OLVASÓNAPLÓ AZ EZREDVÉGEN

„Talán közvetlenül a második világháború előtt állunk. Anélkül, hogy ismernénk az erők megoszlását és előre látnánk a katonai, gazdasági, forradalmi eszközöket és célokat. Minden elgondolható esemény tekintetében ’formában’ kell lennünk. Németország nem sziget. Ha a világhoz fűződő viszonyunkat nem a legfontosabb problémánkként értelmezzük, a sors – és micsoda sors! – könyörtelenül átgázol rajtunk. Németország most a világ legdöntőbb országa, nemcsak a helyzete miatt, Ázsia határán, amely ma világpolitikailag a legfontosabb földrész, hanem azért is, mert a németek még elég fiatalok ahhoz, hogy a világtörténelmi problémákat magukban átéljék, kialakítsák, eldöntsék, míg a többi nép oly öreggé és merevvé lett, hogy puszta védekezésnél többre nem képes” (Oswald Spengler: Jahre der Entscheidung – 1933.).

„Itt és ott is hallom, hogy Spenglernek a harmincas évek elejéről származó kifejezését felelevenítve, a döntő évek teóriáját vagy hipotézisét fogalmazzák meg. A közelgő nyolcvanas és kilencvenes évek állítólag ’döntőek’ lesznek… Az 1984-es év táján a Szovjetunió elérkezik hatalma csúcspontjára, de megmaradni rajta nem tud. Vagy azért, mert képtelen védelmi költségvetésének növekedési ütemét biztosítani, vagy azért, mert a Nyugat lassan behozza lemaradását… Papíron a nyolcvanas évek a Szovjetunió számára kedvezőnek látszanak, de nem annyira, hogy a kalandorokat felbátorítsák… A két tábor közötti történelmi küzdelem kimenetele azonban dönteni fog az emberiség sorsa fölött… A háború valószínűtlen, a béke lehetetlen” (Raymond Aron: Les dernières années du siècle – 1984.).

rettegett harmadik világháború

Német jóslat a döntés megérkezett éveiről és a háborúról ’32–33-ban. Hat év múlva kitör a háború, a legnagyobb, ami valaha volt. Francia „jóslat” a döntés elmaradt éveiről és a háborúról ’83–84-ben. Tizennégy év múlva nem tör ki a háború, a legeslegnagyobb, ami valaha lehetett volna. Az első, a német jós érezte a kataklizma előszelét, és hősi pózt öltött. Érezte, de egy kicsit csinálta is az előszelet. A második, a francia „jós” mérlegelte a kataklizma lehetőségét, és elmélkedő magatartást öltött. Mérlegelte, de egy kicsit hárította is a lehetőséget. Előttem a két jóslat. Áron könyvére bukkanok. Ő hivatkozik Spengler könyvére. Kihozom a könyvtárból. Két jóslat a világ sorsáról. Közöttük éppen fél évszázad. Az egyik a fenyegető második világháború árnyékában. A másik a rettegett harmadik világháború árnyékában. Olvasom a könyveket-jóslatokat. Elmélkedem rajtuk. Hősi pózra nem hajlom, nem is kedvelem. Láttam már éppen eleget. Elmélkedő magatartásra hajlok, igencsak kedvelem. Nem láttam még eleget. Visszaszámolok? Azt hiszem, inkább előre. Nem azt kutatom, mi lesz addig. Mármint az ezredfordulóig. Inkább az érdekelne, mi lesz utána. Mármint az ezredforduló után. Addig – valószínűleg – nem sok minden történik. Utána – biztosan – sok minden történik. Inkább félelmekről lehet szó, mint reményekről. Közéleti, nem magánéleti félelmekről. Esszét, közéleti műfajt írok, nem konfessziót, magánéleti műfajt. Több mint hatvan évvel az első jóslat után; éppen tizennégy évvel a második jóslat után. Az első jóslat után nem sokkal világtörténelmi fordulat. Erről szólt a jóslat – csak az előjelek lettek fordítottak. A második jóslat után nem sokkal ismét világtörténelmi fordulat. Erről nem szólt a jóslat – mégis, nem várt módon, bekövetkezett. Ezért nehéz a kutatás, eleven a félelem.

Persze – mindkét könyvben-jóslatban – az előtérben, a leglátványosabban a háború. Ami akkor, hat évvel az első jóslat után, fél évszázaddal a második jóslat előtt lett. Ami most, másfél évtizeddel a második jóslat után, három évvel az ezredforduló előtt nem lett. Spengler biztosnak mondta – bekövetkezett. Aron valószínűtlennek mondta – elmaradt. Az előtérben állva, a leglátványosabb a háború. De talán nem ez a leglényegesebb. Vagy legalábbis nem ez az egyetlen lényeges. Hanem amiről a könyvcímek is szólnak. A „döntés” évei. (Keserű, kelet-közép-európai öngúnnyal lehetnének a „fordulat” évei is.) Nos, ezek pedig bekövetkeztek – akkor és most is. A ködös tekintetű német látta, a világos tekintetű francia nem. A ködös tekintet megjósolta a fordulatot. Bekövetkezett, de pontosan az ellenkezője, mint amiről a jóslat szólt. Eszménye, a harcias porosz Németország nem diadalmaskodott, hanem összeomlott. A világos tekintet nem jósolta a fordulatot. Bekövetkezett, és pontosan az, amit nem várt, de remélt. Ellenfele, a militarista-totalitárius Szovjetunió nem diadalmaskodott, hanem összeomlott. Az első iszonyú, háborús világégésben, a második megrázó, nem háborús földrengésben. Vagyis: beteljesedő első jóslat, ellenkező előjellel, a visszáján; be nem teljesedő második jóslat, azonos előjellel, a színén. Érdemes őket végiggondolni. Nem a prófécia, csak a meditáció szintjén. Ezért e lassan-lassan ősz végi, e lassan-lassan ezredvégi elmélkedő-merengő olvasgatás. Van benne valami nemcsak szomorú, hanem kísérteties is. Ahogy fél évszázados távlatból, minden különbség ellenére, bekövetkezett kataklizma előtt, bekövetkezett kataklizma után és bekövetkezhető kataklizma előtt egymásnak mégiscsak felelnek.

Két különböző, majdhogynem ellenkező műfajról van szó – és mindenről, ami ebből következik. A döntés évei röpirat. Prófécia. Ilyen, kifejezetten nemzeti-váteszi a szerzői magatartás is. Prófécia a modern „fausti” kultúra sorsáról. És főleg Németország hivatásáról. Ami konzervatív-porosz, félrasszista alapon a „fausti” kultúrát még megőrizheti. A század utolsó évei értekezéssor. Teória. Ilyen, kifejezetten hagyományos-filozofikus a szerzői magatartás is. Teória a modern államközi viszonyok alakulásáról. És főleg Európa sorsáról. Ami liberális-demokratikus, egészen antirasszista alapon, egykori szerepét még megmentheti. A két műfaj különbsége két hangvétel különbsége is. A prófécia hangja emelkedett-ünnepélyes. Szónoki. Megvan benne a szómágia lehetősége. Retorikusan és stilárisan is hatni akar. Egyszer kell elkapni a pátosz minőségét. És akkor – mert ismétli magát – könnyen olvasható. De ez is illik a próféciához. A teória hangja visszafogottan hétköznapi. Elmélkedő. Megvan benne a gondolati befolyás lehetősége. Csak elméletileg és érvelően akar hatni. Nem elég egyszer elkapni az érvelés mikéntjét. Mindig változik – mert nem ismétli magát – nehezen olvasható. De ez is illik a teóriához. Spengler könyve egyetlen gondolatmenet, Aroné több elemzés. Az egyetlen gondolatmenet mögött zajos hatású, félamatőr filozófus. A több elemzés mögött csendes hatású, egészprofi politológus. Utolsó mű mindkettő. A német félamatőr a befejezett könyv után három évvel halott. A francia egészprofi a befejezetlen könyv után három hónappal halott. A közeli halál árnyéka ott van a szövegeken. Ez az érzelmi hatást – természetesen – megemelheti. A gondolati hatást – természetesen – nem. Az érzelmi hatásba a keletkezés körülményei is belejátszanak.

félig tagadja

A keletkezés körülményei pedig furcsák, szinte megrendítőek. Az első a nácizmus hatalomra jutásának évében jelenik meg. ’33-ban. Júniusban íródik az utószószerű előszó. Januárban, a „machtergreifung”-kor száz oldal már ki is nyomtattatott. Szól is a kötet a nagy változásról. Félig elfogadja, félig tagadja a történteket. A második a bolsevizmus összeomlása előtt hat évvel születik. ’83-ban. Kora ősszel íródik az utószószerű előszó. A szerző halálakor, októberben a kézirat – részletekben – már készen. Szól is a szöveg a lehetséges változásról. Félig sürgeti, félig féli az eljövendőket.

Mindketten régi munkájukhoz, közismert főművükhöz kapcsolódnak. A kései aktualitás lehetőségét vizsgálva. Ez teszi mindkét munkát, a próféciát és teóriát is, halál előtti, történelemmel szembenéző, végső számvetéssé.

Spengler tizenegy éve befejezett nagy, egész Európában ható művét, A Napnyugat alkonyát folytatja. Utolsó tételét vizsgálja újra, nagyítja. A mai hanyatló civilizációvá merevedett tegnapi életteli kultúra közeledik végső stádiuma, a nagy, szervetlen birodalmak, a cézárizmus kora felé. De – talán – a harcias porosz szellemből újjászülető Németország megfordíthatja, legalábbis megnemesítheti a folyamatot. Visszateremtheti a kultúrát egy nem szervetlen, hanem szerves birodalomban, a cézárista Németországban. Innen a gondolatmenetek a fehér – európai-munkásmozgalmi – és színes – ázsiai-faji – világforradalomról. A lefelé nivelláló demokratizálás-bolsevizálás és felfelé kényszerítő elitizálás-arisztokratizálás ellentétéről. Meg persze a háborúról mint a végleges döntés és a belőle való újjászületés nagy, jóformán egyetlen lehetőségéről.

Aron huszonegy éve befejezett, az egész világon ható nagy művét, a Béke és háború a nemzetek közöttet folytatja. Legfőbb tételét vizsgálja újra, nagyítja. A híres, aforizmává vált gondolatot: a háború valószínűtlen, a béke lehetetlen. Nem egyszerűen újra vizsgálja, hanem bonyolultan új körülmények között vizsgálja. Mi a realitása huszonegy évvel a hajdani főmű után, tizenhét évvel a majdani ezredforduló előtt. Amikor is – sokszorosan Spenglerre hivatkozva – kimondja: akkor, ’33-ban lehetett a döntés éveiről beszélni. Most, ’83-ban nem lehet. Innen a gondolatmenetek a nemzetközi társadalomról, az államokról a nemzetközi gazdaságban, az elrettentés politikájáról, a fegyverkezés ellenőrzéséről, a szovjethatalom lényegéről, a geopolitikai világtérképről – és persze szüntelenül a döntés éveiről. Azok létéről vagy nemlétéről. Van az egész hihetetlenül racionális gondolatmenetben valami hihetetlenül irracionális végeredmény. Mert a szöveg elképesztő világpolitikai tájékozottságot mutat és metsző logikai elemzőkészséget. És emellett sem tud vagy sejt, éppen a világpolitikában, semmit sem előre. Nemcsak több évtizedes távlatokban, hanem öt-hat éves távlatokban sem.

Ne feledjük: ’83 az értekezések születése, ’84 a kötet megjelenése. Azaz a jóslat hat évvel ’89 megrázó, nem háborús földrengése előtt születik, és öt évvel előtte közöltetik. És benne a szerző – elképesztő világpolitikai tájékozottságával és metsző logikai elemzőkészségével együtt – a Szovjetunió közeli összeomlásának feltételezését rögeszmének, a Szovjetunió csapatainak közeli visszavonását lehetetlenségnek, a Szovjetunió tartós stratégiai fölényét ténynek, a Szovjetunió világhatalmi pozícióját sokáig megrendíthetetlennek, a Szovjetunió befolyási övezetének növekedését feltartóztathatatlannak minősítette. Ugyanígy tartósnak vélte Közép-Európa politikai alávetettségét, Németország politikai jelentéktelenségét. Legfeljebb egy dolognak adott esélyt. Hogy a fegyverkezési versenyben – hosszú távon – az erőegyensúly kivívható, netán a nyugati fölény megvalósítható.

félig beteljesedett

Elkerülhetetlen a kérdés: mi lett a jóslatokból. A több mint hatvan évesekből, meg a tizennégy évesekből is. A választ mindenki tudja. Mégis érdemes összefoglalni. Döntés évei – mindkét jóslat után – lettek. Csak másként. Először nem úgy, ahogy Spengler remélte. Másodszor úgy, ahogy Aron nem remélte. Spengler jóslata, a döntés éveiről és a háborúról, beteljesedett. „Csak” az eredmény lett teljesen ellentétes. Németország nem meghatározó győzelmet aratott, hanem meghatározó vereséget szenvedett. A porosz szellem nem lett uralkodó a győztes Németországban. Poroszország fogalma is megszűnt a vesztes Németországban. Erős Németország újra van. De nagyon messze esik Spengler álmától. Aron jóslata a döntés éveiről és a háborúról félig nem teljesedett be, félig beteljesedett. Döntés évei lettek, háború nem lett. De így is minden másként lett, mint jósolta. A Szovjetunió összeomlása, csapatainak visszavonása bekövetkezett. Stratégiai fölénye, világhatalmi pozíciója megszűnt, befolyási övezete összezsugorodott. Közép-Európa szabaddá, Németország nagyhatalommá lett. A fegyverkezési versenyben pedig – ha van – végleges a nyugati fölény.

Mi a tanulság? Hogy Spengler zavaros fejű próféta, Aron hamis ítéletű teoretikus? Nem valószínű. Az első tanulsággal még csak-csak kiegyeznék. A másodikkal semmiképp. Inkább valami olyasmi lehet a tanulság, hogy a világpolitika vagy világhistória folyamatai nagyrészt kiszámíthatatlanok. Legalábbis a világpolitika és világhistória folyamatainak kiszámíthatóságába vetett laposan szcientista hitet felváltotta e folyamatok kiszámíthatatlanságának laposan szkeptikus hitetlensége. De most „ez van”. Nem „kell szeretni”. De mégis így van, és – bevallom – jobban is szeretem. Mert a lapos szcientista hitből lehet akár gyilkos fanatizmus is. A lapos szkeptikus hitetlenségből nem. És a gyilkos fanatizmusnál rosszabbat egyszerűen és egyáltalán nem ismerek. Meg fakad az egészből valami megnyugvás is. Hogy nem kell jósolgatnom. Számolgathatok oda-előre vagy vissza-hátra. De ha lángoló próféciák és józan teóriák ekkorát tévedtek, magam meg se próbálhatom. Nem is teszem. Legfeljebb megfogalmazhatok néhány szorító aggodalmat, néhány jámbor óhajt. Ezt is teszem. De aggodalom és óhaj teljesen személyes. Csak így fogalmazhatom. Nem figyelve se szellemi divatra, se elméleti jólneveltségre.

Első szorító aggodalmam és jámbor óhajom Európával kapcsolatos. Aggódom, hogy elveszíti, még szellemi-erkölcsi szinten is, a világon a vezető szerepet. Óhajtom, hogy megőrizze, legalább szellemi-erkölcsi szinten, a világon a vezető szerepet. Talán bizonyos történelmi analógiák a pontosabb megjelölésben segítenek. Valahogy úgy, mint a görög kultúra a római világban. Irodalomban, bölcseletben, nevelésben. Vagyis a lényegtelenség különböző szintjein elhelyezkedő, fölöslegessé vált dolgokban. Ahogy Szerb Antal írta valaha. Athén csendes egyetemi várossá lett, de csendes egyetemi városként megmaradt a cézárok korában is. (Persze, mondjuk, nem Oswald Spengler porosz cézárjairól volt szó, hanem mondjuk, Marcus Aurelius latin cézárról.) Ma ezt, még a szellemi-erkölcsi vezető szerepet is, legalább két veszély fenyegeti.

Az egyik a mai Amerika felől jön. Amerika Európából lett, de nem Európa lett. Gazdasági, politikai, katonai szuperhatalom. Ám – nagyrészt agyelszívásból – kulturális-tudományos szuperhatalom is. Szűk, magas, elitkultúrával. Széles, alacsony tömegkultúrával. Az előbbit félig-meddig őrzi, lassan-megfontoltan adagolja. Az utóbbit teljesen egészen adja, széltében-hosszában árasztja. Nem szívesen vagyok olcsó és elcsépelt. De a tények olcsók és elcsépeltek. Széltében-hosszában árasztja akciófilmben, gyorsétteremben, üdítőitalban. Vitte Európából a szűk, magas elitkultúrát. Hozza Európába a széles, alacsony tömegkultúrát. A legalpáribb nem szellemi, de ösztön színvonalra figyelve. Szexualitásban és brutalitásban is. Szabadosság és erőszak egymást fölerősítő, primitív kultuszában. Mindennek két kiindulópontja is van: Távol-Nyugat és Távol-Kelet. Az Egyesült Államok és a kistigrisek. Ide húzódtak vissza a politikai-kulturális döntés-centrumok. Harapófogóba szorítva a tekintélyét vesztő öreg kontinenst.

ökonómiai és kriminológiai hordalék

A második a tegnapi Szovjetunió felől jön. Két világcentrum és két szuperhatalom nincs. De az összeomlott egyik helyén óriási bombatölcsér és veszedelmes légüres tér. Megingathatja vagy beszívhatja a fél világot. Elsősorban Európát és azon belül is Közép-Európát. Ha meginog, vele inog az egész földrész. Megsok-szorozva-felnagyítva az elementáris tektonikus mozgásokat. Ám a megingásig is elárasztja a kontinenst. Egy összeomlott kísérlet-világbirodalom amorális ökonómiai és kriminológiai hordalékával.

Az európai egység segíthet. Az egységben megőrzött sokféleséggel. Nem is gazdasági-politikai, inkább szellemi-etikai segítésről lenne szó. Új európai elitről vagy elit-Európáról. Amely tradicionális másféleségére bátran támaszkodik. Félve vallom be: angolszász—amerikai orientációval szemben latin—germán tradícióra gondolok.

Második szorító aggodalmam és jámbor óhajom Közép-Európával kapcsolatos. Aggódom, hogy örökre elveszett. Óhajtom, hogy rövidesen újjászülessen. Nem is aggodalom, mert elvesztése tagadhatatlan tény. Nem is óhaj, mert újjászületése legfeljebb remény. Szeretem, hogy hajdan, valamilyen formában, volt. Szeretném, ha majdan, valamilyen formában lenne. Az a bizonyos középső, Európa történelmi régiói között. A fejlett Nyugattól keletre. A fejletlen Kelettől nyugatra. Visszamaradottabban az elsőnél; előrehaladottabban a másodiknál. A nyugatinál kisebb és szűkebb polgári réteggel. A keletinél jobb, mert mozgékonyabb nemesi réteggel. Átmenetként Nyugat-Európa társadalmasított állama és Kelet-Európa államosított társadalma között. Állandó felzárkózási vággyal – Nyugat felé. Állandó bekebelezési veszéllyel – Kelet felől. Az előbbi nem egy évtizedes lehetőségével. Az utóbi négy évtizedes valóságával.

Nos, Monarchia-nosztalgiám nincs. De mégiscsak volt a Monarchia. Ma már pontosan tudjuk: nem volt kísértetbirodalom, nem volt a népek börtöne. Közép-európai birodalom volt. Elmaradottabb, mint Anglia és Franciaország. Haladottabb, mint a Balkán és Oroszország. Soknyelvű birodalom a Vaskaputól a Boden-tóig. Soknyelvű, de egynyelvű is. Őrizve a soknyelvűséget a romántól a szlovénig. Megvalósítva az egynyelvűséget a német közvetítő szerepében. A közvetítő szerepben, amit az orosz nyelv itt, Kelet-Közép-Európában sohasem tudott. Amit az angol nyelv ott, a fél földgolyón csak uniformizálva tud. Soknyelvű-egynyelvű birodalom három fővárossal. A centrális Béccsel, a dinamikus Pesttel, a tradicionális Prágával. És mindhárom fővárosban a századforduló kirobbanó „kultúrforradalmával”. Szecesszióval, avantgárddal, pszichoanalízissel – és sok minden egyébbel is. Az első világháború után Közép-Európa erőszakkal feldaraboltatott. A második világháború után Közép-Európa művileg elvetéltetett. Aron szerint nem is lesz soha: ha kivonulna a szovjet hadsereg – nem lenne egység. Különálló kisállamok régiója lenne. Kivonult a szovjet hadsereg – nem lett egység. Különálló kisállamok régiója lett. Hozzátehető: nemcsak különálló, de vetélkedő, sőt olykor acsarkodó kisállamok régiója lett. Pedig jó lenne visszateremteni. Azt a hajszálereken keresztül táplálkozó szellemi-műveltségbeli félegységet, amit érezni nagyban a Burg, a Vár és a Hradzsin, kicsiben Schönbrunn, Eszterháza és Pozsony között.

Harmadik szorító aggodalmam és jámbor óhajom Magyarországgal kapcsolatos. Aggódom, hogy elveszíti, óhajtom, hogy megtalálja önmagát. Az átalakuló Európában és forrongó Közép-Európában. És saját külön, jól megkülönböztethető hagyományaival és színeivel lépjen be a remélt egységbe. Ez ebben az európai és közép-európai összefüggésben két létkérdést is jelenthet.

Végre valós ön- és helyzetértelmezést. Elfogadva a politikai, nem elfogadva a szellemi határokat. Kiépítve a határon inneni és túli magyarság szellemi-erkölcsi egységét. Azaz őrizzen meg „egy nemzetet az emberiségnek”. Talán ilyesmi értendő vagy érthető a határok spiritualizálásán. Ám nyilván csak akkor lehet, ha az anyaország példává lesz. Mondjuk, polgári progresszióban, nem feudális regresszióban. Megvalósított demokráciában, nem visszaálmodott antidemokráciában. Humanista toleranciában, nem rasszista intoleranciában. Közéleti etikában, nem magánéleti etikátlanságban. És a szempontok még – hosszasan – sorolhatók.

mi nyerhetünk a legtöbbet

Makacs küzdelmet a közép-európai közeledésért. Mert csak abban építheti ki a határon inneni és túli magyarság szellemi-erkölcsi egységét. A makacs küzdelem alapja a história és kultúra közös struktúrájának, a szellemi-erkölcsi „tejtestvériségnek” a gondolata lehet. Régi-új gondolatok a régi-új indulatokkal szemben. Klánszenvedélyek helyett kollektív mérlegelés. Rasszdühök helyett reális megegyezés. Érdemes belegondolni. Köröskörül a magyar a legnagyobb kisebbség. A közeledésben mi nyerhetünk a legtöbbet. A távolodáson mi veszthetünk a legtöbbet. Így lehet? Magyarország Európa része, ha az megőrzi magát, Közép-Európa része, ha az megteremti magát.

Eddig az olvasónapló az ezredvégen. Lapozom Spenglert és Aront.

Spengler jóslatát a német cézárizmus diadaláról – biztosan – elkerültük.

„Itt már az élet elementáris erői lépnek harcba, ami mindenért vagy semmiért folyik. A cézárizmus előzetes formái rövidesen határozottabbak, tudatosabbak, leplezetlenebbek lesznek. Az átmeneti parlamentáris állapot álarcai egészén lehullanak… Az évtized fasiszta konstrukciói új, előre nem látható formát öltenek, és a nacionalizmus mai minőségei is eltűnnek. Egyedüli formateremtő hatalom – mindenütt, nemcsak Németországban – a harcias ’porosz’ szellem marad… Caesar légiói újra felébrednek. Itt, talán már ebben az évszázadban a végső döntések emberükre várnak… Akinek a kardja itt elnyeri a győzelmet, az lesz a világ ura. Itt vannak a hatalmas játék kockái. Ki meri elvetni őket?”

Aron reményét a szovjet hatalom meggyengüléséről – vélhetően – túlteljesítettük:

„Amerikai szerzők gyakran kifejtették: egy célszerű stratégiában addig kellene erőltetni a fegyverkezési versenyt, ameddig a Szovjetunió vagy nem bírná már az ütemet tartani, vagy a csődöt kockáztatná. Ez a makrogazdasági végkövetkeztetés egyszerű és meggyőzőnek látszik. Ha az Egyesült Államok bruttó társadalmi összterméke a szovjet bruttó társadalmi össztermék kétszerese, a Szovjetuniónak bruttó társadalmi összterméke megduplázott százalékát kell felhasználnia, hogy ugyanannyit adjon ki fegyverkezésre, mint vetélytársa.”

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás

kép | Richard Mortensen művei, wikiart.org