RÖGESZMÉK RABSÁGA
Sztálingrádban a helyzet változatlan – a szovjet túlerőltette magát [1998 február]
A címet és alcímet jól kitaláltam. A cím alliterál, és egyezik a szavak szótagszáma. Az alcím szimmetrikus, és egyezik a szavak száma. Mármint a gondolatjel két oldalán. Hangzás, arány, egyensúly rendben. Csak a lényeg körül hibázik valami. Mert nem árt, ha a cím tájékoztat az írás tartalmáról, hogy megtudhassa az olvasó: érdekli vagy nem. Hogy eldönthesse: elkezdi vagy sem. Itt pedig a cím és alcím is félretájékoztat. A cím valami lélektani elemzést sejtet. Az alcím valami háborús gondolatmenetet ígér. Holott mindkettő – lélektan és háború – csak közvetetten lehet jelen. Rögeszméről van szó, politikai rögeszméről, ami persze érintkezhet a lélektannal, közelebbről a psziché patológiájával. És háborúról van szó, ideológiai háborúról, ami érintkezhet a történelemmel, közelebbről a stratégia históriájával.
görénykurzus
Rövidre fogom. Régóta érdekelne a szélsőjobb szellemi forrásvidéke. Aminek, bizony, köze lehet a rögeszméhez. Meg a szélsőjobb szellemi torkolatvidéke. Aminek köze lehet a háborúhoz. Milotay István rossz hírével többszörösen találkoztam. Tudtam róla valamit, nem sokat, a két háború közötti történelemből. És hallottam róla valamit, nem sokat, apámtól is, ’20 és ’24 között volt joghallgató Pesten. Csak töredékekre emlékszem az egyébként is töredezett legendáriumból. A töredékekben zajos diákkocsmák rémlenek. Bajtársi egyesületek és meglengetett tányérsapkák. Továbbá megjelent valahol Szabó Dezső életművében. „Milotay szerkesztő”. Ahogy dől belőle a „kurzus” jólfésültségében is dühödt frázistömege. Szabó Dezsőtől kitelt. Találóan mondta Komlós Aladár: a „kurzus” egyik szellemi atyja volt. Aki megszületése pillanatától gyűlölte gyermekét. Tőle származik a megnevezés is: „görénykurzus”. Egyik előadása után, hallgatói kérdésre válaszolva, adta a pontosabb – bár nem analitikus, csak analógiás – definíciót: azért görénykurzus, mert a görény lop is, büdös is. A definíció is mutatja, nem volt finomkodó stiliszta, ám gyilkosan szatirikus indulatkitörései a tagadhatatlan telitalálatot gyakran közelítik. Egész napom ráment, hogy megkeressem Szabó Dezsőben „Milotay szerkesztő”-t. Két forrásra gyanakodtam: a Segítségre, e monstruózus pamflet-nagyregényre. És a Feltámadás Makucskánra, e szurrogátumszerű szatíra-kisregényre. Az elsőben az irodalmi élet alakjaira gondoltam. Valahol Feichtinger Károly, Borkúthy Eveline és König Géza nem nehezen azonosítható kulcsfigurái mellett. A másodikban a politikai élet alakjaira gondoltam. Valahol Bethlen István, Gömbös Gyula és Eckhardt Tibor mellett. De nem találtam, pedig, mondom, a köteteket végiglapozva, álló napon át kerestem. Bele kell nyugodnom. Vagy nincs bennük, vagy rosszul kerestem. Ilyen a „tudomány”! Tele megoldhatatlan feladattal. Csak kettőt tehetek. 1. Ha végórámat közeledni érzem, még egyszer nekivágok, több türelemmel, nagyobb módszerességgel a méltó feladatnak. 2. Ha végórámat közeledni érzem, hátrahagyom emlékemet ápoló tanítványaimnak, a hálás utókornak a méltó feladatot. Addig marad a bizonytalanság. Hol is szerepel a keserű mester hagyatékában a kitűnő szerkesztő?
De vissza a szélsőjobb szellemi forrásvidékéhez. Milotay két könyvére – ezúttal is – az antikváriumban bukkanok. A Maros utcai kitűnő gyűjteményben. Az ismeretlen Magyarország. Genius-kiadás. Nincs benne évszám, de az írások a húszas–harmincas évtized fordulójáról valók. Az irodalmi lexikon ’30-ra datálja. És A függetlenség árnyékában. Stádium-kiadás. Ebben sincs évszám, de az írások ’24 és ’28 közöttről valók. Az előszó ’30-ból. Az irodalmi lexikon nem tud róla. Tehát két kötet. Ez bizony kevés. Hogy hírt lehessen adni ama bizonyos forrásvidékről. Még a legszemélyesebb-legfelelőtlenebb jegyzet formájában is. Elkezdem a könyvtárakban keresni. Nem módszeresen, csak ahogy az utamba kerül. Az Egyetemi Könyvtárban semmi. Az Akadémiai Könyvtárban egy kötet. Tíz esztendő. Pallas-kiadás. Az írások ’14 és ’24 közöttről valók. A kötetben ’24-es dátum. Az irodalmi lexikon nem tud róla. De tud egy ’44-ben megjelent kötetről: Népi válság, népi Magyarország. Ez aztán végképpen sehol. Még az Országgyűlési Könyvtárban sem. Ekkor keresem meg a főigazgatót, A. Jancsit, egykori kedves tanítványomat. A Széchényi Könyvtárban biztos megvan. Majd átkérjük, és elolvashatod. Megvan és átkérjük. De nem adják. Mert egyetlen példány, az egykori tiltott anyagban. Csak mikrofilmre viszik, és azt küldik. A jövő héten.
Ekkor jut eszembe – ki tudná kitalálni? – Veres Péter. Egy méltatlankodó írása ’43-ból A válság éveiből című, ’45-ben megjelent kötetében. Ebben emlegeti Milotay cikksorozatát a népi írókról. Friss eseményként, a negyvenes évek elejéről. Ez bizony „forró nyom”. A legdekadensebb filosz is elindulna utána, és én nem vagyok a legdekadensebb filosz. A népi írókról? Ennek megfelelhet a cím: Népi válság, népi Magyarország? És cikksorozat? Valószínűleg a szerző saját lapjában, az Új Magyarságban. ’34-ben kereszteli át a Magyarságot Új Magyarságra. Így jobban megfelelhet a nemzeti megújulás akkor már Németországból is ihletett programjának. Új Magyarság? De mikor? Megint Veres Péter. Valójában Révai József Kállai Gyula neve alatt megjelent könyvével (Népiesség, demokrácia, szocializmus – ebből lett már saját neve alatt: Marxizmus és népiesség) vitatkozik. Ez pedig ’43-ban jelent meg. A kettőt, Kállai-Révait és Milotayt egyszerre szerzett benyomásként emlegeti. Tehát ’43? A. Jancsi kikészítteti az Új Magyarság ’42-es, ’43-as évfolyamait. Hat óriási kötet. Pont ez kell a vállizületeimnek. De odahozzák az asztalhoz – a Duna-parti kutatószobába. A sors furcsa kegye. Velem szemben ül S. Konrád, a népi mozgalom kiváló kutatója. Gyors konzultáció. Nem emlékszik pontosan, de ő is ezekre az évfolyamokra gyanakszik. Ha módszeres lennék, ’42-vel kezdeném az átlapozást. ’42, három óriási kötet. De nem vagyok módszeres. ’43-at sejtem. Egykori filoszösztönöm utolsó fellángolása. Kezdem: ’43. január 1. Semmi. De nem sokáig semmi. ’43. január 31. Vasárnap. Az első oldalon ékeskedik a vezércikkcím: Népi válság, népi Magyarország. Mellette a jelzés: I. Utalván a sorozatkezdésre. Mondom is A. Jancsinak: ott van, ahol lennie kell. Rendben a világ. De milyen hosszú?
a helyzet változatlan
Optimista vagyok. A korábbi Milotay-kötetekben is vannak cikksorozatok. Ám legfeljebb négy vagy öt folytatásban. Azt pedig egy ültömben elolvasom. De az élet, különösen a filosz- vagy álfiloszélet korántsem ilyen egyszerű. Mert január 31. után sorban jönnek, négy–öt napos vagy egyhetes időközökben a folytatások. Nem négy–öt, hanem pontosan huszonhat vezércikk. Kétségtelenül a mester főműve. Május 23-án a huszonhatodik, az utolsó. Ennyi egy ültömben nem megy. Milyen bonyolult a lélek. Nyugtalanul „boldog” vagyok, hogy ekkora anyagra bukkantam. Nyugtalanul „szomorú”, hogy nem végezhetek gyorsan. Csak a modern technika segíthet. A. Jancsi szól J. Károlynak. És máris fotózzák a huszonhat folytatást. Sürgősséggel, egy óra alatt. Viszem – beborítékolva – nyugtalan „boldogsággal” és nyugtalan „szomorúsággal” a huszonhat nagyalakú, teljes napilapoldalt. Egy napilapoldalon sok minden van. Annál inkább, mert a folytatás – többnyire – átnyúlik a következő lapra is. Persze csak egy hasábnyira. És ott van még legalább három. Meg az újság elején – a vezércikk fölött – fő és alcímek is vannak. Utalva a belső oldalak tartalmára. Itt olvasom, január 31-én a vezércikk fölött: Sztálingrádban a helyzet változatlan. Meg azt is, hogy Voronyezstől délnyugatra a magyar csapatok sikeresen harcolnak. És itt olvasom május 23-án a vezércikk fölött: A szovjet túlerőltette magát. Meg azt is, hogy Berlin és Róma „acélszerződése” hiánytalanul betöltötte hivatását. Nocsak! Sztálingrádban a helyzet változatlan. A magyar csapatok sikerei. A szovjet túlerőltette magát. Berlin és Róma „acélszerződése”. Nem állom meg, nézem az adatokat. Az emlékezetem – sokszorosan – megcsalhat. Tehát Sztálingrád. Január 31-én, a változatlan helyzetben von Seydlitz, az egyik hadtestparancsnok és hét másik német tábornok megadta magát. És másnap, február elsején, a megváltozott helyzetben von Paulus, a hadseregparancsnok is fogságba esett. Tehát Voronyezs. Január 12-én, tizenkilenc nappal a 31-i magyar sikerek előtt, Urivnál a szovjetek áttörték a doni frontot. És február 2-a és 4-e között, két vagy négy nappal a magyar sikerek után, Sztarij Oszkolban a doni katasztrófa lényegében befejeződött. Tehát Kurszk. Július 5-én, öt hónappal a sztálingrádi vereség és másfél hónappal a túlerőltetés deklarálása után Kurszknál a németek nagy támadást indítanak a túlerőltetett szovjet ellen. Július 15-én, öt és fél hónappal a sztálingrádi győzelem és majdnem két hónappal a túlerőltetés deklarálása után a német támadást a túlerőltetett szovjet véglegesen visszaveri. Tehát „acélszerződés”. Július 10-én, nem egészen ötven nappal a Berlin–Róma „acélszerződés” hiánytalan működésének deklarálása után, a szövetségesek partra szállnak Szicíliában. Július 25-én megbukik Mussolini. És szeptember 3-án, három és fél hónappal a Berlin–Róma „acélszerződés” hiánytalan működésének deklarálása után Olaszország leteszi a fegyvert.
Hogy mindez a szélsőjobb szellemi forrásvidéke vagy szellemi torkolatvidéke és főként Milotay és cikksorozata szempontjából lényegtelen? Nem biztos! A háború hírei és a cikksorozat folytatásai nemcsak egy újságban és lapon vannak, de egy folyamatban és összefüggésben is. Ha nem is kauzális kapcsolatban, szimbiotikus együttlétben. Az egyik téveszme magyarázza a másik rögeszmét. A másik hazugság árnyalja az egyik ferdítést. A háború balhírei nemcsak keretezik a cikksorozat érveit, hanem árnyékot is vetnek rájuk. Nehéz egy oldalon egyértelműen hazudni és igazul érvelni. Hazugság és érv hatnak egymásra. De nem az érv javítja fel a hazugságot. Hanem a hazugság rontja le az érvet. Igaz, itt jó érv amúgy is csak kevés terem. Hogy eltúlzok, túlmagyarázok valamit? Lehet.
Egyébként nem érdektelen ember, nem érdektelen pálya. Nézem az adatokat. 1883-ban született Nyírbátorban. Erre gyanakodtam. Ezt a tájat, az összezsugorodott ország északkeleti részét, a Nyírséget és Szabolcsot ismeri legjobban. Meg Debrecen környékét, a Hortobágyot. Beleértve a szinte jelképpé lett Balmazújvárost is. (Nyírségi dzsentri? Isten őrizzen az ilyen tájegységi-társadalmi minősítéstől. Kevés embert szeretek úgy, mint egy nyírségi dzsentrit. Krúdy Gyulát.) Tehát harmincegy éves ’14-ben, az első kataklizma kezdetén. Hatvanegy éves ’44-ben, a második kataklizma végén. Harminc év az itthoni pálya. ’14-től gyűjti az írásait az első kötetében, ’44-ig az utolsó kötetében. Három évtized alatt négy cikkgyűjtemény. Tíz esztendő; A függetlenség árnyékában; Új világ felé; Népi válság, népi Magyarország. Meg egy hazai útirajz: Az ismeretlen Magyarország. Nem műveletlen, és nem tehetségtelen. Jól tudhat németül és franciául. Sokat hivatkozik német és francia szakirodalomra. Történelmi, politikai munkákra. Emlékiratokra, önéletrajzokra. Többnyire olyasmire, ami rögeszméi köré rendeződik. Ezek nagy része – mai megjelöléssel – politológia lehet. Más része – mai és tegnapi megjelöléssel – publicisztika. Úgy tűnik, jól ismeri az országot is. A tájegységek múltját, a birtokok megoszlását, a népesség összetételét. Meg az ipar lehetőségeit, a mezőgazdaság lehetetlenségeit. Nemcsak személyes tapasztalatból. De irodalomból is. Helytörténetből, szociográfiából, statisztikából. Mindezt szenvedélyesen kutatja. Mindenről van véleménye. Méghozzá határozott, kizárólagos. Az okokat is tudja, a vétkeseket is megjelöli. Az előbbieket viszonylagos változatossággal, az utóbbiakat teljes változatlansággal. Mindig úgy, ahogy rögeszméi köré rendeződik. Igazi műfaja a vezércikk. Ami olykor – laza tartalmi összefüggésben – cikksorozattá rendeződik. Mindig politika. Egyszer vitairattá izzítva, másszor könyvismertetésnek álcázva. De múltba nézés és jövőbe látás is, kritika és program is. Témát a változó események szerint váltva, irányt az állandó rögeszmék szerint őrizve. Sok érvvel, még több indulattal. A gyenge érvet erős indulattal „megemelve”, az erős indulatot gyenge érvvel „megtámogatva”. Ezzel teremt „iskolát” a szélsőjobb forrásvidékén, és a torkolatvidékén is.
Lapjaiban, a Magyarságban és az Új Magyarságban indulnak Oláh György, Rajniss Ferenc, Vajta Ferenc. De ott van vitéz Görgey Vince, Dövényi Nagy Lajos, Bágyoni Váró Andor is. Használjam a bevált irodalomtörténeti allúziót? Milotay „köpenyéből” bújik ki a szélsőjobboldali sajtó? Legalábbis a fele? Nem tudom, volt-e köpenye. De ha volt, valóban abból bújt ki. Oláh György a szélsőjobb ismert publicistája. Szerkeszti az Egyedül Vagyunk című hetilapot, az irányzat „legszínvonalasabb” orgánumát. Könyve, a Hárommillió koldus idézett fogalommá vált. Rajniss Ferenc a legszélsőbb jobb ismert publicistája. Szerkeszti a Magyar Futár című hetilapot, az irányzat legsötétebb orgánumát. Szélsőséges pártok szervezője, a nyilas „koalíciós” kormány kultuszminisztere. Vajta Ferenc is a szélsőjobb ismert publicistája. Szerkeszti az Ország című hetilapot. Az irányzat nem legszínvonalasabb orgánumát. A nyilas takarékosság idején az egyetlen meghagyott hetilapot. Vitéz Görgey Vince, Dövényi Nagy Lajos, Bágyoni Váró Andor a ’44-es „helyzetmagyarázók”. Este a rádióban, Budapest I-en. Amikor már nagyon kellett a helyzetet magyarázni. Nehogy valaki félreértse. A legjobban Dövényi Nagy Lajosra emlékszem. Főként a Magyar Futárból. Ott jelent meg (soha véget nem ért folytatásokban! – ilyen kegyetlen e magyar történelem!) igencsak „vonalas” „kortörténeti regénye”: Tarnopolból indult el. A zsidó „plutokrata” cápa, a Balassa Jenővé magyarosodott Breinstein Juda históriája. Sok illusztrációval. Akkor még nem tudtam, ma már tudom: a háborús bűnösként Nürnbergben kivégzett Julius Streicher Der Stürmer című fajvédő lapja vizuális művészete ihlette illusztrációval. A szerzőre, Dövényi Nagy Lajosra vegyes érzelmekkel gondolok. Azt hiszem, századunk nagy nyomorának egyik élesztője-áldozata, élesztő áldozata. ’45 nyarán olvastam egy regényét. Talán Ősztől őszig a címe. Tehetséges írásnak tűnt. Tizennégy éves voltam. Lehet, akkor pontatlanul ítéltem. Lehet, most pontatlanul emlékszem. Ha pontosan ítéltem és emlékszem, nagyon sajnálom. Századunk nagy nyomorát is. Dövényi Nagy Lajost is.
Milotay köpenye
Mind Milotay köpenyéből bújt ki? A szerkesztők és „helyzetmagyarázók” sora? Milotay köpenye? De milyen volt, ha volt? Most szívesen nekiállnék, hogy e köpeny színeit-vonalait, ez elmélet sajátságait-összetevőit elemezzem. De nem biztos, hogy van köpeny. És biztos, hogy nincs elmélet. Csodálkozom, pedig nem kellene. Nagyjából eddig is tudtam, most már biztosan látom. A szélsőjobbnak nincs elemezhető, akárcsak rekonstruálva értelmezhető elméleti bázisa. Szélsőjobb politika van. Szélsőjobb ideológia nincs. Szélsőjobb filozófia végképpen nincs. Szélsőjobb érzelem van. Szélsőjobb indulat igencsak van. Politikai gyakorlat. Nem ideológiai-filozófiai, hanem érzelmi-indulati alapon. Érdemes kimondani: a nácizmus érzelmi-indulati alapra épül. Persze ehhez tapadó félideológiára és álfilozófiára is. A bolsevizmus ideológiai-filozófiai alapra épül. Persze ehhez tapadó félérzelemre és egészindulatra is. A nácizmusnak nincs igazi elméleti igénye. Elég neki az érzelmi-indulati alap. A bolsevizmusnak van igazi elméleti igénye. Nem elég neki az érzelmi-indulati alap. Két diktatúra a század véres históriájában. Az egyik, a nácizmus az indulatokká fokozott érzelmekből csinál gyilkos politikai gyakorlatot. A másik, a bolsevizmus az ideológiává lefokozott filozófiából csinál gyilkos politikai gyakorlatot. Olyan gondolati vonulat, ami – mondjuk – Nietzschétől Spengleren és Rosenbergen át Hitlerhez vezetne, nincs. Olyan gondolati vonulat, ami – mondjuk – Hegeltől Marxon és Leninen át Sztálinhoz vezetne, van. Még ha volt is elmélet, amely Hitlerrel sértegette Nietzschét, akkor sincs. Még ha Sztálin Hegel véres tréfává torzított iszonyú karikatúrája, akkor is van. Hitler „főműve”, a Mein Kampf Nietzschéből nem vezethető le – semmiféle csúsztatás árán. Sztálin „főműve”, A dialektikus és a történelmi materializmusról Hegelből levezethető – huszonötszörös csúsztatás árán. Ahogy a világot átfogó, monumentális történetfilozófiai vízióból a véres tréfává torzított iszonyú karikatúra levezethető. Hiábavaló a spekulatív erőfeszítés. Milotay gondolati köpenye, ahonnan kibújt a szélsőjobboldali sajtó, legalábbis a fele, a szerkesztők és „helyzetmagyarázók” sora, elméletileg rekonstruálhatatlan. De elméletileg rekonstruálható az indulattá fokozott érzelmi alap. És az ehhez tapadó félideológia és álfilozófia. Néhány gondolatfoszlány. Ha pedig valahonnan, akkor innen bújhatott ki a szélsőjobboldali sajtó. Megkísérlem rekonstruálni – az indulattá fokozott érzelmi alapot, de a félideológia és álfilozófia felől teszem. Az mégis jobban megragadható.
Magyarországi útirajzában jellemzi magát. Autóban a vásárhelyi határban, a Hód-tó fekete földjén. Harmadmagával. Az első a józan agrárdemokrácia híve, a modern kisgazda-gondolaté. A harmadik a kemény tömegfegyelem híve, a fasiszta nemzetszervezeté. Ő a második. Furcsa önarckép. Intellektuális forradalmiság; faji erő; tisztultabb istenhit; naturalizmus; individualizmus; világszemléleti fanatizmus. A kocsiban forrnak a gondolatok-indulatok. Mint egy pozsonyi kávéházban – a reformkor alatt; mint egy orosz diákszobában – a forradalom előtt. Nem hiszem, hogy tévednék. Nem az intellektuálisra esik a hangsúly, hanem a forradalmiságra. Nem a tisztultabb istenhitre, de a faji erőre. Nem az individualizmusra, ám a naturalizmusra. Nem a világszemléletre, inkább a fanatizmusra. Zavarosságában is egyértelmű képlet. Együtt van benne „progresszív” és konzervatív gondolat, „forradalmi” és ellenforradalmi indulat. A „progresszív és forradalmi” – konzervatív és ellenforradalmi gondolat-indulatról Féja Géza egykori szembeállítása jut eszembe. Forradalmi és restaurációs ellenforradalom. Az első a darutollas különítményesek, Gömbös és vezérei rohama. A második a sötétruhás előkelők, Bethlen és kormánya politikája. Rebellió és konszolidáció. A rebellió szerint a régi rend visszaállíthatatlan, radikálisan meg akarja – a szélsőjobb felé – újítani. A konszolidáció szerint a régi rend visszaállítható, tradicionálisan meg akarja – a középjobb felé – szilárdítani. Ezért az első antiliberális alapon kívánja a régi liberális nacionalizmust meghaladni. A második konzervatív alapra kívánja a régi liberális nacionalizmust helyezni. Milotayban együtt van mindkettő. Előtérben a „progresszív-forradalmi” gondolat-indulat, a forradalmi ellenforradalom. Háttérben a konzervatív-ellenforradalmi gondolat-indulat, a restaurációs ellenforradalom.
Az előtérre, a „progresszív-forradalmi” gondolatra-indulatra, a forradalmi ellenforradalomra építi a régi liberális és új konzervatív nacionalizmus bírálatát. A Tisza- és Bethlen-korszak következetesen jobboldali kritikáját. Egy új, sokkal agresszívabb, „modernebb” nacionalizmusról van szó. Mert a régi liberális nacionalizmus elvesztette a háborút és az ország nagy részét. Az új konzervatív nacionalizmus berendezkedett a békében és konszolidálta a megfogyatkozott országot. Ezért a nacionalizmus nem liberális alapról konzervatív alapra, hanem politikai-nemzeti alapról faji-nemzeti alapra helyezendő. Ennek megteremtendő a társadalmi bázisa is. Például a kisgazda-középgazda rétegben és a hivatalnok középosztályban. Egy pillanatra vissza a vásárhelyi határhoz. A Hód-tó fekete földjén bukdácsoló autóhoz és utasaihoz. Az izzó reform- és rebellió-indulathoz. A modern kisgazda-gondolat híve maga is kisgazda. A fasiszta nemzetszervezet híve főispáni titkár. Erről van szó. A „progresszív-forradalmi” gondolat-indulat, a forradalmi ellenforradalom lehetséges társadalmi bázisáról. A reformált kisgazda-középgazda rétegről és radikalizált hivatalnok középosztályról. Ehhez kapcsolódik két gondolati-indulati mozzanat. A paraszti. Elesettség és szegénység helyenként megdöbbentő feltárása. A középosztály alulról jövő felfrissítésének makacsul visszatérő óhaja.
Általános jobbratolódás
A háttérre, a konzervatív-ellenforradalmi gondolatra-indulatra, a restaurációs ellenforradalomra építi az előbbiekben keltett illúziók eloszlatását, a vágyak mérséklését. Főként a „progresszív-forradalmi” gondolat-indulat, a forradalmi ellenforradalom lehetséges társadalmi bázisáról van szó. Az ehhez fűződő illúziókról és vágyakról. Mert a paraszti elesettség és szegénység helyenként megdöbbentő feltárásához nem agrárszocialista vagy földreform-gondolat társul, hanem a nagybirtok egy töredékének kisbirtokká alakítása – tartós kishaszonbérlet formájában. Hogy csökkenjen a paraszti elégedetlenség és földéhség. Kettős előnyt is hozva. Erősítve a reformált kisgazda-középgazda réteget. Az új, ellenforradalmi rend egyik lehetséges bázisát. Levezetve a szegénységből fakadó lehetséges indulatokat. Meghiúsítva a zsidó radikálisok, kommunista agitátorok aknamunkáját. Mert a középosztály alulról jövő felfrissítésének makacsul visszatérő óhajához nem mélyreható szociális reformgondolat társul. Szó sincs a középosztály tényleges átalakításáról, összetételének módosításáról. Netán politikai súlyának csökkentéséről. Csupán az érintetlenül fajtiszta parasztság kivételes egyedeinek a középosztályba épüléséről. Általuk az idegen-zsidó elemek kiszorításáról. Faji regenerációról, nem társadalmi reformról. „Őrségváltásról”, nem hatalomváltásról. Fajvédő ál-, nem népvédő valódi forradalmiságról. Közben meg végbemegy egy változás is. Közeledik vagy egymásra is csúszik Milotay álságos ideológiája és a politika valóságos praxisa. Nem kell már jobbról támadnia a fennállót. Mert a politikai-nemzeti politika faji-nemzeti politikává alakul. A restaurációs ellenforradalom a „forradalmi” ellenforradalomhoz közelít. Bethlen és Klebelsberg nincs, Gömbös és Imrédy van. Nem tűnt újra fel a darutollas különítményesek rohama. Nem tűnt újra el a sötétruhás előkelők politikája. De mintha átalakult vagy legalábbis közelített volna a sötétruhás előkelők politikája a darutollas különítményesek rohamához. Általános jobbratolódás. Nemcsak a német náci és az olasz fasiszta rendben, de a magyar ellenforradalmi rendben is. Milotay és a köpenyéből kibújt szélsőjobboldali sajtó, legalábbis a fele, a szerkesztők és „helyzetmagyarázók” sora a jobboldali ellenzékiség helyzetéből a jobboldali kormánypártiság helyzetébe kerül. Legalábbis ahhoz közelít.
E helyzetben szélesedhet ki a gondolati-indulati „program”. Kap feudalizmusellenes él mellett „plutokráciaellenes” élt is. Amennyiben nemcsak a földtulajdon részleges (nagyon is részleges) meghódításáról eshet szó, hanem a tőketulajdon teljes (nagyon is teljes) meghódításáról is. A közös nevező, az eredendően is a gondolatokban-indulatokban meglévő közös nevező adott. A földtulajdon meghódítandó része zsidó földtulajdon. A tőketulajdon meghódítandó teljessége zsidó tőketulajdon. Feudalizmusellenes és „plutokráciaellenes” él egyesíthető. Az antiszemitizmusban. Az egyéni-magán rögeszme szintjéről állami-politikai rögeszme szintjére emelt, gyilkos gyakorlattá süllyesztett antiszemitizmusban. Ez a Milotay köpenyéből kibújt szélsőjobboldali sajtó „ideológiájának” alapeleme. A többi csak járulékos mozzanat. Így a népi írói táborral folytatott vita is.
Az antiszemitizmus e publicisztika kibontakozásának pillanatában jelen van. Már az első háború előtt és alatt is. Egy visszaemlékezésében legfőbb érdemeként említi. Munkássága első percétől kezdve felszínen tartotta a nemzeti életveszéllyé vált zsidókérdés méltó nemzeti megválaszolásának gondolatát.
Nem szeretek idézni. Legfeljebb klasszikussá érlelt verset, vagy végletekig csiszolt bölcseletet. Most mégis: két Milotay-szöveg. A pontosság céljából. Meg a „jóslat” ereje okán. Cikk ’18. augusztus 5-én. Antiszemitizmus a címe. „[…] ugyan mit akarhat a magyarországi antiszemitizmus? Ki akarja talán irtani a zsidóságot? Vagy száműzni akarja, javaitól erőszakos eszközökkel megfosztani, törvényen kívül helyezni? Gyerekes és nevetséges képzelődés. A magyarság jobbik része, amely most öntudatra ébred, csak azt akarja a társadalmi, gazdasági és kulturális szervezkedés eszközeivel elérni, hogy övé legyen az országban minden téren a hegemónia…” Cikk ’19. március 8-án. Ledöntsük vagy ne döntsük? a címe. „A szobor, a múlt kőbefaragott képmása is izgat ugyan, de mennyivel jobban izgatnak a könyvek! S mennyi a régi könyv, Szerkesztő Úr, amely a sötét, reakciós múltról beszél! Meg kell semmisíteni őket. Összeszedni és fölégetni könyvtárszámra. Persze kormánybiztosok ellenőrzése mellett. Nemkülönben a levéltárakat is…” Eddig az idézetek. Az első természetesen komolyan, a második természetesen gúnyosan fogalmazott.
Nos, kommentár nemigen szükségeltetik. ’18 nyarától ’44 nyaráig huszonhat év. Amikor is a magyarországi antiszemitizmus a zsidóságot nem száműzte, de kiirtotta, javaitól erőszakos eszközökkel megfosztotta, törvényen kívül helyezte. ’19 tavaszától ’33 tavaszáig tizennégy év. Amikor is a németországi nácizmus a zsidó és egyéb destruktív irodalmat máglyára vetette, és nyilvánosan-ünnepélyesen elégette. ’19 tavaszától ’44 tavaszáig huszonöt év. Amikor is a magyarországi nácizmus a zsidó és egyéb destruktív irodalmat papírmalomba vetette, és nyilvánosan-ünnepélyesen bezúzta. (Igaz, ’19 tavaszától ’48 tavaszáig huszonkilenc év. Amikor is a magyarországi bolsevizmus a polgári és egyéb destruktív irodalmat listára vétette, és féltitokban-prózaian „zárt anyagként” elkülönítette.) Ennyit Milotay jóstehetségéről, mondhatni: „prófétalelkéről”.
Nem állíthatom, hogy ’18–19-ben akarta, ami ’44-ben bekövetkezett. De ’18–19 óta előkészítette, ami ’44-ben bekövetkezett.
Az elején még csak bizonyos zsidó bűnökről esik szó. Például a hadigazdaságban meggazdagodásról, a frontszolgálat alóli kibújásról. Az első esetében csekélyek az ismereteim. Nem merném elemezni. A második esetében van egy gyanúm. Meg merném kockáztatni. Nézem az első kötetét. Tíz esztendő. Cikkek, kortörténeti jegyzetek ’14 és ’24 között. Huszonnyolc írás a háború alatt – száztíz könyvoldalon. Nyilván csak válogatás, ám folyamatos. Mind a négy háborús esztendőből. Közben-közben, úgy történik, alig néhány hónapos kihagyás. Lövészárokélmények nincsenek. Bocsánatot kérek, ha nem így van: mintha nem Przemyślből küldte volna haza a cikkeket. És nem is Doberdóból. Pedig harmincegy éves volt ’14-ben. Talán nem volt lehetetlen.
Megoldhatatlan dilemma.
Később már a zsidóság okozta nemzeti kifosztottságról esik szó. Hogy zsidó kézen a magyar közhivatal, föld, nagytőke, ipar, kereskedelem, sajtó, színház, irodalom, iskola, egyetem. Azaz minden, ahol az ország, a nemzet mellett vagy ellen történik vagy történhet valami. Félszázados kifosztottság. ’67 után kezdődik, ’18 után folytatódik. ’67 előtt előzményei vannak. Mert a nagy asszimilációs hullám előtti hazai zsidóság is hódít. ’18 után következményei lehetnek. Mert a forradalmak utáni zsidóság is változatlanul megőrzi hatalmi pozícióit. Erről olvas mindent össze. A zsidó hódításról. Magyarul, németül, franciául. Erről értekezik hosszú cikkekben. A zsidó hódításról. Három évtizeden át. Hogy a zsidók csinálták a magyar kapitalizmust, a polgári forradalmat, a bolsevik hatalmat. Sőt, kisajátították az ellenforradalom eredményeit is. Ami a hazai mezőgazdaságban jó, magyar birtokosok erénye. Ami rossz, zsidó bérlők bűne. A munkásmozgalom, sőt az egész munkásság nemzetietlen. Mert a zsidók azzá tették. A szakszervezet és az egész szociáldemokrácia idegen. Mert a zsidók azzá tették. Zsidók csinálták a háborús vereséget, a versailles-i békerendszert, a harmadik internacionálét. Diktálnak a szegedi tanyavilágban, a New York-i tőzsdén. A külvárosi szakszervezetben, a belvárosi bankházban. No, meg a hortobágyi pusztán és a palesztinai sivatagban. Megoldhatatlan dilemma. Örök idegenség nemcsak a magyar, de minden nemzettestben. Ha nem akar asszimilálódni, rossz. Mert ott van – nyilvánvaló idegenként –, és kívülről támad. Ha akar asszimilálódni, még rosszabb. Mert ott van – leplezett idegenként –, és belülről bomlaszt. A cionistává lett zsidó bevallottan hazafiatlan. A magyarrá lett zsidó tagadottan hazafiatlan. A hazai együttélés lehetetlen, mert közelíthetetlen a jeges idegenség. A zsidó haza lehetetlen, mert Palesztinában arab többség. Így áll össze az egész nem gondolat, hanem indulatsor egy mindent megmagyarázó és mindent egyként magyarázó, zárt rögeszmerendszerré. Ami nem logikából építkezik, tehát nincs rajta logikai rés. De adódik belőle – nem értelmesen-gondolatilag, de ösztönösen-indulatilag – egy könyörtelen következtetés. Ami ki nem mondatik, de igenis sugalltatik. Hogy a sok lehetetlenségből csak egy lehetőség adódhat: a zsidóság kiirtása, megfosztása javaitól, törvényen kívül helyezése. Ahogy ’18-ban lehetetlenségként megjósoltatott. Ahogy ’44-ben lehetőségként megvalósíttatott.
E zárt rögeszmerendszerről jut Bibó az eszembe. Amit a zsidókérdés és antiszemitizmus ügyében tanított. Hogy nem az antiszemita, akiben netán él valami zsidóellenes érzelem. Nem is az, aki táplál magában valamelyes zsidóellenes előítéletet-indulatot. Hanem, aki a zsidókérdés szemszögéből nézi és ítéli a világot. A történelemben – múltban, jelenben, jövőben – egyazon törvényszerűség érvényesülését keresi. A világot átfogó, nagy zsidó összeesküvés szálait. Palesztinától Amerikáig, az Urál hegységtől az Atlanti-óceánig. Részese a galíciai ószeres és a kaliforniai bankár; a nyírségi kocsmáros és a manhattani trösztvezér. Nos, ez esetben pontosan erről van szó. Így nézi és ítéli a világot. És különösképpen a magyar világot. Nem kell megkockáztatni az antiszemitizmus vádját. Maga vállalja nyíltan, a legbüszkébb öntudattal. Ne feledjük: antiszemitának lenni e történelmi tájon a holocaust után valamelyes szégyen, a holocaust előtt valamelyes dicsőség dolga.
Az egyéni-magán rögeszme szintjéről állami-politikai rögeszme szintjére emelt, gyilkos gyakorlattá süllyesztett antiszemitizmus „ideológiai” alapeleme ez. A többi csak járulékos mozzanat. Így a népi írói táborral folytatott vita is. De nagyon jellemző járulékos mozzanat. Ezért kell áttekinteni. Előbb azonban érdemes a vita néhány részletét felvillantani. Közelebb visz a megértéshez. Már csupán a színvonal és módszer tekintetében is. Irodalomtörténetről, „verselemzésről”, szociográfiáról, agrárkérdésről van szó.
Az irodalomtörténeti gond Várkonyi Nándor könyvéhez kapcsolódik. Az újabb magyar irodalom 1880–1940. Milotay – hivatkozik is rá – a népi írói táborról szólván ezt használja. Kitűnő munkának minősíti, de meg is döbben rajta. Kitűnő, mert súlyának megfelelően tárgyalja ezt az irodalmi mozgalmat. És mert a középosztály és kultúrája dilemmáiból indul ki. És meg is döbben, mert Várkonyi a középosztály társadalmi-történelmi bukását hangsúlyozza. Nos, kitűnőség és megdöbbenés egyaránt felületes. Várkonyi munkája – sajnos – nem kitűnő. A népi irodalomról szóló fejezet is körvonalazatlan és koncepciótlan. Két évtizedes korszakokkal számol. 1880-tól 1900-ig realizmus. 1900-tól 1920-ig modernség. 1920-tól 1940-ig népi irodalom. Vagyis az első háború után az egész új irodalom népi irodalom. Így lett Szabó Dezső köpenyéből kibújó népi költővé nemcsak Sinka István, hanem Reményik Sándor, sőt Mécs László is. Népi íróvá nemcsak Kodolányi János, hanem Márai Sándor, sőt Harsányi Zsolt is. A megdöbbenés pedig indokolatlan. Várkonyi nem ad társadalmi-történelmi elemzést. Csupán a középosztályra, polgárságra és parasztságra vonatkozó teljesen közkeletű közhelyeket alkalmaz. De Milotay ezen is felszisszen. Mert – láttuk már – korántsem gondol a középosztály hatalmának csorbítására. Csupán a fajtiszta parasztság kivételes egyedeinek a középosztályba emelésére. Azaz részleges faji-paraszti „őrségváltásra”. És főként nem a keresztény középosztály, hanem a zsidó nagypolgárság rovására.
antiszemita rögeszme
A „verselemzés” gondja Illyés Gyula költeményéhez kapcsolódik. A kacsalábon forgó vár. Epiko-lírai kompozíció. Svábhegyi utazás keretébe ágyazva – erősen plebejus társadalomkritikai szándékkal. Valaha igencsak szerettem, ma kevésbé. Milotay „elemzi” a verset. Tökéletes esztétikai érzéketlenséggel, tökéletes politikai indulattal. Érti a költő társadalomkritikai szándékát, nem érti e társadalomkritikai szándék irányát. Hogy csupán úri-nagypolgári rendről van szó, nem zsidó-úri-nagypolgári rendről. Vagyis hogy társadalomkritikáról van szó, nem antiszemitizmussá transzformált társadalomkritikáról. Hozzá- és beleértelmezi, ami a versből kimaradt – a legönleleplezőbb, legkezdetlegesebb módon. A versben sok a játékos-allegorikus, gúnyos-metaforikus, keserűen absztrahált elem. Többek között ettől vers. Ezeket interpretálja-konkretizálja a „verselemző” művelet. Csak három példát. A játékos allegorizálás: Svábhegy helyett „Rácdomb”, a zsidóhegy rejtjelezése. A gúnyos metaforizálás: „modern török mennyország” a modern zsidó mennyország alakváltozata. A keserű absztrakció: „Oly egyformák / voltak valahogy e sokféle orcák” a zsidó faji fiziognómia helyettesítése. Ahogy „Dúl lányai” – nyilván – Hebron lányaira utalnak. Ahogy a szivarozó kövér úr – nyilván – nem „kommunista gúnyplakátra”, azaz antikapitalista gúnyplakátra, hanem náci karikatúrára, azaz antiszemita karikatúrára emlékeztet. Nem folytatom. Nem e művelet cinikus dilettantizmusa, de gonosz rosszindulata a gond. Ami persze árulkodó jelleg is. A népi írók többszínű, antifeudális és antikapitalista társadalomkritikáját egyszínű, antiszemita „társadalomkritikává” akarja retusálni. A „verselemzésben” többről van szó, mint az irodalomtörténetben. Várkonyi könyve csak antiszociális érzékenységét, Illyés verse azonban antiszemita rögeszméjét érinti. Ott felszisszen és helyesbít. Itt átértelmez és meghamisít.
A szociográfia gondja a Huszadik Század tevékenységéhez kapcsolódik. A folyóiratban megindult falukutatáshoz. Nézem a szóban forgó írásokat. Nem a folyóiratban – az nincs meg itthon. De a belőle készült válogatásban – az megvan itthon. A szociológia első magyar műhelye. A legfontosabbakat meg is találom benne. Fényes Samu nevezetes írását: Balmazújvárosi kultúrkép. Braun Róbert egyik főművét: A falu lélektana. Balmazújváros – Fényes Samu kutatási területe – jelképpé lett. Az alföldi szegényparasztság sorsának jelképévé. Nemcsak későbben, Veres Péter okán. De korábban, a Huszadik Század köre okán is. Ők vizsgálták az ottani szegénység, Veres Péter kifejezésével „ridegparasztság” életét. Ennek egyik dokumentuma Fényes Samu cikke. Pontos adatok és számítások. A lakosság számáról, a határ birtokmegoszlásáról, a nincstelenek arányáról, a föld hozamáról, az adók súlyáról. És valami megdöbbentőről: a szegényparasztok műveltségéhségéről. A felmérés 1909-ből való. Veres Péter ekkor tizenkét éves. Aki olvasta az önéletírását, tudja, miről van szó. Csicsér – Braun Róbert kutatási területe – nem lett jelképpé. Itt vizsgálta a gazdasági helyzetet, étkezési szokásokat, öltözködési minőséget, családi életet, vallási gyakorlatot, népi művészetet. A faluba költözve, parasztházban lakva, családnál étkezve, módszeresen kérdezve, kötetlenül beszélgetve. Nagyrészt románul beszélgetve. Mert nemzetiségi többségű falu. A Maros mellett, Arad közelében. Teljes keresztmetszet a község életéről. Faluszociográfia ’13-ból. Több mint két évtizeddel megelőzve a népi falukutatók könyveit. Becsületesebb írásokat – mint Fényesét és Braunét – ritkán olvastam. Mi lehet a baj velük? Legalább két dolog. Radikálisok a Huszadik Század köréből. És a radikálisok felbujtók. Értelmiségiek az asszimilált zsidóság köréből. És a zsidók idegenek. Ebből következik minden rossz. Ha vádolnak a szegényparaszti sorsért, a magyar oligarchákat vádolják, nem a zsidó nagybérlőket. Ha bemutatják a nincstelenek életét, látványos cirkuszi mutatványként teszik, nem elemien őszinte együttérzésből. Vagyis fel kell ugyan tárni a paraszti létformát. Ám ha sötét a kép, rossz. És ha zsidók teszik, még rosszabb.
Az agrárkérdés gondja Kovács Imre könyvéhez kapcsolódik. A paraszti életforma csődje. Kétszeres feddésben részesül. Először az előszóként közölt önéletrajzi vázlatért. Másodszor a magyar agrárpolitikáról írott dolgozatért. Az önéletrajzi vázlatban lázító úrgyűlölet, az agrárpolitikai értekezésben kommunisztikus nosztalgia. Érdemes elolvasni mindkettőt. Az első, lehet, indulatos. A második, lehet, megalapozatlan. Ám az elsőben erős szenvedélyes-lírai átéltség. A másodikban személyesen felelős töprengés. Az önéletrajzi vázlat – „olvasatomban” – megrendítő írás. Az uradalmi kulcsár apát veszített fia átkerül a viszonylagos jólétből-védettségből a teljes nincstelenségbe-védtelenségbe. Árvaházak kiszolgáltatottja, gimnáziumok szegénydiákja. Tehetséges, de mellőzött. Nagyratörő, de elnyomott. Valóban keserű, valóban lázadó. Ki tehet róla? Ő vagy a világ? Az agrárpolitikai értekezés – „olvasatomban” – becsületes írás. Egy lehetséges mezőgazdasági középüzemről. Amelynek belső magjában a termények egyéni-kisüzemi és kézműves jellegű feldolgozás, külső övezetében a termékeny, közös-nagyüzemi és gépesített jellegű termesztése folyik. Valami érdekes átmenet az egyéni és közös, tradicionális és modern mezőgazdálkodás között. Ezért kapja a feddést. Mármint a közös jelleg miatt. Itt látja bírája a kommunisztikus-szovjetizált gazdálkodás veszélyét felrémleni. Nehéz e században független magyar demokrata értelmiséginek lenni. Egyszerre oktatja ki – rója meg – ’43-ban a náci Milotay István és a bolsevik Révai József. Az első, mert – bizonytalanul ugyan, de – utal a szovjet mezőgazdasági modellre. A második, mert nem elég határozottan támaszkodik a szovjet mezőgazdasági modellre.
Eddig a vita néhány részlete. Sejteti, hogy a középosztály védelme, az antiszemitizmus rögeszméje, a radikalizmus gyűlölete, a forradalmiság elítélése ezúttal is a középpontban. Veres Péter egyszerre vitatkozik – Milotayval és Révaival. A népi írói tábort ért bírálattal – „jobbról” és „balról”. Igaza van. Mindkettő ’43-ban jelenik meg. Mindkettő sok szempontból igaztalan. Mindkettő politikailag mélyen célzatos.
A politikai célzat – mindkét vitairatban – könnyen értelmezhető. Kettős célzatról van szó. Először a népi írói tábor bizonyos nézeteinek megváltoztatásáról. Másodszor a népi írói tábor egyértelmű politikai megnyeréséről. Tehát bíráló hangok, de bíráló szirénhangok „jobbról” és „balról” is. Az első esetben érzelmileg színezetten, szentimentális felhanggal. A második esetben elméletileg színezetten, doktrinér alaphanggal. De miért a csábító szirénének – mindkét irányból? A válasz viszonylag könnyű. Irodalmi-politikai segédcsapat kell, irodalmi-politikai „útitársakkal”. A náci paradicsomba, a bolsevik megváltásba is. Méghozzá nemzeti szempontból hiteles „útitársak” kellenek. Márpedig a népi írói tábor tagjainak a származása makulátlan. Azaz, „jobbfelé” garantálhatja a népileg megbízható alapot. Sejtetheti: a nácizmus magyar faji, a bolsevizmus magyar nemzeti alapon áll.
A két vitairat egyszerre jelenik meg. De nem egyszerre íródik. Milotayé ’43-ban. Révaié ’38–39-ben. Az elsőn a sztálingrádi német vereség, a másodikon a prágai náci megszállás árnya. A szélsőjobb vitairat Pesten születik. Amikor Sztálingrádban a németek leteszik a fegyvert. A szélsőbal vitairat Prágában fejeztetik be. Amikor a városban megjelennek a náci tankok. Sztálingrádtól, ’43 elejétől még két év a németek veresége. Prágától, ’39 elejétől még hat év a szovjetek győzelme. Ez meglátszik a két koncepción. De Milotay hisz a közeli német győzelemben. És Révai hisz a távoli szovjet győzelemben. Ez is meglátszik a két koncepción. A közeli győzelem hite nem enged alternatívát – egyetlen lehetőséget vázol. A távoli győzelem hite enged alternatívát – két lehetőséggel számol. De hogy is kell ezt mondani? Nem stratégiai, azaz végleges-távoli, hanem taktikai, azaz ideiglenes-közeli szinten. Mert stratégiailag-távlatilag minden alternatívátlanul egyértelmű. Az első távlata a „paraszti rend” létállapota a náci típusú rendi társadalomban. A második távlata a kolhozparasztság létállapota a bolsevik típusú szocialista társadalomban. Ehhez kellenek a népi tábor írói, a fajilag tiszta, népileg megbízható „útitársak”.
Milotay sorozata az egyszerűbb képlet. A „paraszti rend” az alternatíva nélküli távoli cél. A közeli német győzelem hite miatt alternatíva szükségtelen. Igaz, a távoli célról egy könyvismertetés formájában beszél. De érezni, itt dobban a szíve igazán nagyot. Oda is teszi a sorozat végére. Egyértelműen utolsó következtetésként. A parasztság minden rétegének legjobbjaiból alakul. Napszámosokból, cselédekből, kis- és középbirtokosokból. És persze gazdag parasztokból is. Kiválasztás alapján. Helyenként „tenyésztésről” is szó esik. Földhöz juttatással, biztosított birtokkal, minőségi gazdálkodással. Zöldség- és gyümölcstermeléssel, kisállattenyésztéssel. Nem közösségi, legalábbis egymáshoz közeli falugazdaságban. Inkább egyéni, egymástól távoli tanyagazdaságban. Ideális paraszti családdal. Mintagazda apákkal, háziasszony anyákkal, leventefiú utódokkal. Az apák a „törzsegyedek” vagy „törzsfők”. Köréjük szerveződik a törzs vagy család. Ezekből épül a „paraszti rend”. Felfelé, a majdnem érintetlen nagybirtoktól, oldalra, a teljesen idegen munkásságtól jól elhatároltan.
Úrgyűlölet helyett zsidógyűlölet.
Innen, a „paraszti rend”-től válik – visszafelé – minden világossá. Hogy nem szükségeltetik a parasztság polgárosodása. Mint Erdei Ferenc és Németh László gondolta. Mert a polgárosodás megbontaná a „paraszti rendet”. Meg veszélyeztetné a régi középosztály egységét és hatalmát is. Hogy nem szükségeltetik a gazdasági kollektivizálás. Mint Veres Péter és Kovács Imre gondolta. Mert a kollektivizálás ugyancsak megbontaná a „paraszti rendet”. Meg felrémlene benne a szovjet típusú mezőgazdálkodás végső veszedelme. És különben is: a paraszti polgárosodás liberális-radikális gondolat; a gazdasági kollektivizálás szocialista-bolsevik gondolat. Továbbá világossá válik, hogy szó sincsen a régi középosztály lecseréléséről. Még erőteljes felfrissítéséről sem. Mármint a fajtiszta parasztsággal vagy parasztságból való lecseréléséről és felfrissítéséről. Hanem egyedi-esetleges „őrségváltásról”. A „paraszti rend” egyes, kiválasztott-(kitenyésztett?) egyedeinek-(törzsegyedeinek?) esetleges középosztályba jutásáról. Ezért a tájhoz-földhöz való hűség paraszti öntudatára szükség van. Amiről szó esik Erdélyi Józsefnél, Sinka Istvánnál és Veres Péternél is. Ezért az úrgyűlölet Dózsa György-ös–Táncsics Mihály-os indulatára szükség nincs. Amiről szó esik Illyés Gyulánál, Kovács Imrénél és Veres Péternél is. Persze nem a gyűlöletmentesség, netán a szeretet keresztényi elve hirdettetik. Hanem másfajta gyűlölet. Úrgyűlölet helyett zsidógyűlölet. Mert nem a magyar nagybirtokos, hanem a zsidó nagybérlő a gondok forrása. A falukutató szociográfiák éppen ezért hiányosak vagy félrevezetők is. Mert a zsidókérdés középpontba állítása nélkül igazságaik jobb esetben féligazságok, rosszabb esetben féligaztalanságok.
Révai könyve a bonyolultabb képlet. A kolhozparasztság a nem alternatíva nélküli távoli cél. A távoli szovjet győzelem hite miatt alternatíva szükséges. Nácizmus már van, háború még nincs. De Közép-Európára ráborul nyugat felől a német, kelet felől a szovjet hatalmi ambíciók árnyéka. Révai az utóbbi reményében fogalmaz. De még nincs, nem is lehet tisztában a szovjet hatalmi ambíciók megvalósulásának mértékével. Ezért dolgoz ki egy alternatívát. Ismerős, a közelmúltból ismerős terminológiával egy „minimális” és egy „maximális” programot.
A „minimális” program német vereség és erős szovjet befolyás, de nem abszolút szovjet hatalom esetére készül. Speciális harmadik út a kapitalista nyugat és a szocialista kelet között. Közép-Európában parasztdemokráciák félfüggetlen övezete. Közöttük Magyarország. Végrehajtott egy határozott, a nagybirtok hatalmát erősen megrendítő agrárreformot. Létrehozta a különböző nagyságú, független parasztbirtokokat. A parasztdemokrácia hatalma a paraszti birtokok és paraszti rétegek között nem tesz különbséget. Nincs kulákkérdés. A választóvonal nem a szegény és a gazdag paraszt, hanem a paraszti birtok és a földesúri birtok között húzódik. Az előtérbe kerülő modell az Erdei Ferenctől és Németh Lászlótól hirdetett paraszti polgárosodás. Persze a „minimális” program ideiglenes. Mert a valódi-távlati cél a kolhozparasztság létállapota. A „maximális” program német vereség és abszolút szovjet hatalom, nem erős szovjet befolyás esetére készül. Nincs speciális harmadik út a kapitalista nyugat és szocialista kelet között. Közép-Európában csatlósállamok egészen függő övezete. Közöttük Magyarország. Végrehajtott egy határozott, a nagybirtok hatalmát teljesen megtörő agrárforradalmat. Létrehozta a különböző nagyságú, félfüggetlen parasztbirtokokat. A csatlósállam hatalma a paraszti birtokok és paraszti rétegek között különbséget tesz. Van kulákkérdés. A választóvonal nem a paraszti birtok és a földesúri birtok, hanem a szegény és a gazdag paraszt között húzódik. Az előtérbe kerülő modell a Veres Pétertől és Kovács Imrétől nem hirdetett, de elmélkedés tárgyává tett paraszti kollektivizálás. Persze a „maximális” program végleges. Mert a valódi-távlati cél a kolhozparasztság létállapota.
népi hazafiság
A „maximális” célhoz – természetesen – néhány dolog még szükségeltetik. A kis- és középbirtokos parasztságban erősítendő a gazdagparasztság (kulákság) elleni indulat. És „erősítendő” a kollektív gazdálkodásra irányuló szándék. Ugyanígy a népi írói tábor tagjaiban is. Alaposabb marxista ismeretek kellenek. Veres Péter és Kovács Imre kollektivizálási törekvése az igazitól messze. Meg a nacionalizmussal is érintkező népi hazafiságuk átalakítandó az internacionalizmussal is érintkező szocialista hazafisággá.
Nos, ennyit most a rögeszmék rabságáról. A szélsőjobb szellemi forrásvidékéről és torkolatvidékéről is. És a szélsőbal? Az csak kontraszt vagy analógia lehetett. Majd máskor. Ilyen időjárási frontokkor ne tovább. Így is belefájdult a tarkóm az egészbe. A Tíz esztendő visszamegy az Akadémiai Könyvtárba. A függetlenség árnyékában meg Az ismeretlen Magyarország visszamegy a másik szobába. A könyvespolc tetejére. Föléjük keresztbe a Népi válság népi Magyarország fotókópiái. Hála A. Jancsinak, J. Károlynak. Csak egy új nagyboríték kellene. A mostani elrongyolódott a ki-be rángatástól. Még átnézem a képernyőn a szöveget. Aztán kinyomtatom. Könnyebb lett a lelkem? Nem tudom!