MAGYAR EMBER A TALÁLKÁN?

Sokan mondják, hogy ne tegyem. Főleg a szeretteim. Hogy ne a visszájáról nézzem, hanem a színéről. Mármint a teljesítményemet. Amit csináltam vagy még csinálhatok. Legyen elég az elégedetlen öngyötrésből. Van a másik serpenyőben – ama bizonyos mérlegében – is valami. Nemcsak teljesítetlen, hanem teljesített elképzelések is. Nemcsak meghiúsult, de megvalósult tervek is. Nemcsak eléretlen, ám elért célok is. És nemcsak olyan dolgok vannak, amiket nem tudok. Vannak olyanok is, amiket tudok. Vagy legalábbis tudni vélek. Így – a visszáját a színére fordítva – könnyebb lenne az életem. Vidámabb a nappalom – kevesebb gonddal. Nyugodtabb az éjszakám – mélyebb álommal. Nem hiszem, hogy megy. Valahogy erre születtem. Inkább a visszáján, mint a színén látásra. Inkább komor, mint vidám nappalokra. Inkább nyugtalan, mint nyugodt éjszakákra. Idősebben ne is akarjon megváltozni az ember. Ha eddig jó volt, legalábbis ment így, az eddigi jóval hosszabb időben. Jó lesz ezután is, legalábbis menni fog így, az ezutáni jóval rövidebb időben.

az élettapasztalat segít

Ezért vagyok rossz, eleve vesztes vitatkozó is. Mert mindig azt hiszem, a másiknak van igaza. Hogy ő tudja jól, én tudom rosszul. Ostoba fecsegését olykor okos érvelésnek gondolom. Hebehurgya kötekedését megalapozott elképzelésnek. Felfújt önhittségét biztos tudásnak. Legfeljebb hazamenet jut eszembe, hogy netán hülyeségeket mondott. Legfeljebb otthon nézek utána, hogy netán rosszak az adatai. Legfeljebb éjszaka gondolok rá, hogy mit válaszolhattam volna. Persze az élettapasztalat segít. Nemigen járok vitákra. A vesztes helyzeteket nem keresem. Meg azt is tudom: a megalapozatlan bizonytalanság kínos lehet. De a megalapozatlan bizonyosság nevetséges. És inkább érezzem kínban magam, mint legyek nevetséges. Jobb először azt hinni, neki van igaza, és később rájönni, hogy nekem. Mint először azt hinni, nekem van igazam, és később rájönni, hogy neki. Ha rájövök, hogy nekem volt igazam, és nem mondtam meg, nehezebben alszom. Ha rájövök, hogy neki volt igaza, és nem ismertem el, ébren maradok. Pedig nincs rosszabb a kialvatlanságnál. De a legegyszerűbb: nem bonyolódni vitákba. Legfeljebb írásban, ahol több idő van a töprengésre. És még egy kis önmarcangolás is gyümölcsöző lehet.

De vissza a nem tudott vagy tudott dolgokhoz. A színéhez meg a visszájához.

Itt van ez az Arany László is. Valamelyik éjszaka eszembe jutott: nem ismerem eléggé. Nem nyugodt, hanem nyugtalan éjszaka volt, nem mély, de felületes álommal. Tehát Arany Lászlót nem ismerem eléggé. No persze, A délibábok hősét ismerem. De nem emlékszem rá jól. A hunok harcát talán régen sem olvastam. Hogy „Laci te, / Hallod-e? / Jer ide, / Jer, ha mondom, / Rontom-bontom” – minden iskolás tudja. Legalábbis remélem, még most is. De a magyar népmesékről, a politikai költészetről, az emigráció mozgalmairól szóló dolgozataiból nem tudnék felvételizni, különösen nem vizsgázni. Az anekdotát természetesen hallottam.

A felvételiről az orvosi egyetemen. Hogy az egyetemi tanács egyik tagja felkiáltott: „Uraim, ezt a tesztet mi sem tudnánk megoldani.” A döbbent csendet az akadémikus rektor törte meg: „Mi nem. De ne vegyük a legrosszabb viszonyítást!” Nos, ne vegyük. De Arany Lászlót mégis jobban kellene ismernem. Így nem mehetek fényes nappal emberek közé. Hogy sok mindent jól ismerek? No igen, de most nem erről van szó. (Soha sincsen erről szó!) Hanem sok mindent nem jól ismerek! És most éppen erről van szó. (Mindig erről van szó!) Tehát be kell tömni a szégyenteljes lukakat. És ez csak az egyik. Arany László-stúdium kívántatik. Csak éppen a legnagyobb hézagokat eltüntetendő.

pimaszul kezdtem

Van a témának valami külön vonzereje. Nem Arany, hanem a fia! Nem Arany János, de Arany László. Milyen lehetett Arany fiának lenni? Akihez – alig volt hároméves – verset írt Petőfi? Hát Goethe fiának? Karinthy, Bolyai fiának? Mann bátyjának? Goethe fiát különösen a szívembe zártam. Mann regénye, a Lotte Weimarban alapján. Ahogy meggyörnyedt a nyomástól. Beleolvadt a háttérbe. Szerény, kölcsönfényű bolygóként keringett a pazar, fényt árasztó nap körül. Vagy Móricztól kölcsönözve: a nap árnyékában. Érte mentem el Rómában a protestáns temetőbe. Cestius piramisa tövében, ezernyi néma, napozó macska között. Érte és Shelley szívéért. Kimondani is érdekes. Protestáns temető Rómában. És ott nyugszik Goethe fia. Nem maga Goethe, csak a fia. És Shelley szíve. Nem Shelley egészen, csak a szíve. Hát a többi? Nagyjából lehet tudni: Karinthy fia életen át küzdött a fiú voltával. Küzdött, de a nagy apát el nem érte. Bolyai fia is életen át küzdött a fiú voltával. Küzdött, és a nagy apát túl is szárnyalta. Mann bátyja pedig nagy író volt. Az alattvaló szerzője meg a Ronda tanár úré. Írtam is róla valaha. Nagyon pimaszul kezdtem. Ma is szégyellem. Valahogy úgy, hogy Heinrich Mannról először azt kell tudni, hogy Thomas Mann bátyja volt. Nos, visszavonom. Heinrich Mann először Heinrich Mann volt, másodszor Thomas Mann bátyja volt. De mindez csak nekifutás. Mert most Arany Lászlóról essék szó. Aki először Arany László volt. Másodszor Arany János fia volt.

Tehát Arany László. Főként – nyilván – A délibábok hőse. Verses regény ’72-ből. Tehát magyar változat Byron és Puskin, a Don Juan és az Anyegin műfajából. De A hunok harca is kell hozzá. E furcsa epiko-bölcseleti poéma ’73-ból.

Egy évvel a fő mű után. És fontosak lennének a csillogóan okos értekezések. Legalábbis a politikai költészetről és az emigráció mozgalmairól szóló. Elevenebben húsba vágó tárgy és gondolat aligha képzelhető. De most mégis inkább a költőről.

Ám nemigen lehet önmagában. Nem lehet önmagában? Csakhogy akkor a téma dagadni kezd. A délibábok hőséhez, műfaját tekintve, bizony kellene Byron és Puskin. És nemcsak az emlegetett Don Juan és Anyegin. Hanem A délibábok hősében többszörösen felbukkanó Childe Harold is. És A délibábok hőséhez, szemléletét tekintve, bizony kellenek az oroszok. És nemcsak az emlegetett Puskin. Hanem A délibábok hősében áttételesen állandóan jelen levő Lermontov is. Gondolom, főként a pompás romantikus-realista, lélektani-bölcseleti regény, a Korunk hőse. Ne feledjük, Lermontovról fontos, vallomásszerű tanulmányt írt a fiatal Arany László. Meg még folytatni is kell. Nem filoszláz ez, csak minimális körültekintés.

Kell az egészhez Turgenyev. Ahogy finom líraiságban folytatja Puskint és Lermontovot. Ahogy pontos analízisben előlegezi Dosztojevszkijt és Tolsztojt. Főként a kisregényekben, amikre gondolok. Például a számomra feledhetetlen Aszjában. De ha az Aszja, kell Csernisevszkij is. Az Aszjáról írt, címében szállóigévé lett elemzés: „Orosz ember a találkán.” De az Isten szerelmére – Arany László mégiscsak Arany János fia. Keserű szájízű, önmarcangoló-szatirikus poéma? Meg kell nézni A nagyidai cigányokat! Keserű szájízű, realisztikus verses regény? Meg kell nézni a Bolond Istókot. Ijedt leszek és boldog is – egyszerre. Bosszús és hálás is – egyszerre.

Ijedt leszek, mert ez monográfia-anyag. Monográfiát pedig nem írok. Se Arany Lászlóról, se az orosz költőkről. És hálás leszek. Mikor és miért olvastam volna most Puskint, Lermontovot, Turgenyevet, Csernisevszkijt? Meg Arany Jánost és Arany Lászlót? Arany László-ügyben maradtam volna egy rossz éjszakánál. De újra olvashatom Anyegint és Aszját. A Korunk hősét és a Bolond Istókot. A délibábok hősét és A nagyidai cigányokat. Lehetek ismét – remélem, még képes vagyok rá – merengő Anyeginen; töprengő Aszján; megrettenő a Korunk hősén; gondolkodó a Bolond Istókon; viszolygó A délibábok hősén; keserű A nagyidai cigányokon. Ez pedig, ha sikerül, elég a hálához. De nézzük a kemény realitásokat.

illúziótlanul okos

Az anyag szűkítendő. Így, feldolgozásban és terjedelemben is, sok. Hagyjuk Byront. Tudom: ,,a kor címszereplője”. Ott van a háttérben, műfajban és szemléletben is. De csak a háttérben, meg – valljuk be! – költészete varázsa alaposan megkopott. Tartsuk meg az oroszokat. Tudom: ekkor kezdenek hatni. Ott vannak az előtérben, műfajban és szemléletben is. Igen, az előtérben vannak, meg – ismerjük el! – költészetük varázsa épen megmaradt. Tehát maradjanak Arany László és az oroszok. És maradjon Arany László és Arany János. És az értekezések? Nehéz helyzet. A magyar népmesékről szólót nem tudom ide beépíteni. A politikai költészetről szólót nem tudom itt megkerülni. És a legragyogóbb? Az emigráció mozgalmairól szóló? Kossuth iratainak illúziótlanul okos, realisztikusan józan elemzése? Be kell látnom, noha bizsereg az ujjam hegye és szájamban összefut a nyál. Innen ki kell hagynom. Külön töprengés lehetne. Talán nem is a jegyzet laza műfajában. Benne az emigráció lélektana. Sok minden kellene hozzá. Csak példaként: Kossuth iratai, Rákóczi iratai, Szekfű A száműzött Rákóczija, Szekfű ,,magamentsége” A száműzött Rákóczihoz, Köpeczi A bujdosó Rákóczija – és még sok minden egyéb is. Főként a jelentős háttérirodalom. Ez pedig meghaladja a műfaj kereteit. Szakértekezésnek súlyos. Meghaladja a szerző lehetőségeit. Azaz az oroszok maradnak, és az „Aranyok” maradnak. Ez sem kevés, és legalábbis időben, elrendezendő.

Puskin a ’20-as években írja az Anyegint. Lermontov ’40-ben adja ki a Korunk hősét. Turgenyev Aszjája ’58-ból való. Csernisevszkij még ez évben közli híres bírálatát: „Orosz ember a találkán.” Arany János ’50-ben írja a Bolond Istók első énekét. ’51-ben A nagyidai cigányokat. ’73-ban a Bolond Istók második énekét. És ’72-ben jelenik meg Arany László fő műve, A délibábok hőse. Megjegyzendő valami nagyon lényeges. Hogy az orosz irodalom ekkor, fordításokban, folyamatosan és állandóan jelen van. Az Anyegin ’66-ban olvasható magyarul. De a Korunk hőse már 55-ben. És az Aszja is már 59-ben. A magyar Anyegin ráadásul remeklés, Bérczy Károly klasszikus fordítása. Arany László pedig maga is fordít – német közvetítéssel – Lermontovot. Meg alapvető tanulmányt ír róla – ’66-ban. Igaz, nem a romantikus-realista elemzőről. Inkább a romantikus-féktelen lázadóról.

Bizony, valóságos orosz–magyar vagy magyar–orosz világirodalmi vonulat. Lírai epikában. Verses vagy nem verses regényben, költői vagy prózai poémában. Alekszandr Puskin és Arany János, a század húszas és hetvenes évei, a Jevgenyij Anyegin és a Bolond Istók második éneke között. Közben Lermontov van a Korunk hősével; Arany János a Bolond Istók első énekével és A nagyidai cigányokkal; Turgenyev az Aszjával; Csernisevszkij az Aszja-bírálattal – és Arany László A délibábok hősével. Így leszűkítetten-körülhatároltan is két irodalom és ötven év. És így leszűkítetten-körülhatároltan is hat szerző és nyolc mű. Nem akármilyen hat szerző, nem akármilyen nyolc mű. De csak ezek a szerzők, és tőlük is csak ezek a művek. És talán csak egy kiemelt szempontból is. Byron pedig elmarad. Meg a tanulmányok is elmaradnak. Majd máskor. Vagy máskor sem. De mi lehet ama kiemelt szempont?

Azt hiszem, Csernisevszkij adja a kulcsot. Turgenyev-pamfletjével. A találkára ment orosz ember analízisével. Kétségtelen, újra kell olvasnom. Diákkorom óta nem tettem. Akkor – Istenem, mennyi minden előtt! – szerettem. Most – mennyi minden után! – csalódás. Az egyetlen csalódás az egész vonulatban. A „tanulság” persze világos. Az orosz embert, az okos N.-t találkára hívja a szenvedélyes Aszja. Odaadó fiatal lány, óvatoskodó fiatal férfi. Innen a kudarc. Aszja szenvedélyes, csak az egyszeri alkalmat éli, beteljesülést kíván. N. okos, az alkalom körülményeit is éli, mértéktartást kíván. Ebből bontja ki Csernisevszkij a történelmi-politikai példázatot. Az orosz ember mindig felsül a találkán. Pedig a történelem gyönyörű lehetőséget kínál. Szenvedélyt, egyszeri alkalmat, beteljesülést. De az orosz ember rosszul választ. Okosságot, bonyolult körülményeket, mértéktartást. Ettől olyan az orosz történelem, amilyen. Elmulasztott-elrontott találkák groteszko-tragikus sorozata. Eddig a világos „tanulság”. N. és Aszja mellett lehetetlen nem gondolni Anyeginre és Tatjánára, azaz Puskin Anyeginjére. Meg Pecsorinra és Maryre, azaz Lermontov Korunk hősére. Igen, de a kiindulópont hibás. Mert a művek nem erről szólnak. Csak a művek értelmezése szól erről. Mindhárom műben elmulasztott lehetőség. De nem a nemzeti történelemben, hanem az egyéni életben. Nem a forradalom, a társadalom megváltása, de a szerelem, az egyén boldogsága a tét. Halk, személyes elvetélések a középpontban, nem hangos, közös úttévesztések. Azzá csak a célzatosan erőszakos értelmezés teheti. Ami egyszeri kísérletként lehet szellemesen szabad gondolattársítás. De kritikai módszerként művészetidegen, ideologikusan erőszakos félreolvasás. Valami alapképlet van itt. Csíra, amiből kinőtt majd’ egész életem, szakmai életem sokféle gyötrelme. Az ember, a fejlettebb organizmus anatómiája kulcs a majom, a fejletlenebb organizmus anatómiájához? Nos, itt fordítva lehet. A majom, a „fejletlenebb” organizmus anatómiája kulcs az ember, a „fejlettebb” organizmus anatómiájához. Csernisevszkij ideologikus félreolvasása a pszeudo-marxista ideologikus félreolvasásokhoz. De most nem erről van szó. Hanem az orosz ember találkáiról. Hogy miként választott rosszul, mit mulasztott el a félresikerült találkákon. Ám talán nemcsak az orosz ember, de a magyar ember találkáiról is szó lehet. Nemcsak Anyeginról, Pecsorinról, N.-ről, hanem Hübeléről is. Hübele Balázsról, A délibábok hőse fogalomból regényhőssé, regényhősből fogalommá lett figurájáról. Így kerül az orosz irodalom mellé a magyar. Puskin, Lermontov, Turgenyev mellé Arany. László, de valamelyest János is. Mert Hübelének is vannak találkái (Bolond Istóknak és Csőri vajdának is). De másfajta találkák, másként elrontott találkák. Érdemes – leegyszerűsítést is vállalva! – szembesíteni.

díszletezés

Az orosz találkák az orosz irodalom „poétikus” korszakában vannak. Puskinnál, Lermontovnál és kettőjük közvetlen folytatásában. A magyar találkák a magyar irodalom „poétikus” korszaka után vannak. Petőfi és Arany után és kettőjük megváltozott folytatásában. Ott virágzó vagy elhaló romantika. Itt születő vagy kiteljesedő realizmus. A díszletezés is ilyen: szentpétervári bál, kaukázusi csúcs, rajnai táj – szegényes diákszoba, elvetélt felkelés, alföldi sár. Az alakok is ilyenek: spleenes dandyk, démoni kalandorok, szenvedő kisasszonyok – kiábrándult rajongók, elsikkadt féltehetségek, elhízott asszonyok. És főként a találkák is ilyenek: kitörni kész, de visszafojtott érzelmek, lefegyverző meggondolások – lobogni vágyó, de leszerelt szenvedélyek, bénító kiábrándulások. Illúzió és dezillúzió ott és itt is. De ott az illúziótlan hősök dezilluzionálják az ígéretes körülményeket. Itt pedig az illúziótlan körülmények dezilluzionálják az ígéretes hősöket. Mindebből következik: az orosz hősök elrontott találkái elsősorban elmulasztott szerelmi-emberi lehetőségek. A magyar hős elrontott találkái elsősorban eltévesztett történelmi-politikai lehetőségek. Vagyis Csernisevszkijnek az orosz irodalomban nem lehetett igaza, a magyar irodalomban igaza lehetett volna.

Poétikus és prózai korszak kettősségéből a magatartások kettőssége is következik. Három találka ott és itt is. Az orosz hősök egyik találkára sem akarnak elmenni. És megrettenve el is menekülnek. A magyar hős minden találkára el akar menni. És ott marad a felsülésig. Az oroszok védenek valami vélt helyzetet az elrontott találkákon. A magyar elérni akar egy óhajtott helyzetet az elrontott találkákon. Az elsőből finom elvesztések, meg nem találások következnek. Repedések a lelki folyamatokban. A másodikból durva felsülések, meg nem valósulások következnek. Megroppanások a történelmi folyamatokban. Az első orosz találka Anyeginé és Tatjánáé. Anyegin először és egyszer találkozik a nagy lehetőséggel. Az első szerelem feltörő erejével. Nem érti, de megijed tőle. Menekül. Csak kisiklott élete emlékezteti a hajdani alkalomra. Az első magyar találka Hübeléé és a nemzeti költészeté. Hübele először és egyszer találkozik a vélt lehetőséggel. A költészet népet felemelő varázsával. Megérti, de nem tudja csinálni. Menekül. Csak többszöri kudarca emlékezteti az első fellángolásra. A második orosz találka Pecsoriné és Maryé. Pecsorin is először és egyszer találkozik a nagy lehetőséggel. A szenvedélyes szerelem megtisztító ígéretével. Megérti, ezért elfordul tőle. Menekül. Csak vad kalandjai emlékeztetik a hajdani alkalomra. A második magyar találka Hübeléé és a forradalmi légióé. Hübele először és egyszer találkozik a vágyott tettel. A forradalom történelmet megváltó mozgalmaival. Csinálná, de minden összeomlik körülötte. Menekül. Csak menyasszonya elvesztése emlékezteti a második fellángolásra. A harmadik orosz találka N.-é és Aszjáé. N. is először és egyszer találkozik a nagy lehetőséggel. A félelmeket legyőző szerelem gátszakadásával. Megérzi, ezért vonakodik beteljesíteni. Menekül. Csak elszürkülő élete emlékezteti a hajdani alkalomra. A harmadik magyar találka Hübeléé és a nemzetgazdaságtan elméletéé. Hübele először és egyszer találkozik az ígéretes felemelkedéssel. A gazdálkodás életet fellendítő változtatásaival. Megkísérli, de minden meghiúsul körülötte. Menekül. Csak másnapos fejfájása emlékezteti a harmadik fellángolásra.

nincs is találka

Eddig az orosz és magyar találkák szerelmi-történelmi, személyes-politikai kudarcsorozata. Orosz hősök, akik legszívesebben elmaradnának minden találkáról. Magyar hős, aki legszívesebben elmenne minden találkára. El is megy. A három után is egy negyedikre. Történelmi-politikai találkák után szerelmi-személyes találkára. A második találka közben elveszített, más asszonyává lett menyasszonyával. Pontosabban nincs is találka, csak találkozás. De a találkozást is találkának nézi. És úgy viselkedik a véletlen találkozáson, mintha megbeszélt találka lenne. Ám ittas. Drasztikus beteljesülésre akarja váltani az elillant vágyakat. Nem megy. Nem drasztikus beteljesülés lesz, hanem részeg álom. Hübele találkasorozatának tragikomikus záróakkordja. Itt szembetűnik valami lényeges különbség. Az orosz találkák kudarca finom lélektani dráma. A magyar találkák kudarca durva történelmi dráma. „Felesleges emberek” életének elszürkülésében végződik az egyik. Alföldi falvak mozdulatlan sártengerében végződik a másik. De az első illúziókat oszlató romantikus vagy félromantikus poézis. A második illúziókat veszített realisztikus vagy naturalisztikus próza. Próza, nem a nyelvi forma, hanem a történelmi szemlélet értelmében. Romantikus poézis és naturalisztikus próza ellentéte az elveszített nőideálok újramegjelenésében is. Jevgenyij Anyegin újra megjelenő Tatjánája elérhetetlen nosztalgiák tárgya. Egykori érzelmeit őrző, karcsú szentpétervári dáma. Hübele Balázs újra megjelenő Etelkéje indokolatlan hevületek tárgya. Egykori érzelmeit feledő, nehézkes falusi gazdasszony. Anyegin hajdani lehetőségét hozná vissza, amikor Tatjána után vágyakozik. Hübele hajdani vereségeit bosszulná meg, amikor Etelke kegyeit kívánja.

Mintha ellentét lenne a történelmi időben is. Mármint a személyesen megélt történelmi időben. Furcsa, elméletileg nehezen értelmezhető ellentét. Az orosz hősök a találkákon mintha már utána lennének mindennek – legalábbis sok mindennek. A magyar hős a találkákon mintha még előtte lenne mindennek – legalábbis sok mindennek. Az oroszok – talán – koravén álöregek. A magyar – talán – késő kamasz álfiatal.

Anyegin mögött csak néhány szentpétervári bál van és néhány felületes szerelem. És ekkor találkozik valamivel, amit még nem látott. Pecsorin mögött csak néhány hegyi vadászkaland van és néhány garnizonbeli szerelem. És ekkor találkozik valamivel, amit még nem látott. N. mögött csak néhány utazási emlék van és néhány szellemi élmény. És ekkor találkozik valamivel, amit még nem látott. A még nem látott-tól védenek valamit, ami valójában nincs. Múlttudatuk van jövőtudat nélkül. Félnek. De nem az elveszthetőt féltik, hanem az elnyerhetőtől félnek. Nem képesek megélni és cselekedni. Logikájuk – irodalomtörténetileg – előre mutató logika. Oblomov díványa felé mutat, ahonnan kizáratott minden megtörténhető.

Hübele előtt pedig csak néhány történelmi kaland van és egy elmulasztott szerelem. És általuk találkozik valamikkel, amiket még nem látott. A költészet varázsával, a forradalmi légióval, a nemzetgazdaságtan elméletével. Legalábbis mindegyikről azt hiszi, hogy ilyet még nem látott. Nem véd semmit a még nem látott-tól, pedig lenne mit. Jövőtudata van múlttudat nélkül. Nem fél. Csak a biztosan elnyerhetőre gondol, nem az esetleg elveszthetőre. Nem képes mérlegelni és megállni. Logikája – irodalomtörténetileg – hátra mutató logika. Nagyida falai felé mutat, ahol elveszett minden elveszthető.

nemzeti felemelkedés

Tehát koravén múlttudat valóságos múlt nélkül? Apátiát szül, nem engedi a hősöket cselekedni? Tehát késő kamasz jövőtudat valóságos jövő nélkül? Pátoszt szül, kényszeríti a hőst cselekedni? Igen. De az egész nézőpont hibás. Mert naiv-romantikus olvasásban (olvasatban?) csak az irodalmi hősről önmagában esett szó. Mint élő személyről, aki saját elhatározásból cselekszik. Holott nem-naiv–nem-romantikus olvasásban csak az irodalmi hősről önmagában nem eshet szó. Mert nem élő, hanem teremtett személy, aki teremtője elhatározásából cselekszik. Hübele Balázst Arany László teremtette. Hübele Balázs mint ál-élő személy cselekvéssora – szubjektíve – előre mutat. A nemzeti felemelkedés felé. Hübele Balázs mint tényleges teremtett személy cselekvéssora – objektíve – hátra mutat. Nagyida falai felé. Pontosan ezt akarja adni a szerző. A hamis tudat pszichodiagnosztikáját. Hőst, aki önmaga szándéka szerint előre mutat, hogy higgyünk a jövőben. S aki szerzője szándéka szerint hátra mutat, hogy tanuljunk a múltból. Hübele Balázs elfelejtette Nagyidát, de Arany László nem. Éppen hőse Nagyida-felejtésével mutat Nagyidára. Hogy ne legyen feledhető. Hogy tisztázódjon – mindörökre? – az álomról (Csőri vajda álmáról), hogy álom. Hogy tisztázódjon – mindörökre? – a valóságról (Csőri vajda valóságáról), hogy valóság. Hogy ne lőjék el még egyszer a védők fantomokra a puskaport. És ha ellőtték, ne kiabálják ki még egyszer a várfalakról. Arany László Arany János művét folytatja. Kegyetlen valóságérzékkel, önmarcangoló keserűséggel.

Töprengek a műformán, a verses regényen. Persze csak Puskinról és Aranyról van szó. (Arany Jánosról is lehet! Igaz, a Korunk hőse és az Aszja is költői próza.) A téma és szemlélet kívánja a verses formát. Valahol epika és líra között. A téma, a szerkezet mindkettőben főként epikai. De a szemlélet, a hangulat mindkettőben főként lírai. És a szemlélet magához idomítja a témát, a hangulat a szerkezetet. A vers a tapasztalati világ fölé emel. A lét poétikus értelmezésének síkjára. Anyegin és Hübele története csak versben mondható el, prózában nem. Anyegin és Tatjána elvetélt szerelme versben érzelemmel telített, romantikus színezetű lélektani dráma lesz. Prózában érzelgőssé lágyított, álromantikus színezetű társasági melodráma lenne. Hübele és a történelem elvetélt kalandja versben iróniával telített, realisztikus színezetű, gondolati paradigma lesz. Prózában indulattal telített, naturalisztikus színezetű, megsemmisítő szatíra lenne.

Apátiát szülő koravén múlttudat és pátoszt szülő késő kamasz jövőtudat dilemmáiból furcsa kiút. A nőalakok törékenyen szívós életereje. Tatjána megmarad a természetes érzelemgazdagság tiszta lehetőségének, amikor Anyegin szétesik a sivár érzelemszegénységben. Mary megmarad a feltörő szenvedély tiszta lehetőségének, amikor Pecsorin visszamenekül a kétes kalandokba. Aszja megmarad a teljesebb emberség tiszta lehetőségének, amikor N. megvédi tartalmatlan szellemi függetlenségét. És Etelke? Nos, itt minden prózaibb, antiromantikusabb, realisztikusabb. De Hübele bizonytalan változékonysága mellett Etelke is valami biztosan változatlan. Nem emelkedik eszmék éteri magasába, de nem zuhan kiábrándultságok sarába sem. Marad, aki volt. Két lábbal a földön, az Alföld józan-kijózanító realitásában. Legfeljebb sudár lányból lett testes asszonnyá. Megvastagodott a dereka. Minden poézis vagy antipoézis nélkül. Mindössze a múló évek következményeként. Nem lengi körül a depoétizálás poézise. Mint Flaubert Rosanette-jének megvastagodott derekát. Az Érzelmek iskolája illúziókat megemelően illúziótlan befejezésében. Úgy tűnik, a derekak is másként vastagodnak. Párizsban nosztalgikusabban, az Alföldön drasztikusabban. Az elrontott találkák orosz asszonyai azonban ígérnek valamit. Egész vonulatot a század orosz és nem orosz irodalmában. Csak kapásból. Gondoljunk Goncsarov Olgájára, Dosztojevszkij Szonyájára, Tolsztoj Natasájára – és a példák még szaporíthatók. Értelmes létet ígér az első, etikai megváltást a második, kiteljesedő életet a harmadik. Főként ilyesmiről van szó. Az orosz mellett a német irodalomban is. De szó lehet még valami másról. Végső metafizikai feloldozásról. Ahogy Margit felmenti a bűnös Faustot, Éva megmenti a kétségbeesett Ádámot, Solvejg megőrzi a szétesett Peert. Bizonytalan gondolat és biztos ösztön, kereső ész és találó érzelem, sokértelmű nyugtalanság és egyértelmű nyugalom ellentéte? Valami olyasmi. Mélyen gyökerezik a század életérzésében. De – Arany Lászlótól – nagyon messzire vezet.

a józanság műve

Hübele pátoszt szülő, cselekvésre kényszerítő késő kamasz jövőtudata és a belőle következő örökké elvetélt találkák fontossá tesznek még valamit. A politikai költészetről írott nagy értekezést. Az alaptételek egyértelműek. A magyar költészet mindig is politikailag telített volt. Főként a líra. A szabadság- és függetlenséggondolat lelkesedése éltette. ’67 nem a lelkesedés, de a józanság műve. Józanságból nem fakadhat politikai líra. Tehát elhallgat? Nem, megváltozik. A megváltozott politikai helyzet megváltozott politikai lírát teremt. Nem a függetlenségi harc lelkesedéséből táplálkozik, hanem a politikai demokrácia valóságából. Egységeiből és ellentéteiből, megoldottságaiból és megoldatlanságaiból. Ám csak hat évvel a kiegyezés, a nagy változás után íródik az értekezés. Elemezni még nem lehet, jósolni már nem szabad.

Ezeken gondolkodom egyfolytában. A politikai költészeten meg az elvetélt találkákon.

Hogy is állunk a politikai költészettel? Hat évvel a nagy változás után? Esetleg héttel? Pontosan, mint most. Akkor a nagy változás nem a lelkesedés, de a józanság műve. Most a változás a lelkesedés és a józanság műve. Egyébként persze minden más. Akkor a politikai költészet több évszázados fejlődése alól csúszott ki a talaj. A szabadság és függetlenségi gondolat lelkesedését váltotta fel a kiegyezés józansága. Ez kérdőjelezhette meg a politikai költészet létét. Most az egész költészet több évtizedes kényszerpályája alól csúszott ki a talaj. A rejtjelezés és metaforizálás megszokását váltotta fel a szabad beszéd lelkesedése. Ez kérdőjelezheti meg a politikai költészet létét? Másról is szó van. Megváltozott hazai helyzet, megváltozott világállapot.

A politikai nyomás megszűntével a költészet eleinte mámorosan, később fáradtan keresi politikátlan önmagát. És a politikai költészethez szükségeltetik a világot megváltoztató szándék lendülete. De ez csak nagy hitek (nagy elbeszélések?) alapján lehetséges. Azok pedig nincsenek. Úgy tűnik, politikai költészetre nincs alkotói indíttatás, olvasói igény. De hogy is mondta Arany László? Nem fakadhat politikai költészet a politikai demokrácia valóságából? Egységeiből és ellentéteiből, megoldottságaiból és megoldatlanságaiból? Úgy vélem, igen.

A világot megváltoztató szándék lendülete, a nagy hitek (nagy elbeszélések?) pedig újrateremtődhetnek. Nem hiszem, hogy a politikai költészet örökre eltűnt, létjogosultsága örökre megszűnt. A politika költészete, a politika kényszerítette költészet – remélhetőleg – örökre megszűnt. A költészet politikája, a költészetből következő politika – remélhetőleg – nem. Arany László is így vélte. Művelte is. Pont a nagy értekezés évében. A Hunok harcában. E politiko-didaktiko-filozofiko poémában. Magyarok és németek mítoszi harcáról. Most éppen nem a csatában, hanem a gazdaságban. Igaz – valljuk be! –, nem nagy sikerrel művelte.

kimeríthetetlen talaj

Hogy is állunk az elvetélt találkákkal? Az orosz hősök nem akartak elmenni minden találkára. És ha elmentek, óvatoskodtak. A magyar hős el akart menni minden találkára. És ha elment, nem óvatoskodott. Ezt kellene végiggondolni. A magyar történelem találkáit. Melyek voltak, és hogy viselkedtünk a találkákon? Melyek lehetnek, és hogy viselkedjünk a találkákon? Nagyot robbant hajdan a rockopera: István, a király. Izgatott fiatal hang mondta akkortájt a rádióban: ott van történelmünk többi nagy válsága. Kimeríthetetlen talaj a rockoperának. Meg tréfák is voltak bőven: István, a király: Kálmán, a könyves; Muhi, a puszta; Mohács, a vész. Nos, a rockoperában nem nagyon hiszek. Művészeti műfajként sem nagyon. De történelmi feldolgozásként végképpen nem. Inkább meditációra gondolnék. Nem egyéni vagy kollektív honfibúra. Inkább egyéni vagy kollektív elmélkedésre. A találkákról. Hogy melyikre kellett elmenni, melyikre nem. Melyikre kell majd elmenni, melyikre nem. A másik Arany jut eszembe. A Bolond Istók második éneke. A hős menekülése. ,,Késő van, instálom”. Mondja a találkára invitáló leányzónak. Nos, egy találkára lehet elmenni, lehet nem elmenni. Lehet késő. Lehet korán. Lehet ezerféle ok, hogy ne érje meg. És a találkán is lehet különféleképpen viselkedni. Gyáván és bátran. Okosan és bután. Netán gyáván, de okosan; bátran, de bután. Találkája válogatja. Csak ott és akkor dönthető el. A nemzet gerincét nem szeretném tovább puhítani. De mégis. Talán nem kell minden találkára elmenni. És nem kell mindegyiken bátran, de bután viselkedni. Lehet olykor gyáván, de okosan is. Bolond Istók ijedten elmenekült a találkára hívó Klárcsi elől. Hübele Balázs meg akarta erőszakolni az eléje vetődött Etelkát. Külön egyik sem jó. Esetleg el se menekülni, meg se erőszakolni? Alkalmanként másképpen?

kép | Antonio Corpora művei, wikiart.org