tagadás elképzelhetetlen. E hármas tagadásra épít egy állítást. A magyar-zsidó lét megkísérelendő változatát. Valami nemzetiségi odatartozást-elkülönülést a magyarságon belül. Közvetítő szerepet befelé és kifelé. A kint és a bent között. Első lépcsőben. Ami egy későbbi univerzalizmus csírája lehetne.

egyszerűen ostobaság

Nem kerülhetem meg. Itt, a felidézett gondolatmenetben beleütközöm egy régebbi szerzőbe. Nem a végén, az univerzalizmusnál. Hanem a közepén. A diaszpórában kényszerű vagyonszerzésnél. És az emancipáció kérdésénél. Egy 19. századi német szerzőről van szó. A század közepe tájáról. Játsszam el, amit olykor az előadásaimon szoktam? Hogy egy régi német szerző. A neve M-mel kezdődik és x-szel végződik. Felnőttek között nem játszom. Marx jutott eszembe. Híres korai dolgozata. A zsidókérdésről. Az emancipáció okán született. Nem látok rá okot, hogy megkerüljem. Nem „antiszemita” vitairat. Volt ilyen vád. De azt hiszem, ez egyszerűen ostobaság. A zsidó Marxtól nem is igen lehetne. Bár példa erre is – mint annyi mindenre – éppen található. Talán e kiindulópont irritál. Hogy fel kell szabadítani az embert a zsidóban. Itt kapcsolódik a Pap által is megfogalmazott gondolatmenethez. A diaszpórában a súlyos kiszolgáltatottság, állandó létbizonytalanság, fenyegető meneküléskényszer vagyongyűjtésre, kincsszerzésre ösztönöz. Amit szükség esetén vinni lehet. Valami új létalap megteremtéséhez. Ettől kell – így Marx! – megszabadulni. Ezt jelenti: felszabadítani a zsidót a társadalomban.

Azaz felszabadítani az embert a zsidóban. Persze mindez a későbbi következtetések felé mutat. Hogy a tőkés rend megdöntése az alapkérdés. Nem lehet a zsidóságot emancipálni a fennálló tőkés társadalomban. Csak az embert lehet emancipálni a tőkétől megszabadított társadalomban. Vagyis megszabadítani a társadalmat a tőkétől. Felszabadítani az embert a társadalomban. Felszabadítani az embert a zsidóban. Talán mondanom sem kellene. Nem a zsidóság megszüntetéséről van szó. Hanem az adott zsidó létállapot megszüntetéséről. Amely nem lehet külön a zsidóság emancipációja. Csak a megváltozott társadalomban lehetséges összemberi emancipáció. így Marx és Pap gondolatmenetében együtt van több magyarázat-lehetőség is. A diaszpóra zsidósága elől elzárt a társadalomba való beilleszkedés számtalan lehetősége. A gettó kirekeszt a társadalmi hierarchiából, és véd a társadalmi hierarchiától. Belőle kiút csak egy irányban van. A kereskedelem, pénzgazdálkodás, uzsora felé. Kényszerben adott társadalmi létállapot. Ami az idegenség szülte gyanakvástól faji jellemvonássá mitizálódik. Ez együtt a diaszpóra, a gettóbeli kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, meneküléskényszer feloldhatatlannak látszó átka. Pontosabban az adott társadalomban feloldhatatlannak látszó átka. Ezért beszél Marx az egész társadalom megváltoztatásáról. És mintha ennek az átkot feloldó új társadalomnak az előzetes mikromodellje valósulna meg Tóth valamelyest idealizáló-mitizáló visszaemlékezéseiben. Az illegális kommunista mozgalom közösségében. Ahol nincs elkülönülés, vagyon, gettó. Felszabadult az ember a zsidóban. Felszabadult a zsidó a társadalomban. De vissza a gettóbeli állapot következményeihez. Marxtól Paphoz.

Itt már természetesen 18-19 tanulságai. A gettó létállapotából, az emancipáció és recepció ambivalenciájából fakad a kirekesztettek vagy csak félig befogadottak sértett radikalizmusa. Erre válaszol a kirekesztők vagy csak félig befogadók dühödt ellenradikalizmusa. A kettő végzetes összecsapása. Amely az egyik oldalon további radikalizálódást vagy bezárkózást, a másik oldalon további ellenradikalizálódást vagy kirekesztést inspirál. Így jöhet létre a tradicionális vallási indíttatású antijudaizmus „továbbfejlődése” „modern” társadalmi indíttatású antiszemitizmussá.

Gondoljunk csak ennek fényében vagy inkább árnyában a Tóth-család differenciálódására. Már a dualizmus liberális világa után. Még a nácizmus infernális világa előtt. Az asszimilációs hazafiságból kiábránduló anya. A tradicionális vallásossághoz forduló apa. A cionizmusban támaszt kereső nővér. A kommunizmusban megváltást remélő fivér. A húszas és harmincas évtizedekben vagyunk. ’35-ben születik Pap Károly nagyesszéje. ’35-ben jár Németh László Erdélyben. És ott – Pap könyve kapcsán jegyzi meg – valami nagyon lényegeset vél észrevenni. A romániai zsidóság három továbbélési lehetőségéről. A románná válásról. A cionista önvállalásról. A kommunizmusba menekülésről. Nos, a Tóth-család differenciálódása csak félig igazolja a sémát. Az első nemzedékben nem. A második nemzedékben igen. Egyébként is talán baj van a sémával. Gyerekkoromból románná válásra nem emlékszem. Viszont magyarnak maradásra igen. E körül, nem a romániai, hanem a magyarországi változatok körül folyik a Pap könyve kiváltotta vita is. Csak a leglényegesebb mozzanatokat. Németh László több változatot is vázol. Illyés egyéni, teljes asszimilációt javasol. Mivel két közösséghez tartozni nem lehet. Kardos Pál és Komlós Aladár – Paphoz igazodva – a magyar-zsidó nemzeti kisebbséggé válás lehetőségét mérlegeli. A hazai zsidóság sorsát – persze – nem e vita döntötte el. Ám érdemes megfigyelni. Lényeges visszalépés a dualizmus korának liberális illúzióitól. Akkor zsidó vallású magyarokról volt szó. Vallási alapon. Most zsidó-magyar kisebbségről van szó. Nemzetiségi alapon.

Mindenhol vagy sehol?

Furcsa érzés üt meg, ahogy olvasom. Valami felbátorít. Mindent minden finomítás nélkül kimond. Tehát én is minden finomítás nélkül kimondom. Mintha semmi kötődése se lenne. A szülőföldhöz és annak kultúráihoz. Ennek több oka is lehet. Például a ’19-es döbbenet. Mármint a fehér terror. Ami minden erőszakolt emlékezetkihagyás-kísérlet ellenére volt. És primitíven kegyetlen volt. Megtorló gyakorlatában és hevenyészett törvénykezésében is. Például a numerus claususban. Hatása nyilván átsugárzott a friss határokon. Utóélete megvolt a Partiumban és Erdélyben is. Meg a kettős kirekesztettség. Esett már szó róla. A jogi befogadás, erkölcsi távoltartás pszichés ambivalenciájáról. Ott van egy kettős idegenségben. Az új hatalomban gyorsan berendezkedni akaró románok, a régi hatalmat makacsul őrizni akaró magyarok között. Nem azonos egyikkel sem. Magyar az anyanyelve. És kultúrája alaprétege. Ami először Ady Endréhez köti. Másodszor József Attilához. De román iskolába jár. Egyformán beszéli a két nyelvet. És mintha Bukaresttől valahogy többet várna. Modern színházban, avantgárd művészetben, konstruktivista festészetben. Talán több indítást is kap innen.

az anyaországtól elszakítottságban

Az erdélyi magyar kulturális hagyomány pedig szinte fel sem merül. Pedig ott, az anyaországtól elszakítottságban is születik valami. Nem akarom felsorolni. Csak példálódzóm. Az Erdélyi Helikon. Később a Pásztortűz is. A Szépmíves Céh műhelye. A marosvécsi találkozók közös nevezője. A nevezetessé vált Marosvásárhelyi reformkonferencia. Meg hát mégiscsak ott van néhány fontos egyéniség. Kós Károly – irodalomban, építészetben. Kuncz Aladár – irodalomban, irodalomszervezésben. És ott indul Áprily Lajos és Jékely Zoltán költészete. Tamási Áron ma is értéket jelentő prózája. És a legnagyobb akkori erdélyi költő. Az egyetemes magyar lírában is rangot képviselő Dsida Jenő.

És kibontakozóban van – Janovics Jenő személye körül – egy anyanyelvű, kisebbségi, nem provinciális magyar színházkultúra.

Persze, tudom. Ott a sok feldolgozatlan vagy feldolgozhatatlan egyéni és közösségi sérelem. Ebben is lehetnek árnyalatok. Igaza is lehet a különbségtételben. A magyarok állandó, gőgös, néma lenézése még akár bántóbb is. Mint a románok időnkénti, indulatos, hangos antiszemita dühkitörése. Az első tartós, múlni nem akaró hidegség. A második vérforró, fellobbanó, majd elcsituló indulat. Talán emberibb – úgy érzi. Kezelhetőbb, viszonozhatóbb. Lehet kommunikálni vele. Lehet lázadni ellene. Lehet kibírni. Lehet visszaütni. És így még tovább is. A magyarok szótlan távolságtartásával mindezt nem lehet. Nos, mindez nagyon is meggondolandó. A tizen- és huszonévesen érzett tünetsor – valószínűleg – pontos. Megpróbálom továbbgondolni. Mi lesz belőlük? Egyikből és másikból is? Természetesen nem vagyok a téma kutatója. Csak sok mindent átéltem. Csak sok mindent olvastam. Nos, a magyarok állandó, gőgös, néma lenézéséből – külső inspirációra is – zsidótörvények lesznek. Keményen végrehajtottak. Holokausztba torkollók. A románok időnkénti, indulatos antiszemita dühkitöréseiből – külső inspirációra is – pogromok lesznek. Könyörtelenül végrehajtottak. Holokauszt értékűek. Ítélkezni nemigen lehet. Csak megjegyezhető. A korábbi megérzések előre vetíthetik a későbbi folyamatokat. A későbbi folyamatok igazolhatják a korábbi megérzéseket.

csendes távolságtartás

Csak még egy megjegyzés az előbbiekhez. A külső ráhatás, a gőgös, néma lenézés indokolhatja a belső visszahatást, a közönyös, csendes távolságtartást. Pedig a korabeli, ottani magyar kultúrában sem csak vadászat, sport van és „mindent vissza!”. Hanem épül egy öntörvényű, kisebbségi, provincializmustól fenyegetett, de a provincializmust újra és újra leküzdő magyar kultúra. A Trianon-sokk pedig nem érthetetlen. Sokszor és sokat esett róla szó. Ám ebben az összefüggésben mégiscsak le kell írnom. Pedig nem szeretnék semmi anakronisztikus frazeológiának még a közelébe se jutni. De azért gondoljunk a közismert tényekbe. Abba, hogy az egész ország egyharmad országgá lett. A kétharmad ország a határon kívülre került. Abba, hogy az egész magyarság kétharmad magyarsággá lett. Az egyharmad magyarság a határon kívülre került. És mindezekkel együtt és mindezeken túl a döntés diktátum volt. Súlyosan igaztalan diktátum. Gondoljunk a trianoni határok túloldalán lévő, akkor még tisztán magyar lakta területekre. Mindezzel együtt pedig az ország egy középhatalom rész-országából önálló kis-országgá lett. Ennek a tudomásulvétele nehezen kiheverhető sokkot jelentett. Az elcsatoltaknak és a visszamaradóknak is. Ezt akkor is meg kell jegyezni. Ha nem osztozom semmi anakronisztikus honfibúban. A Trianon-filmek ostoba csúsztatásaiban pedig végképpen nem.

A körülöttük kialakult légkörre reagálnak mindketten. A nővére és ő is. A nővére cionizmussal. Ő internacionalizmussal. A nővére le is von a század botrányaiból egy nagyon kemény konzekvenciát. Nem tud és nem is akar gyilkosok és gyilkosok cinkosai között élni. Ebből következik fokozatos elsorvadása. „Pszichológiai öngyilkossága”. Magánál, az emlékezőnél ott a közösség-keresésnek, a továbbélésnek egy másik formája. A kommunista mozgalom a realitásban; az internacionalista ideológia az illúziókban. Persze amikor ez szétesik, nyugatra megy. Érdemes pontosítani. Mikor nyugatra megy, a kommunista mozgalom még csak benne esik szét. A saját illúziója oszlik el. Ezért mehet. Mármint erkölcsi értelemben.

A társkeresésre, az odatartozás szükségletére épülhet egy törékeny, de megérthető illúzió. Erre – öregedvén – szükségünk lehet. Nekem legalábbis szükségem van. Ezért csinálok magamnak, az emlékeimből, mítosz-Kolozsvárt. Elég előre haladtam már az építésében. Nem olyan nagy baj, ha nem is egészen olyan volt. Így láttam. És most is szeretném – magánhasználatra – valahogy úgy látni. Hogy valahova visszagondolhassak. Hogy valahova visszavágyhassak. Elgondolhassam, hogy ott voltam otthon. Ha már azóta nem is vagyok úgy igazán otthon sehol. Furcsa: de még most is jobban tudom ott az irányokat, égtájakat. Hogy a központtól, a Főtértől mi merre van; mint itt, a hat évtizede lakott Budapesten. Neki mintha nem lenne ilyesmi. Szatmár, a szülőváros csak sárfészek. A szegénység, a sértettség, a megalázottság, a kínvallatás színhelye. Persze néhány emlék azért rést üt ezen. Az apa szegényes könyvtárának szívszorító története. A hajthatatlan kommunista szabólegény helytállásának balladája. A félelmet nem ismerő parasztasszony életmentése. A rendíthetetlen matematikaprofesszor erkölcsi-lélektani helytállása. És még lennének példák. Nem tehetek róla: eszembe jut. Sehol a legalább mítosz-szinten eleven szülőföldemlék. E talán rokonszenves, de mindenképpen bocsánatos emberi gyengeség. Valószínűleg ebből következik, amit egy helyen pontosan meg is fogalmaz. Mindenütt könnyen otthon érzi magát. Persze, lehet, tévedek. De talán aki mindenütt otthon lehet, sehol se lehet igazán otthon. Még egyszer mondom: könnyen lehet, hogy tévedek.

öntudatlan mítoszteremtés

De emlék, helyenként mítosszá emelt emlék itt is van. Vagy inkább lehet. Mitizáló szándék biztosan nincs. Mégis érzem valami öntudatlan mítoszteremtés nyomát. De az is lehet, nem mítoszteremtésről van szó. „Csak” hajdani illúziók maradékáról. Ami még nem esett áldozatul. Ebben az önkínzó illúzió-felszámolásban. Csupán két példát említek.

Felbukkannak az egykori illegális mozgalom egykori alakjai. Mind olyan okosak, annyira emberségesek, jó humorú ifjak. Nem tagadom, meglep. Hogyan lettek nem olyan okosak, nem annyira emberségesek, teljesen humortalan felnőttek. Két változat lehetséges. Vagy az egykori illúzió láttatta őket ilyennek. Egy felnövekvő fiatalember és egy felnövekvő mozgalom illúziórendszere. Vagy ennyire megváltoztak. A hatalom, netán csak a hatalom közelsége változtatta őket meg. Degradálta okosból nem okossá. Emberségesből nem emberségessé, jó humorúból humortalanná. Az első változat természetes pszichés folyamat eredménye. A második természetellenes históriai folyamat eredménye.

Meg ott van az egykori szatmári zsidó fiatalok műveltsége is. Talán egy szeretetteljes mitizálás mélyen emberi mozzanata emelte meg őket ennyire. Telítette őket ennyi klasszikus zenével. Ennyi weimari német irodalommal. Ennyi magas filozófiával, matematikával, természettudománnyal. Persze ott volt a Korunk. Onnan sok minden jöhetett. Meg sok minden jöhetett a kultúra követhetetlen vagy nehezen követhető hajszálerein át. De ennyi – talán – mégsem. Az emlékekben azonban mindez ott van. Középpontban a Nietzschét olvasó és kommentáló, mezítlábas építő-segédmunkás fiúval. Együtt vannak a mítoszteremtő emlékezet megejtően szép fényében.

Kisebbségi komplexusok – zsidók és magyarok

Már az alcím döbbenetet jelent. De a könyvből veszem. Meg – persze – máshonnan is. Hogy van ez? Döbbenet egykori tudatom felől is. A zsidók nem magyarok? A Pap Károly-vita is rádöbbent. A magyar anyanyelvű és kultúrájú hazai zsidóság vallási közösségből nemzetiségi közösséggé változott. Pontosabban: kiszoríttatott az első pozícióból. És beszoríttatott a második pozícióba? Azaz: zsidó vallású magyarból magyar-zsidóvá, vagy még inkább magyarországi zsidó nemzetiségűvé lett. Nemzetiség? Amelynek nincs saját anyanyelve? Hanem magyar az anyanyelve. Egyedei zsidó iskolában is magyarul tanulnak. Közülük a jiddist csak kevesen beszélik. A hébert (ivritet) senki. Meg Izrael megalakulásáig, ’48-ig nincs anyaországa sem. Mitől nemzetiség vagy nemzeti kisebbség? Csak nem valamiféle faji alapon? De mindez – persze – nem itt tisztázandó.

Tehát zsidók és magyarok a ’45 utáni Romániában. Közös vagy hasonló reflexek. Behúzódni a hatalomba. Vagyis a kommunista pártba. Mert internacionalista alapon áll. Ígéri: nem lesznek többé osztály- és vagyoni különbségek. És faji, nemzetiségi, vallási különbségek se. A behúzódás a pártba megadja a biztonságot. Nem lesz többé zsidóüldözés. Nem lesz többé magyarelnyomás. Ez mindkét félnek jó. A hatalomba behúzódónak és a hatalomnak is. A behúzódónak, mert nemcsak biztonságban érzi magát. Hanem a hatalom részesének is. A hatalomnak, mert nemcsak erősebbnek érzi magát. Hanem erősnek és jóságosnak is. A behúzódónak ez – rövidesen megtudja – illúzió. És illúzión alapuló hamis tudat is. A hatalomnak ez – rövidesen tudatosítja – manipuláció. És manipuláción alapuló sűrűsödő erőszak is. A hatalom meg is osztja a felelősséget. A behúzódó pedig nem érzi a felelősséget.

titkos találkozások

Tehát a zsidóságnak a kommunista ideológia ígérte, hogy nem lesz semmiféle diszkrimináció. Se zsidótörvény, se megjelölés, se gettó, se pogrom, se deportálás. És az illegálisok még emlékeztek is valamire. A titkos találkozások közösségére. Ahol eltűnt a különbség zsidó és nem zsidó, szegény és gazdag, mezítlábas és nem mezítlábas között. Behúzódott hát a zsidóság egy része a pártba. Amelyben meg is bízott. És amelyből pillanatok alatt hatalom lett.

Tehát a magyarságnak is a kommunista ideológia ígérte, hogy nem lesz semmiféle diszkrimináció. Nem lesz kisebbségi elnyomás. Lesz magyar iskola, érettségi, egyetem, színház, sajtó, irodalom. És esetleg lesz magyar autonómia is. És ezt ígérte Groza akkor vonzó személyisége. Lesz vámunió, szabad közlekedés, szabad tanulás. Amelyik országban akarja. Ezt hitte el a Magyar Népi Szövetség. Ezért mondott le eleve minden határvitáról. Behúzódott hát a magyarság egy része is a pártba. Amelyben meg is bízott. És amelyből pillanatok alatt hatalom lett.

Így lett a zsidóság és magyarság egy része internacionalista. Hogy ne bántsák zsidósága vagy magyarsága miatt. Része lett a hatalomnak. Kiszolgálta, hogy bizonyítson: nem cionista, nem nacionalista. Elnyomó lett, hogy ne legyen elnyomott. Ez jó volt neki. Mert biztosította magát. Vagy – láttuk már – megszerezte magának a biztonság illúzióját. Ez jó volt a hatalomnak. Mert – ugyancsak láttuk már – a zsidóságnak és magyarságnak szolgáltathatta a biztonság illúzióját. Sőt, ennél többet: a hatalomból részesedés illúzióját is. Sajátos szimbiózis alakult ki. A biztonság okán a hatalomba beépülő vagy beépülni akaró zsidók és magyarok és az elnyomást általuk és velük is igazolni akaró hatalom között. Amelyben az egyik fél biztonsága garanciáját, a másik fél hatalma legitimációját kereste. Persze úgy, hogy a garancia és a legitimáció is illúzión, manipuláción és hamis tudaton alapult.

Ezért lehetett Bukarest elkülönített kádernegyedében sok a magyar szó. E szimbiózisban résztvevő magyarok és magyar zsidók beszélhették. Ezért ülhettek fontos testületekben románul alig beszélő funkcionáriusok. Ezért ülhettek vérbíróságokban románul alig értő vérbírák. Ezért érezhették románok, hogy zsidó és magyar megszállás alatt élnek. E furcsa, inkább tragikus, mint komikus, dilettáns népszínműbeli nász ért a magyar ’56 után véget. Vagyis a nagy színjátékon belüli kisebb színjátékra rágördült a függöny. A főszereplőket bebörtönözték. Esetleg statisztává vagy kóristává degradálták. Vagy egyszerűen eltávolították. A zsidók cionistává lettek. Vagy visszamentek egyszerű kisebbségi zsidónak. Később el is adták őket fejenkénti áron Izraelnek. A magyarok nagy része visszament egyszerű kisebbségi magyarnak. És korábbi kétséges szerepét nemzeti hősszereppé stilizálta. Kisebbik része pedig ott maradt díszmagyar statisztának az egyre alpáribb előadásban.

Internacionalizmus vagy univerzalizms

Innen térek vissza Tóth Imréhez és Pap Károlyhoz. A ’45 utáni helyzet vázolásában egyébként is Tóth Imrét követtem. Ám a háttérben, a gondolataim mögött ott volt Pap Károly is.

Tóth Imre kivételes intellektusa kidolgozott az adott helyzetből egy sajátos önértelmezést. Ami egyben a zsidóság helyzetének és hivatásának önértelmezése is. Persze a helyzetét és önértelmezését megkönnyítette valami. Hogy évtizedekkel korábbi nyugatra távozása kiemelte a teljes korábbi koordináta-rendszerből. Ezért nem hat rá semmiféle atmoszférikus nyomás. Se magán, se közösségi értelemben. Pap Károly is eljutott az önfelszabadításhoz. Bár benne maradt mindenféle koordinátarendszerben. Csak a maga számára érvénytelennek nyilvánította azokat. A kommunizmustól a kiábrándulása, a zsidóságtól a hitbéli eltávolodása, a magyarságtól a félig-befogadottsága okán.

sajátos köztes helyzet

E hivatástudatba átnövő önértelmezés – végső következtetésében – mindkettőjüknél majdnem egybecseng. A korábbi internacionalizmusból a későbbi univerzalizmusba átnövés elmélete. Tóth Zsidónak lenni Auschwitz után című könyve tartalmazza – bár az életinterjú is utal rá. És Pap röpiratának végső konzekvenciája. Tóthnál a diaszpóra zsidóságának a kultúrák közötti közvetítő szerepe a kiindulópont. Papnál a hazai társadalomban betöltött zsidó-magyar nemzeti-kisebbségi lét pozíciója. Ami első lépcsője lehet az „öngyilkos hajlamaitól” megszabadult zsidóság új egységbe olvadásának. Kétfajta univerzalitás? Út egy átfogóan univerzális emberi kultúra felé? Út egy átfogóan univerzális zsidó egység felé? Valami ilyesmi. De mindkettőt sajátos köztes helyzetből fakadó sajátos közvetítési lehetőség hozza létre. A kint- és bent-lét egyszeri adottsága. Átka vagy áldása? Valószínűleg mindkettő. Hogy bent van egy nemzeti kultúrában. De nem egészen azonos vele. Rálátása van befelé és kilátása kifelé. És ugyanúgy a többi nemzeti kultúra esetében is. Ez lehet, vagy valami ehhez hasonló, egy virtuális és spirituális, európai és globális közös nevező kiindulópontja. Egy konfliktusokat nem megoldó, de kihordó zsidó hivatástudat csírája.

De abba is hagyom. Mert egyre inkább ködös és lila közhelyekbe bonyolódom.

Fehér foltok

Valamelyes feloldáshoz, ha lehetséges, valamelyes nyugvóponthoz, ha elérhető, tudás szükségeltetik. Túl az ideologikusan ihletett hivatalos történeteken, történelmen. És túl a szubjektíve ihletett egyéni életinterjúkon, emlékezéseken. Ennek pedig hiányoznak az alapjai. Nincs megírva a korszak történelme. Se a nagy, külső mozgások felől. Ahogy a történettudomány megírni szokta. Se a kis, belső mozgások felől. Ahogy a szépirodalom megírni szokta. Legalábbis eddig nincs. Legalábbis nem tudok róla.

Hogy hol is vannak a legfehérebb foltok? Talán csak néhány példát.

Nem sokat tudunk a húszas-harmincas évek illegális mozgalmairól. Különösképpen nem az erdélyi változatokról. Legfeljebb néhány negatív vagy pozitív mítoszt.

Nem sokat tudunk „Észak-Erdély” négy évéről. ’40 és ’44 között. Legfeljebb kölcsönös vádakat. Legfeljebb néhány negatív vagy pozitív mítoszt.

És ugyancsak nem sokat tudunk arról a bizonyos zsidó-magyar „megszállásról”. ’45 és ’57, a hatalomba vonás és a kiűzetés között.

De azokat a fehér foltokat nem nekünk kell megszüntetni. Nekünk úgy a nyolcadik vagy a kilencedik évtized táján. Mindez így a tudáshoz és az elrendezéshez kevés. Valamelyes megnyugváshoz – talán – elegendő.

kép | Maria Blanchard művei, wikiart.org