ILLÚZIÓKON TÚL – NOSZTALGIÁKON INNEN
Budapest – a Város és a város [1996 június]

Nem egészen jól van így: minden személyesen érint. A műfaj is diktálja. Jegyzetek arról, ami éppen érdekel. Teljesen szubjektíven is lehet. A korom diktálja. Hetedik évtizedben. Mérlegelni kell a történteket. Csak teljesen szubjektíven lehet. Szükségből csináltam szenvedélyt. És idomult az idegrendszerem. Kényelmetlen állapot, de – talán – nem terméketlen. Érzékenyebb lett a bőrfelületem. Mindenhol, minden benyomásra egyformán válaszol. Kihegyezettebbek lettek az idegvégződéseim. Mindent, mindenféle ingert egyformán továbbítanak. Bizony, kiszolgáltatottság. Sebezhetőbb lettem, és meztelenebb. Persze korántsem fogható a jegyzetekre. Nem azért lettem ilyen, mert jegyzeteket írok. Hanem azért írok jegyzeteket, mert ilyen lettem. De az okozat, a jegyzetírás okká, érzékenységforrássá tétele nem is egészen rossz. Lélektani ürügynek vagy szellemi játéknak is elmehet.
ízlés és stílus
Itt van most ez a Budapest-komplexus is. Hadd nevezzem így. Vállalván bizonyos freudista-pszichoanalitikus mellékízeket. Egykori érdeklődésemre és szabad képzettársításokra is utalva. Persze mindebből – érdeklődésből és elméletből, kényszerből és társításból – csak annyit, amennyit az ízlés és stílus fegyelme megenged. Két figyelemfelhívó indítás is jött. Az egyik a televíziótól, a másik a Népszabadságtól.
A televízió két lépcsőben is „megszólított”. Bemutatta a Tabánt. Idézte Szerb Antalt. Képek a lebontott városrészből. A Tabán tövében, mármint a lebontott Tabán tövében laktam – megszakításokkal-kanyarokkal – negyedszázadig. Idézetek Szerb Antal esszéjéből. Budapesti kalauz marslakók számára. Könyvet írtam róla, mármint Szerb Antalról – megszakításokkal-kanyarokkal – majd’ tíz esztendeig. Azóta nem olvastam a varázslatos Budapesti kalauzt. Most „leemeltem a polcról”.
A Népszabadság csak egy lépcsőben „szólított meg”. Interjúsorozat a Budapest-mellékletben. Ki hogy látja Budapestet, hogyan érzi magát Budapesten? Sok mindenki. De főleg nem budapestiek. Nem itt lakó „vidékiek”; vagy itt lakó nem „bennszülöttek”. Kívülről szemlélgető vagy belülről barátkozgató idegenek vagy félidegenek. Az utóbbi vagyok. Fizikailag biztosan nem vidéki, pszichikailag valószínűleg „vidéki”. És semmiképpen sem „bennszülött”. Gyorsan kell, és álinterjú kell. Azaz megírt kérdésekre megírt válaszok. Meg röviden kell. Kevés a hely, kemény a szerkesztő. Megírtam – megjelent. De bennem maradt valami.

Fortepan / Gara Andor
Örkény István nagy műfaja az egyperces novella. Feledhetetlen emlékem a magyar kritika „fénykorából” való. Némely egyperces igazán jó, írta a hajdan volt műítész. Annyira, hogy ezeket érdemes volna alaposabban is kidolgozni. Nos, kommentár nem kívántatik. Színvonalban nincs hasonlóság, helyzetben van. Az Örkény-egyperces egypercesen zseniális. Alaposabban kidolgozhatatlan. Minden hozzátett szó művészileg csonkábbá teszi. Az én háromflekkesem háromflekkesen nem zseniális. Alaposabban kidolgozható. Minden hozzátett szó tartalmilag teljesebbé teheti. Zseniális ettől sem lesz. De talán elmondhatom, ami bennem maradt.
Tehát „leemeltem a polcról” Szerb Antalt. Csak innen indulhatok. Nemigen csökkent a varázs. Ironikusan könnyed most is. Nosztalgikusan érzelmes most is. Ebből lesz az ironikus nosztalgia és könnyed érzelmesség egyszeri, csak rá jellemző hangulati-stiláris egysége. ’35-ös írás. Mit tehetek? Írjak másik Budapesti kalauzt? Hatvanegy év után? És főként Szerb Antal után? Budapesti kalauzt írni biztosan nem akarok, de nem is tudok. Úgy írni biztosan akarnék, de biztosan nem tudok. Megint egy feledhetetlen emlék. A magyar felsőoktatás „fénykorából” való. Diákkorom, a legötvenesebb ötvenes évek. Tanárom emlegette Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét. (Csak apró helyesbítés: nem volt „tanárom”. Csak hallgattam óráit – kötelező jelleggel. Csak vizsgáztam nála – kötelező jelleggel. Azt hiszem, nem lényegtelen különbség.) Irodalomtörténész és regényíró. (Kicsit gondolkodom, de egyiket se teszem idézőjelbe.) Tehát emlegette: szeretné megírni a magyar irodalom történetét – úgy, mint Szerb Antal. De honnan venne annyi elmélyült tudást? Honnan venne annyi stiláris eleganciát? Bizony, honnan? Ő a magyar irodalomtörténethez. Én a budapesti kalauzhoz. Vagyis nem írok budapesti kalauzt, csak Budapest-jegyzetet. És nem Szerb Antal stílusában, csak a magaméban.
marslakó a Bristolban
Lapozgatom a karcsú kötetet. Hasonmáskiadás ’91-ből. Szerb Antal szövege, Kolozsváry Sándor rajzai. Mindjárt a kezdet szíven is üt, ötletet is ad. A marslakó a Bristolban szállt meg. És meg akarta nézni a Várost. Két dolog is figyelemreméltó. A Bristol is, a Város is. Mert a Bristol nincs, és a Város sincs. (Legalábbis így, nagybetűvel nincs. Legalábbis így, nagybetűvel, nekem, nincs. Volt, de már nincs. Talán erről e jegyzetet.)
Tehát a Bristol volt. Túlélte az ostromot. Egyedül állt a Duna-parton. Szomorúan, múltba nézőn, csupa tűzfalakkal. Hiányoztak fényesebb társai. Csak úgy emlékezetből, az egykori ámuló vidéki gyerek megkopott emlékezetéből: Carlton, Ritz, Hungária. Magányos lett, de létezett. Még kerthelyiségféle is volt mellette. Kávét lehetett inni benne, sört, limonádét. Meg olvasni a napon. Égető tavaszi, melengető őszi napon. Beülhetett a magamfajta is. Tűrhető könyvvel a kezében, „kuncogó krajcárral” a zsebében. Aztán eltűnt a szomorú, de családias Bristol. Aztán megépült a közönyös, inkább barátságtalan Intercontinental. Már nemigen ülhetett be a magamfajta. Tűrhető könyvvel még igen; „kuncogó krajcárral” már nem.
Tehát a Város volt. Nagybetűvel is, nekem is. Nehezen szereztem meg, de megszereztem. Nehezen veszítettem el, de elveszítettem. Félszázada és majd’ egy éve élek benne. Szűken számítva másfél, bőven számítva két évtizedig volt az enyém. Volt nekem is a Város. Előtte nagyjából másfél évtizedig szoktam. Még nem volt a Város, még nem volt az enyém. Csak a város volt, nem tudom, kié. Utána nagyjából másfél évtizedig leszoktam. Már nem volt a Város, már nem volt az enyém. Csak a város lett, nem tudom, kié. Persze másfél-két évtized nagy idő. Pontosan az életem dereka. Nagyjából a legigazibb férfiévek, harminc és ötven között. Ezalatt én is bámultam és mutogattam. Külföldieknek és „külföldieknek” is. Határokon túlról idejötteknek, határokon túlról hazajötteknek. Idevágyó elszakítottaknak, hazavágyó elszakadottaknak. Elmúlt, tartok tőle, visszavonhatatlanul.
De vissza Szerb Antal kalauzához. Adódik belőle egy fájdalmas, de természetes, fájdalmasan természetes tanulság. Hogy Budapest változik. Mint minden város.

Fortepan / Olbert Mariann
De fájdalmasan teszi ezt, mint nem minden város. A változás önmagában is lehet fájdalmas. De különösképpen az erőszakos változás. Itt pedig erről van szó. Ostromról, forradalomról. Meg értelmetlenségből fakadó beavatkozásról, akarnokságból következő változtatásról, szegénységből eredő leromlásról. Vagyis nem szerves-természetes változás, hanem szervetlen-természetellenes változás. A szerves-természetes változástól a Város még Város maradhat. Megmarad az egyéni arca, legfeljebb öregszik. A szervetlen-természetellenes változástól a Város csak várossá lehet. Elvész az egyéni arca, szomorúan eltorzul. Ez történt. Szerb Antal rövid életében még nem, az én hosszabb életemben már igen. Őszintén fájlalom. Mindez valamiféle „leltárra” késztet. Históriai, de főként pszichológiai leltárra. Kezdem Szerb Antal egykori kalauza nyomán.
’35-ben végigkalauzolta a Várost, de néhány színfoltot már nem talált. Csak az emléküket őrizte. ’96-ban olvasom a ’35-ös végigkalauzolást, de néhány színfoltot már nem találok. Csak az irodalomból ismerem. És néhány színfoltot egészen másként találok. Még emléküket sem igen őrizem. Ezekből adódik össze a fájdalmasan természetes változás. Az első kettőtől, amit ő nem talált és én nem találok, a Város még Város maradt. De a harmadiktól, amit egészen másként találok, a Város már várossá lett. Ezekből, az első kettőből és a harmadikból rakosgatom a – nem örömteli – „leltárt” össze.
Tehát először néhány színfolt, amit ’35-ben már nem talált. Csak példaként.
elégiája szűkszavú
Két fontos is akad: Budán az egykori Tabán, Pesten az egykori piarista épület. Az egykori Tabán elégiája bőbeszédű. Házak, udvarok, utcák a Gellért-hegy és Nap-hegy oldalában. Méghozzá földszintes házak, szederfás udvarok, kanyargó utcák. És persze vendéglők – mély borospincével, hangos sramlizenével. Meg Vahot Imre és – természetesen – Krúdy Gyula. Szerelmek emléke. Az illanó ifjúság. Kedves közhelyekből összerakott, csendesen áradó vallomás. Az egykori piarista épület elégiája szűkszavú. A Grassalkovich-palota a Duna-parton. A görög templom és a plébániatemplom között. Kecses erkélyekkel. Mellette jellegtelen épületek. Nincs már. Kisdiák évek emléke. Az elillant gyerekkor. Megrendítően nagyjövőjű kifejezés: nélküle „foghíjas” a Duna-part. Istenem, a pesti „foghíjak”. Szerb Antal sok mindent tudott. Később még sok mindent megtanult. De ’35 előtt és ’35-ben nem tudhatta, mi a pesti „foghíj” ’45 után és ’45-ben. Tehát nincs Tabán, és nincs régi piarista épület. „Foghíjas” Budapest. De e „foghíjakkal” is Város a Város.
Tehát másodszor néhány színfolt, amit ’96-ban már nem találok. Csak példaként. Két fontos is akad: a Főkapitányság a pesti Duna-parton, a helyőrségi templom a budai várban. A Főkapitányság megejtő empire együttes része. Az Alagút bejárata Budán, a Főkapitányság épülete Pesten. És a kettő között a Lánchíd. Együttes? Nem tudhatom. Ha volt is, már nincs. Ha együtt is volt, szétesett már. De annak látta. Ahogy ment – téli estén – az Alagúttól a Főkapitányság felé – a Lánchídon át. Az empire Alagúttól az empire Főkapitányság felé – az empire Lánchídon át. Elmerengve a hajdani reformkoron. A Várost is átalakító, talán a Várossá tevő nagy „magyar lendületen”. A helyőrségi templom komor, középkorias együttes része. Mosoly és dísz nélkül áll itt – mondja –, mint a századok. Körülötte a Kapisztrán téren hallgató kaszárnyák. És körülötte a várbástya rondelláján szörnyű fegyverek. Merész gondolattársítás: a Westminster Abbey nagyobb, de itt kisebb lesz az ember. Együttes? Nem tudhatom. Ha volt is, ez sincs már. Ha együtt is volt, ez is szétesett már. De annak látta. Ahogy ment – tavaszi délutánon – a Bécsi kaputól a Bástya sétány felé – a középkorias Kapisztrán téren át. Elmerengve a hajdani hőskoron. A Várost is megalapozó, talán Városként elindító egykori magyar századokon. Nos, egyiket sem találom.

Fortepan / Magyar Bálint
Se a Főkapitányságot, se a helyőrségi templomot. Elvitte őket a nagy pesti „foghíj-teremtő”, az ostrom. Az első helyén a Városból alakuló város egyik legszörnyűbb épülete. A méregzöld irodabörtön. Ormótlan tömbjével, sima falaival, lapos ablakaival pislog a Dunára és a Várra. Rútságával vonzza a szemet. Nehéz nem észrevenni. A másik helyén a Városból alakuló város egyik legszomorúbb épülete. A csonkán maradt torony. Égbeszökő íveivel, megtört vonalaival, hajója alaprajzával elfordul a kíváncsi látogatótól. Leromboltságával vonzza a szemet. Nehéz gyorsan továbbmenni. Még erősebben „foghíjas” Budapest. De ezekkel az új „foghíjakkal” is Város még a Város.
Tehát harmadszor néhány színfolt, amit ’96-ban már egészen másként találok. Csak példaként. Néhány fontos is akad: a Galamb utca, a „csarnok mögött”, a Duna-part Pesten. Óbuda, a Halászbástya, a Tabán Budán. Számba venni is sok. És főként egyre személyesebbé válik minden.
egyértelműen másként van
A Galamb utca a legjellegzetesebb. Úgy látta, ahogy itt felejtették Mária Terézia korából. A görög udvarral és a Krist-házzal. Földszintes épületekkel, ahova nem süt be a nap. Nos, Galamb utca van, görög ház nincs. És nincsenek földszintes épületek se. Többemeletes modern házak vannak, ahova besüt a nap. Nem Mária Terézia korából, hanem a negyvenes évek elejéről. Kegyetlenül dolgozott a nagy pesti „foghíjteremtő”. Nem eltüntette, hanem meghagyva megváltoztatott egy pesti színfoltot. Becsapja a nézelődő emlékezőt. A Főkapitányság és a helyőrségi templom nincs. Nyilvánvalóan, egyértelműen nincs. De a Galamb utca és a Krist-ház van. De nyilvánvalóan, egyértelműen másként van. Rokokó helyett jellegtelenséggel, romantika helyett józansággal. Görög papok helyett japán turistákkal. A hajdani Krist-házban ma is vendéglő. A híres „Százéves”. Nézem az étlapot: erőleves Százéves módra (390). Füstölt lazac tejszínes tormával (1890). Nem mehetek be. Nem férnék a rengeteg kisnyugdíjastól, munkanélkülitől, sokgyerekestől.
De nézem tovább: mi is van egészen másként. A „csarnok mögött” quartier-ről beszélt. Alkonyat után Párizzsá alakuló negyedről. Piszkos kávéházakról és boltokról, illatos gyümölcs- és húshegyekről. Szajna helyett Dunáról, Eiffel-torony helyett Citadelláról. Nos, negyed, Duna és Citadella van. Quartier, Szajna és Eiffel-torony nincs. Pest van, Párizs nincs. Nem is emlékeztet rá semmi. Piszkos kávéházak helyett legfeljebb piszkos vendéglők. De nosztalgia és romantika nélkül, egyszerűen piszkosak. Persze, minden világos. A párizsi csarnokra gondolt, a Les Halles-ra. De az sincs már. Helyén Kulturális Központ, a Pompidou-palota. De most pesti melankóliákról van szó, nem párizsiakról.
A Duna-part, bizony, ugyancsak megváltozott. Csak két mozzanatot. Duna-korzó van, és van szállodasor is. De a Duna-korzón akkor egy közép-európai nagyváros tradicionális, polgári „előkelősége”, most egy félbalkáni – fél-latin-amerikai nagyváros tradíciótlan posztpolgári alpárisága. De a szállodasor akkor szerényen, szecessziós provincialitással fényűző, most hivalkodóan, hipermodern provincialitással pöffeszkedő. És a téli esték is mások. Akkor piarista tanárok sétálnak, mert közel laknak, kettesével, vacsora előtt. Most legfeljebb valutaüzérek sétálnak, mert közel „dolgoznak”, kettesével, üzlet után. (A piarista tanárokat még láttam – ötven éve – köztük egykori osztályfőnökömet is. Ma már nem látom őket. Messze laknak. És nem is tudom, sétálnak-e, kettesével, vacsora előtt.)
Óbuda pedig szinte nincs. Földrajzilag és közigazgatásilag van. Történelmileg és lélektanilag nincs. Azaz „van”, de lényegét tekintve változott. Bensőséges városnegyedből sivár lakóteleppé lett. Keskeny utcák nincsenek, széles utak vannak. Alacsony, földszintes házak nincsenek – magas, beton paneltömbök vannak. Egyszerű, polgári kiskocsmák nincsenek. Cifra, turistacsalogató luxusvendéglők vannak. Krúdy Gyula és Halász Gábor szelleme eltűnt, emléktáblája felavattatott. A Fő tér megvan. Valaha volt hangulata. Most megcsinálták a hangulatát. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett. A látképbe – mindenhonnan – belógnak a magas házak. Fiákerek helyett taxik. Omnibuszok helyett turistabuszok. Óbudai kispolgárok törzsasztalai helyén idegenforgalmi irodák minizászlai. Az egykori iparosok eljártak a kiskocsmába, a mai betonlakók nem járnak a luxusvendéglőbe. Óbuda – őszintétlenül-degradáltan – van. Jobb volna, ha – őszintén-brutálisan – nem lenne.

Fortepan / Lajtai László
A Halászbástya van, de megint csak másként. Giccs, de gyönyörű. Mondta klasszikusan Szerb Antal. Széles lépcsőin valóban nagy lassan le lehetett sétálni a ,,hölggyel”. Szerb ifjúkorában – és az enyémben is. És odaképzelhető volt az uszály meg a harminc apród. Szerb ifjúkorában – és az enyémben is. Közben persze megroskadt kicsit. Az idő önmagában is. Meg a történelem, az ostrom, a szegénység. Vendéglő is nyílt benne. Állványok is épültek köréje. Helyenként le is zárták. Mindez nem tett jót. Évekkel ezelőtt néztem fel rá. A Hunyadi útról, ahonnan legjobban látni. A Toldi jutott eszembe: ,,Az idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta.” Most, úgy hallom, renoválják, lezárják, fizetni kell a bejáratnál. Szakítok vele. Elszántan közlöm az illetékesekkel és az utókorral: az én Halászbástyámon, az én Váramban, az én kilátásomért fillért nem fizetek. Inkább nem mászom, nem nézek, nem gyönyörködöm. Magukra vessenek.
A Tabán a húszas években, Szerb húszas éveiben még volt. A harmincas években, Szerb harmincas éveiben már nem volt. Én sem láthattam. Pedig, mondom, a tövében laktam negyed századig. Tudtam, hogy volt; nem tudtam, hogy milyen volt. Megmaradt néhány folt a határain. A tabáni templom, Virág Benedek otthona, a Szarvas-ház, a Rác fürdő. Odaképzeltem melléjük-közéjük az egykori negyedet. A kocsmákat, sramlizenekarokat, szederfákat, széplányokat. Halott, egykor élőket; halhatatlan, egykor elképzelteket. Például Krúdy Gyulát, Vahot Imrét, Szerb Antalt, Rezeda Kázmért. De, szégyenkezve vallom be, szerettem, ami a helyén lett. A gyepet a Nap-hegy oldalában, nagyra nőtt fákat a gyepen, szálló teniszlabdákat a tavaszi napon, ballagó szerelmespárokat a nyári estében. De ez már nem volt a Tabán. Csak a helye, a pótléka – ahogy létrehozta az élni akaró Város még meglévő vitalitása.
ilyesmi történt Budapesttel
Régi és új ,,foghíjakkal” még Város maradt a Város. De a színfoltok körül, amiket ’96-ban már egészen másként találok – lassan – történt valami. Nagy változás lett a sok kis változásból. Valami végérvényesebb, mint amit a ,,foghíjak” hoztak. Egyértelműen meghatározható pont persze nincs. Ahol a kis változások összegeződtek. És nagy változás lett belőlük. Madách jut eszembe. Lucifer a bizánci színből. „Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb, / Kisebb lehet s lényben nem változott, / Ezt folytathatnék véges-végtelen, / S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?” Egzakt pont – természetesen – nincs. De a kard, ha egyre kisebb lesz, egyszerre már nem kard. Az előbbi részlettel még kard volt. Az előbbi részlet nélkül már nem. Anélkül, hogy „egzakt pont” lenne, „mely határt tegyen.” Valami ilyesmi történt Budapesttel is. A Tabán és a Grassalkovich-palota nélkül még azonos volt magával. A Főkapitányság és a helyőrségi templom nélkül is. De a megváltozott Galamb utcával, ,,csarnok mögött-tel”, Duna-parttal, Óbudával, Halászbástyával, Tabánnal már nem. Vagy nem egészen. Hogy hol az „egzakt pont”? Fogalmam sincs. De érzem a változást. Óbuda a legbeszédesebb példa. Egész folyamat van mögötte. A városnegyedek, részvárosok eltűnése. Pontosabban a városnegyedek, részvárosok egyéni arculatának eltűnése. Óbudát nagyrészt lebontották – lakótelep a helyén. De beépítették a kelenföldi kerteket is – lakótelep a helyén. Jó néhány városnegyed, részváros jelleget veszített. És ettől Budapest jelleget veszített. Azaz – ahogy Madách mondaná – „lényben változott.” Óbuda olyan lett, mint Kelenföld. Kelenföld, mint Angyalföld. Angyalföld, mint Békásmegyer. És így – még nagyon hosszan – tovább. Lassan, részről részre haladva, változást változásra halmozva várossá lett a Város. Szomorú vagyok miatta. Most is, amikor leírom.
Mindez nemcsak tárgyias várostörténet, de személyes élettörténet is. Bizony várossá lett bennem is a Város. Ahogy éltem „vele” az évtizedeket. Várostörténet és nevelődéstörténet.
’44. október 7-én érkeztem Kolozsvárról Pestre. Tizenhárom évesen – menekültként. Teherautón. Kerülve – Debrecenen át, Szajolnak, Szolnoknak. A hadtörténelemből tudom: az oroszok másnap vágták át a Debrecen–Szajol utat. Szép lett volna a közvetlen találkozás.
Pest, a pesti lét nem jól kezdődött. Fanyalgó rokonoknál, rideg panziókban. Fenyegetett város. Elsötétítés, légiriadó, bombatámadás. Október 15. verőfényes vasárnapja. A Horthy-rendszer groteszk agóniája. A nyilasuralom tragikomikus vajúdása. A felrobbantott Margit híd baljós csonkjai. Géppisztolysorozatok a sötéten kihalt Duna-partról. Jól látható torkolattüzek Csepel felől. Csillagos menetek a bámészkodó tömegben. Később belövések is. Utcán terelt, elfogott bujkálók. Utcán heverő, agyonlőtt katonaszökevények. Egy kamaszkori apokalipszis primitív dramaturgiája, sematikus szcenikája.

Fortepan / Benke Imréné
Az ostrom már brutális nevelődési regény. Hat hét bunkerlakás. Kegyetlenül egyszerű tanulságokkal. Ötemeletnyi ember a légópincében. Lódögöt trancsírozó méltóságos úr. Naplót író teológiaprofesszor. Félig részeg Habsburg-ivadék. Hisztérikusan rikácsoló kereskedősegéd. Komoran fenyegetőző nyilasjárőr. Órákat gyűjtő orosz patrul. Német hullák a Kálvin téren. Orosz hullák a Szerb utcában. Civil hullák és meredt állattetemek mindenütt. A testi lemeztelenedést még el lehetett viselni. A lelki lemeztelenedést alig. Ettől lettem gyerekből nem koraérett kamasz, inkább koravén félfelnőtt. Élettapasztalatokkal jöttem a bunkerből elő. A visszáján látva életet, érzelmeket, erényeket – még szerelmeket is. És haláltapasztalatokkal jöttem a bunkerből elő. Közvetlenül látva halált, megaláztatást, bűnöket – még bosszúállásokat is. Romvárosba jöttem a bunkerből elő. Hogy is mondja Szerb Antal a marslakónak? Milyen szép „az egymásra hajló utcák erotikája”. Nos, ez veszett a romvárosban el. Mert lerombolt utcák nem hajolnak egymásra. „Egymásra hajló utcák erotikája” helyett szétesett utcák pornográfiája. Ezt kaptam Pesttől. Öntudatlan-naiv gyerekkor helyett öntudatos-illúziótlan félfelnőttkort. A 20. századi történelem közvetlen-durva iskoláját – gyorstalpaló tanfolyamon.
körülöttem-bennem az otthon
’45-től ’53-ig Pesten éltem – nagyon idegenül. Csak a Mester utcai Fáy gimnáziumban lettem gyorsan otthon. Tűrhető gimnázium, nyomasztó egyetemi évek. Furcsa: tizenegy évi vidéki tanárkodásom alatt kezdtem pesti lenni. Segített a város (még nem Város!) helyreálló szépsége, a távollét növekvő nosztalgiája. Hétvégeken, vakációkon asszimiláltam Pestet. ’61 kora nyarán nyilvánítottam magam Pesten élő kolozsváriból kolozsvári születésű pestivé. Erdélyt idéző színházi este segített, kora nyári könnyű eső és vizesen csillogó Duna-part. Belaktam a várost. És kezdtem – régi otthon helyett kapott új otthont – meghatottan szeretni. Volt három városnegyed is, részváros – külön, egyéni arculattal – ahol készülődött körülöttem-bennem az otthon. A városból a Város.
A külső Belváros. A Kossuth Lajos utcától délre. Nem a belső, hanem a külső Váci utca. Nem a Petőfi Sándor, de a Veres Pálné utca. Nem a Vörösmarty, ám a Kálvin tér. Tenyérnyi félkerület a Duna-parton, a Kossuth Lajos utca és a Vámház körút között. Benne a szerb templom, a hajdan volt Franklin-ház, a tavaszi Károlyi-kert. Szolid patricius vagy félpatricius polgárok otthona. Kihalt utcákkal, szerény üzletekkel, intim belső udvarokkal. Itt voltam menekült gyerek. Lehettem volna otthon is, de elkerültem.
A belső Ferencváros. Az Üllői úttól nyugatra. A Kálvin tér és a Ferenc körút, a Ferenc körút és a Haller tér között. Középen a Ráday és Mester utca tengelye. Ahogy fut a Kálvin téri klasszicista református templomtól a Haller téri neoromán katolikus templomhoz. Benne a Bakáts tér, a Ferenc tér, az Angyal utca. Szerény plebejus vagy félplebejus kispolgárok otthona. Kopott utcákkal, zajos üzletekkel, kopár belső udvarokkal. Itt voltam felsős gimnazista. Lehettem volna otthon is, de megint elkerültem.
A Krisztinaváros. Az Erzsébet hídtól északra. A Gellért-hegy és a Déli pályaudvar, a Déli pályaudvar és a Várhegy között. Középen az Attila út és a Krisztina körút tengelye. Ahogy fut a Döbrentei tértől a Vérmezőhöz. Benne a Krisztina téri templom – itt esküdött Széchenyi; a tabáni templom – itt keresztelték és itt is esküdött a lányom. No, meg itt keresztelték az unokáimat is. Benne a Horváth-kert – itt volt a Budai Színkör. De itt meg is kell állni egy pillanatra. A Vérmezőtől a Krisztina téri templom felé jövet. Ismertem korábban is, de Nemes Nagy Ágnestől tanultam meg igazán. Hogy milyen a hajlat, ahogy a Várhegy belesimul a Vérmezőbe – a Déli pályaudvar felől nézve, keleti fényben. És milyen a Krisztina téri templom keresztje, ahogy átsüt rajta a nap – a Mészáros utca felől nézve, nyugati fényben. A Horváth-kertben pedig sokat olvastam a padokon. Meg járni, később biciklizni tanítottam a lányom. A Naphegy oldalában – a Tabán helyén – teniszlabda pattogott tavaszi délutánokon. Sőt, tücsök ciripelt nyári estéken.

Fortepan / Saly Noémi
A Döbrentei tér, Szarvas tér, Attila út külön kis világ. Szinte mondhatom, itt mindennek ,,nevét is, virágát is tudom.” És főként, hogy „kik mennek az úton.” Erre aprózott, gyors léptekkel a kövérkés tabáni plébános – a városnegyed legmulatságosabb embere. Erre sétáltak, ringó léptekkel a sudár M-nővérek – a városnegyed legszebb lányai. Erre ment, méltóságteljes léptekkel B-né – a városnegyed legszebb asszonya. Aztán a plébános eltűnt, az M-lányokat kitelepítették. És B-nével történt a legtriviálisabban szomorú dolog. B-né lassan, csendesen megöregedett. De a plébános hadaró hangjára, az M-lányok meleg tekintetére, B-né szelíden őszülő hajára némi meghatottsággal emlékezem. A Krisztinaváros csendes, középosztálybeli vagy félközéposztálybeli tisztviselők otthona. Széles utakkal, sok fával, ódon kis terekkel. Itt lett bennem a városból Város. Itt voltam fiatal férfi. Lehettem volna igazán otthon is, de megint elkerültem.
budai öntudat
E három városnegyed volt Budapest nekem. Öntudatos budapesti a Krisztinavárosban lettem. Még valami budai öntudatom is volt. Egész lélekkel, két lábbal jártam a Várost. Egy kicsit magamhoz is idomítottam. Kisvárosi gyerek voltam. Megszoktam az egy városközpontot, ahol minden összefut. Csináltam magamnak, ha nem is főteret, de főutcákat. A külső Belvárosban a külső Váci utcát. A belső Ferencvárosban a Mester utcát. A Krisztinavárosban a Krisztina körutat. A legigazibb éppen ez volt, a Krisztina körút. A Krisztina körút néha, a legjobb pillanatokban szinte hasonlított a kolozsvári Fő térhez. De rezignáltan kell pontosítanom. A hajdani Krisztina körút hasonlított néha, a legjobb pillanatokban a hajdani kolozsvári Fő térhez.
De mint mondtam, megint elkerültem. A Kosztolányi térre, a Feneketlen-tóhoz. Itt lakom, otthon nem lettem. Elmúltam akkor negyven. Otthon negyven alatt lehetünk valahol. Szerencsés ember negyven után is otthon lakik. Kevésbé szerencsés csak lakik. Kevésbé szerencsés vagyok. Lakom. De Budapesten is sok minden megváltozott. Meg bennem is – Budapestet illetően – sok minden megváltozott. Megindult a könyörtelen folyamat. Letelt a másfél vagy két évtized. Budapest – bennem – hajdan, a Krisztinavárosban városból a Várossá emelkedett. Budapest – bennem – most, a Feneketlen-tónál a Városból várossá süllyedt. Tegnap, a Krisztinavárosban, a Városban budapesti voltam. Ma a Feneketlen-tónál, a városban Budapesten lakom. ,,Otthon” voltam, otthon vagyok.
Tegnap, amikor budapesti voltam, megvolt a Városban egy közép-európai metropolis lehetősége. Ahogy a századfordulón megszületett. Ahogy évtizedekig tovább fejlődött. Magyar, német, zsidó, szerb színekkel. Lazán egységessé válva, világosan részvárosokra tagolódva. Ódon-modern Belvárosra, hivalkodó-nagyvilági Duna-partra, archaikus-történelmi Várnegyedre, patriarchális-vidéki Óbudára – és így tovább. Megőrizve a részvárosok arcát. Táji-emberi különállását. A Városban tradicionálisan hagyományőrző és modernül nyugtalan értelmiség. Makacsul túlélő polgárság, lelkesen tájékozódó diákság.

Fortepan / Kereki Sándor
Ma, amikor Budapesten lakom, megvan a városban egy dél-amerikai metropolis valósága. Ahogy évtizede megszületett. Ahogy sokáig tovább fejlődik. Homogenizálódott, jellegtelen színekkel. Laza egységből világosan két részre szakadva. Újgazdag módon csillogó belvárosra, elszegényedetten lerongyolódott külvárosra.
Az elsőben pompás lokálok – külföldieknek. A másodikban kopott betonlakások – belföldieknek. Megszüntetve a részvárosok arcát. Táji-emberi különállását. A városban hagyományőrzésben elnyűtt és modernségben sznobbá lett értelmiséggel. Fokozatosan lecsúszott polgársággal, fáradtan tájékozódó diáksággal.
Lassan ,,kiiratkozom” Budapestről. Kolozsvári voltam, budapestivé lettem a Városban, budapesti lakossá váltam a városban. Máshol lakni nem tudok, nem akarok. De illúzióim már, nosztalgiáim még nincsenek.