Poszler György

„HŐS VAGY BOHÓC – SZENT VAGY SARLATÁN”

2002 december

„HŐS VAGY BOHÓC – SZENT VAGY SARLATÁN”

Szabó Dezső – „ifjúkori önarckép”

„Mi vagyok én? Mi vagyok én, mikor minden vagyok és semmi sem vagyok? Vagyok új kor teremtésére mozduló titán és szelíd, mindennapi munkába, csendes családi életbe nosztalgiázó polgár. Vagyok halálos elszántság s mindennapi kényelmet átmentő gyávaság. Vagyok végtelen szánalom és közömbösség álarcát hordó önzés. Vagyok mások életébe építeni vágyó jóság és mindennap elfutok a jóság parancsaitól. Vagyok ötsebű magyar, kinek stigmáin kivérzik a tragikus faj minden szenvedése, és olyan idegennek érzem magam a saját fajtámmal szemben. Vagyok történelembe nyúló megmásíthatatlan akarat és futó órák apró örömöket vadászgató tétlenje. Mi vagyok én? Hős vagy bohóc, szent vagy sarlatán?”

ellentétek

Pontos, de nem jellemző fogalmazás. Pontos, mert benne vannak élete nagy ellentétei. Nem jellemző, mert máskor nem fogalmaz így. Ilyen keserű önmarcangolással. Ehhez a kései önéletrajz kellett. (Életeim – születéseim, halálaim, feltámadásaim) A tragikus végjátékban, apokaliptikus világvégében. ’44 késő őszén. Elsötétítés alatt, bombák között, ágyúdörgés mellett. Ellentéteket sorol. Kérdéseket fogalmaz. Korábban csak egységeket sorolt, válaszokat fogalmazott. A mindent, titánt, elszántságot, szánalmat, jóságot, ötsebet sokszor leírta. És főként a hőst és szentet sokszor. A semmit, polgárt, gyávaságot, közömbösséget, önzést, idegenséget soha. És főként a bohócot vagy sarlatánt soha. Másokra igen, magára nem. Ehhez kellett a tragikus végjáték és apokaliptikus világvége. És a visszaemlékezés egy hajdani nosztalgikus-melankolikus kolozsvári éjszakára. Ekkor, a sötétben lett világos: a kettő közel lehet. Átmehet – egyik a másikba. Mármint a hős és bohóc, szent és sarlatán.

Senki se tehet róla. Kosztolányi jut eszembe. Nero, a véres költő. Epaphroditus, a titkára mondja a torz bohócról, gyilkos sarlatánról. Amikor – a szánalmas kardbadőlés után – meglátja a halott arcát. Majdnem olyan, mint egy költő. Mert – egyébként is – kevés hiányzott, hogy igazi költő legyen. Néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Mert – valóban jól tudjuk – a kettőt olykor alig valami választja el. Ezt kell megírni. Erre érzett rá maga is. Erre a majdnemre, kevésre, néha-néhára. De csak a tragikus végjátékban, apokaliptikus világvégében.

Tehát ennek a körülírása a tárgy. Élete első szakaszában. ’19-ig. A homályból felbukkanástól a kirobbanó sikerig. Amikor református diák. Eötvös-kollégista. Vidéki tanár. Székesfehérváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén. Írni kezd a Nyugatba, a Huszadik Századba, a Tettbe. És még sokfelé, másutt is. Esszéket, tanulmányokat, novellákat. És megírja az első regényt. Vállalva az egyszerűen egyértelmű fogalmazást: elméleti írásaiban szinte mindig zseniális. Szépirodalmi műveiben szinte mindig dilettáns. De zsenialitásában és dilettantizmusában egyaránt igencsak figyelemre méltó. Tehát mindenképpen figyelemre méltó kezdő, és „mindenképpen kétes befutott. A legműveltebb vidéki tanár. Esszéket ír – francia és magyar költőkről. Nem sorsregényeket – tragikusan „elsodort” magyar falvakról. Értekezéseket az irodalom társadalmi meghatározottságáról. Nem áleposzokat-műnépmeséket vándorló parasztlegényekről. Az újkor eszme- és stílustörténetét vázolja. Nem gyilkosan személyes karikatúrákat-pamfleteket rajzol. Individuum és kollektívum dilemmáiról elmélkedik. Nem gátlástalanul uszító zsurnalisztikát művel. Amikor még lépésről lépésre híressé válik. Nem amikor már egyetlen ugrással hírhedtté. Amikor valóban tudományos forrásokból dolgozik. Nem elmúlóan-gyorsan sziporkázó ötletekből. De nemcsak a kettő ellentétéről van szó. Hanem a folyamatról is. Amelyben az egyik a másikba átfordul. A lépésről lépésre híressé válás az egyetlen ugrással hírhedtté válásba. Egy későbbi egészben ennek az eszme- és irodalomtörténetét kellene megragadni. Egy mostani részletben ennek a lélektanát és kórképét.

önigazoló álomfolyam

Kettős tükörben kísérlem meg. Először az önéletrajzában. Kései, mindössze ’13-ig elvezető emlékezéseiben. E fájdalmasan felidéző, ellágyultan merengő, öntudatlanul szépítő, reménytelenül önigazoló álomfolyamban, „magamentségben”. Ez adja a lélektan és kórkép színét. Másodszor mások reflexióiban. Egy közvetett, távoli, költői torztükörben. Kosztolányi Dezső lírai karikatúra-regényében. (Nero, a véres költő.) Fikcióvá, históriai-pszichológiai paradigmává emelt, magasan általánosított, poétikus pamflet. A művészet és művészlét veszélyzónáiról. Művész és ripacs, megváltó és elkárhozó, zseni és dilettáns, hős és bohóc, szent és sarlatán félelmes egységéről és áthidalhatatlan különbségéről. E különbség és egység konkrét, külső jellemzőiről és absztrakt, belső szakadékairól. És három közvetlen, közeli, féltárgyilagos-félelfogult prózai torztükörben. Három különbözően hangolt megfigyelő jellemzően eltérő, karakterisztikus leírásában. Laczkó Géza tiszteletteljes-rokonszenvező, majdnem meghatott emlékezéseiben (Királyhágó). Kassák Lajos kiábrándult-maliciózus, metszően rajzolt képsoraiban (Egy ember élete). Bohuniczky Szefi kajánul karikírozó, demisztifikálóan józan ábrázolásában (Otthonok, vendégek). Ez adja a lélektan és kórkép visszáját. Meg ehhez járul mindaz, ami az első pályaszakasz élettörténetéből és műveiből kiolvasható. Színéről és visszájáról meg az élettörténetből és művekből – valószínűleg – kiformálható egy plasztikus egész.

E lehetséges plasztikus egésznek – világosan megkülönböztethetően – két alapmotívuma van. Amiből az „ifjúkori önarckép” és arckép lélektana és kórképe magyarázható. A kettő együtt közelítheti a valójában triviális „titkot”. Ami mozgatja a hihetetlenül művelt, de teljesen ismeretlen vidéki tanár lépésről lépésre híressé, és egyetlen ugrással hírhedtté válását.

Az egyik az egész életét meghatározó küldetéstudat. Amely hőfokában mindvégig szinte egyformán magas, tartalmában mindvégig szinte egyformán meghatározatlan. Ezt anyai igék és apai szólamok, családból jövő atmoszférikus nyomások, iskolát körüllengő mitikus hitek ébresztik és táplálják. Ez igék, szólamok, nyomások, hitek egyik centruma a kimeríthetetlennek látszó ’48-as mitológia. Aminek heroikus pátosza borosan öblös ünnepi köszöntőkben Mátyás fénykoráig és Árpád honfoglalásáig visszhangzik vissza. Másik centruma a feldolgozhatatlannak látszó ’67-es trauma. Aminek tragikus pátosza borosan fűtött családi veszekedésekben a mohácsi vészig és Koppány mártíromságáig visszhangzik vissza. Paradox hatás. A kolozsvári diák, pesti kollégista, vidéki tanár e tradicionális terminológiában megfogalmazott pátoszt végig karikírozza, pamflettárggyá is teszi. Ám egy modernizált, futurista-expresszionista terminológiában, eredeti tartalmában vagy tartalmatlanságában megújítja és írásainak stiláris hordozójává avatja. Ehhez, a heroikus és tragikus pátosz históriai mozzanatához kapcsolódik még egy, heroikus és tragikus patológiai mozzanat. A család mindkét oldalról jött, alkoholizmusból fakadó pszichés terheltsége vagy pszichés terheltségből fakadó alkoholizmusa. Ami heroizmus forrása, mert meg kell küzdenie vele. És tragikum lehetősége, mert bármikor elbukhat a küzdelemben. Ebből, a heroizmus forrásából és a tragikum lehetőségéből is fakadnak a már korai írásaiban is fel-felbukkanó lírai tirádák és tragikomikus frázisok.

küldetéstudat

A másik az egész életét meghatározó vezérgondolat. A nagy ember, a monumentális individuum áhítatos tisztelete. A tanítvánnyal szemben a mesternek, vezetettel szemben a vezetőnek, tömeggel szemben a vezérnek, fiúval szemben az atyának, nyájjal szemben a pásztornak a mániákus, olykor a patológikummal érintkező kultusza. Két pólusú emberi világ. Amelyben ő mindig az egyik póluson, a mester, vezető, vezér, atya, pásztor pólusán van. Ebbe torkollik bele az egész életét meghatározó küldetéstudat is. Vagy a meghatározó küldetéstudat hozza létre, vagy legalábbis táplálja a meghatározó vezérgondolatot. Ebből, a kettőből együtt fakadnak az állandó harcok, gyakori vereségek. Időnkénti uralkodások, elkerülhetetlen bukások. Éledő remények, érlelődő csalódások. Akart sértések, akaratlan sértettségek. Tóduló rajongók, megrendítő magányok. Méghozzá sorban, vagy inkább sorozatban. Meghatározva az egész életpályát és sorsgörbét.

Quo vadis, Dezső?

,,Az a lélek, mellyel Édesanyám gyermekségemet körülölelte, makacs és sok mindent elbírató hite anyaságának elrendelt jelentéséről, az alkonyati imák után forró könyörgésként megismételt igézet – Te fogod megtörni a kígyó fejét –, gyorsan ébredő képességeim öntudata, az az egészen rendkívüli hatás, melyet már mint gyermek is, társaimra, tanítóimra, a velem érintkező felnőttekre tettem, családunk tiszta, de tragikus terheltségű levegője … már ötéves koromtól fogva az elrendelt pálya, az elhivatás mély hitét ültették el egész test-lelkemben. Ez a hit vérem vére, izmaim hatalma, egész lelkem, minden képességem egy célba mozgósító életösztöne volt… A második csoport kételyei… azt kérdezték tőlem minden este lefekvés után: – Quo vadis, Dezső? Gondolod, hogy házasságod a finnugor nyelvészettel boldog és termékeny lehet? Fakadnak belőle egészséges gyermekek, vagy csak egy egyetemi tanszék? Kis kölyök korod óta magadban hordod egy széles sugárzású élet sejtelmét, melynek lényege az, hogy minél több ember életében légy élet… Nagy lelki hasfájásai voltak az édesanyám legjobb fiának. Sajátságos messzi hívásokat hallott, de nem tudta határozott értelemre lefordítani őket.”

Világos tehát. Az egész életét meghatározó küldetéstudatról van szó. Korai gyermekségtől eredően. Késői felnőttségig hatóan. Ennek jegyében él. Ötéves kortól, szellemi ébredéstől. Hatvanhat éves korig, testi elmúlásig. De eme küdetéstudat konkrétumokban megragadhatatlan. Frázisok hordozzák. Az idézett passzusban – és másutt is. Elrendelt pálya, nagy megtisztulás, messzi hívás, szárnyak kibomlása, élettermés formája, egységes akarat. Minden és semmi. De nem tudni: mire rendelt pálya, mitől való megtisztulás, merre szóló hívás, hova vivő szárnyak, milyen élettermés formája, mire irányuló akarat? Meg főként: miben minden, mitől semmi? Jobb esetben is utalások hordozzák. Új, felnövekvő Kossuthtá lenni. Legjobb esetben is metaforák hordozzák. Megtörni a kígyó fejét. Ám konkrétumokban ezek is megragadhatatlanok. Mit csinál az új Kossuth? Mi is a kígyó feje? Mit is jelent a megtörés? Más szövegrészekben az eltaposás? Lehetett korábban ’48-49 folytatása. A nemzeti függetlenség kivívása. Lehetett később ’67 visszavonása. Az egykori megalkuvás” feloldása. Lehetett még később a ,,szabadverseny-kapitalizmus” megdöntése. Valami új – sohasem konkretizált –, kollektívummá alakítása. Vagy lehetett ugyancsak még később az asszimiláció átkának feloldása. Valami – szintén sohasem körvonalazott – magyar faji forradalom győzelme. Ám mindez homályban marad. A homályban azonban alakot vagy inkább körvonalat vált. És mindvégig megmarad nagyszerű és nevetséges, tragikus és komikus, fenséges és alantas pszichés magatartásának legfőbb mozgatórugója. Ne értsük félre. Nem a küldetéstudat lehet – önmagában – nevetséges, komikus és alantas. Sőt – önmagában – nagyszerű, tragikus és fenséges is lehetne. Hanem a tárgyatlan-tartalmatlan küldetéstudat lehet – önmagáért – nevetséges, komikus és alantas. Főként, ha óriási pszichés intenzitással párosul.

szép remények

E küldetéstudat mibenlétét főképpen negatívumokban lehet megközelíteni. Nem a tanári pálya ethoszát jelenti. Az nem volt számára ,,mágnespatkó”. Vagyis nem valamiféle pedagógiai elhivatottságról lehetett szó. És nem volt számára ,,mágnespatkó’” a nyelvtudomány sem. És egyáltalán – a küldetéstudat nem a tudományra vonatkozott. Pedig a legnagyobb kilátásai lehettek. Akár a francia, akár a magyar irodalomtörténet-írásban. Kiugró tehetség volt és elképesztően művelt. De – néhány esszén túlmenően – nem érdekelte. Ám a legjellemzőbb mégis a nyelvtudomány lehetősége. Sokat vártak tőle. Szép remények kecsegtették. Egyetemi katedra – és minden, amit a tudomány akkor, a századfordulón, itt, Magyarországon adhatott. Tanárai támogatták. Az egyetemen és a kollégiumban is. Pályázatokat nyert. Az egyetemen és az akadémián is. Nyelvjárás-kutatással foglalkozott és finnugor nyelvészettel. Még hallgatóként tanulmányt írt a csikszentdomokosi nyelvjárásról. Meg is jelent a Nyelvőrben. Még kezdőként tanulmányt írt a vogul szóképzésről. Meg is jelent a Nyelvtudományi Közleményekben. Valóban megnyílt előtte a pálya. Készült is a finnugor összehasonlító mondattan körvonalazására. Minden lehetőség adott volt. Nagy anyaga gyűlt össze. Olvasott finnugor nyelveken. De abbahagyta. Nem ez volt a „nagy hívás”. Nem erre volt a „kígyó feje”. Nem – egyszerűen csak – abbahagyta. De – látványosan – elégette a céduláit. Ezt szerette igazán. A nagy, teátrális gesztusokat. Anekdotikus-novellisztikus stílusban adja elő. Laczkó Gézával és Kuncz Aladárral a várbeli hónapos szobában. Sört vesznek, szafaládét, szalonnát, szalámit, zöldhagymát. És a hűvös szobában begyújtanak a kályhába. Huszonötezer cédulával. Mire elfogy az ennivaló, elég a finnugor nyelvészet. Jellemző a leírás befejezése. Főnix gyorsan elégett, és kikelt hamvaiból. Megújulva kelt ki – teszi hozzá. De nem tudta, hogy merre repüljön. Pontosan erről van szó. Hogy tudjuk, mi égett el. De nem tudjuk, mi kelt ki. Merre hívja az erős küldetéstudat? Hol az ismeretlen kígyó ismeretlen feje?

Láttuk már: félelmetesen művelt. Franciául, németül, angolul, olaszul, spanyolul olvas. Meg – természetesen – latinul is. Finnül a kollégiumban tanul meg. Végtelen sörözéseken vogul énekeket idéz. Székelyudvarhelyre, az albérleti szobába világhíres folyóiratokat járat. Legalább öt nyelven. Saját lakása nincs. Hatalmas könyvtára van. Párizsban színházakba jár és előadásokra. A Comédie Française-be és a College de France-ba. Racine-t, Corneille-t, Molière-t nézi. Bergsont, Faguet-t, Bédier-t hallgatja. Könyvtárakat „olvas végig”. Főként a St. Genevieve könyvtárat. Fent a dombon, a Panthéon mellett. Teljesen friss a tájékozottsága. Szinte elsőként figyel fel az akkor induló futurizmusra. Esszét ír róla a Nyugatba. Marinetti könyvet küld neki Székelyudvarhelyre. Futurizmus és főreál. Párizs és Székelyudvarhely. Élete meghökkentő pólusai. Nehéz áthidalni. Ő áthidalja, de súlyos áron. Szinte beleroppan. Valamelyest beletorzul. Ez az áthidalás, beleroppanás-beletorzulás pályájából – főként az első szakaszából – sok mindent megmagyaráz. Az akkor modern francia lírát, főként a szimbolistát majdnem könyv nélkül tudja. Rajzol is belőle pompás portrékat a Nyugatnak. Könyvet is tervez. A líra nagy megújulásáról. Nemcsak a franciáról, hanem az egész európai költészetről. De nem csinálja meg. Mert nem erre hívja az erős küldetéstudat. Nem erre van az ismeretlen kígyó ismeretlen feje.

Emlékezéseiből mindez kiolvasható. A műveltséget, főképpen az irodalmi műveltséget csupán eszköznek tekintette. Valójában az emberi együttélés formái és lehetőségei izgatták. És e formák és lehetőségek alakítása. Vagyis – szélesebben – a történelemcsinálás. Vagyis – szűkebben – a politika. És ehhez lett volna eszköz, készenlét a műveltség, ezen belül az irodalmi műveltség is. Meg nem is ő kereste a küldetés teljesítésének lehetőségeit. Várta, hogy azok keressék őt. Hogy a sors teremtse meg és hozza elé az alkalmakat. De ne feledjük: a tudományos küldetés lehetőségeit elutasította. És vidéken volt tanár. Ott jöttek alkalmak. De ezek botrányokra szóltak, nem küldetésekre. Botrányokban játszott kétes, rikító szerepre. Nem küldetésben hősies teljesítményre.

Küldetései és azokban játszott hősi szerepei nincsenek. Botrányai és azokban játszott botrányhősi szerepei vannak. Ez pedig nem méltó világmegváltó alkalom. Csak méltatlan feltűnési lehetőség. Három botránnyal, botrányhősi szereppel válik hírhedtté. Eggyel székesfehérvári helyettes tanárként. Kettővel székelyudvarhelyi rendes tanárként. Az elsőben és másodikban is vesztes. De a veszteségnek van hozama. Felfigyel rá a Nyugat. Írásokat kér tőle. Meg is jelenik a lapban – évekig – rendszeresen. A harmadikban is vesztes. De ennek a veszteségnek is van hozama. Áthelyezik Sümegre. Ahol tanári pályáján legjobban érzi magát. A kommün alatt is – vélt vagy félt üldözöttként – ide menekül. Sümeg köré építi – később is – a fizikai menedékhely, szellemi azílium önképéhez annyira szükséges mítoszát. Van a három botrányban egy meghatározó és igencsak jellemző közös vonás. Hogy egyik sem tudatos, küldetéstudatból fakadó elhatározás. Alkalom teremti őket. Az első kettőben külső felszólítás indít. A harmadikban merő véletlen.

párbaj

Székesfehérváron konfliktusba keveredik zsidó kollégákkal. A katolikus hittantanár Szent Imre-ünnepi beszédre kéri. Asszimilációellenes, antiszemita tirádává alakítja. Újabb kérésre ezt folytatja – cikksorozatban – a helyi lapban. Válaszok jönnek a helyi liberális orgánumban. A válaszokra viszontválaszok. A legkomikusabb-leggroteszkebb mozzanat: párbajba is keveredik. A tankerület, sőt, a minisztérium is felfigyel. A tankerület felfüggeszti. Ekkor Prohászka Ottokár – székesfehérvári püspök –, aki mintha biztatta volna, megvédi. A minisztérium áthelyezi. Prohászka Ottokár sorsára hagyja. Azaz kisebb ügyben megvédte, nagyobb ügyben nem. Emlékezéseiben tragikus-heroikus eposszá stilizálja a komikus-prózai béka–egér harcot. Így kerül Nagyváradra. Damaszkuszi útjára. Ahol – legalábbis időlegesen – megtér. Antiszemitából filoszemitává. Ezt, mármint a székesfehérvári kalandot gyónja meg évekkel később. A Huszadik Században. Amit utóbb megintcsak elfelejt vagy visszavon.

Székelyudvarhelyen találja a tanármozgalom. A tanáregyesület tiltakozik a pedagógusszegénység miatt. Kollégái felszólítására írja a hírhedt memorandumot. Benne a sokat idézett passzus: „a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.” Ez válik a heroizáló folklórban még agresszívabban lapidárissá: ,,Korgó gyomorral nem lehet Himnuszt énekelni.” Éhes has vagy korgó gyomor? Csak egy bizonyos ideig lehet vagy nem lehet? Majdnem mindegy. A szöveg így és úgy is igencsak radikális. Annál inkább, mert a végén vörössé válással fenyeget a tanári szegénység okán. Hangossá válik a botrány. Tisza István válaszol a Magyar Figyelőben. Ne tagadjuk. Tévesen, félinformáltan, szűklátókörűen. Szabó Dezső viszontválaszol a Nyugatban. Ne tagadjuk. Hangosan, sértően, agresszíven. „Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak”. Ezután rendszeres munkatárs. Hogy kinek van igaza? – nem itt tárgyalandó. De itt megjegyzendő: – főként a hangos, sértő, agresszív viszontválaszhoz – eddig majdnem minden jót Tiszának köszönhet. Közvetlen közbenjárásának az Eötvös kollégiumi tagságot; közvetlen közbenjárásának az éves párizsi ösztöndíjat. Az igazság bajnoka vagy hálátlan krakéler? Mindkettő egyazon gesztusban. Belülről elgondolva az első. Kívülről nézve a második.

Székelyudvarhelyen találja a református püspök látogatása. Hallgatja a szentbeszédét. Üresnek, nagyhangúnak, frázisteltnek, ízléstelennek érzi. Válságtünetnek látja. A magyar protestantizmus válságtünetének. Tollat ragad. Filippika a magyar protestantizmus dilemmáiról. Fellángol a vita. Ady és Móricz is védelmére kel. Igaz, csak félszívvel. Inkább ellenfeleit cáfolva, mint őt igazolva. De nem ebből kerekedik a botrány. Hanem névnapi házimulatságából. A főutcán sétál a püspök. Nyitott ablaka alatt. Zeng az utca. Szent énekektől és profán daloktól, zsoltároktól és Marseillaise-től. Valószínűleg véletlen. Talán egy kis provokatív szándékkal megtoldva. A püspök – mindenesetre – provokációra gondol. Áthelyezik Sümegre.

Három hangos botrány. Van némi hozama. Ismertté, híressé-hírhedtté lesz a furcsa, kalandos sorsú vidéki tanár. Egyértelmű: kettős lélekkel viseli. Élvezi a botrányokat, és fél is tőlük. De nem ez a legérdekesebb. Hanem egy apró mozzanat az emlékiratokból. Székesfehérváron, a vihar kellős közepén, amikor nagyon fáradt és egyedül van, Kempis Tamást olvassa. A Krisztus követésérőit. Hangos botrány és csendes áhítat. Vad párbaj és szelíd benső-ség. Bepiszkolódás és megtisztulás. Ilyen a lénye. És ilyen is marad mindvégig.

ripacs és féltehetség

Sajnos, nem lehet megkerülni. Az ellentétekben meg a bűnben és bűnbánatban, eretnekségben és megtérésben, mámoros szerepben és mardosó kételyben felrémlik egy távoli analógia. Még akkor is, ha főként későbbi énjére vonatkozik. De érvényes a korábbiban is. Főként a későbbi események visszfényében értelmezve a korábbi eseményeket. Megint csak Kosztolányi Nerója, a „véres költő”. Az önmagát begerjesztő, hangjától megrészegedő, egész ripacs és féltehetség, lelkében költő, teljesítményében dilettáns, sikerei hiányát dühödt kegyetlenséggel kompenzáló, anya- és testvérgyilkos szörnycsászár alakja mögött felrémlik a botrányhős vidéki tanár korábbi, és a kétes pesti népvezér későbbi arcélének körvonala. Mondom, nagyon távoli az analógia. És mindenképpen karikatúráról van szó. Ráadásul kegyetlenül elfogult karikatúráról. De talán mégis! Hogy is van? Néróról mondja Seneca. A véres pojácává lett császárról a szomorú megalkuvóvá lett bölcselő. Rossz író és rossz politikus. A művészetben kegyetlen, mint egy politikus. A politikában érző, mint egy művész. Pedig a dilettáns költőből és ripacs énekesből csak ezután, Seneca ítélete után lesz versenykocsis. Akivel végképpen elszabadulnak a száguldó lovak. Nero és Seneca? Nem érdektelen páros. Mögöttük két világ. Ellentétes felfogás emberségről, művészetről, jó ízlésről. Nero és Seneca? Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső? Nem érdektelen páros? Mögöttük két világ? Ellentétes felfogás emberségről, művészetről, jó ízlésről? Ezúttal nem ez a tárgy. De pompásan írja le kettőjüket a kaján Bohuniczky Szefi. Együtt jönnek be egy vendéglőbe. Szabó erőteljesen beront. Mintha sziklából vágták volna. Sodor, amerre gurul. Lénye sugározza: a legnagyobb magyar író vagyok. Elkárhoztok, ha nem hiszitek. Kosztolányi nyírfahajlékonysággal lépked. Ajkán finom-lenéző mosoly. Figyelnek, amerre megy. Lénye sugározza: hordom a világirodalom teljes műveltségét. De nekem se higgyetek.

Mindezek mögött, a ,,Quo vadis, Dezső?” egész kérdésköre mögött tapintható két vonás. Lénye alapellentéteiből összetevődve.

Az egyik a hatalmas műveltség és a kibicsakló ízlés ellentéte. Otthonról a magyar klasszikusok ismeretét hozta. Az előtérben Jókai és Petőfi. Jókai színes mesevilágáért élete végéig rajongott. Petőfiről finom részleteket megvilágító dolgozatot írt. Ezekre orientálják, ezekre rakódnak rá anyja meséi. Amikben szellemekkel és kalandokkal telítődnek a kolozsvári, városszéli majdnem-szegény-lakások. Anyja alakját egyébként is mesévé vagy inkább legendává stilizálja. Erre az alaprétegre épülnek a továbbiak. Főképpen franciák. Szimbolista költők és romantikus történetírók. Majd tudós angol közgazdászok, jogászok, a politikaelmélet mesterei. Később konzervatív francia irodalomtörténészek, lázadó olasz futuristák, pragmatikus amerikai bölcselők. És nagyon sok költő. Franciául, angolul, olaszul. A kortárs magyarok valamivel később. Whitman teljes életművét olvasta már, amikor Adyra felhívják a figyelmét. A francia szimbolistákat jobban ismeri, mint a magyar nyugatosokat. Balzacot és Dosztojevszkijt tartja a legnagyobb írónak. Meg Stendhalt. De néhány közhelyen túl – embererdő, mélység, pszichológia – nemigen ír róluk. A legközelebb mintha Hugo állna hozzá. Laczkó Gézától tudjuk: regényeit – főként A nyomorultakat – végtelen sörözéseken át végtelenül meséli. Felhevült átszellemültséggel. Ebben Hugo is nagyon jellemző, meg a mesélés is. Hugo azért, mert mutatja, egész lelki-szellemi alkatában a romantikához kötött. Amit eszmetörténeti áttekintéseiben a romantika rovására ír, nem belülről jövő, pszichés elhatárolódás, hanem kívülről jövő, ideológiai konstrukció. A mesélés azért, mert mutatja, egész lelki-szellemi felépítésében retorikus alkat. Verbalizálnia, retorizálnia kell az élményt. Mert akkor éli át igazán. Visszameséli magát egy gyerekkori lelki állapotba. Az anyja meséi meghitt lámpafényébe. Csak szerepet cserél. Ő lép a mesélő anya helyébe. Másokat léptet az elvarázsolt gyerek helyébe. E verbalizáló-retorizáló jelleg megvan esszéiben és regényeiben is. Például hősei önfeledt, ideologikus tirádáiban. Mintha pódiumon állna és szónokolna. Elbűvölt vagy elbűvölhető hallgatóság előtt. Ez, a bűvölő hajlam pályája és magatartása egyik alapvonása. Tehát nemes anyag válik a vérévé. A hazai- és a világirodalomból, a romantikából és a szimbolizmusból. A művészet, főként a költészet állandó megrendülés tárgya. Élményre alapozó, patetikus befogadói alkat. De furcsa: megrendül A kaméliás hölgy nem a legkifinomultabb melodrámáján is. És ugyancsak furcsa: lelkesedni képes a futuristák harc- és erőkultuszáért is. Mintha megjelenne benne a szentimentalizmus és agresszivitás meglehetősen triviális egysége. És – nemigen lehet elhallgatni – elkeseredett egyedüllétében mélységes magyar jelképet lát a szikla tövében kinyíló magányos árvalányhajban. Dosztojevszkij és A kaméliás hölgy, Stendhal és az árvalányhaj. Ne tagadjuk: nem érdektelen képlet. Ide kapcsolódik a meghaladottnak soha nem tűnő nőideál is. Az álmodozóan kékszemű, szőkén csilingelő fürtű gyermekleány. Korán elhalt kishúga megrögzült, infantilis-prepubertáskori ideálképe. Marad az ifjú- és férfikorban is. Sőt, saját férfiszépségének nosztalgizált modelljét is ez az ideálkép formálja.

tapintatosan

A másik a meghökkentő bátorság és megmosolyogtató gyávaság különös egysége. Úgy tűnik, rendíthetetlenül bátor. A tanári pályán és irodalmi munkásságában is. Tanítványai szeretik, igazgatói rettegik. Kollégái között hívei vannak és ellenségei. Ujjat húz az igazgatóval, a főigazgatóval, a miniszterrel, a főispánnal, a püspökkel. És láttuk: Tisza Istvánnal is. Érdekre, függelemre, hatalomra, érzelemre, hálára való tekintet nélkül. Ahogy fellobbanó indulata, érzelmi hullámzása, szereplési vágya, szónoki lendülete, pillanatnyi sikere éppen megkívánja. De – Bohuniczky Szefitől tudjuk – éjszaka fél a falusi utcán. Az írónő apja – bár nem kedveli – tapintatosan haza is kíséri Somogyvámoson. Ott, ahol a Csodálatos életet, e pszeudo-eposzt, kvázi-nép-mesét írja. Emberektől fél és kutyáktól. Gondoljunk bele. A püspöktől nem fél, a falusiaktól igen. Tiszától nem fél, a kutyáktól igen. Később Gömbös Gyulától nem fél, Bodor Aladártól igen. Bodor Aladártól, egykori állhatatos rajongójától. Akit vérig sért. Aki megveréssel fenyegeti. Kassák Lajos leírása is jellemző. A kommün alatt féktelen antiszemita szólamokkal hangoskodik az írói direktóriumban. De hirtelen elrohan, mert megijed a halk szavú Szini Gyulától. Mi ez tulajdonképpen? Morális bátorság, fizikai gyávaság? Valami ilyesmi. De talán nem ilyen szimmetrikusan-kontrasztolhatóan egyszerű.

Lehet, nem is annyira bátor. Inkább csak alkalmilag elszánt krakéler. Ez pedig a gyávasággal összefügghet. Indulata kötekedésre ösztönzi. Fenyegetettsége félelembe rezzenti. Lehet másik összetevő is. Maga írja: gyerekkorában rémálmai vannak. Tudjuk, sok szempontból megreked benne a gyerekkor. Talán a fel-felkísértő szörnyeket kell hangosan túlkiabálnia.

„Ember-Niagara”

,,Ó, embergyermekek, hallgassatok reám! Katolikus vagy protestáns, hívő vagy tagadó, rendépítő vagy lázadó: egy van, ami felemel, ami átfürdet a végtelenség leheletével: a nagyember, az ember-Niagara, a végtelen szárnyú lélek, mely a heroizmus és az abszolútum arányaiban éli meg életét. Ez az egyetlen lélegzet az emberszaharában, az egyetlen erő, mely megszárnyasítja az emberrögöt a végtelen vigasságai felé. Ez Isten nagy alibije a képmás szörnyű vádja ellen… És itt meg is izenhetem hazafias filológusainknak: végig bolhászhatnak Homérosztól Victor Hugóig minden idegen írót, áthurcolhatnak a filológia progresszíva minden fázisán; győztesen és megölhetetlenül egyike vagyok azoknak a sajátos erejű, külön világú teremtőknek, kik odaültették fajukat az emberi szépség örök asztalához… Bennem új élettel szívódtak meg a magyar szavak s a magyar orgona ujjaim alatt visszadja az élet minden rezdülését. Az vagyok a magyar nyelvnek, ami Wagner volt a német zenének.”

A meghatározatlan tárgyú küldetéstudatból, műveltség és jó ízlés feszültségeiből, bátorság és gyávaság egységéből következett sok minden. Az emberek ellentétes kettősségekre, vezérre és vezetettre, kiválasztottra és tömegre, kezdeményezőre és követőre, pásztorra és nyájra, nagyra és kicsire osztása. És mérhetetlen, tragikus-patologikus önimádatba torkolló zsenitudata. Amely önmagát mindig a vezérek, kiválasztottak, kezdeményezők, pásztorok, nagyok közé sorolja.

lelki-önértékelésbeli torzulás

A vezérség, kiválasztottság, kezdeményezőség, pásztorság, nagyság tudatos szerepébe mintha beleszületett volna. Nem tagadható, hogy mindebben, meg a küldetéstudatban és önimádatban is van valami, a gyermeklétben megrekedt, azaz infantilis vonás. Valami furcsa rögződés egy meg nem haladott életszakaszhoz. Ami, mármint a rögződés, a gyermekkorra és ifjúkorra emlékezve a színén, a férfikorba és időskorba érkezve a visszáján hordoz egy fokozatosan idültté váló lelki-önértékelésbeli torzulást. Ennek sok tünete van. Az egyik legbeszédesebb az ekkor már groteszk módon anakronisztikus Napóleon-kultusz. Ami ekkorra rangot veszített. A szellemi világ magasabb rétegeiből az alacsonyabb rétegeibe – menthetetlenül – leszállt. Korábban egy század nagy igézete volt. Később a lélek csököttségévé lett. Nemcsak a forradalmi káoszból kiemelkedő rendteremtőt látja benne.

Hanem az örök vezérség jelképes figuráját, megtestesítőjét is. Sőt, a társadalmat előre vivő erőszak reprezentánsát, igazolóját. Ide kapcsolódik még szövegszerűen nehezebben tetten érhető Nietzsche-kultusza. Főként az Übermenschről van szó. Teoretikusan tudja, nem egyes személyek képviselte embertípus. Hanem az emberben rejlő, elérhető-elérendő legmagasabb lehetőség. Praktikusan a bölcseleti fogalmat mégis önmagára, zsenitudatára, önimádatára fordítja le. Vagyis a kiválasztottság, vezérség, kezdeményezőség, pásztorság, nagyság bölcseleti igazolására használja. Napóleon és Nietzsche csak a magának kijelölt mércét jelentik. Az életrajz e mérce képzeletbeli elérésének története.

A kiválasztottságtudat első jelentkezéséről-megmozdulásáról az önéletrajz számol be. Furcsa emlékezés. Egyes mozzanatai szinte az éber álmodozások szülte önigazoló képzelgések vagy művészeti alkotások vágyteljesítő funkciót betöltő, vagy analitikus asszociációt hordozó képleteiként is kezelhetők. Ilyenek – például – elemistakori tanítóságának – éppen gyermekes nagyotmondásában – vonzó emlékei. Hogy mára legalsó osztályokban is rábízták a tanítók a tanítást, az osztály irányítását. Amit a vele egykorú gyerekek boldogan, hálás alázatossággal elfogadtak. Később diákvezér a nagy alma materben, a kolozsvári református kollégiumban. Akire – természetesen – a tanárok ugyancsak rábízzák a tanítást. De nemcsak felülről kijelölt, hanem alulról választott vezér is. Amúgy, a pásztor és a nyáj spontán-patriarchális viszonylatában. Funkcionál is, sokszor, de nem sokféleképpen. Kemény szigorral megbünteti a méltatlan kollégistákat. Szelíd szigorral megfékezi a vakmerő trónkövetelőket. Akik – megalapozatlan nagyravágyásukban – vezéri hatalmát megdöntenék. Visszaveri a felsőbb évesek megalázó hatalmaskodását. Sőt, meghátrálásra kényszeríti a vezéri uralmát rendszabályozni akaró igazgatót is. Vagyis majdnem mindazt ráálmodja a gyerek- és ifjúkorra, amit a felnőtt- és időskor nem adott meg. Vagy csak félig és rövid időre. Csinál magának képzeletben egy hajdani gyerek- és ifjúkori kiskozmoszt. Aminek ő a szellemi és gyakorlati erő- és hatalomközpontja. Ahol minden tükörfalról az ő egyedülállóan megragadó önarcképe verődik vissza. Ahogy e rásugárzó csodálatot véli látni-érezni a felnőttek – rokonok, tanárok, szomszédok – ráirányított tekintetében is. Megszerzi mindazt irodalmi emlékezéseiben, amit irodalmi gyakorlatában nem szerzett meg vagy gyorsan elveszített. Így a memoár műfaját nemcsak konfesszióvá, hanem kompenzációvá is alakítja.

Ezt, a kompenzációs mechanizmust veszik észre később többen is. Például első, saját kiadású regényében, a Nincs menekvésben Ady és Kassák. Ady mindig is kételkedett benne. Úgy tűnik, nem tartotta nagyon sokra – íróként és emberként sem. Kassák most kezd kételkedni benne. Pedig korábban beköszöntő cikket kért tőle a Tett számára. Nemcsak arról van szó, de arról is, hogy a regényt rossznak tartják. Ezt mindketten vallják. Kassák cikkében és önéletrajzában, Ady egy nem publikált jegyzetében. Hanem arról, hogy a sikerületlen regényt önarcképnek látják. A félig sikerült szerzőt a félresikerült hőssel azonosítják. A vidéki értelmiség között értelmetlenül kallódó, emberi környezetét keserű pamfletekben megjelenítő-átélő kétes hőssel. Az önarcképet, a székelyudvarhelyi tanár önarcképét valóban nem nehéz felismerni. Önmagát jeleníti meg. Csupán főreáliskolai tanárból főispáni titkárrá ,,előléptetve”. Ősi székely nemesi família utolsó ivadéka. Aki a maga teremtette és átélte csődből öngyilkosságba menekül. Kassák magától az önarcképtől is viszolyog. Nem rendül meg a megváltásra vágyó, de önmegváltásra képtelen székely nemestől. Aki – az anyai terminológiára átváltva – szeretné, de nem tudja eltaposni a kígyó fejét. Emberileg valami nem jót érez benne. Egy elkeseredett, magát méltóan megvalósítani nem tudó, megfelelő szerepet találni képtelen vidéki tanár szépirodalommá alakított, harsány panaszát. Meg mindketten, Ady és Kassák is érzik a furcsa melodrámában a giccsgyanút. És valljuk be, méltán érzik. Némely részlet – a gyanúnál – többre is okot ad. Például az állát a ravatalon büszkén felszegő, nyitott-kerek kék, gyermekszemével a világba merengő halott apa képe. Vagy a hűséges-hálás cselédség. Amely rajongó tisztelettel-szeretettel csókolgatja a hazaérkezett fiatalúr kezét. Talán túl is van ez a giccsgyanún. Valahol a tömény giccs birodalmában.

kegyetlen pillanatkép

Nem kétséges: a heves vágyak és az ezektől messze eső valóság ellentétei gyötrik. Egyfelől az ,,ember-Niagara” gőgös tudata, másfelől a vidéki tanárlét mozdulatlan állóvize. Egyfelől az elhivatott vezérszerep heves ösztönzése, másfelől a botcsinálta botrányhősség kicsinyes kielégülése. Egyfelől az irodalmi-politikai siker igézete, másfelől a csak irodalmi félsiker bánatpénze. Mindez egyre válságosabb pszichés szituációba sodorja. Megint csak Kassák rögzít kegyetlen pillanatképet. Mániákusnak látja. Amint törökülésben, alsóneműben guggol a vetett ágyon. És vad tirádákban – szó szerint nyálat fröcskölve – szidja a Károlyi-forradalmat. A néhány hónapig fennálló rendet. Amely őt több mint egy évtizedes vidéki tanári robot után Lőcséről a fővárosba hozta. Ahol formális állást kapott egy gimnáziumban. Hogy tanítás nélkül fizetése lehessen. És nyugodtan dolgozhasson. Lakott ezenközben a Várban, vendégként Hatvany palotájában. Ahol a kommün alatt gyűlésre hívta és a házigazda ellen lázította a személyzetet. Igaz, több tiltakozás miatt, nem vették fel a Vörösmarty Akadémiába. A nyugatosok ellen-Kisfaludy Társaságába. Eleinte lelkesen köszöntötte a kommünt a Nyugatban. Majd antiszemita dührohamot kapott az írói direktóriumban. Rövid ideig ellenforradalmi irodalmi-ideológiai vezérré lett. De semmit sem segített a letartóztatott Kassákon.

Mindezek mögött súlyos csalódások. Nemcsak a Vörösmarty Akadémia. Mármint a felvétel elutasítása. Hanem főképpen az egyetemi francia tanszék. Melyre annyira számított. De nem kapta meg. Se a Károlyi-forradalomtól, se a kommüntől, se az ellenforradalomtól. Legyünk tárgyilagosak. A francia irodalomra vonatkozó óriási anyagtudása okán, bizony, megkaphatta volna. A francia irodalomról szóló néhány esszéje okán, nem. Óriási anyagtudása nem realizálódott megfelelő szakirodalomban. Esszéi joggal felhívták rá a figyelmet. De a katedrához nem voltak elegendők. Legalábbis irodalmi és tudományos társtalanságára, félig ismertségére, az őt körülvevő ambivalens légkörre is tekintettel, nem. Ezért is várja oly lázasan a forradalmi fordulatokat. És az ellenforradalmi fordulatokat is. Mindegyiket azonnal üdvözli. Mindegyiket nemsokára megtagadja. Éles fordulatai többféleképpen magyarázhatók. Egyfelől lehet könyörtelen következetesség. Mert egyik sem teljesítette a szabadverseny-kapitalizmust elsöprő, győzelmes szociális és faji forradalomhoz fűződő, szinte mániákusan túlfűtött reményeit. Másfelől lehet gátlástalan szélkakasság. Mert egyik sem teljesítette a vezérséghez, társadalmi, politikai, ideológiai, kulturális, irodalmi-tudományos kulcsszerephez fűződő, mániákusan túlfűtött reményeit. Persze az éles szembeállítás valamelyest leegyszerűsít. A győzelmes szociális és faji forradalomhoz fűződő remények mögött volt jogos kritikai szempont és ideális várakozás is. A vezérséghez és sokfajta kulcsszerephez fűződő remények mögött volt jogosan táplált ambíció és részlegesen igazolható várakozás is. Vagyis könyörtelenül következetes és gátlástalanul szélkakas volt egyszerre. Valami nehezen kibogozható ellentétben és egységben, különállásban és összefonódásban.

Igaz, az ellenforradalom rövid, első periódusában az ideológiai-, ha nem is a társadalmi- és politikai kulcs- és vezérszerep átmenetileg és részlegesen megadatott. A kétes értékű Az elsodort falu kétes értékű sikere után az ifjúság egy részének vezére. Ekkor tartja – nagy hallgatóság előtt – féktelenül szenvedélyes előadásait, beszédeit. Bohuniczky Szefi ad erről is metszően ironikus rajzot. Intellektuálisan pompásan vértezett, emóciókkal mesterien játszó hordószónoknak látja. Tegyük – Kosztolányira gondolva – hozzá, akiben nemcsak felszínre jött, de el is szabadult a Nero-effektus. Nincs zárt gondolatmenete. Minden eszközzel forró indulatokat kelt. Figyeli a közönség fellobbanó reakcióit. És ezeket követve megy tovább. Gátlástalanul uszít. Olykor egyetemi verekedések indulatait is provokálva. Retorikus-patetikus mondatai döbbenetesen hatnak. Hegedűs Gyula, a kitűnő színész rajong érte. És Andrássy Gyula, a tudós politikus, Pethő Sándor, a történész publicista. Retorikus-patetikus mondatai szóban valóban döbbenetesen hatnak. De leírva és olvasva szétpukkannak. Mert kiderül bombasztikusan felpumpált tartalmuk vagy tartalmatlanságuk. Tegyük hozzá: így is igaz lehet, de fordítva is. Vagyis, hogy írásban hat, de el nem mondható. A közönség hangosságától függ. Egy a szónok által érzelemtelítettre igézett, irracionalitásra bűvölt közönség előtt hathat a bombasztikusan felpumpált szöveg. Ami a magányos olvasás józan helyzetében elveszíti minden varázsát. De egy elméleti előadás értelemre igényes, racionálisra beállított közönsége előtt elmondhatatlan a bombasztikusan felpumpált szöveg. Ami a magányos olvasás egyéni helyzetében még megőrizheti varázsát.

kiforgatott féligazságok

Elégedetlen vidéki tanár. Sokfelé az országban. Szuperművelt értekező, esszéista. Több folyóiratban is. Vágyott ideológiai vezér. Álmodott világnézeti kulcsszereplő. Mindezek közben és mögött végtelenül magányos. A családjától majdnem elszakad. Anyjával, testvéreivel kapcsolata alig. Anyjától elidegenedik. Csak később és írásaiban nosztalgizálja vissza. Bátyját megtámadja. Torzképét rajzolja Az elsodort faluban. Az Eötvös Kollégiumból Kuncz Aladár, Laczkó Géza és – valamennyire – Balázs Béla marad barátja. De Kuncz Aladár Erdélybe megy, Balázs Béla emigrációba. Laczkó Gézával sem erős a kapcsolata. A többi kollégistától elszakad. Többüket – például Horváth Jánost, Szekfű Gyulát – irgalmatlanul megtámadja. Méghozzá nyilvánvaló teljes igaztalanságok és kiforgatott féligazságok gyilkosan összegyűjtött tömegével. Ezért írja át és csonkítja meg önéletrajzában a kollégiumra emlékezést.

A Nyugat köréhez néhány évre közel kerül. De nincsenek ott sem barátai. Osvátot és Ignotust becsüli, de távol van tőlük. Schöpflint kegyetlenül, Kaffkát szeretetteljesen lenézi. Babitshoz végképpen nincsenek antennái. Adyban – valamelyest komikus, lehet, hogy pszichotikus módon – vetélytársat lát. Tiszteli költői rangját. Irigyli vezéri szerepét. Nemcsak nem engedi lekezelni magát. Fölénybe kerülni is nagyon szeretne. Úgy érzi, Ady féltékeny rá. Pedig neki lehet kisebbértékűségi érzése. Ez – az alkatát tekintve – kínos állapot. Mindvégig Ady-komplexusa van. Életében vetélkedne vele. Holtában magasra emeli. A tegnapi vetélkedést váltja mai imádatra. Mellé szeretne állni vagy ülni egy elképzelt szobortalapzatra. Gyermeteg önimádatában sugall is valamilyen Ady Endre–Szabó Dezső párhuzamot. A magyar faji psziché irodalmi diadalútjában. Amely párhuzam soha nem létezett. Sem a kortársak tudatában, sem az irodalom történetében.

Nők, szerelmek pedig jóformán nincsenek. Inkább csak gyerek- vagy kamaszálmok. Korai gyerekkorban kishúga, Katica. Kései kamaszkorban Bartoniek Juliska. Tőlük származnak a gyermekien álmodozó kék szemek. Az angyalian csilingelő szőke fürtök. Ezen túl futó, félig valóságos, félig elképzelt kapcsolatok. Egészen valóságos párizsi boltilányok – naturalista novellában. Félig elképzelt francia parasztszépségek – romantikus idillben. Elhencegett pesti irodalmi hisztérikák – zsurnalisztikus tárcatörténetben.

Mindez nemigen változtat az összképen. Botrányhősség, irodalmi sikerek, politikai félsikerek, felületes barátságok, képzelgő szerelmek mögött többnyire büszkén vállalt, vagy fájdalmasan titkolt, annál inkább megrendítő írói, gondolkodói, politikai, emberi, férfiúi magány.

A patologikus, groteszk-tragikus önimádatba torkolló zsenitudatnak van egy ideológiai-teoretikus igazolása. Arra szolgál, hogy elvegye vagy enyhítse a magányos zseni elképzelésének ellenszenvesen arisztokratikus jellegét. Hogy az individualitás arisztokratizmusát a kollektivitás szimbiózisává alakítsa. Hogy összekapcsolja a vezért és vezetettet, kiválasztottat és tömeget, kezdeményezőt és követőt, pásztort és nyájat, nagyot és kicsit. Ez a zseni és a közösség egységének nagy múltú és kétes jövőjű tana. A zseni a közösség képviselője. A közösséget reprezentálja, mert zseni. Zseni, mert a közösséget reprezentálja. Vagyis ilyen közösséget hordozó én a nagy ember, az ,,ember-Niagara”. Az ,,ember-Niagara” mögött álló vagy azt létre is hozó közösség fogalma ambivalens, villódzóan többértelmű. Korábban – többértelműen – az elnyomottak szociális közösségét is jelentheti. Később – egyértelműen – a nem asszimilánsok faji közösségét jelenti.

Ez az önimádatba torkolló zsenitudat legdirektebb formái a leplezetlenül, harsogóan mániákus, lélektani kórképekbe illő irodalmi önelemzések. Saját műveinek a magyar- és a világirodalomtörténetbe ágyazott önértelmezései. Olykor csak az utalások és felsorolások szintjén. Olykor önálló esszék formájában is. Ahol például Az elsodort falu olyan felsorolások végén jelentkezik, amelyek Homérosszal, Dantéval, netán Cervantesszel, Hugóval kezdődnek. Ahol például önmaga életművét a legnagyobbnak tekintett Balzac és Dosztojevszkij „embererdeje” és lelki mélysége mellé helyezi. Holott embert, netán embererdőt formálni, lelket, netán lelki mélységet elemezni – bízvást le lehet szögezni – végképpen nem tudott. Ahol például művei romantikus áradásokból, naturalista víziókból, expresszionista szó- és képzuhatagokból összeszőtt, ma már nehezen olvasható nyelvi stílusát Wagner zenei vagy Nietzsche nyelvi teljesítménye mellé állítja. Ahol legelhibázottabb regénykísérletét, a pszeudo-eposz, kvázi-népmese Csodálatos életet a 20. századi világirodalom irányzatokat formáló remekművévé avatja. Ahol például önmagát a hazai irodalomban Csokonai, Berzsenyi, Katona, Ady azonos rangú utódjaként sorolhatja fel. Mindezek életművében elszórtan sokfelé megjelennek. Összefoglalásait azonban a regényeihez írott előszavai és a Csodálatos életről közölt, kötetbe is beválogatott, kórisme értékű dolgozata jelentik.

féktelen tombolás

Az önimádatba torkolló zsenitudatnak vannak indirektebb formái is. Például – az emberi kollektívumon túl – a természeti univerzummal való fizikai egységének, kozmikus-harmonikus egészségének groteszk módon megmosolyogtató, önleleplező színjátéka. Ami művei stílusában, önmagára vonatkoztatott patetikus tirádáiban is tetten érhető. De furcsa hétköznapi magatartás, önmagát stilizáló életszínjáték is lesz belőle. Erről, e stilizáló életszínjátékról rajzol finom, női gonoszságokkal telített karikatúra-portrét Bohuniczky Szefi. Maga a szituáció is paradox. Magatartása sugallja vagy sugallni akarja: szüntelenül a kozmosz részének, alkotóelemének, összegének, tükörképének érzi önmagát. Akiben ott lüktet valami univerzális, a mindenséget átfogó élet meghatározó hulláma. Mindehhez még esendő fizikai létében a biológiai-históriai, az egyetemes egészség tomboló vitalitását szimulálja. Apró, de nem érdektelen példák. Így lesz – a képzeletében-viselkedésében – egy szelíd balatoni fürdőzésből mámoros egyesülés az őselemekkel. A tóparti sütkérezésből a kozmikus napcsókok fogadásának boldogsága. A homokzátonyon játszott játékból az életerő és életöröm féktelen tombolása. És mindezek földi vetületeként a falusi búcsúba kocsizásból a nép kollektivitásban feloldó jelképe. Csakhogy a fürdőzésben, az őselemekkel egyesülésben holtra fárad. A sütkérezésben, a kozmikus napcsókok fogadásában vérvörösre ég. A játékban, az életerő és életöröm tombolásában kifullad. A búcsúban, a nép kollektivitásába olvadásban undorodik a részegektől. És még egy beszédes kicsiség. Fantáziált egészség és praktikus kegyetlenség összefüggéséről. Az írónő kaján szeme figyeli meg. A kertvendéglő asztalánál maga választja ki a kapirgáló csirkék közül az ebédnek valót. Úgy tűnik: az univerzumba kapcsolódást csak képzeli; a táplálékláncba kapcsolódást gyakorolja.

És van még valami. Ez is összefügg a „diadalmas” egészséggel. Kicsit furcsa leírni. Gyönyörűnek képzelte magát. Emlékeiben dúsan leomló és göndör hullámokba fodrozódó fürtöket álmodott a fejére. Úgy tűnik, ifjúkorában hódító félistennek gondolta vagy látta is magát. És férfikorában is egyénien-eredetien elegánsnak. Ismét meggondolkodtató Kosztolányi Nerója. Puffadt arc alá nyak nélkül beékelődő, túlméretezett mellkas és has. Ami furcsán himbálódzik az aránytalanul vékony lábakon. Nos, pontosan ilyennek látja őt Bohuniczky Szefi is. Megemlíti még a hiányos alsó fogsorra záródó vastag ajkakat is. Ami köré, mármint fogsora hiányai köré férfias vagy inkább kamaszos szerelmi legendát is költ. Sümeg környékén verték volna ki a fogait – egy szép parasztlányért vívott ökölpárbajban – a dühödten féltékeny falusi legények. Még valamit észrevesz a gonoszkodó írónő. Fejének és fejtartásának kosra emlékeztető erőszakosságát. Meg egyéni-eredeti eleganciájának enyhén parlagi vagy balkáni jellegét.

Meghökkentő „ifjúkori önarckép” és több tükörből visszaverődő ifjúkori arckép. Fényből és árnyból, aranyból és sárból, tehetségből és aránytalanságból, öntudatból és önhittségből, eredeti villanásból és talmi csillogásból egymást ellentételezően összerakva. Hős vagy bohóc? Nehéz eldönteni. Hős és bohóc is. Hősnek gondolja magát. De annyira akarja, hogy a hősben vagy a hős mögött felrémlik a bohóc is. Szent vagy sarlatán? Nehéz eldönteni. Szent és sarlatán is. Szent szeretne lenni. De annyira csinálja, hogy a szentbe vagy a szent mögé beleolvad a sarlatán is.

Mindez persze az ifjúkor és emlékezés az ifjúkorra. Jóval később, élete végén, hetvenhez közelítve, bombázások alatt, ágyúzások között, téli ködben, szívszorító magányban meglágyul. Már nem hős vagy szent. Nem is bohóc vagy sarlatán. Csak megrendült és félénk öregember. Már nem akar a megteremtendő európai egyesült államok elnöke, a felnövekvő ifjúság politikai vezére, az elmúlt irodalom végső beteljesítője, a nemzeti jövendő egyetlen előfutára lenni. És sok minden egyéb sem akar lenni. Csak egy szerény álma van. Nem, nem a gellérthegyi, a Duna fölött magasló sírról vagy síremlékről van szó. Csak arról, hogy nevezzék el róla az Eötvös Kollégiumot. Amit életében – eléggé méltatlanul – nem is olyan sokat emlegetett: „… az a Szabó Dezső, aki minden változáson át mégis egyetlen egységes akarat volt: hatvanegy-hatvankét éves korában meghalt. Az a Szabó Dezső, aki most él: már elcsatlakozott minden kifelé irányuló akarattól, el a vér végzetes parancsaitól, az emberi sors minden alakulásától… valószínű, hogy az utánunk jövők még sokszor és sokáig szembe fognak állani azzal a Szabó Dezsővel, aki voltam, és azokkal a művekkel, amelyeknek megalkotása annak az énemnek tragikus osztályrésze volt. És akkor, ha meglátják egész terjedelmében, minden lényegében és áldozatos heroizmusában azt az akaratot, mely ezt az országot mássá kívánta formálni: nevezzék el az emlékemre az Eötvös Kollégiumot az én nevemről. Eötvösre ez nem bántás, hiszen az ő nevét sok más egyéb dolog őrzi. És talán nevem lelket és programot is fog jelenteni az intézetnek.”

kép | shutterstock.com