NYILAS-HAVA A SZELLEMEK UTCÁJÁBAN
1992 nyár

Kései meditáció Füst Milán tiszteletére
„Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.
E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek … mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.”
„… Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán … De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból …
S mint gyenge kóró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik…”
Tudom, erőltetett. És biztosan közhelyes is. Hogy összehozom – címben és mottóban a két remeket. A Szellemek utcáját az „újak”, az újabb versek közül. A válogatás elejéről, ahonnan minden szál elindul. És a Nyilas-havát a „régiek”, a régibb versek közül. A válogatás közepéről, ahol minden szál összefut. De van lírai és teoretikus okom is. Lírai, hogy a legnagyobb megrendüléseimmel kezdem. Hogy meglegyen a hang, és tartson a lendület. Teoretikus, hogy összefogom a két alapmotívumot. Hogy meglegyen a szín, és érződjön az árnyalat. Amiből – variánsokat is beleértve – az életmű építkezik. A Szellemek utcája a halál rettenete, a vég kísérteties metaforája. A Nyilas-hava az elmúlás igézete, a búcsú melankolikus metaforája. Individuális félelem és kozmikus bánat. Egymásra vetítem. Talán a rettenet igézetté szelídíthető; a vég búcsúvá oldható; a félelem bánattá szellemíthető. Individuális félelem a kozmikus bánat hátterével. Esetleg enyhül az egyéni az egyetemestől. Megérezvén az egyedi sorsban az általános törvényt. Erre megy az életmű. Bölcseletben és költészetben is. Igaz, nincs benne feloldás. Csak kísérlet az elfogadásra. Egymás mellé helyezve két választ: bölcseletben az életét, költészetben a halálét.[1]
Csak szubjektiven szólhatok. Az egykori élmény okán és jogán. Tudományos előadásoknak álcázott esztétikai szeánszai elbűvölt részeseként. Kötelez szellemi diétán töltött egyetemi éveim egyetlen intellektuális tobzódása. Csak most tudom, évtizedek után, mennyit tanultam tőle. Szemléletet és magatartást. Szemléletet, amely szerint meg lehet indulni a művészeten. A katarzis minden elmélete nélkül is. Magatartást, amely szerint ítélni lehet a művészeten. A tekintély minden követése nélkül is. Szemléletét átéreztem, igyekszem megőrizni. Magatartását megértettem, igyekszem követni. Csak egyes ítéleteiben kételkedtem. Igyekszem megszabadulni. A szuverén önkény extrém szeszélyeitől. A nagy költő, a csúcson, megengedhette magának. A kutatópalánta, a kezdet kezdetén, nem. Így vagyok vele, hűtlen hűségben ma is. De a hűtlenség a gyengébb, részlegesebb. A hűség az erősebb, teljesebb.
egyazon véráram
Valamelyest az elméletet helyezem a középpontba. Költői esztétikáját és lírai bölcseletét. Ezen át érkeztem hozzá. Művészteóriája bűvfogalmai, a látomás és indulat elragadtak. Művészérzékenysége villanásai, Shakespeare-kommentárjai lebilincseltek. Innen indultam poézise felé. Különben is egyenrangúnak tartom az életmű összetevőit. Esztétikáját versköteteivel; „filozófiai ezeregyéjszakáját” drámáival; esszéit regényeivel. Egyazon véráram az egészben. Nem választható külön. Monumentális tömbökből összerakva. Mindegyikben a teljesség érzéki ereje; íze, színe, illata.
Kölcsönhatás is van – művészet és elmélet között. Elmélete úgy költői, ahogy költészete tudatos. Költészete gyakorlatából csinál elméletet, azaz ars poeticát. Elméletileg megalapozottan csinál költészetet, azaz poéta doctus. Megvalósítván tudatosság és spontaneitás egyszeri egységét. Spontán-érzékien teoretikus-tudatos. Teoretikus-tudatosan spontán-érzéki. Formálni, kezelni tudja spontán érzékiségét. Naplója tanúsítja, ez óriási, fél életen át írott, gyötrően befelé forduló, magamutatón kifelé tekintő, líraian elemző vallomás. És élete tanúsítja, ez szakadatlan, szüntelenül folytatott, gyötrően önmagát kontrolláló, magamutatón eredményeit kommentáló, fájdalmasan építkező munka. Ahogy felismeri, hogy költészete elapadt. Ahogy „átdolgozza magát” prózaíróvá.
Kései meditációm eleve töredékes. A teljesség nem ambícióm. Emlékeimtől indulok. E köré kristályosítom az anyagot – ahogy diktálja memóriám logikája és a matéria természete. Adósságot törlesztek, mint annyi más esetben is. Ezúttal az egyik legnagyobbat. Egyre gyorsuló ütemben, hogy legyen még időm. Csupán ennyi: egy vízió magyarázata, egy élmény teoretizálása. Persze néhány önkényes csomópont körül. Új olvasmányokkal frissítve a régi benyomást. Nosztalgiából és teóriából összegyúrt tétova ujjgyakorlat. Többre nem vagyok hivatott.
Az élhetetlenségtől a halhatatlanságig
„Valamelyik keleti mesében szerepel egy olyan ember is, aki mindig lesütött szemmel jár… Ha ettől megkérdezi valaki, hogy például mi a véleménye az asszonyokról, esetleg így fog felelni: az asszonyok angyali lények, s valószínűleg Mohamed második mennyországából származnak, mert ott lakik a szelídség … lehet-e ebből novellát vagy verset írni? hogyne, gyönyörűt. E novellából vagy versből sokkal kevesebbet tudunk meg a nők mivolta felől, mint inkább az író csodálatos lelkét adatik tapasztalnunk. És mért csodálatos e lélek? Mert fogalma sincs a való világról: annak valamiféle furcsábbnál furcsább vetületét teszi elénk … A lesütött szeműtől a külvilágra vonatkozó jó megfigyelést tehát hiába várunk. Annál jobbak lehetnek megfigyelései a saját lelkét illetően … mindent önmagára vonatkoztat, közte és a világ közötti viszony minden nyilatkozatának lényege.”
„Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről.” Esszé 1909-ből. Teoretikus elemzés és poétikus vallomás. A teoretikus elemzés Jung tipológiáját előlegezi. Extroverzió és introverzió. Kifelé, a világra forduló, nyitott – befelé, önmagába forduló, zárt alkat. Művész esetében a legérdekesebb. A külső szemlélet lényege a megfigyelés. Eredménye tapasztalati különbségek észlelése. A belső szemlélet lényege az átélés. Eredménye lelki törvények észlelése. A külső szemlélet ábrázol. A belső szemlélet elemez. Szinte ellentétes művészi módszer és főként műalkotás. Az első művében közvetlenül, a második művében közvetetten jelenik meg művész és világ viszonya. Két paradigmatikus figura: Tolsztoj, a nagy extrovertált; Dosztojevszkij, a nagy introvertált. Az extroverzió művészetében elsősorban a világot ismerni meg. Az introverzióéban elsősorban önmagunkat. A poétikus vallomás saját sorsát előlegezi. Öntörvényűség és egyedüllét. Konok, sűrűsödő magány, magát vallató, kifejező költészet, költői elmélet. Ő a belső szemlélet embere, a lesütött szemű. Nem fogalma sincs a világról, hanem szuverén módon semmisnek tekinti. Nem nem tudja megfigyelni a tényeket, hanem mindent magára vonatkoztat.
boldogtalanságra született
Alkatának nehézségi ereje önmaga köré vonja a magány gyűrűjét. Kialakítja az örökös szegénység, lemaradás-elkésés félig igaz sorsképletét, félig önigazoló mitológiáját. Valahogy így: dermesztő nélkülözésben nő fel. Csak későn tudja meg, mások vacsoráznak is. Gyakorlati életében: lovastehetségnek bizonyul. De nincs csizmája és lábszárvédője. Sohasem lovagolhat. Hétszáz koronát kell keresnie, hogy anyjával megéljen. Mire összeszedi, meghal az anyja. Tizenhárom napos szabadjegyet kap Ausztriába. Tizenhárom napig szakad az eső. Felesége kirándulófelszerelést vesz neki. De nem kirándulhat többé – pedig jól áll neki a vadászruha. Művészéletében: ’14-ben Németországban majdnem kiadják ,,ifjúsága díszét”, a Boldogtalanokat. De a tervet elsodorja a háború. ’32-ben Berlinben be akarják mutatni,,férfikora fényességét”, a Henriket. De a megvalósítást meghiúsítja a fajgyűlölet. Tizennyolc éves kora óta írja fő művét, a Naplót. A háború végén nagyrészt elpusztul. Éveken át dolgozik módszeres esztétikáján. Az ostrom alatt egészen elég. Örökké vágyik Párizsba. Fiatalon menne, de még nem lehet. Öregen mehetne, de már nem akar. Minderre együtt mondja Karinthy: úgy tűnik, boldogtalanságra született, mindenhez bal kézzel nyúl. Eddig az élhetetlenség keserű-ironikus önelemzése. Az életmű válaszokat ad rá. A komoran játékos, frusztrációs komplexussá növesztett magánmitológia két fontos, termékeny költői válaszát. Az elvágyódás patetikus-szomorú hangjaival. A halhatatlanság stratégiájának módszeres kidolgozásával.
Az elvágyódás kivezet a konkrét térből. Költészete mesés-mitikus tájaira. Messze nagy folyókhoz. ,,Majd vigyetek a Mississippi mellé.” A Rocky Mountains „legyező formájú szírtjeihez”. Kanadába, a Nagy-Rabszolga-tóhoz, ahol „boldogabb a világ”. Az Arany Partok mentére, gondtalan csatangolásra. Kocogni Madrid felé – „arcán a lovasok könnyű bánatával”. Ügetni „kis sárga lován lassacskán” Mekka irányába. Arméniába, „lelke bölcsőjébe”, „Hol derengő fénynél halkan, halovány kísértetek járnak”, és ,,kopár vörös hegyek a tengerpartokat szegélyezik”. Vagy csak egyszerűen „el, el innen”, a „kósza szélben”, édes és végtelen tengereken. És még inkább minden cél nélkül: „Útra kelni, messzi menni, idegenbe’ megpihenni.”
Egyre határozottabban költözik. A világ valóságos, de otthontalan birodalmából a képzelet nem valóságos, de otthonos hazájába. Egyetlen vers variációi is tanúsítják. Az első háború előtt: Óda Móricz Zsigmondhoz. Így kezdődik: „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Móricz Zsigmond.” A címzett karnyújtásnyira ülő ismerős. Elevenen létező íróbarát. A két háború között: Óda egy régi művészhez. Így kezdődik: „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Marbodus.” A címzett klasszicitásba távolított ismeretlen. Hajdani, de létezettnek gondolt művészelőd. A második háború után: Óda egy elképzelt művészhez. Így kezdődik: „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, Menénusz!” A címzett fantázia szülte ős. Sosemvolt, csak álmodott költőpélda. A New York kávéházból Borzippába érkezett. Borzippa a Hábi-Szádiból, a késői „filozófiai ezeregyéjszakából” ismerős. Csillagászok és mágusok városa. Valószínű, itt született ő is, a lesütött szemű.
Erre, az élhetetlenség teremtette magánmitológia első költői következményére, az elvágyódás patetikus-szomorú hangjaira épül egy kompenzációs mechanizmus. Magatartás vagy szerep és kép önmagáról. Színe és visszája van. Színén magatartás, visszáján szerep. A színét, a magatartást maga alakítja, tükrét ő formálja. Egyre sűrűsödő önvallomásaiban. A visszáját, a szerepet Déry jellemzi, görbe tükrét ő deformálja Ítélet nincs című emlékezéseiben.
túl van generációján
A színén, a magatartásban sok igazság és sok legenda. Nehezen elválasztható, nem is elválasztandó összefonódásban. Mert az igazságok is extrémek. Szinte kihívják, legalábbis könnyen teremtik a legendát. Például meg nem értettség és magány. Amelynek igazsága a Somlyó György elemezte Füst Milán-i szituáció. Hogy túl van generációján, a Nyugat nagy nemzedékén. A nemzedék kifejezési formája szubjektív én-líra. Az övé objektív tudat-líra. Innen a meg nem értettség; ebből a magány. Amelynek legendája az életmű sugározta Füst Milán-i fenomén. Hogy túl van mindenkin, a minőség remetelakában. A társtalan zseni jeges, esztétaművész egyedüllétében. A próféta kérlelhetetlen igényességében. Innen a meg nem értettség; ebből a magány. Mindenesetre igaz: a háború előtt vannak sikerei, de tíz évig mégsem adják ki. A háború után Kossuth-díjat kap, de később elhallgattatják. Csak élete végén jön igazi elismerés. Néhány jó kritika, egy-egy forró színházi este. Valószínűleg legenda: mindent tud, és mindenben a legtökéletesebbet alkotja. Mérhetetlen csúcsokat elérő intellektuális lírában. Bölcselettel felérő önelemző naplóban. Következetesen kidolgozott, nagyszabású esztétikában. De, tudjuk, az előbbi csonka lett, az utóbbit rekonstruálni kell. A tanítványok is a legenda részei. Hogy nagy tanítómester. Néhány rajongó veszi körül. Akiket ő segít, mert elindítja őket a pályán. Akik őt segítik, mert oldják a nyomasztó magányt. Tanulják-öröklik metszően pontos művészi ítéleteit. Végrendelete a legendateremtés megható-meghatott gesztusa. Könnyezve üzeni: nagyon szerette az ifjúságot.
A visszáján, a szerepben sok realitás és sok irónia. Nehezen elválasztható, nem is elválasztandó összefonódásban. Kapcsolatteremtésre való képtelenségről van szó, a tanítványokhoz fűződő ambivalens viszonyról, a felkent költő sikertelen alakításáról. És a leglényegesebbről, az élet megvalósulatlan vágyáról. Déry görbe tükrében látomás a hajdani barátok tömegsírjáról. Füst csontfejét – a temetőben is – vágyakozva a többi felé fordítja. Mert társakat akarna, de nem tudja őket megszerezni. Netán barátokat is, ám nem tudja őket megtartani. Közösséget maga köré, de nem tudja megszervezni. Innen a meg nem értettség; ebből a magány. A próféta-vízió, a kényszerű egyedüllét kompenzációja. Itt a mester–tanítvány komplexus gyökere is. Sok tanítványt szeretne, ám csak keveset vonz. Követendő eszmény lenne, kegyetlen ítész lesz. Segíteni akar, de csak elnyomni tud. Nem felszínre hozza a tanítvány tehetségét, inkább rákényszeríti saját ízlését. Nem csiszolja a bemutatott műveket, hanem átírja a mondatokat. Nem önbizalmat fakaszt, de kishitűséget sugall. Nem magához láncol, de menekülésre késztet. Amikor dicsér, nem a dicséretre, ám a dicsérőre, amikor tagad, nem a tagadottra, de a tagadóra esik a hangsúly. Mert hihetetlenül igényes. Másokkal és magával is. Ezért mindenki alul marad, főként önmaga. Nem saját magas mércéjét túllépő mester, csak saját magas mércéje alatt maradó akarnok. Kielégítetlen becsvágy lobog benne, így lesz költőiségéből szerep, a felkent költő sikertelen alakítása. A sírban is keblére szorítja a lantot. Ahogy a vállalt szerep patetikus sablonja diktálja. Jó költő, de rossz színész. Túljátssza, tehát torzítja a figurát. Sokat tud, ám úgy tesz, hogy mindent. Maga avatja mesterré magát, és várja, hogy elismerjék. Baudelaire albatrosza a földön. Van, aki igézetten rámered. Van, aki csalódottan elfordul. És élni is akarna. De sután nehézkes. ,,Óasszir bikatestével” könnyedséget imitál. Nemcsak művészetében marad igényei alatt, életében is. Nyugtalanító és fanyar portré. Mint minden görbe tükörben rajzolt.
patetikus költőpróféta
Érdemes összevetni: színét és visszáját, magatartást és szerepet, tükröt és görbe tükröt. Az ellentét egyértelmű. Éppen ezért – jól kiélezetten – tanulságos lehet. Csak a legfontosabb pontokon. Nyilván fájdalmasan magányos. A színén egyedülálló képességei miatt – a visszáján a kapcsolatteremtés képtelensége miatt. Nyilván mérhetetlenül igényes. A színén nem értik, mert teljesíti – a visszáján kompenzál, mert alatta marad. Nyilván patetikus költőpróféta. A színén titkokat sugalló nagy poéta – a visszáján gesztusokat eltúlzó rossz színész. Nyilván kívül áll az életen. A színén eszményei kivezetik a megvetett életből – a visszáján tulajdonságai elvetélik a vágyott életet. Nyilván tanítványokat igénylő mester. A színén rajongó tanítványok, akiket segít – a visszáján menekülő tanítványok, akiket elnyom. Nyilván karakterisztikusan egyéni műértő. A színén zseniális érzékkel magasra emel értékeket – a visszáján zseniális érzékkel magasra emeli önmagát. És az ellentétek még hosszasan folytathatók. Ám egy következtetés levonható. A visszáján vonások – az élhetetlenség tényét bizonyítják. A színén minőségek – a halhatatlanság igényét sejtetik.
Erre, az élhetetlenség teremtette magánmitológia második költői következményére, a halhatatlanság stratégiájának módszeres kidolgozására épül a szigorú életprogram. Nem szerep, tisztán magatartás. Nincs visszája, csupán színe. Az egészet, magatartását és színét maga alakítja, tükrét ő formálja. Közvetlenül életében, közvetetten műveiben. Ebből rekonstruálható. Csak igazságokból áll. Legendákra nincs alkalom.
Külső élete, lehet, élhetetlenség. Belső élete, valószínű, kényszerűség. Műve, biztos, halhatatlanság. Efelé indul, kényszerű belső életével, ebből fakadó művével; élhetetlenségből halhatatlanságba. Viszi kétségtelen zsenialitása. Milyensége, kortársaihoz való viszonya lehet mérlegelés tárgya. Minősége, kivívott költői rangja nem. Ehhez járul elképesztő következetessége. Igaz, amit maga állít magáról. Nincs életrajza, csak munkarajza. Igaz, amit a tenyérjósnő állít róla. Hűséges természet. Munkarajzához hű, a halhatatlanság stratégiájának módszeres kidolgozásához. Évtizedeken át, asztalától alig mozdulva, dolgozik. Gyötrő önkontrollal. Kétszeres – önkontrollból fakadó – „pályamódosítással”. Először – úgy érzi – elapad benne a költő. Átformálja magát – prózaíróvá. Másodszor – úgy érzi – gondolatisága elvonttá teszi prózáját. Átformálja magát — bölcselővé. Persze végig költő marad. Prózája „látomásokkal” teli, poétikus epika. Bölcselete lírával teli, „filozófiai ezeregyéjszaka”. A szellemi alkotás rabsága, de lázakkal teli rabsága. Benne koncipiáló, tudatos józanság, elinduló, elragadó révület. Koncipiálja, tervezi műve „tartalmát”, a látomást. Elindítja, szabadon engedi műve „formáját”, az indulatot. Mámorosan írja, növekvő lázban, gyors ütemben a Henriket. Önmarcangolóan írja, növekvő kínban, lassú gyötrelemben a Catullust. És átírja, még nagyobb gyötrelemben, ahányszor szükséges. Vagy nem is szükséges. Csak fanatikus műgondja látja annak. Mert valóban pusztítóvá nő a műgond vakbuzgósága. Legendának is beillene, de tény: hétszáz névvariációt talál A feleségem története hősére. Amíg eldönti: Störr kapitány. Lehetne Landrock, mert idegenség van benne és erő. Lehetne Aschenbakl, mert egzotikum van benne és lendület. De Störr lett, mert rövidsége csattan, hangszíne villan. Pedig énregényről, belső előadásról van szó. Alig szerepel a név a szövegben.
kíméletlenül
Közben nemcsak az alkotás gyötrelmei. Az el nem ismert produktum, a sértett hiúság fájdalmai is. A kényszerű remetemagányban fel is erősödnek. Előadóesteken nem mondják verseit. Vagy nem elég sokat, és nem elég sokszor. Antológiákból kihagyják. Pedig a jelentéktelenek benne vannak. Babits, Karinthy, Schöpflin egymással bizalmasak, egymást egyenrangúként kezelik. De vele nem, őt nem. Magányból fakadó kínzó szituáció. Kínzó szituációtól sűrűsödő magány. Rossz kör. Nem tud belőle kikeveredni. Mellőzöttségi komplexussá növeszti. Igazság és vélt igazság keveredik. Mint minden igazi komplexusban. Az elmarasztalást nagyon számon tartja. Az elismerésre nagyon emlékszik. Éjjel háromkor – miután felolvasta – a Damjanich utca 52-ben – pontosan rögzíti! – Tóth és Kosztolányi dicsérik a Boldogtalanokat. Sőt – elérkezünk minden dilemma központjához! –, dicséri Osvát is. Dicséri, de nem eléggé. Mert Osvát a mérce. „A tökély fanatikusa”, a „legkeményebb köszörűkő”. Az ő elismerését várja; az ő elmarasztalását féli. Többet kap tőle szomorúságban, mint örömben. Társaságban csak visszafogottan szól róla. A Nyugat-est bevezetőjében alig említi. A Henriket elismeri, de csupán szűkszavúan. A Catullust bírálja, méghozzá kíméletlenül. Pedig szinte kizáróan neki akar bizonyítani. Csak akkor boldog, ha vele beszélhet. Remeg egy dicsérő szóért. Osvátról írott naplóbejegyzéseiben csupa kínzó sértettség. Osváthoz írott levelében csupa kínos megalázottság. Noha – így a lázadó naplórész! – nem is biztosan jó az ízlése. Shakespeare-t például ritkán említi. Dosztojevszkijt, Tolsztojt alig. Mégsem szűnik a fájdalmas függőség. Kosztolányi is ezt erősíti. Először dicsér. Ám utána csatlakozik Osvát véleményéhez. Nem érdemes folytatni. Így emelkedik körülötte a magány „négy izzó fala”. És így készül, felőrlő munkában, frusztráló megbántottságban az életmű. Nem egyenletes. De egyes darabjai már élhetetlen életében is a halhatatlanság bizonyítékai.
Mágikus maszkok
„… S mi voltam én is itt? árva fiú!
A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!
S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt
örökrészem e földön!
Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden népe!”
„’Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék,
De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba,
S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén…
Rég megdögölt, ki látta szégyenem.’”
„Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszön az alkonyat, s az árny elédbe lép,
Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.”
Hábi-Szádi, a ,,filozófiai ezeregyéjszaka” hőse jelenésben részesül. Harangzúgást hall, magas tornyot lát. És egy hang először azt súgja: kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény. Másodszor e furcsa nevet: Borzippa, Borzippa. Megérdeklődve megtudja: Borzippa az ókori Babilon része. Égbe nyúló templomához kötődik a bábeli torony legendája. Láttuk már: csillagászok és mágusok városa. Romjai ma is megvannak.
kölcsönkapott fény
Hábi-Szádi a költő bölcselő énje. Általa lesz borzippaivá maga is. Innen a mágikus maszkok, amelyeket magára vesz. A mágikus szerepek, amelyeket játszani kényszerül. És innen a kölcsönkapott fény, ami költészetét beragyogja. Maszkok és szerepek – többnyire fenségesek. Maszkok és szerepek – olykor a fenség torzképei. Borzippai maszkok és szerepek. Borzippai költészet, bölcselet, művészetelmélet. Mert Hábi-Szádi jelenésében a lesütött szemű borzippaivá lényegül.
Maga is éleszti a mágikus varázserő és megszállottság igézetét. Ez lengi körül lényét és művét. Leglátványosabb mozzanata a „clairvoyant” hajlam. Költészetében misztikus megsejtések. Bennük a megfejtett vagy félig megfejtett titokkal poétalelke egyesül. A példák pompásak. A legreprezentatívabb a Henrikből való. A császárt kiátkozza a pápa. A költő megfogalmazza a nagyátkot, nyomasztó súlyával és a befejező két ámennel együtt. Éjjel megtalálja egy enciklopédiában a valódi szöveget. Szóról szóra egyezik. Megdöbbenésében felkölti feleségét. De a többi is beszédes. A tél látomásában írja: a Föld „lassú ütembe’ fordul az Orion-csillagzat ködképe felé”. Később néz utána. Valóban arra fordul a bolygó. A Levél Kanadából – a vízió kedvéért – piros sipkát ad a vadászok fejére. Később tudja meg, a kanadai vadászok – hogy jól láthatók legyenek – piros sipkában mennek a hómezőre. A Catullusban Clodiának nevezi Lesbiát. A költőnél idősebbnek ábrázolja. És meg akarja gyilkoltatni a férjét. Később derül ki, tényleg így hívták, tényleg ilyen volt, tényleg ezt akarta.
De a mágikus maszkok és szerepek lényegesebbek. Megadják költészete mágikus-borzippai jellegét. Komoran rejtőzködő agg; bukolikusan békés bujdosó; groteszk kalandok részese; megszegett törvény elátkozottja; magányosan menekülő lovas, velejéig megalázott énekes – leglátványosabb mágikus maszkjai és szerepei. Váltogatja őket az élhetetlenségből a halhatatlanságba vezető kínosan megtett művészi úton. Csak röviden a leglényegesebbeket.
A komoran rejtőzködő agg istenjelkép. ,,Horgaselméjű és szikár, mint maga az Úr”. A legjellegzetesebb maszk. Benne üzen a világnak leghatározottabban hadat. Szava az idő mélyéről szól. Figyelni kell rá, mert „prófétáktól származik”. De nem adatik meg mindenkinek a figyelés. Mert magányos hangra csak magányos fül figyel. Itt pedig ez a leglényegesebb, az elkülönülés megkettőzött dimenziója. Elkülönülés időben; a „mélyen elrejtező néma férfikor”-ban. És elkülönülés térben; barlangban, „ahol önmagának van és vár, … sötétben ilykép rejtezik”. Valószínűleg ez az alapmaszk. A többi ezt variálja vagy ebből következik.
A bukolikusan békés bujdosó feloldódás-jelkép. Benne a komoran rejtőzködő agg nem kibékül a világgal, csak megenyhül vele. Nem fenséges kivonulás, csupán csendes elbújás. Még öröm is vegyül belé..,,Ó mily boldogság is esős időbe’ aludni.” A fagy elől elhúzódni és melengetni „édes álmait”. Persze ebben is elkülönülés az alig lakható világban. Egyedül lesni az otthonok füstjét, hogy ,,felgyúl-e ama sárga, téli fény”. A legbékésebb jelkép a szőlőműves. Leballag ősszel a hegyről. És „vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza”. Mindez persze télen. Az elmúlás évszakában. Ahol a megbúvó megnyugvás hangulatában megjelenik a vég sugallata.
A groteszk kalandok részese tagadás-jelkép. A lelki ellenállás kaján másvilága. „Nagypénteki részegek”, kikapós „banyák”, veszélyes „dajnák”, bűvös „ringyók” birodalma. Ahol a feslett király „játékkártyából kilép”. A „kofanépet megcsipdesi” és „öregasszonyt kerget a sikátorokon”. A légből démonok válnak ki. „És testetlen ütlegekkel ütni kezdtek engemet és szidtak is.” Egy répahéjjal dobáló kísértet „oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható”. Erre jár a részeg kalmár. Itt hortyog a tisztátalan agg, aki „kövér nőknek hízeleg a főztjükért”. És sült tökökről, répákról, borjakról álmodik. Rossz álma rossz légkört teremt. Odébbáll „ki pitvarában netán lányt ölel”. E kísértetiesen vidám másvilág az „édeságyú-vágyú Pergola” otthona. Ki „Busásan issza ám a sört nagyon, hogy oly széles lett tőle tompora: ha ráül, hordókat lapít agyon”. Valószínűleg ez a legszínesebb maszk. Nem tagadja az isten-jelképet és feloldódás-jelképet. Csupán ironikus-torz ellenvilágot teremt neki.
a romlás fekete gyönyöre
A megszegett törvény elátkozottja kárhozat-jelkép. Groteszk kalandok iróniájának feloldhatatlan rémület-oldala. Kiesett Pergola „négyölnyi mély” öléből. S ,,A kárhozat volt ez, oh Oidipusz király”. Mert romlásba vitték „könnyű, dajna nők”. Kik „Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körül”. Elmerült a vágyban. Nem a sikátorok vidám örömében, hanem a romlás fekete gyönyörében. „Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem.” A pusztulás rettenete. „Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink.” Öncsonkító gesztus. Nem a legsötétebb, de a legelrettentőbb a maszkok között.
A magányosan menekülő lovas vándorlás-jelkép. Meg a kutató gondolat, a metafizikumra néző emberi elme jelképe is. Mikor nyergében felemelkedve napnyugat felé néz, a titkot keresi. Ami túl van a glóbusz és a kozmosz ismert rendjén. Mikor „lóháton álldogál és tűnődik társtalan”, a rejtvényt fejti. Ami „évezredek mélyén” nyugszik az elmúlt időben. A keresés és fejtés szomorúságot is hoz. Az elmúlás szomorúságát. „S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül”. De a halál rémületét is hozza. Amikor „vad iramban fut e vad fogat … az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe”. Ám a lovas és vándor meg is szabadulhat. Mindattól, ami nyomaszt – a valóság világában. Ekkor már hajós – az álmok világában. És vitorlázik ama „édes és végtelen” tengereken.
A velejéig megalázott énekes költészet-jelkép. De erőteljes önirónia is van benne. Létrehozza a fájdalmas megalázkodás és azt reflektáló öngúny egyedülállóan groteszk szintézisét. Keserű panaszt: „nevetséges már, hogy mennyit szenvedék”. Ódát a fejedelemhez: „Fennkölt személyed nem tudja tán, mily rosszul megy sorom”. És: „pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek”. Zsoltárt az Úrhoz: „Ó Uram, engem bántanak … Üszkösbottal szarkáinak szörnyű módon, fázékony testemmel jeges vízbe rántanak”. És fohászt az égi-földi pártfogókhoz: „Ha élnem és lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, / Ó mért borult ma el dicső, szép homlokod?” És az önfeladás mélyén: „Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz… Kérlek: légy legalább nemesebb testrészeimhez illetlen”.
Itt vesztik el rejtőzködő értelmüket a maszkok, múló érvényüket a szerepek. A leglényegesebbnél, a költészet többszörösen idézőjeles önfelszámoló gesztusánál. Mert megvan az ív maszk és arc, szerep és vallomás, azaz keserűen ironikus játék és patetikusan igaz valóság között. Meg legmélyebb mélység és legmagasabb magasság között is. A Henrik királyhoz írott óda a költői megalázkodás legmélyebb pontja: „lennék utolsó kürt, amely megfuvatik néki… Hisz még annyi se voltam, – gyenge gyertyafény csak az arca előtt”. Az elképzelt művészhez írott óda a költői öntudat legmagasabb pontja: „Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat / Ki konok nagyságokat térdre kényszerít / És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket.”
mágikus költői ellenvilág
Mindezek végösszege, hogy művészete világot teremt. Komor isten-jelképekből, bukolikus feloldódás-jelképekből, groteszk tagadás-jelképekből, tragikus kárhozat-jelképekből, melankolikus vándorlás-jelképekből, ironikus költészet-jelképekből. Alázat és öntudat végpontjai között épülő ellenvilágot a létezővel szemben. Kiállítótermet, ahol minden maszkjának jut egy saját, külön állvány. Színpadot, ahol minden szerepének jut egy saját, külön dráma. Palotát, ahol minden alteregójának jut egy saját, külön terem. Furcsa mágia. Nem a hasonlóval akar hatni, mint az eredeti hagyományos mágia. Hanem az ellenkezőjével ellenteremteni, mint a megújított, modern mágia. Igéi tudat alattról, logikán inneniről, józanságon túlról fogalmazódnak. Eredendő, magánmitológia erőteljes költői elemeiben. Átfogó, világmetafora félirracionális lélektani összetevőiben. E magánmitológia és világmetafora veszi énjét és művészetét körül. Gyötrő magánnyal kínzó, idegen külvilágtól védő falakkal. Csak víziói és hallucinációi közlekednek falon innen és falon túl között. Mágikus költői ellenvilág fallal kettévágva. Falon belül foglyul ejt, falon kívül felszabadít.
Ehhez alakít – természete ösztönös hajlamaiból, ideáljai tudatos leképzéséből – megfelelő poéta-magatartást. Alapjait meg is fogalmazza. A művészet életforma, sőt szenvedély. Nem a külső világ változó eseményeire figyel, hanem belső világa teremtő daimonjaira. Vallomásai folyamatosan rajzolják e képet. Belülre is szól, hogy eszerint éljen. Kívülre is, hogy eszerint nézzenek rá. Az alkotás ihletrobbanásáról van benne szó és a teremtés konkrét gyötrelmeiről. Csak két példát. Legkedvesebb műveit. A férfikori Henrikét, a fiatalkori Boldogtalanokat. A Henriket három hét ihletrobbanásában alkotja. Szinte étlen-szomjan, napokig nem mozdulva a szobából. A Boldogtalanokat foggyökérgyulladás konkrét gyötrelmeiben teremti. Szinte magánkívül, hideg vízzel hűtve izzó fogsorát. Hajnalban végez. Vizesüveggel a kezében indul a fogorvoshoz. Az ébredő utcán részegek bámulják. Kábulatát ittasságnak hiszik, alkotói mámorát alkoholmámornak, vizesüvegét pálinkásüvegnek. A leírás beszédes. A művészi teremtés extatikus jellegét vallja. Megszállott módját. Amelyben égi és földi mámor, a poéta részegsége és az iszákos részegsége tüneteiben közel áll. Egymásba átvált. Angyali és ördögi voltában – hétköznapi szemlélőnek – azonos lehet. Éppen azt akarja, hogy ilyennek lássák. Hétköznapokon túlinak. E világtól különböző, másik világ hírnökének. Ahogy megdörrenti hangját a telefonban, miként az Úr szava szól az Ótestamentumban. Ahogy olvassa írásait – hosszan és megszállottan – az áhítatos hallgatóság előtt. Romantikus-archaikus aurát épít – tudatos tervezéssel, spontán révülettel. Ami vátesz-költőket leng körül, jósokat és megszállottakat. Végleges művészi-gondolkodói magatartása. Igazi hazájában, az egykori Borzippában az egyetlen lehetséges. Kényszerű lakhelyén, a kései hétköznapokban kirívóan anakronisztikus. (Ám ez a szándéka is.) A különbözésben érzi magát belül hitelesnek, kívül megragadónak.
E mágikus maszkokra és szerepekre épített ellenvilág költészetét a fő művek is igazolják. A lírán kívüli fő művek. Intellektuális Napló. A ,,bölcseleti ezeregyéjszaka” csak ennek kései summája. Módszeres esztétika. A tizenkét művészetelméleti előadás csak ennek kései summája. Mert mindkettő elpusztul vagy nagyrészt elpusztul. Ez is csak sűríti a mágikus aurát. Rekonstruálni kell őket. A rekonstrukció – persze – töredezett, kihagyásos. A hátrány szinte előnnyé lesz. A kihagyás sugall – a megvalósultnál többet.
Először a „bölcseleti ezeregyéjszakáról”, az intellektuális Napló summájáról és rekonstrukciójáról. Teljesen szubjektívvá tett gondolkodás. Laza dialógusokká dramatizálva; keleti mesékké epizálva. Érvekkel is, de sokszor lírai ráhatással. Okfejtéssel is, de sokszor költői példázattal. Nemcsak intellektuálisan, ám naivan is. Naivitással oldva az intellektus szigorát. Intellektussal merevítve a naivitás körvonalazatlanságát. A dialogizálás művészi elem. Jellemzi a beszélőket. De főként önmagát, a poétikus bölcselőt. Ez a célja. Elevenné tett gondolat. Vérrel telítetten. Úgy, ahogy megszületik. A vajúdás kínjaival, az élet színeivel.
Másodszor a tizenkét művészetelméleti előadásról, a módszeres esztétika summájáról és rekonstrukciójáról. A forma: magántanári előadások az egyetemen. A lesütött szemű borzippai esztétika órái. Könyv lesz belőlük. Csak tömörebbé teszi a mágikus aurát, hogy háromszorosan hordozza a hiány bélyegét.
művészlélektan
Először a hiány éppen a lesütött szemű jellegből következik. Hogy befelé figyel, nem arra, ami a világban történik. Egyéni ideáljaiból épít esztétikát, nem a művészetek történetéből. Saját tapasztalatokból, nem általános törvényekből. Ez szubjektíve-lírailag mindig igazolható, objektíve-teoretikusan nem mindig. Költői alkatából lesz művészlélektan; nagy olvasmányaiból esztétikai értékrend, excentrikus ízléséből szigorú ítélet. Ebben erősen paradox jelleg. 20. századi modern költő – 19. századi klasszikus ideálokkal.
Másodszor a hiány éppen a valóságos pusztulásból vagy a pusztulás látszatából következik. Hogy a monumentális Naplóból két karcsú kötet marad. A módszeres esztétikából tizenkét előadás. És persze sok féléven át folytatás. Nem vázlat egy el nem készült műhöz; de vázlat egy megsemmisült műből. Az első sejtetés lenne. Körvonalaiban felderengene a fel nem épült teljes konstrukció. A második összefoglalás lett. Körvonalaiban feldereng a lerombolt teljes szerkezet. Az előbbiben a keletkezés, a megvalósulás előttiség varázsa. Az utóbbiban a visszaemlékezés, az elveszítés utániság szomorúsága. Ott a hiány ígéret, itt lemondás.
Harmadszor a hiány éppen a könyv jellegéből következik. Hogy előadások gyűjteménye, de nincs jelen az előadó eleven személyisége. A messziről jött próféta hetente megújuló intellektuális szellemidézése. A szuverén ítélkező fejedelmi szeszélye, a teoretizáló költő megdöbbent-megdöbbentő áhítata. A hajdani részes hallja a hangot, amint elcsuklik; látja az arcot, ahogy megrándul. A szituáció drámai és jelenetekre komponált. Mesterien tervezett tudatos spontaneitással. Színéről felidézve fenséges színjáték. De visszájáról felidézve is nagystílű szcéna.
Rabul ejtő, lenyűgöző, mágikus-költői előadásmód. Nem illik hozzá a kemény bölcselet, szigorú forrás-felhasználás. Ahogy nem illik egész lényéhez sem. Van filozófiai háttér, de csak részletekben megidézetten, és főként gyakorlatiasan értelmezve. Legvilágosabb – e szempontból – Kant. Vitázik vele. Az érdeknélküliség tételével. Hogyne tenné. Mert a műélvezet gyönyörét, az örömszerzést a művészet legfőbb érdekének tekinti. Hiszen éppen erről beszél. Ezt akarja – művészetében és művészet-magyarázatában – felébreszteni. Átlényegülést, mámort, égbe emelkedést, porba hullást, együtt sírást-nevetést. A poézis elementáris, ént és életet változtató hatását. Nem veszi tudomásul – hogy is vehetné –, hogy az ember humánus képességeit fejlesztő intellektuális érdek, ha nem is ezt jelenti, de túllép az érdeknélküliségen. A vérbeli bölcsnél is az ember formálódásáról van szó. De elvont okfejtésben, teoretikusan. A vérbeli költőnél is az ember formálódásáról van szó. De eleven pátoszban, poétikusan. És persze a filozófiai esztétikában főként az egész emberiség a középpontban. A művészi esztétikában főként az egyes ember a középpontban. De nem is követi Kantot ezen az egyetlen tézisen túl. A szép és a kellemes elválasztásában sem. Etikum, logikum és esztétikum elkülönítésében. És főként nem az esztétikai viszony kontemplativitásában. A tárgy elképzeléséhez, képzetéhez kötődő tetszés–nem-tetszés elemzésében. Mert csak az érdeknélküliséggel való vitára van szüksége, a többire nincs.
Elveszett-rekonstruált esztétikájában három alapfogalom, borzippai alapfogalom: naivitás, látomás, indulat. Ezek mentén megyek tovább.
Modern naivitás és intellektuális művészet
,,El ne feledjük: mi kategorikusan azt követeltük a műalkotástól, hogy a műélvező naivitására hasson mindenekelőtt, a műélvezőtől pedig, hogy naivitására hallgasson ilyenkor, ne az eszére, s itt most azt állítottuk, hogy alkotójának naivitása teremti is meg a művet – ez tehát összevág.
igen, én sírtam akkor
… kopogásomra mégis kijött az asszony – egy idősebb hölgy – s odanyomott hamar egy könyvet a kezembe, hogy olvassak addig is, ők még aludni akarnak. – Tegnap olvastam ezt – azt mondja nekem –, s elhatároztam, hogy jobb leszek… Maga sír – kérdezte tőlem egy óra múlva, mikor újra kijött – maga sír? Mivelhogy, mit szégyelljem, igen, én sírtam akkor, tisztelt hallgatóság… Könnyeztem a gyönyörűségtől és fájdalomtól. Tolsztojnak Zarándokok című népies elbeszélése volt az, amely annyira a lelkem mélyéig megrázott engem… ezt a könyvet nem lehet anélkül elolvasni, hogy az emberszívben fel ne merüljön a kérdés: nem vagyok-e még mindig rossz? Vajon elég jó vagyok-e? … A világirodalomnak… alig is van vonzóbb, édesebb alakja Tolsztoj Sztyivájánál… Úgy gondolok rá, mint legkedvesebb ismerőseim egyikére, hogy néha szinte azt hiszem: no, most végre találkozni fogok vele az utcán. – Ó Sztyiva – mondanám neki, és megölelném.”
A naivitás esztétikája egyik, bölcseleti-lélektani alapfogalma; művészete egyik, félig valósult ideálja; ízlésítéletei egyik, időszerűtlenül követett nosztalgiája.
Mi is a naivitás? A látásmód megőrzött megrontatlansága, a szemlélet eredeti tisztasága. Belső kitárulkozás, nyitottság a világra. Kíváncsiság – intellektuálisan megérteni a világot. Érzékenység – érzékileg megjeleníteni a világot. Megfogalmazni-ábrázolni a nagy kérdéseket. A világ értelmére, minőségére, egész valóságára vonatkoznak. Az elsőből, az intellektuális megértés szándékából fakad a filozófia. A másodikból, az érzéki megjelenítés szándékából fakad a művészet. Persze szubjektív filozófia. Magán hordozza a gondolkodó egyéniségének vízjelét, a gondolkodás folyamatának fájdalmát. Persze mágikus művészet. Magán hordozza az alkotó teremtő látomását, az alkotás lendítő indulatát.
A naivitás konkrétabban és általánosabban értelmezhető. Konkrétabban a művészet megvalósult történeti variációja. Általánosabban a gyermeki látásmód megőrizhető minősége.
átlényegülés
A művészet megvalósult történeti variációjában az ősmese önfeledt ringása, boldog ámulata. Átlényegülés; szemnyitó-szájtátó, jótékony varázslat. Értelmen inneni, logikán túli öröm és gyönyör. A mindennapi világ elfeledésének öröme, a mindennap fölötti világ felfedezésének gyönyöre. Birodalma a tapasztalattal szembesíthetetlen. Ezért rombolja a realizmus és naturalizmus. Mert közös nevezőre hozza a tapasztalattal. Letörli róla az ártatlanság hímporát. Itt, a művészi naivitásban megőrzendő a csoda. Az értelem és logika kontrollja nélkül. Elvégez egy egyszerű „gondolatkísérletet”. Naiv művészet és hétköznapi ráció ellentétéről. Mohamed a hetedik mennyországban lovagol. Paripán, aminek emberi-asszonyi feje van. Jó így? Naiv művészetnek gyönyörű; hétköznapi rációnak értelmetlen.
A gyermeki látásmód megőrizhető minőségében a rácsodálkozás aranykori frissessége, merész képzelőereje. A titok intuitív megragadása és asszociatív kifejezése. Az intuitív megragadásban a világ minden mozzanata jelenség lesz. Az asszociatív kifejezésben a világ minden mozzanata jelenés lesz. A megőrzött gyermeki látásmód naiv művészete ezt az utat teszi meg. A prózai mozzanattól a lélektani jelenségig. A lélektani jelenségtől a költői jelenésig. Út „előre” és „hátra”. „Előre” az esztétikai formálódás útján. Mozzanat, jelenség, jelenés; prózaiság, lélektan, költőiség. „Hátra” a pszichológiai regresszió útján. Mozzanat, azaz a felnőttkor prózaisága; jelenség, azaz a kamaszkor lélektana; jelenés, azaz a gyermekkor költőisége. Regresszió a gyermekkorba. Itt a látomásos-indulatos, naiv művészet forrásvidéke.
És itt válik fontossá egy párhuzam. Füst Milán poétikus naivitás-elmélete – Weöres Sándor lírai disszertációja. A vers születése. Teoretizált költői látomás a költői látomás teoretizálhatatlanságáról. A gyermeki lét és szemlélet megőrzése – a költőiség megvalósulásának záloga. A felnőttlét hétköznapisága létrehozza a szemlélet- és gondolkodásmód sablonjait. A gyermek világa innen van e sablonokon. Nem simul hozzájuk. Az őrült világa túl van e sablonokon. Széttöri őket. A költő világa innen és túl van egyszerre. Óvakodik a felnőttlét sablonjaitól; tud az őrült-lét gesztusairól; őrzi a gyermeklét lehetőségeit. A normális pubertás normalizálja – a rendhagyó pubertás konzerválja a felnőttben a gyermeket. Füst és Weöres pszeudofilozofikus ars poeticája a rendhagyó pubertás lehetőségére, a konzervált gyermeklét megmentett költőiségére támaszkodik.
A naivitás teóriájához igazodik művészeti ítéletmódja, sőt, olvasói-befogadói magatartása is. Mutatja Tolsztojjal kapcsolatos, könnyesen boldog vallomása. Teljesen személyes. De túl a műhelyesztétika személyességén. Ott a mesterségbeli tudás a középpontban. Itt a művészethez való viszony. Méghozzá tökéletesen szokatlan viszony. Vagy inkább archaikus. Nem elvont szakembereké vagy rafinált művészeké. Legfeljebb kiforratlan gyermekeké vagy tiszta lelkű mozijáróké. Az elméleti magyarázatot Nicolai Hartmann adja. Esztétikája indító kérdése. Kinek írnak esztétikát? Nem a művésznek, aki csinálja a művészetet. Nem is a befogadónak, aki élvezi. Hanem a gondolkodónak. Aki számára a művészetcsinálás-művészetélvezés gondot jelent. Csakhogy merőben más a művészetet csináló művész, művészetet élvező befogadó és művészetcsinálásban-művészetélvezésben problémát látó gondolkodó magatartása. Az első kettő magatartása élményszerű, beleérző, elragadtatott. Ez az esztétikai magatartás. A harmadiké töprengő, absztraháló, távolságtartó. Ez a teoretikus magatartás. A gondolkodó, esztéta nem élményszerű, beleérző, elragadtatott. Hanem elemzi az élményszerűséget, beleérzést, elragadtatottságot. Vagyis: az esztéta magatartása nem esztétikai magatartás. De az esztétikaira irányuló teoretikus magatartás. Ezt nem tudja a borzippai esztétika szerzője. Pontosabban: nem akarja tudni. Úgy elemzi a művészetet, ahogy csinálja. Talán még ugyabbul. Amikor csinálja, kiszámítottan mérlegel. Ne ő legyen elragadtatott, hanem az olvasó. Amikor elemzi-előadja átélten azonosul. Legyen a hallgató elragadtatott, mert ő is az. Esztétikai magatartása marad az esztétikai mérlegelésben. A teoretikus magatartást csak mímeli.
Mindez elsősorban a naivitás-teória következménye. De másodsorban a mágikus maszkoké is. Hogy a művészettől felemelkedését vagy elbukását, üdvét vagy kárhozatát várja. Nem a katarzis teóriájában, mert arról nemigen tud. Hanem az átélés élményszerűségében, mert mindent attól remél. Igenis, jobb akar lenni a művészettől. Sokat emlegetett nagy olvasmányaitól. Tolsztojtól, főként a Zarándokoktól, Dickenstől, elsősorban a Copperfieldtől – mármint az első kötettől (mert tovább nem jó! – így az apodiktikus ítélet). Shakespeare-től, mindenekelőtt a Hamlettől, és Dosztojevszkijtől, kizárólag a Raszkolnyikovtól (nem szabad a címét mondani! – így az apodiktikus tilalom). Ebből fakadnak grandiózus, színén patetikus, visszáján teátrális gesztusai. Hogy a mennyezetet nézi elragadtatásában. Az asztalt veri örömében. És magasra emelve megcsókolja az Arany-kötetet. Lírája fenségének előadói megfelelője. Csakhogy ott magára maradottan, intellektuális megértésben követi az olvasó. Itt pedig a közönség vérkeringésében, emocionális lenyűgözöttségben figyeli a hallgató. És megvan a naivitás alkotás-teóriájának befogadáselméleti vetülete is. Hogy a megrendítő alkotás az alkotó, a megragadó befogadás a befogadó naivitásából fakad. Vagyis a naivitás a művészet társadalmi életének közös nevezője. A művészet vérkeringésének eleven érrendszere. Alkotói naivitás befogadói naivitást ébreszt. Befogadói naivitás alkotói naivitásra válaszol.
Ehhez, eredendő és továbbélő naivitáshoz kötik ízlésbeli nosztalgiái is. Csak két, sokat emlegetett példát. Az Ezeregyéjszakát és a Kyra Kyralinát. Az első költészete egyik ihletője. A második esztétikája egyik példaanyaga.
ide-oda cikázás
Az Ezeregyéjszaka hangulata mágikus maszkjainak egyik sugallója. Világa vándorlásainak színtere és motívumkincse. Meg szemléletének, művészi igényeinek meghatározója is. Maga az eredendő, hamisítatlan naivitás. A naivitás mint a művészet megvalósult történeti variációjának példázata. Volt szó róla – az ősmese önfeledt ringása, boldog ámulata. Több mozzanata is lenyűgözi. A színtér végtelen, álombéli gazdagsága. Mint ilyen alapfogalom. Továbbelemezhetetlen, másra vissza nem vezethető, csak önmagából magyarázható. Érzékelteti Szerb Antal pompás találata. Az Ezeregyéjszaka olyan gazdag, „mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna elő”. A mese ömlésének rafinálatlan bősége. Számtalan forrása, szála, kanyara, epizódja, megtorpanása, továbblendülése. Az arcok-alakok reprodukálhatatlan végtelensége. Amelyek egyben sorsok is. Persze a realitás határain-korlátain túl és fölött lévő sorsok. Történetüket nem a való élet tapasztalati megfigyelése, hanem a mesebeli élet képzeleti kötetlensége szövi. És a csoda – a természet határain belül és kívül. Belül hajózás, kaland, elveszés, megtalálás, kincs, rablás – ide-oda cikázás a földi lét végső lehetőségei között. Kívül varázslat, csodalámpa, szellemek, démonok, megfiatalodás, feltámadás – ide-oda cikázás a földön túli lét végső lehetetlenségei között. Meg az emberi állapot állandósult nyugtalansága. Vándorlás, keresés, nem találás, megérkezés, újra elindulás. Ezer variáció a végleges megállapodottság elképzelhetetlenségére. Meg néhány vonás a mese önmagáért való voltáról. Minden cél értelmetlenségéről, ami magán a mese elérhetetlen gazdagságán túlmutat. Például a véletlen megfellebbezhetetlen hatalma és e hatalom emberen-sorson túli morális közömbössége. Ahogy a szegényből gazdag lehet, gazdagból szegény. Az elnyomottból elnyomó lehet, elnyomóból elnyomott. A megalázottból hatalmas lehet, hatalmasból megalázott. Anélkül, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne a másiknál. Anélkül, hogy a felemelkedés jutalom lenne, a lesüllyedés büntetés. Egyszerűen a lehetőségek és lehetetlenségek végtelenségéről van szó. A mese paradicsomi pompájáról – minden tanulságon innen és túl.
Az Ezeregyéjszaka az eredendő, archaikus naivitás paradigmája. A Kyra Kyralina a tovább élő, modern naivitásé. Az első csodája elvezet a második ámulatához. Istrati remekében az Ezeregyéjszaka folytattatik és meghaladtatok. A borzippai esztéta számára mindkettő lényeges.
Folytattatik a világ gazdagságában, a történet áradásában. A múlt századi Balkán román-görög-török színpompájában és sorsforgatagában. Pontosan érződik a mesés kelet nem is oly távoli fénye. Méghozzá a perem, a provincia varázsában. A nagy kultúra kisugárzása az eredendően nem hozzá tartozó történelmi tájra. Ezért az idegenség valamelyes vonásaival, a hanyatlás kétségtelen tüneteivel. Középpontban a Duna, e mesevilág mitikus folyama. Ahogy szövi a hősök sorsát. A csoda káprázataival, az iszonyat tragédiáival. És a Dunára néző ház álomvilága. Ahol Stavru él a két nem e világi nővel. Anyjával és nővérével. Magasan szárnyal a zene, amikor jönnek a vidám udvarlók. Mélyre taszít a durvaság, amikor jön az apa és fia. Apa és fia, a bűnösök; az anya testvérei, a bosszúállók nagy mítoszok felejthetetlen figurái. A bűnt, az anya nyomorékká verését, lánya meggyalázását az Ezeregyéjszaka is ábrázolhatná. A bosszút, a fiú lelövését, az apa tűzhalálát Homérosz is ábrázolhatná. A játékos névformálás pedig a líra megcsillanása. Kyra Stavru nővére. Ebből formálja a mesebeli új nevet a bosszúálló nagybácsi: Kyra Kyralina. A rémmeseien borzalmas alaptörténetben a népmeseien poétikus név variációt. Eddig e franciába ültetett román ősmese, a folytatott Ezeregyéjszaka paradigmája. A borzippai esztéta naivitás-elmélete számára fontos.
embertelen-primitív bizonyság
Meghaladtatik a történet drámaiságában, a szituáció tragikumában. Kyra és Stavru elcsábítása-elrablása még eredeti Ezeregyéjszaka is lehetne. Stavru későbbi, tragédiába torkolló sorsa már csak modern Ezeregyéjszaka lehet. Ilyen nyers tragédia nincs az eredendő, archaikus naivitásban. És nincs ilyen gyöngéd pszichológia sem. Ettől, nyers tragikumtól és gyöngéd pszichológiától, a kettő egységétől lesz Istrati Erzsébet-kori tigris vagy balkáni Gorkij – ahogy Romain Rolland megjegyezte. Főként a Stavru sorsát elgázoló barbáran kultikus kényszerről van szó. A véres lepedő felmutatásáról a nászéj hajnalán. A női tisztaság és férfiúi erő embertelen-primitív bizonysága. Itt pecsételődik meg a pederasztává rontott fiatal férj, a megejtően finom alkatú fiatalasszony sorsa. Pedig a férfi szeretetvágyában és az asszony szeretetkészségében megvan az együttgyógyulás távoli reménye, a közös boldogság törékeny lehetősége. Eltiporja nem a keleti mese szomorú fordulata, hanem a balkáni világ durva realitása. Ettől még a naivitás naivitás marad. De az eredendő, archaikus naivitás továbbélő, modern naivitássá változik. Eddig e franciába ültetett román ősmese, a meghaladott Ezeregyéjszaka paradigmája. A borzippai poéta költői gyakorlata számára fontos.
Mert ezt követné – költőből lett prózaíró. Eredendő, archaikus vagy továbbélő, modern naivitást. Az Ezeregyéjszaka önfeledt ősmese-ringását. A Kyra Kyralina színpompás sorsforgatagát. De – mi tagadás! – nem tudja. Nem áradó mesélő, nem spontán epikus. Legfeljebb közelíti; a nagyregény, A feleségem története néhány mozzanatában. Ám általában saját igénye alatt marad. Ahogy Déry mondta róla – fanyaran. Látásmódja nem naiv. De őrzi a továbbélő naivitás egy motívumát. Közelíti a modern naivitás egy lehetőségét. A szörnyek és áldozatok, megalázók és megalázottak egész életművében ábrázolt kettősében. Olykor egyszerűbben, mikor e kettős külön van két figurában. Olykor bonyolultabban, mikor e kettős együtt van, egy figurában.
Az egyszerűbb viszonylat remekei a Catullus, az Advent és az Őszi vadászat. Nem egészen tiszta képlet a Catullusban. Clodia megalázó szörny, Catullus megalázott áldozat. Lehetne megalázó szörny is. Metellusszal, a megcsalt férjjel, a másik megalázott áldozattal szemben. Szinte tenné is, de mégsem teszi. Feloldja egy nagy, lelki-művészi mélységeket megnyitó beszélgetésben. A dráma nem remekmű. Ám e jelenet igen. Le merem írni: a legyőzöttek e feloldó, pokolbéli egymásra találása nagy orosz eszményeire emlékeztet. Főként Dosztojevszkijre. Tisztább képlet az Adventben. Megalázó szörny a bíró, megalázott áldozat a baronet. Az első a győztes hatalom fényében, a második a legyőzött mártírok árnyékában. A bíró bátor, mert mögötte a hatalom gyakorlati ereje. A baronet gyáva, mert mögötte csak a mártírok erkölcsi ereje. Ebből a kísértetiesen baráti macska–egér, farkas–bárány-játék. Amitől a szörny még szörnyebb, az áldozat még áldozatabb lesz. Egészen a feloldó lázadásig. Legtisztább képlet az Őszi vadászatban. A pompás fenevad, a fekete párduc apa és a remegő kiszolgáltatott, menekülő apróvad fiú. Semmi kétely az üldözőben, semmi remény az üldözöttben. A kiszolgáltatottság látványától tovább keményedő kegyetlenség. A kegyetlenség látványától tovább süllyedő kiszolgáltatottság. Tisztán csordul a naivitás búvópatakja. A megtagadott ajándék-póniló századfordulós mesemotívumában. A megfélemlített kisfiú és a becsapott tót munkások primitíven meleg-bumfordi közeledésében. Mindhárom egyszerűbb viszonylatban jó és rossz eredetien naiv, mesei szembenállása.
szeret és csal
A bonyolultabb viszonylat remekei A feleségem története, a Boldogtalanok, a IV Henrik. A feleségem története Störr kapitányában együtt megalázó szörny és megalázott áldozat. Mindkettőt féltékenysége teszi. És boldogságra való képtelensége. Ezért alázza meg feleségét, ezért alázza meg felesége. Márpedig az asszony Kyra és anyja leszármazottja. Őszintén boldog és életélvező. Őszintén szeret és csal. Nincs lelki mélysége, csak bőrfelületi érzékenysége. Innen a feloldhatatlan ellentét. Lizzy csupa felelőtlen, könnyű báj. Störr csupa gyötrő, súlyos gond. Örömre termett az egyik; bánatra a másik. Ilyesfajta a Boldogtalanok Hubere is. Az elátkozott papi nyomdász. Maga megalázott áldozat – anyjától és húgától. Körülötte megalázott áldozatok – anyja és szeretői. Nemcsak egyszerre van benne a kettő, hanem egyszerre és egymás után. Először megalázott áldozat. Utána megalázó szörny. Metamorfózisa bosszú műve. A szörny az áldozatot bosszúlja; a megalázó a megalázottat. A saját érték elsikkadásának keserűségéből lesz a másik érték elsikkasztásának gyönyöre. Ez Henrik pszichéjének meghatározója is. Nagy formátumú figura, aki nem valósul meg. Ezért nem tűri a nagy formátumot és a megvalósulást. Ha őt megalázzák a pápa és a hatalmasok, ő megalázza feleségét és a barátait. Persze nagy játékos is. Játssza az áldozatot és szörnyet. Egyszerre kacérkodva mazochista és szadista örömmel. Mindhárom bonyolultabb viszonylatban jó és rossz modern-naiv, epikai együttélése.
Az eredeti naivitásból modern naivitás lesz. A modern naivitásból intellektuális művészet. Eredeti és modern naivitáson alapulnak a további borzippai alapfogalmak: látomás és indulat.
A látomás káprázatai
,,Művészeten mindenkor alkotó ábrázolást vagy jelenítést kell ma értenünk. E jelenítés persze sokféle lehet: a művészet képet, érzelmeket, sőt még életteljes arányokat is jeleníthet (építészet) – a mai megállapítások értelmében azonban tárgyi tartalmának ez a legfőbb kritériuma, sine qua nonja, hogy jelenítsen.
Hogy a gyermek számára nemde merőben új jelenség a világ s annak minden része jelenés is egyben, vagyis a gyermek számára tehát alig is van olyasmi, ami ne lett volna érdekes figyelme és képzelete számára… Csak az lehet művész, akinek a szemében a valóság minden dolga jelenés, pontosabban: életének csakis azokban a korszakaiban lehet művész valaki, mikor hajlamos arra, hogy úgy vegye megint szemügyre a dolgokat, mint aki még sohasem látta őket… a művész úr például jól kialudva és pihent érzékekkel kimegy a téli hóesésbe éjjel, és úgy elálmélkodik csodáin, mint gyermekkorában az angyal megjelenésén karácsony este. S ha még számot is tud adni erről, vagyis ő is jelenéssé tudja tenni előttünk, amit látott, akkor válik művésszé újra.”
Tehát látomás mint esztétikai alapfogalom. Csakhogy tisztázandó valami. Az esztétikai megjelölés filozófiai gondolatmenetet sugallna. Ám nem így van. A tizenkét előadás a tapasztalatok könyve. A művészi műhely esztétikája. De nem a világban, hanem a lélekben szerzett tapasztalatoké. Persze költői tapasztalatokról van szó. Nem arról, hogy miként lesz az életből élmény. De arról, miként lesz az élményből mű. Hogyan kell megcsinálni. Ars poetica esztétikává hangszerelve. Nem absztrakciókból közelít művekhez; inkább művekből emel ki absztrakciókat. Nem teóriáktól „süllyed” tényekhez, de tényektől „emelkedik” teóriákhoz. Elméletileg mélyen reflektált lírai-művészi önvallomás. E nemben a legsúlyosabb és legrevelatívabb is. Felvillantva a lehetőséget: nemcsak filozófiából, kategóriák rendszeréből, de ars poeticából, élményszerű tapasztalatokból is építhető esztétika. Csak persze másfajta. De van az összefüggésnek másik oldala is. Életműve bizonyítja. A művészi gyakorlat – elméleti absztrakció révén – teoretikus tétellé lehet. A teoretikus tétel – költői absztrakció révén – művészi gyakorlattá lehet.
A műhelyesztétika jellege a „bölcseleti források” kezelési módját is megszabja. Hogy mindent gyakorlatilag értelmez. A művészet egészére érvényes általános teóriát a művészet egy részmozzanatára érvényes konkrét teóriává egyszerűsíti. Bizonyítható egy kevésbé fontos „forrás”, Nietzsche és egy fontos „forrás”, Hamann esetében is.
Nietzschére hivatkozik: Apollónra és Dionüszoszra. De nem két jelképes művészetistenre, kultúrfilozófiai elvre, formateremtő vagy formaromboló princípiumra. Mérték és mértéktelenség, álom és mámor, képszerűség és zeneszerűség, plaszticitás és folyamatosság, határtudat és feloldódás kettősére. Amelyben egységük teremti, szakadásuk rombolja a kultúrát. Hanem csupán két művésztípusra. Kiszámítottabb-tudatosabb és ösztönösebb-spontánabb alkotói alkatra.
keserű kényszer
Hamannra is hivatkozik. Mert a látomás szempontjából ő a legfontosabb. „Észak mágusa”. Többszörösen megemlegeti. Tisztelettel bár, de gyanakszom, ezt szerette a legjobban. Az elnevezést: „észak mágusa”. Benne a poétikus tájat, északot. Ahol a hegyről lejőve piros sipkájukkal integetnek a kanadai vadászok. Benne az ihletett lényeglátót, a mágust. Akinél extatikus mondatokban derengenek a csupán sejtetett profetikus igék. Nos, Hamann nem akárki. Herder mestere, sőt, Kant vitapartnere. A figyelmet már ez is indokolja. Három tézist idéz a művészetelméleti főmű, az Aesthetica in nuce elejéről. Szinte szállóigévé lett téziseket, de egész bekezdésben. A költészet az emberiség anyanyelve. A beszéd fordítás az angyalok nyelvéről az emberekére. Érzékeink és szenvedélyeink csak képekben beszélnek, csak azokat értik. Mindhárom tézis értelmezését is adja. Gyakorlatias értelmezését. Hogy elérkezhessen a látomás borzippai alapelvének kifejtéséhez. A költészet mint anyanyelv számára a művészet ősi, az emberi természet lényegéhez kötött jellege. Az angyalok nyelvéről az emberekére fordítás számára az érzelmi-hallucinatív kifejezés fogalmi-absztrakt kifejezésre ültetésének keserű kényszere. Az érzékek és szenvedélyek képhez kötöttsége számára a látomás mindenekfölöttiségének kinyilatkoztatott bizonyossága. Pedig erről is szó van ugyan, de másról is. Az egész Aesthetica in nuce és Hamann egyéb írásai tanúskodnak róla. A költészet mint anyanyelv igéje mélyen gyökerezik a teljes életműben. Főként a Herderrel folytatott híres vitában. Melyben a nyelv és tudás emberi eredetével szemben azok isteni eredetét nem bizonyítja, hanem hirdeti. Mert Isten teremtett világában a jelenség szó is; isteni eszmék és energiák egységének titkos megjelenése és tudása. Ez az ősi egység egyben költészet. Isten beszéde. A poézis ennek utánzása. Az angyalok nyelvéről emberekére fordítás tana is mélyen gyökerezik az egész életműben. Főként a nyelv fogantatásáról írott költői-teoretikus traktátusokban. Melyekben nemcsak a jelenség szó, hanem a látás, tapintás, hallás is az. Maga Isten is szó. E szó hangzik a természet száján és szívében. Ez az angyalok eredendő nyelve. Ezt csupán követi az érzéki ősegység teoretikus utóértelmezése. Ez az emberek másodlagos nyelve. A kettő között fáradságos fordítás. Az érzékek és szenvedélyek képhez kötöttségének sugallata ugyancsak mélyen gyökerezik az egész életműben. Főként a Kantról írott nevezetes recenzióban. Melyben az emberi képességek szétválasztásának lehetőségét tagadja. Hirdetvén érzékiség és értelem egyazon gyökérből fakadását, nyelv és ész szoros egységét. Erre figyel fel Goethe is. Hogy nála minden egyesült erőinkből születik. Vitatandó vagy elvetendő, ami elkülönül. A három próféciából sok minden következik. Amiben Füst, a borzippai esztéta nem követi Hamannt, észak mágusát. Mert ha a teremtés Isten beszéde, a poézis pedig e beszéd utánzása, akkor a poézis értelmezése, az esztétika ily módon meghatározott. Azaz istenmagyarázat és istendicséret, a teremtő és teremtés félelme és tisztelete. Ez pedig nem megértés, hanem megérzés kérdése. És főként hité. Az intuíció apoteózisa. Amelyben a megsejtésen alapuló hit nem szorul bizonyításra. A hit nem értelemből és okból fakad. Amit hiszünk, nem bizonyítandó; amit bizonyítunk, nem hiendő. De ez már távol esik Füst gondolatvilágától. Neki csupán három alapelv fontos. Azok praktikus értelmezése.
De mi a látomás? Könnyű a válasz. Akár hagyományos terminológiában is. A mű tartalma. Középpontja, szervező ereje a költői kép. Meg a képet evokáló-reveláló tendencia. Talán inkább lendület. A jelenségből jelenést csinál. Alapja a vizualitás, de nem csupán az. Beleértendő a hallás és mozgás képzete is. Monumentális, vizuális-hallucinatív-kinetikus jelenések. Több érzéket érintő-hiperesztéziás-szinesztéziás elragadtatások. A látomás mint a mű tartalma nem egyszerűen megjelenítés. De bonyolultan átélés-átélni segítés. Kevés vagy egyetlen vonással, ami röpíti, nem sok vagy több vonással, ami bénítja a fantáziát. A ,,látomástan” a túlzás esztétikája. Nem ,,kedvelem”, hanem ,,imádom”. Nem ,,Közép-Európa”, de a „világ legszebb asszonya”. Hozzátartozik a pátosz is. Benne kristályosodik a művészet ereje. Hogy nem olyan, mint a valóság. A művész tényleg hazudik, és tényleg csak ,,rajt ne fogják”. De nem a való ,,égi mássát” adja, hanem egészen mást. Megmutatkozhat a hasonlat szerkezetében is. Nemcsak az ismeretlent hasonlíthatja ismerthez, de az ismertet is ismeretlenhez. „Olyan volt a tollazata, mint egy cserkeszkirályé”. Sohasem láttunk cserkeszkirályt? Annál jobb! Ettől ragadja meg a befogadói képzeletet. Látomás hordozza a lét alapvető szomorúságát is. Mert a művész a jövőt akarja megfogalmazni, a múltat korrigálni. De a jövő megfogalmazhatatlan, a múlt korrigálhatatlan. Innen a művészet melankóliája. Sőt, hajlama a tragikumra. A látomás melankóliáját vagy tragikumát olykor nem a revelált kép, ám a reveláló hangszín teremti. Vagy éppen a hangalak hangulati árnyalata. ,,Oszlik lelkemnek barna gyásza” – mondja egyik legszebb sorában Ady. És a „barna” szó zengése a gyász atmoszféráját – mindennél jobban – megidézi. Bizonyítja az egykori verskezdet is. „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Móricz Zsigmond.” Jó – mert a Móricz Zsigmond név hangulatában komolyság és méltóság. „Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Gruber Dávid”. Rossz – mert a Gruber Dávid név hangulatában komikum és groteszkség. És még valami a látomás esztétikájából. Az érzelmek – tudni kell a költőnek! – nem ábrázolhatók. Csak az érzelmek tombolásának testi tünetsora. így is tette – zseniálisan – Szapphó. És kongeniálisan a Szapphót átköltő Ady. Nem szól az érzelmek mértékéről – mert kifejezhetetlen. „Csak” elalélásról, elfúló szavakról, bőrre záporozó szikrákról, sötét árnyakról a szemben, hideg verejtékről a testen és ami a legszebb – így az elemzés! – arról, hogy „lárma fülemben”. E „lárma” az átköltő hűtlen hűségének egyedülálló, hallucinatív erejű stiláris telitalálata.
pszeudoteoretikus remeklések
Itt rejlik művészetelmélete szuggesztiója. Nem a filozófiai bázis legfőbb erőssége. A tapasztalatból, a képpé szervezett látomás elemzéséből jönnek pszeudoteoretikus remeklései. A tudatos spontaneitás, megkomponált képzelet csillogó bölcseleti aforizmái. Ezekben nem Kantról van szó, hanem Jasvin kapitány bajszáról. Nem Nietzschéről, de Csicsikov frakkjáról. Nem Hamannról, hanem Dosztojevszkij részegeiről. Nem esztétikai törvényekről, inkább Anakreón labdájáról. Nem kategóriákról, csak Mozart hangjegyeiről. Nem a költészet eredetéről, legfeljebb Hamlet hallgatásáról. Nem a művészet fejlődéséről, mindössze Tolsztoj lovairól. És nem is az esztétika értéktanáról, egyszerűen Gelléri négerfejeiről.
A következőképpen: láttatni kell a figurát. Víziót teremteni róla. Egyetlen tulajdonságra koncentrálva. Amitől elénk áll a jelenéssé lett jelenség. Jasvin kapitány a példázata – az Anna Kareninából. Szája sarkában rágja bajsza végét, ettől elképzelem az alakot. Reggelente pálinkával itatja józanra a pezsgőtől részegeket, ettől belülről is ismerem. Csicsikov frakkja nem azonos Gogol köpenyével. Az utóbbiból – mint tudjuk – az orosz irodalom nőtt ki. Az előbbiből – mint megtudjuk – a szélhámost megjelenítő látomás. Navarrini füst és lángszínű frakk. A navarriniről – így a magyarázat – nem tudjuk pontosan, mi, ám gyönyörűen hangzik. De a füst- és lángszín kék-vörös-szürke-lila árnyalatokban pompásan kavarog. Dosztojevszkij részegei többször is visszatérnek – paradigmaként. Két részeget kell ábrázolni, mert kettő több, mint egy. A részegek nem mennek, hanem dülöngélnek. És nem egyszerűen dülöngélnek, de dülöngélnek és röhögnek. Velük találkozik Raszkolnyikov, amikor a kocsmába megy. Az egyik az utcán jön, és rákiált: ,,Hé, te németkalapos”. Így a gyilkos diák figurájának furcsaságát is meglátom. A másik a pincekocsma lépcsőin jön felfele – az alvilág valahol lent van! – és együgyű nótát énekel: „a podjacsevszki utcán jártam / a régimre rátaláltam”. Eddig a felidézés. És a tanár a dal megszólaltatása után – nyilván teoretikus elemzésként – mellére ejtette fejét és ezt mondta: ,,hej, gyerekek, gyerekek.” És – nyilván didaktikus összefoglalásként – öklével kétszer az asztalra ütött. Bevallom, nem kerestem most a részletet. Féltem, talán nem pontosan így van, és akkor elvesztettem valamit. Anakreón labdája piros. A fájdalmas érzelem születésének játékszere. Ősz fejű költő játszik aranyhajú, szépcipőjű lánnyal. Ősz fej és aranyhaj költői közhely. De a szép cipő gyönyörű találat. A szíven ütő piros labda egyszeri remeklés. Mozart hangjegyei a művészi ökonómiáról szólnak. A látomás a művészet lényege, de a mű nem redukálódhat önmaga lényegére. Egy kisszerkezet, például novella, állhat csupa látomásból. De egy nagy szerkezet, például regény, nem.
Megérezte ezt II. József császár. Egy operabemutató után magához hívatta Mozartot. Gratulált ugyan, de ezt mondta: ,,mintha túl sok lenne ebben a hangjegy, kedves Mozart”. És ebből is látszik, milyen okos ember volt. Hamlet hallgatása a bőbeszédűség és némaság költői aránya. ,,Ha szeretted édes atyádat valaha” – mondja kérdő hangsúllyal a bástyán a szellem. Csend van. ,,Ó Isten” – válaszol a királyfi. És csend van megint. Egy rossz költő – így a kommentár – tirádába kezdene. De Shakespeare tudja, hallgatni kell. Mert a nagy érzelmek nem beszédesek. Tolsztoj lovai Anna és Vronszkij szerelmének végzetes versenyén száguldanak. Testük megnyúlik, kifeszül a vágtában. A néző úgy látja, hasuk közelebb kerül a földhöz. Nincs messze a szövegben Kitty bálja. Nézi magát a tükörben a nyitótánc előtt. Dekoltázsától félmeztelen hátában hideg-márványos merevség. Művészi hajszálakat metsz ketté az elemzés borotvaéle. Gelléri nem távoli ideál, de közeli tanítvány. Átmelegszik a magyarázó hang. A négerfejek a vasutasné kávéjában ugrálnak az illatosan fövő barnaságban. A halászlé vörös rózsái beborítják a falat, amikor a villám a fazékba csap. A kötőtűk gombjai csillogó gyémántok az öregasszony kezeiben. Nála születik két, szinte mitikus erejű látomás. A hibbant gyerek belép az ajtón és így szól: ,,öcsém, facsiga!”. És főként a kelmefestők ,,kígyószemű” hideg benzine. Szédülnek a gőzölgésben. Árnyak emelkednek a ködben, és pattog a szavuk: ,,Hapták, ti részeg kelmefestők. Parancsotokra, ti részeg kelmefestők”. Nem hosszú a magyarázat: ez, bizony, akár Shakespeare-nek is eszébe juthatott volna. Az elemzés néha ironikusan vissza is vonja önmagát. Egy ponton ezt a tanácsot adja: szóval ezt úgy kell csinálni, mint Shakespeare. Kimerítő utasítás. Jó lenne tudni: hányan csinálták valóban úgy az egykori hallgatók közül. Sokáig lehetne még folytatni. Ám csak ennyit. A mérleg az esztétikában nyilván erre billen. Az apró finomságok feledhetetlenül szuggesztív megidézésére. Hiszen műhelyesztétikáról van szó, nem filozófiáról.
spontán metaforizálás
Persze néhány elméleti felismerése is pompás. Furcsa eredetiségében. Mert objektkíve nem eredeti, ám szubjektíve igen. Ugyanis felfedezték előtte, de nem tud róla. Maga találja ki a rég ismertet – művészi gyakorlatából, megfigyelő zsenialitásából. Például a naivitás, a költészet gyermeki szemlélete esetében. Ahogy testet ölt, látomássá lesz a metaforában. Nem olvasta Vicót és Herdert a költői és gyermeki naiv szemlélet párhuzamosságáról. Az utóbbi tételét a zengő természet koncertjéről. Amit az ember fülével hall, szemével lát, érzékeivel kifejez, értelmével megragad. És metaforizál általa. Mert érzékei egybefolynak. Így a kezdeti metaforában a világ mágikus üzenetét, képzelete nyers fenségét poétikusan ötvözi. És nem ismeri a metafora modern elméleteit. A gyermeki nyelvi magatartás és szemlélet és a metaforikus szemantikai tendenciák közelítéséről. Hogy a metafora felszínre hozza a tudat számára rejtett emléket. A tudattalant a tünetek mélyéről. Visszatér a gyermek spontán metaforizálásához. A szóhasználat variabilitásához, analógiák szubjektivitásához, érzéki tartományok felcseréléséhez. Azaz regrediál a verbalitás és logikum előtti léthez. A realitás és realitásból kinövő fantázia elé. Amely regresszió a pubertás és adoleszcencia előtti léthez is. Az absztrakció és absztrakcióból kinövő fogalom elé. Ahol fogalom nincs, vízió van. És van szimbólum, mítosz és metafora. Az absztrakció fogalmat megelőző formarendszere. Nos, a látomás teoretikusa mindezt nem ismeri. De kitalálja és kiszélesíti. Nemcsak a metafora (látomás), de az egész művészet is visszalép a gondolkodás és szemlélet kezdeti fokához, a nyelv keletkezési stádiumába. Ezt magyarázza mások, csinálja saját műveiben. Tele van vele szubjektív epikája és objektív lírája is.
Szubjektív epikájában a látomás nagy, reprezentatív jelenetekké szerveződik; gyors, vizionárius villanásokká és poétikus, jelenéses hasonlatokká. Csak néhány példát. Nagy, reprezentatív jelenet a kísérteties álarcosbál Störr kapitány élete fordulópontján. Egybefolyik hallucinációvá kontúrtalanodó valóság és valósággá karakterizálódó hallucináció. Meg a sofőr meggyilkolása az éjszakai ködben. Törékeny rabló és robusztus megrabolt a realitást megfordító, lidérces mesében. Gyors, vizionárius villanás a vérbíró aszott-öreg arca, vibrál rajta a gonosz-ifjú erő. A sűrű-párás londoni éj – imbolygó lámpások kísérik a félénk hazatérőket. És a mélysötétből előbukkan az üldözött, „templomtoronycsúcsaranyozó” sápadt kísértetfigurája. A reszkető-halovány anya – fia védelmében – pisztolyt fog a vérbő-fenevad apára. És az Őszi vadászat megreszkettető végkifejlete. Az egykori megalázó apa az egykori megalázott fiú puskacsöve előtt. A végtelenségig kitartott pillanat – míg le nem engedi a fegyvert. Ott van a világirodalom nagy pillanatai között. Poétikus, jelenéses hasonlatok szerte a művekben. A dohány finom, mint szűzlányok haja. Az olaj ragyog, mint sárga lámpafény. Az asszony fehér nyakú, mint andalúziai kancák. És a példák – természetesen – még sokáig folytathatók.
Objektív lírájában zavarba ejtően sok lenne a példa. Többnyire maga a vers a látomás. Ahogy az indulat lavinája kilöki, de meg is szervezi. Benne a számtalan részjelenés. Az első hosszas elemzést igényelne. A másodiknál elég valamelyes felsorolás. Ennél maradok. A Szellemek utcája kísértet-éjszakájában hatvan fáklya tüze ontja vad lángjait. A jelenés prófétikus áradásában az angyalok elrepülnek a nap előtt – és kardjuk megvillan a fényben. Az Öregség kozmikus panaszában a haldokló feje körül tompa derengés. A Részeg éjszaka groteszk delíriumában a bozontos mellű éjszaka tófenekén furcsa liliomok. A „Ha csontjaimat meg kelletik adni” ifjúság-idézésében éhes, mint a kígyók, és lusta, mint a krokodilus. És a Nyilas-hava bonyolultan hangszerelt csodájában a feledhetetlen metaforasor. A könnyeit szakállára pergető, vénülő időről; a tengerzöld szőlőfürtöt bús arca elé tartó, jószívű szellemről; a zöld, hideg almákról, melyekből ő is eszik; meg a gőzölgő szakadék tar bokrai között búvó zöld szemű vadmacskáról és veres ordasról. És a példák – természetesen itt is – még sokáig folytathatók.
Teória és művészet tökéletes egysége. Elméletet szülő, elméletből születő költészet. Mégsem az elmélet, inkább a költészet végső diadala.
Az indulat lavinái
,,S amit itt hallani fogsz, készülj el rá, nagyon kegyetlen dolog. Az ember lelke mélyén démonok laknak, édes fiam, ősbogarak mászkálnak odalenn s ezek felett az értelem alig tud úrrá lenni.
Teljes ember az én felfogásom szerint az, akiben van érzelem is, indulat is, tehát kétségbeesés és ujjongás, düh és bánat egyaránt, egyszóval tisztító vihar és démoni erők hatalma, ezenfelül pedig értelem, igenis értelem és ezen belül erkölcsi erő. Nem kis dolog ez így együttvéve, és mégis azt kell mondanom, hogy, ha már ideált választok, akkor ez legyen az.
indulatmenetek
Teremtő indulat nélkül művészet el sem képzelhető. S ez az indulat aztán számunkra is átélhető, sőt rejtélyes okoknál fogva már ismerős indulatmenetekben fejezi ki magát (esetleg sohasem tapasztalt indulatokban, amelyek mégis ismerősöknek tetszenek előttünk), mint a művész személyiségének vagy virtuális személyiségének legfőbb hordozója és kiegészítője. Ezek az indulatmenetek a mű lendületében s ezen belül ritmusában válnak érzékelhetőkké és érezhetőkké.”
Tehát indulat mint esztétikai alapfogalom. Mögötte a „vegetatíva”. A szervezet ereje, lendülete, mozgása. A szervezeté, amely a lelki törvények kiindulópontja is. Vegetatíva és indulat kulcsszavak a „filozófiai ezeregyéjszakában”. Rájuk épül a „tibeti lélektan”. A borzippai bölcselő nem teoretikusan kifejtett, de költőien sejtetett pszichológiája. Vízió az emberről. Minden konkretizálás – valószínűleg – vulgarizálja. A lélek komplikáltságáról van szó, és drámájáról is. Elméletében a művészet végső formaelvét adja; művészetében az alakok belső bonyolultságát. Persze poétikus lélektan poétikus kategóriái. Láttuk már. Lírizáló, ars poetica jellegű bölcselet következik belőle és filozofáló, elemző jellegű költészet.
Vegetatíva és indulat a lélek mélyeibe mutat. Ösztönök és szenvedélyek ősbogarai felé. Eköré szerveződik a költői-,,tibeti” lélektan. A lélek belső világa csupa ellentét és feszültség. Nem egység, hanem „gyülekezet”. Önálló, de különböző vagy vitázó princípiumok sokasága. A teljes emberben ösztön, érzelem, indulat, düh, bánat, értelem. Leglényegesebb ösztön, érzelem, értelem hármassága. Fölöttük kényúr az indulat. Veszélyes-szeszélyes közeg. Az érzelmek – az extázis fokán – indulatba csaphatnak át. De akkor már eltűnik eredeti tartalmuk. Sőt, ellentétükbe fordulhatnak. És önmaguk végletébe. Mert az indulat szélsőséges és kétarcú. A szerelemből szerelmi megszállottság lehet és féktelen gyűlölet. A gyűlöletből féktelen gyűlölet lehet és szerelmi megszállottság. A szembeállítás költőien plasztikus. Az indulat ölelni készül, de lehet, ölni fog. Vagy ölni készül, de lehet, ölelni fog. És el is válhat az indulatban, ami az érzelemben együtt van. Például szerelem és érzékiség. A szerelemből – érzékiség nélkül – éteri lebegés lehet. Az érzékiségből – szerelem nélkül – animális szexualitás. A legalsó szint. Önző-ösztönös, féktelen-indulati tartalom. A psziché ősbogarainak világa.
művészetellenes
Vegetatíva és indulat kétarcúságából fakad az egyensúly lélektani alaptörvénye. Vegetatíva és indulat önzésem, vadságom, tombolásom – örömöm, gyönyöröm, élvezetem forrása. Az animális bennem – jó és rossz értelemben. Ide köti a kegyetlenség is. Nem állati és nem emberi, de állati-emberi vonás. A tigris nem kegyetlen. Teszi, amit tennie kell. Az ember kegyetlen. Teszi, amit tenni akar. Csak elméletet csinál hozzá – okot és mentséget. Köréje keríti a részvét színes-hazug köpönyegét. Ezt kell fékeznem – vegetatívét, indulatot, kegyetlenséget –, hogy erkölcsös lehessek. De őriznem is kell, hogy eleven maradhassak. Egyensúly kívántatik. Tudattalané és tudatosé, vegetatíváé és gondolaté. Ha létrejön, emberség lesz belőle. Ha felborul, embertelenség. Az egyensúly embersége a művészet lehetősége. Az egyensúlyhiány embertelensége a művészet lehetetlensége. A tudattalan vegetatíva egyértelmű győzelméből féktelen tombolás fakad – ezért művészetellenes. A tudatos gondolat egyértelmű győzelméből vértelen absztrakció fakad – ezért művészetellenes. Fékezett vegetatíva vagy átlelkesített gondolat ad a művészetnek törékeny eshetőséget. Az emberre kell magamban szavaznom, nem az állatra. Így nem maradok, hanem leszek ember. És megszerzem magamnak a szörnyek legyőzésének mítoszteremtő indítékát. A sárkányölők igaz pátoszát. De nem lehet győzelmem teljes. Animális létem salakjában az öröm gyémántja. El kell tisztítanom a salakot, meg kell őriznem a gyémántot. Hogy ne örömtelen, de örömre képes ember lehessek.
Ösbogarak, tudattalan, ösztön – kontroll, tudatos, gondolat. Ellentétes princípiumok építő egysége és romboló szakadása. Netán Freud? Tagadja. A Napló szerint nem olvasta. Bizalmatlan volt, mert úgy tudta, rossz műveket elemzett. És látott – bőségesen – ostoba freudistákat. Mégis felemelt sisakrostélyú hősnek érezte. Talán a gondolati találkozások miatt. De elmélkedni kell az ismerésen–nem ismerésen. Ha hallomásból ismeri, úgy szép. A költő átlényegül, elevenné teszi a teoretikus tanítást. Ha egyáltalán nem ismeri, úgy gyönyörű. A lesütött szemű kitalálja, magában elemzi a pszichoanalitikus fogalmakat. Ismeri a Das Es, az ösztönén hatalmát. De önmagából, nem Freudból. És nem is az elméletileg pontos fordítást, az ösztönént ismeri. Hanem – az ősbogár tanúsítja – Kosztolányi költőien szép megjelölését, az ősvalamit.
Ezekből lesz az indulat esztétikai alapfogalma. Két variációban is. Szó lehet: az ábrázolás indulatáról – végső formaelv. És ábrázolt indulatról – lényeges tartalmi elem.
Mi az ábrázolás indulata? Könnyű a válasz. Akár hagyományos terminológiában is. A mű formája. Így egészíti ki az indulat, a forma a látomást, a tartalmat. A mű tartalom–forma, látomás–indulat egység? Itt már nem érvényes a hagyományos terminológia. Mert a látomás nem egyszerűen a mű tartalma. Hanem a külső világ szerveződik bonyolultan látomássá a mű tartalmában. És az indulat nem egyszerűen a mű formája. Hanem a művész szubjektuma szülte indulat szerveződik bonyolultan szerkezetté a mű formájában. Együtt adják a művészetet – világ inspirálta látomás, szubjektumból fakadó indulat. Az indulat lendület, ami egységgé forrasztja a látomásokat. Dallama-ritmusa van. ,,Ariózus természetű.” Vagy kitart – egyetlen ívben – a mű végéig. Vagy kört rajzol, és visszatér a kiindulóponthoz. Példa e látomás-indulat egységre a fiatalkori remek, a Nyilas-hava is. Közli az első variáció első szakaszát. A képek-látomások megvannak. A lendület-indulat hiányzik. Nyersanyag csak, nem vers. És távolról sem remekmű. Nem áll össze szerves, élő egységgé. Ami mozog a végkifejlet felé. És hordozza a nagy művészet titkát. Amíg nem jön a megmozdító, eggyé szervező, távlatot adó, teremtő lendület. Tehát a látomás elemei önmagukban nem elegendők. Egyszerű egymásmellettiségben nem lesz mű belőlük. Csak amint evokálja-revelálja őket az élettelen anyagba életet lehelő indulat. A látomás indulat nélkül élettelen, puszta villanás. Az indulat látomás nélkül értelmetlen, puszta ringás. Az ábrázolás indulata elementáris tünemény. Lávaömlés, vagy inkább lavinaomlás. Megindítja az alkotás nehézségi ereje. És gördül – saját súlyánál fogva – ismeretlen mélységek felé. A lavina az átfogó költői-elméleti metafora, amivel az indulat esztétikai alapfogalma jellemeztetik. Érezhető benne az emberfeletti méret, a naturális minőség, a kormányozhatatlan zuhanás. Maga az elszabadult, művészi formáló elvvé lett vegetatíva. Gyakran szólnak róla az esztétikai szeánszok. A szervezetem kezd írni – mondja a tanár ilyenkor – keresve a pontosabb megközelítést. A szervezetem kezd írni. És nem tudom, mi lesz belőle. Mint az extázissá lett indulat esetében. Lehet, öl – lehet, ölel. E szervezetírásban, indulatlavinában lesz eggyé lélektan és művészetelmélet. Válik a tibeti pszichológia borzippai esztétikává. A lavina-metafora – úgy vélem – nemcsak grandiózus, de pontos is. Elszabadul az ábrázoló indulat lavinája. Útjában egyes természeti elemek, látomások. Egyesül velük, építkezik belőlük, új lendületet kap tőlük. Útjában más természeti elemek, látomások. Nem egyesül velük, félrelöki őket, elszáguld mellettük. Vagyis az egyik látomás beépül az indulatlavina szervezte műbe, mozgó-eleven egységgé lesz tőle és vele. A másik látomás kiesik az indulatlavina szervezte műből, halott-merev töredékké lesz egyedül és nélküle.
kimetsz valamit
E szervezetírás, indulatlavina nem az értelem és tudat dolga. Inkább az érzelemé és tudattalané. Pontosabban a kettőé – értelemé-érzelemé és tudaté-tudattalané együtt. Értelemé, ami szervezi az érzelem erejét. Tudattalané, ami számít a tudat fékjére. Nem csoda. Láttuk már: e poéta-teoretikus a legmegtervezettebben spontán és legspontánabban megtervezett a század hazai irodalmában. Az indulatlavina a lélek mélyén szunnyad. És várja az inspirációt, hogy lendületbe jöjjön. Preformált, előre meghatározott minőségű. Hangulatot hordoz. Egyik tartalomhoz-látomáshoz illik, másikhoz nem. Az inspirációtól lendítetten indulatmenet lesz belőle. Meghatározott ritmussal-formával. Magához hasonló művet alakít. Tartalom-látomás és indulatmenet egyneműsége, azonossága jelentékeny művet, esetleg remekművet, különneműsége, különbsége jelentéktelen művet, esetleg fércművet teremt. Az indulat a szerkezet elve is, a mű határa. Kiválaszt, kimetsz valamit a káoszból, és erejével kozmosszá komponálja. A mű szervezett és kozmikus. De érződjék rajta a szervezetlen és kaotikus – amiből vétetett. Például a regény esetében. Regénykezdet és regényvég nem lehet abszolút. A jó kezdetben ott a világ, ahogy a kezdet előtt volt. A jó végben ott a világ, ahogy a vég után lesz. Egyébként is a műben és mű mögött ott a világ. A kis egészben és mögött a nagy egész. No nem a totalitás absztrakt-filozófiai elvéről van szó. Csak annak konkrét-poétikus megfelelőjéről.
Ehhez párhuzam – az indulatlavinához – Wöres Sándor és Edgar Poe. A vers születése és A műalkotás filozófiája – két esszéremek. Persze ellentétes irányból párhuzam. Az első színéről, a második visszájáról. Weöres extázisról beszél, a tudatműködés egyirányúságáról, beszűküléséről. Működő-élő organizmusról, amiből kiszakad a vers. Hangulatgomolygásról. Benne nem tudatos akarat, de tudattalan automatizmus. Az önformáló forma automatizmusa, ami alakítja és rostálja az anyagot. Ez majdnem azonos az indulatlavinával. Annak elementáris és szelektív jellegével. Poe kiszámítottságról beszél, a tervezés pontosságáról, szerkesztettségéről. Matematikus-geometrikus szimmetriáról, amiből kiépül a vers. Célszerűségről. Benne nem tudattalan automatizmus, de tudatos akarat. A vége felől komponáló költő akarata, ami alakítja és keresi az anyagot. Ez majdnem ellentétes az indulatlavinával. Annak elementáris és szelektív jellegével. Furcsa azonosság és ellentét. A borzippai esztéta spontaneitásra támaszkodó költői elméletével Weöres komoly teóriája azonos, Poe ironikus teóriája ellentétes. A borzippai poéta tudatosságra építő költői gyakorlatával Poe ironikus teóriája azonos, Weöres komoly teóriája ellentétes.
Az indulatlavina, az ábrázolás indulatának elméletére épül még néhány esztétikai elv. Vele mélyen rokon.
Az első a katarzis elmélete. Persze nem elmélet, csak elméletcsíra. A tibeti lélektan alkotásteóriájának zárómozzanata. A vegetatíva kitörésének végpontja. A kitombolt indulat után megnyugvás. Az alkotás mámorát követő alkotás utáni öröm. A Naplóból tudjuk – ezt érzi, amikor a mű végére pontot tesz. Most teóriatöredéket csinál belőle. Távolról kapcsolódik Arisztotelészhez, az indulatok felkeltéséhez és levezetéséhez. Közelről kapcsolódik emlékeihez, a befejezést követő megkönnyebbüléshez.
a művészet életigenlő
A második az indulatok kölcsönhatásának elmélete. Az indulat indulatot kelt. Más indulattal találkozva lendül vagy robban. Az alkotó fantáziája-indulata röpíti a befogadó fantáziáját-indulatát. Ez éppen arra vár, hogy röpítsék. Ettől sajátítja el a művet. Tölti ki a hiányzó részeket. Itt érkezik Lipps teóriájának küszöbére. Felbukkannak a Grundlegung der Ästhetik, a beleérzéselmélet körvonalai. De csupán két ponton, és gyakorlatiasan értelmezetten. Abban, hogy a művészet életigenlő. De ez itt, Füstnél az indulat megnyilatkozása és következménye. Ám ott, Lippsnél a szép és rút elemzése és magyarázata. Amennyiben aktivitáshoz és élethez tapad a szép, inaktivitáshoz és halálhoz a rút. És abban – ez most a lényegesebb –, hogy alkotói és befogadói fantázia egymást kiegészítő erő. De ez itt, Füstnél indulat következménye és sajátossága. Az alkotói megfogalmazás csak elindít, és szabad szárnyalást enged a befogadói képzeletnek. Ám ott, Lippsnél a szimpátia elemzése és magyarázata. Amennyiben tárgy és befogadó strukturális hasonlósága kölcsönös vonzást eredményez. Egymást kiegészítő-megvalósító kétszeres projekciót.
A harmadik művészet és bölcselet szembenállásának elmélete. Az induló tétel egyértelmű. A művészet a vegetatíva dolga, a bölcselet az értelemé. A művészet a konkrét jelenség vonásait absztrahálja. Jelenést csinál belőlük. A bölcselet a jelenségek törvényszerű vonásait absztrahálja. Fogalmat csinál belőlük. Önmagában művészetellenes. A művészet nehezen visel el gondolati-fogalmi tartalmat. Legalábbis eredendő tisztaságában nem. Csak indulatos ábrázolásban vagy a szereplők jellemzéseként. Az indulat kiemeli elvontságából. A szereplőhöz tapadás egyéni színt kölcsönöz. A szembenállás nem okosság és nem-okosság ellentéte. Legfeljebb kétfajta okosságé. A művész tapasztalatban, életismeretben, tehát konkrét elvonatkoztatásokban, a bölcselő rendszerekben, törvényekben, tehát általános elvonatkoztatásokban okos. A kettő nincs együtt. Csak Shakespeare-ben. Ám ez művészet és bölcselet összeforrásának egyszeri csodája.
Mi az ábrázolt indulat? Könnyű a válasz. Akár hagyományos terminológiában is. A mű lényeges tartalmi eleme. A vegetatíva mozgása. Indulat és értelem harca. Az indulat kitörése. Mindez a műben ábrázolva – nagy, reprezentatív jelenetekben-látomásokban, nagy, elmélyült lélektani elemzésekben. Tehát jelenéssé formált, látomásszerű indulatmenet és ellentétekre alapozott, komplikált lélektan.
a fenevad nagyszerűsége
Jelenéssé formált, látomásszerű indulatmenettel tele az életműve. Csak néhány példát. Ilyen Störr kapitány féltékenységének elementáris kitörése A feleségem történetében. És az indulat egyéb rohama is. Ahogy összetöri a lakást; megalázza a szeretőt; megöli a sofőrt. A szörny mozdulatai. Előjönnek – elsöpörve az értelem fékjeit, a kontroll korlátait. Ilyen az apa tomboló kegyetlensége az Őszi vadászatban. Ahogy majdnem agyonveri fiát; részegségében feleségére is kezet emel. Maga az ábrázolt szörny. Félreteszi a korbácsot. Szükség lesz rá a nevelésben. De az indulat indulatot ébreszt. A dühkitörés dühkitörést. Az asszonyok érzik a szörnyapában a fenevad nagyszerűségét. Ez pozitív indulatot is kelt. Imádják felesége, szeretői, lányai. És negatív indulatot is kelt. Felesége pisztolyt fog rá a megalázott fiú védelmében. Ilyen Huber lefojtott szenvedélye a Boldogtalanokban. Ahogy pusztítja az életet maga körül. Szörnnyé válva, megalázottból megalázóvá alakulva. Körülvéve szerető-gyűlölő asszonyokkal. És öngyilkosokkal. Elhagyott kantinoslánnyal, megtagadott anyával, eladott szeretővel.
Ellentétekre alapozott, komplikált lélektannal is tele az éltműve. Ismét csak néhány példát. A Nevetőkből, Boldogtalanokból, A feleségem történetéből, az Őszi vadászatból. A Nevetőkben egymást vonzó-taszító, egymásba fogódzó–egymást kizáró hőskettős. És gyötrő féltékenység. A főszereplő egy tiszt karjába hajtja kedvesét. Hogy kínzó féltékenységére bizonyítékot vagy cáfolatot találjon. A Boldogtalanokban gyűlölve szerető infernális szimbiózis. Nemcsak a megalázóság–megalázottság végzetes körforgása. Hanem a legmélyebb bugyorban kiharcolt önsanyargató gyönyör is. A megunt, idősebb szerető a házba hozza az újat, fiatalabbat. Hogy elérhesse a saját szemmel látás szörnyű egyértelműségét, a végső eltiportatás aberrált örömét. A feleségem történetében nemcsak Störr féltékenység szította alakoskodó játékai és gyermeteg csapdái. Hanem boldogságvágyból és boldogságképtelenségből ötvöződő rokonszenvesen szomorú élhetetlensége. Imádja és gyűlöli Lizzy bűbájos felelőtlenségét. Mint önmaga ideálját és ellentétét. Ahogy csak a nehézkesség bánata imádhatja és gyűlölheti a könnyedség örömét. Az Őszi vadászat mindezeket összefoglalja. Az ,,odi et amo” ellentétekből összeforrt indulategységének vég- és csúcspontja. Apa-anya kettőse vérbeli lélektani-művészi remeklés. Az apa indulata színén a szerelmes férfi érdes gyöngédsége; visszáján a megalázó szörny részeg durvasága. Az anya indulata színén a szerelmes asszony önfeledt odaadása; visszáján a megalázott áldozat beteges önfeladása. Ritka költői találat a hazai epikában.
Az öregség szerepe és a halál valósága
,,A tigris valószínűleg nem veheti tudomásul a halált, mert nem olyan a lelke, de az ember igen. És ebből a kettőből: a részvétből és a halál tudomásulvételéből származik alighanem mindaz, ami, úgy látszik, nem volt benne a természet terveiben.”
,,… Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger …
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna …
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem …
S a feje körül tompa derengés.”
Az öregség végig jelen van az életműben. Kettős súllyal. Egyrészt a világból kilépés legfőbb iránya. Másutt kilépés a valódi térből; itt kilépés a konkrét időből. Másrészt a mágikus maszkok között a legállandóbb. Másutt folyton váltakozó magatartás; itt énnel azonos szerep. Életét és művét is összefoglalja. A végén a Halál. Mint befejezés. Logikus, de tragikus; törvényszerű, de elfogadhatatlan. Megfogalmazódik, sőt, kísért lírai esztétikai-filozófiai elméletében, intellektuális költői-prózaírói gyakorlatában. De lényeges különbséggel. Az elmélet, mert reflexió, megkísérli feloldani. Legalábbis melankolikusan elszámol vele. Nem mondhat halál helyett életet. Ám mondhat halálra figyelő életet. A költészet, mert lírai, megkísérli kimondani. Legalábbis megrettenten szembenéz vele. Nem mondhat élet helyett halált. Ám mondhat haláltól lenyűgözött életet. A halálra figyelő élet modern bölcseleti magatartás. A Haláltól lenyűgözött élet archaikus lírai életérzés.
leromboltatik
Lírai esztétikai-filozófiai elméletében a halálra figyelő élet. Talán oldani tudja a vég félelmét. Élet, ami a haláltól, lét, ami a nemléttől kap értelmet és jelentőséget. Pontosabban nincs is külön élet és halál, lét és nemlét. Csak egyetlen élethalál, lét-nemlét egység és összefüggés. Épít és rombol. Élet és lét az egység és összefüggés építő, halál és nemlét a romboló oldala. A szerves létező nagysága és tragédiája. Hogy felépül – önmaga által. És leromboltatik – a sors által. Minél finomabb a szerkezete, annál törékenyebb. Minél magasabb rendű, annál kiszolgáltatottabb. Önkénytelen kérdés. Freud két alapösztönéről beszél? Élet- és halálösztönről? Erószról és destrukciós ösztönről? Hartmann lételméletéről beszél? A négy létforma tanáról? A pszichés és szellemi lét támadhatóságáról? Szó sincs róla. Freudot nem olvasta. Hartmannt sohasem említi. Nem Freudról és Hartmannról beszél. Ahogy műegész és világegész megfelelése esetében sem a totalitás elvéről. Ahogy művészi és tudományos absztrakció esetében sem a különösség fogalmáról. Önmagáról beszél. Amit kívül megfigyelt, belül felfedezett. Gondolataiban kidolgozott, költészetében gyakorolt. Felfedezi a felfedezettet? Részben igen. Vérbeli teoretikusnál gyengeség; vérbeli poétánál erő.
De miért kaphat az élet a haláltól értelmet; a lét a nemléttől jelentőséget? Mert az életet a halál, a létet a nemlét határolja. Időbelivé teszi, idődimenzióval telíti. Az időbeliség és idődimenzió pedig elvesz és ad. Elveszi a végtelenséget mint esetlegességet, adja a sorsot mint lehetőséget. Az időtlennek nincs sorsa. Az időbelinek lehet. Ha a halál távlatában élt életében, a nemlét távlatába állított létében kivívja. Időhöz kötöttségből, haláltudatból fakadó lehetőség. Időhöz kötöttség nélkül nincs sors; haláltudat nélkül nincs kivívás. Csak az időben korlátozott, halálról tudó létnek van tétje. Hogy elveszítheti vagy megtalálhatja önmagát. Itt jutunk közel az egzisztenciális gondolathoz. Az igazi létforma halál előtt való lét. Az élet terve, amely számol a halállal. E számolás, haláltudat az ember plusza a természettel; a humánus lét többlete az animális léttel szemben.
életlehetőség
Utoljára kérdezem. Heidegger? A halál egzisztenciális fogalmáról mint a jelenvaló lét lehetőségéről? A halálhoz viszonyítva megvalósítható tulajdonképpeni létről? A létbe vetettség szorongásáról? A saját halálra reflektáló, e reflexióban felszabaduló individuális létről? Utoljára válaszolom: szó sincs róla. Babits Mihály és József Attila olvasta a Lét és időt. Füst Milán nem. A lesütött szemű magába néz. És próbálja elrendezni a halált. Ahogy „felfedezte” a freudizmus felét, „felfedezi” az egzisztencializmus magját is. Nem mint általános, elvonatkoztatott filozófiát. De mint konkrét, magára vonakoztatott életlehetőséget. Hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlan halált. Elfogadja az elfogadhatatlan nemlétet. És kidolgozhassa a halálról tudó lét egyedülálló humánus méltóságát. Személyes rangját a létezők között. Ehhez van példája. De nem Heidegger és a Lét és idő. Hanem Rilke és a Duinói elégiák.
A haláltudat átkáról és rangjáról a Nyolcadik elégia. Mert elvétetett tőlünk a végtelenség nyitottsága. Ami „oly mély, haláltól ment az állatarcban”. Maradt a végesség zártsága. „Mert a halált mi látjuk csak.” Önfeledtség és öntudat különbsége. Az önfeledtség áldás, de rangnélküliség. Gyermek és szerelmes belefeledkezhet a nyílt, haláltudattól mentes létbe. Kapja az önfeledtség áldását, veszti az öntudat rangját. Az öntudat átok, rang. Felnőtt és gondolkodó belenézhet a zárt, haláltudattal sújtott létbe. Veszti az önfeledtség áldását, kapja az öntudat rangját.
A hős létének megfeszítettségéről a Hatodik elégia. Az élet telített és üres pillanatok váltakozása. A telített pillanat ritka ünnep. Az üres pillanat gyakori hétköznap. A hős a telített pillanat embere, a ritka ünnepé. Ezt teszi állandóvá. Egyszerűségét mindenkorisággá, pillanatnyiságát örökkévalósággá. Minden percében lényeges lét. „Szívük csordult teljében izzanak ők.” Végső kivetettség a hétköznapokból. A lét felső szintje. Üstökösként felragyogni és elenyészni lehet benne. Napként sütni és melegíteni nem. És a magány létformája. A trivialitás valóságában végzetesen idegen.
A haláltudat átkával és rangjával, a hős létének megfeszítettségével függ össze a világról vázolt vízió. Hogy nem a készen kapott teremtettségre esik hangsúly, hanem a mozgó-változó létezésre. Benne vagyunk, produkálóként és produktumként. Csináljuk a világot és magunkat. Nem az lényeges, ami vagyunk, de amivé lehetünk. Nem az boldog, aki herceg, ám aki herceggé lett. A döntés a központban. Általa építjük vagy romboljuk magunkat. Győzhetjük le vagy tehetjük tartóssá a létezés örömének pillanatnyiságát. E legyőzés pedig – végpontján – a halál valóságának legyőzése is lehet. Persze nem valóságos, hanem illuzórikus legyőzése. Lírai elméletének – utolsó – elszámolása a halállal.
A lélek igénye a túlélésre, fennmaradásra. Netán halál utáni létre. A képzelet segítségével. Mélyén tragikus ellentmondás. A halhatatlanság vágya és lehetetlenségének tudata között. Ezt oldja fel Isten mindenhatóságának képzetével, a lélek halhatatlanságának hitével. Nélküle nem élhet. Tudni kell, hogy nélkülözhetetlen; és tudni kell, hogy illúzió. Nélkülözhetetlen illúzió. A lét és a létet reflektáló gondolkodás tudatosan vállalt irracionalitása.
rémület
Intellektuális költői-prózaírói gyakorlatában haláltól lenyűgözött élet. Talán ki tudja mondani a vég félelmét. Persze a kimondás nem feloldás. De közel visz hozzá. A kiindulópont, a fő élmény azonban a rémület. Motiválja az öregségkomplexumot mint legnagyobb szerepet és a halálkomplexumot mint végső valóságot. Ehhez fűződnek legmonumentálisabb képpé szervezett látomásai. Erre lendülnek legelementárisabb, kitörésként ábrázolt indulatai. Legyőzhetetlen reszketés van bennük, kitörő felháborodás, hangos átok, csendes panasz, groteszk sirám és bölcs belenyugvás is. E szűkszavú költészet alapszólama. Szinte találomra választhatók példák.
A Szellemek utcájában rémületre világít ,,vad lángjai”-val hatvan fáklya. A lét halállal szembeni meztelenségére. A haldokló ,,vékonypénzű” voltára, „kipróbált” szívek kutyáknak vettetésére. A „horgaselméjű és szikár” aggság nemcsak hasonlóság az Úrhoz. Magányos szembenézés a megmásíthatatlannal. Az egyedüllét kap hangsúlyt: „Négy izzó fal mered reám csupán.” És fenyeget az Úristen „vörhenyes haragja”. Amikor „majd bólogatva lassan elmegyek”. Az öregség túl van a „mélyen elrejtező, néma férfikor”-on. Szemben a „hallgatag király’-lyal, a „rejtélyes elmúlás”-sal. Az aggastyánhoz intézett szózatban az öregkor testi kiszolgáltatottsága. „Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd.” A lét lehull a világról, önmagába záródik. Elveszíti a látás-hallás mindennapi csodáit. „Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?” Ebből fakad az ifjúság visszakövetelése. Az aiszkhüloszi átok, „hogy így meg kell az embernek öregedni”. Az „öregség ősi nyomorá”-ból csak a halállovak ragadnak ki. Nincs ebben megnyugvás. Legfeljebb a hideg érzéketlenség halálos békéje. A lélek már olyan, „mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek”. Csupán az „igaz bíró” ígérhet valamit a halálban. No, nem üdvösséget. Mindössze a túlvilági fény érzéki vigaszát: ,,– meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt / És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, / S feljutott végül a napfényre, / Gyönyörűszép hajnalidőben”.
*
Ám feloldás nincs. Élet és halál dilemmája az egész életműben. A végén is. Természetes módon békétlenül. Lírai bölcseletben megközelítve. Intellektuális költészetben megnevezve. Végső, eldöntetlen vitában.
Lírai bölcseletben az „élet győzelme”. Ám nem értelmileg és állandóan, csak vitálisan és pillanatnyilag. Lokmán dervis mondja a Hábi-Szádiban egy tavaszi napon: „Akármilyen zagyvalék is ez az egész, annyi bizonyos, hogy a szép, fiatal lányoknak s a virágzó fáknak igazuk van.”
Intellektuális költészetben a halál véglegessége. Értelmileg és állandóan is. A Szellemek utcája mondja ama kísérteties éjszakában:
„Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tűz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sóhajtok,
Sőt feledni vágyom minden múltamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban.
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!”
-
Dolgozatomban Füst Milán szépirodalmi művein kívül főként Látomás és indulat a művészetben, Ez mind én voltam egykor, Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve és Emlékezések és tanulmányok című köteteire támaszkodtam. Párhuzamként Weöres Sándor A vers születése és Edgar Allan Poe A műalkotás filozófiája című írásaira hivatkoztam. Felhasználtam Fónagy Iván a Világirodalmi Lexikonba írott költészetelméleti címszavait, Kis Pintér Imre: A Semmi hőse című könyvét és A magyar irodalom története 1945–1975 című kötetekbe írott Füst Milán-fejezeteit, Rába György A képzelet szertartásai című tanulmányát és Somlyó György Füst Milán című könyvét. ↑