„A FÖLD S AZ ÉG FIA”

Meddig érhet Jákob lajtorjája?

Újvidéken – még novemberben – előadáscímet kérnek a „Soros-színpadra”. A szakmáról szóljon, mégse legyen egészen szakmai. Kimondom magamnak is váratlanul: Az irodalomtörténet mint humanista tudomány. Szerény parafrázis Panofsky híres tanulmányára: A művészettörténet mint humanista tudomány. Valahogy a tudattalanom működik. Régóta foglalkoztat, de soha tudatosan. Hogy van-e teoretizálható humánus értelme. Mármint annak, amit az irodalom körül csinálunk. Persze néhány alapfrázison túl. Előveszem Curtiust: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter – Európai irodalom és latin középkor. És Nadlert: Literaturgeschichte der deutschen Stämme und Landschaften: A német törzsek és tájegységek irodalomtörténete. Meg – persze – Babitsot: Az európai irodalom története. Az előadás rokonszenves, de nem túl revelatív közhelyekből – nagyjából – összeáll. Lehet keresni az irodalomban, ami közös, bennünket, embereket összeköt. Ebből összeállhat a szellemi kölcsönhatásokra épülő európai vagy világirodalom-történet. Lehet keresni az irodalomban, ami különálló, bennünket, embereket elválaszt. Ebből összeállhat a szellemi különbségekre épülő törzsi vagy tájegységi irodalomtörténet. Az előbbi magában rejti a humanista, az utóbbi az antihumanista tendenciák lehetőségét. És – természetesen – rögeszmeszerűen mindig Babitscsal osztok igazságot. A végére egy kis posztmodern. Lyotard meg Rorty. Hogy van-e ilyen? Azaz humanista irodalomtörténet. Nem ez is nagy elbeszélés? Ami – a többivel együtt – lefutott? Az előadás kész. Megtartva Újvidéken, a „Soros-színpadon”, februárban. Később Pesten, a zsidó szabadegyetemen, májusban.
tudományelméleti dilemmák
Megtisztelő figyelem ott, mérsékelt elismerés itt. De nem hagy nyugodni. Utána kellene járni és megírni. A tudományelméleti dilemmákkal együtt. Lehetséges-e egyáltalán európai vagy világirodalom-történet. Hol tart ez ügyben az összehasonlító irodalomtudomány? Hónapok óta gyűjtöm az anyagot. Tisztázandó a humanista fogalma is. Legalább metaforaszinten. Mondjuk, egy indító mottóval megadva a hangot.

Így jutok Pico della Mirandolához. Beszéd az ember méltóságáról. Itt fogalmaztatik meg az ember különleges helye a kozmoszban. Minden lexikoncímszó erre hivatkozik. Emlékszem, Burckhardt idézi. Valahol az itáliai reneszánszról írott nagyszerű könyvben. Keresni kazalban a tűt. Aztán meglátom legfelül – létra kell hozzá, nem lajtorja – a reneszánsz etikai antológiát. Benne van, ami nekem kell, mindjárt az elején. A Teremtő az embert a világ közepébe helyezte. Az Isten alá, az állat fölé. Az Isten és a szellemi létezők állandók. Maradnak, ahogy megteremtettek – tiszta szellemi létezésben. Az égben. Az állat és a testi létezők is állandók. Maradnak, ahogyan megteremtettek – tiszta testi létezésben. A földön. Létükben se tét, se lehetőség. Szellemiből nem válhatnak testi, testiből nem válhatnak szellemi létezővé. Maradnak – az isteni-szellemi lét teljes nyitottságában, az állati-testi lét teljes zártságában. Ám az ember nem szellemi és nem testi létező. Hanem szellemi-testi létező. Létében tét is, lehetőség is. Szellemi-testi létezőből szellemi létezővé emelkedhet. Az isteni lét közelébe. Szellemi-testi létezőből testi létezővé süllyedhet. Az állati lét közelébe. Döntésétől függ a tét, cselekvésétől a lehetőség. Tétje és lehetősége adja humanitását; döntése és cselekvése méltóságát. Mindez együtt humánus méltóságát.
a létra érthetőbb
Néhány lappal odább bukkanok Jákob álmára. Benne az alapjelképpé lett lajtorja. Jákob a földön; Isten az égben. Kettejük közt a lajtorja. Rajta fel-le járó angyalok. Nyilván az utat mutatják az ámuló Jákobnak. Feljuthat a lajtorján az égbe, az Istenhez. Lejuthat a lajtorján a földre, az állatokhoz. (Az új, katolikus fordításban létra, nem lajtorja. Tudom, a létra köznyelvibb, érthetőbb. A lajtorja archaikusabb, kevésbé érthető. De maradok a lajtorjánál. Így tanultam. Nem szeretem az újrafordításokat.) Tehát jelképes lajtorja. És az Úr meg is újítja az áldást és ígéretet, amit Ábrahámnak és Izsáknak adott.

Teológiában gyenge vagyok. Mégis felötlik két emlék. A szabad akarat tana Szent Ágostonban. A létezők rendjének tana Szent Tamásban.

Az ember – szabad akarata joga – választhat jó és rossz között. De nem biztos, hogy ereje van a jóra. Ezért Isten jó döntést segítő kegyelmet ad. Ám nem egyformán. A kegyelem isteni ajándék. Isteni kiválasztás (előre elrendeltetés?) előzi meg.

Az ember – teremtésben kapott helye – Isten és az angyalok alatt. Lejjebb más szerves formák és az azokból alakuló lelkek. Legalul szervetlen formák és az azokból alakuló testek. Mindezek formák. Közös alapjuk a formátlan anyag.

Nos, talán a lajtorján dől el minden. Amiről Hippo püspöke és az angyali doktor beszél. A szabad akarat jó vagy rossz választásával felfelé menni az Isten, vagy lefelé menni az állatok irányában. A szabad akarat jó vagy rossz választásával megőrizni vagy elveszíteni a teremtésben kapott helyet az Isten és az angyalok alatt. A megőrzés utat jelenthet felfelé, az angyalok, a tiszta szellemi lények mellé. Az elveszítés utat jelent lefelé, az állatok, a tiszta testi lények mellé.

Csak két dolog zavar. Hogy miért nem egyforma a kegyelem? Miért az előzetes kiválasztás? És hogy miért Jákob a kiválasztott? Miért ő látja a lajtorját?

Ha hívő lennék, a nem egyforma kegyelem, az előzetes kiválasztás sértene. Neki és ő miért igen? Nekem és én miért nem? Nem tudok választ. Pedig a példabeszédet is ismerem: sokan a hivatottak, kevesen a választottak. A küzdelem, a tét és lehetőség értelmét tompítja. Kiválasztottan, nagyobb kegyelemmel több esély a lajtorján felfelé, a tiszta szellemi lét irányában. Kiválasztatlanul, kisebb kegyelemmel több esély a lajtorján lefelé, a tiszta testi lét irányában. De nem vagyok hívő, a nem egyforma kegyelem, az előzetes kiválasztás nem sért. Nem mérlegelem: neki és ő miért igen; nekem és én miért nem? A magam erejéből szeretnék közlekedni a lajtorján. Persze felfelé. Ameddig tudok, és ameddig akarok.
példázattá lett csalás
Ha logikus lennék, Jákob kiválasztottsága, hogy ő látja a lajtorját, sértene. Miért neki újítja meg az Úr az áldást és ígéretet. Amit Ábrahámnak és Izsáknak adott. Miért nem az elsőszülött Ézsaunak? Gondoljunk csak bele. Ézsau vadász. Egyszerű, keresetlen, egyenes beszédű. És elsőnek jött ki az anyaméhből. Jákob pásztor. Bonyolult, számító, ravasz beszédű. És másodiknak jött ki az anyaméhből. Másodiknak jött ki, de fogta Ézsau sarkát. A másik elsőszülött a saját másodszülött voltát már a születés pillanatában kétségbe vonta. Aztán: egy tál lencséért megvette az elsőszülött jogát; példázattá lett csalással elnyerte az atya áldását. Ézsau kétszer volt őszinte, nyílt kártyákkal játszott. Éhes volt, enni kért, nem számolt az árával. Meg vadászni ment, hogy enni adhasson az áldásra készülő atyának. Mindkétszer veszített. Jákob kétszer volt csaló, hamis kártyákkal játszott. Lencsét főzött, adott belőle, és számolt az árával. Csak a nyájhoz ment, hogy enni adhasson az áldásra készülő atyának. Mindkétszer nyert. Meg a béküléskor is. Jákob ajándékokkal jött és mindenféle óvintézkedéssel. Ézsau öleléssel jött és testvéri szeretettel. De nem vagyok logikus. Jákob kiválasztottsága, hogy ő látja a lajtorját, nem sért. Nem kérdezem, miért a számító, simulékony pásztor? Miért nem a nyers, faragatlan vadász? Tudomásul veszem, ő a kiválasztott. Meg érint is a története. Nem annyira a lajtorja tanulságos víziója. Barokk pompája kápráztat, de nem hat meg. Világos didaxisa meggondolkodtat, de nem indít meg. Inkább az Istennel-birkózás megfejthetetlen paradigmája. Titokzatos szépsége nem kápráztat, de meghat. Sejtelmes sugallata nem meggondolkodtat, de megindít. Először csípőjére üt az Isten, amitől megsántul. Azután megáldja az Isten, amitől megerősödik. Természetesen nem értem, de nyugtalanít. Természetesen nem magyarázom, de gyönyörködtet. Nem töprengek rajta. Legyen Jákob. A két Szövetség jellegéről is szó lehet. Az Ószövetség nem zártan logikus, az Újszövetség igen. Az első szeszélyes, nem szigorúan komponált, gazdagon áramló, mint az igazi nagy elbeszélés. A második fegyelmezett, szigorúan komponált, pontosan folyamatos, mint az igazi nagy tanítás. Szélesen hömpölygő anyagból szerkesztik az egyiket, rajta még az élet áradása. Keményen végiggondolt céllal írják a másikat, rajta már a tételek következetessége. Az Ószövetségen kevesebbet kell töprengeni, nem minden magyarázható. Az Újszövetségen többet kell töprengeni, mert minden magyarázható. Így fogadom Jákob kiválasztottságát is. Kevesebbet töprengek rajta. Akár az Ezeregyéjszakán. Ott is tudomásul veszem: Aladdin nem jobb a többinél, csak övé a csodalámpa. Ali Baba se jobb a negyven rablónál, csak ügyesebb náluk. De vissza a lajtorjához.

Tehát nem vagyok hívő, és nem vagyok logikus. A magam erejéből szeretnék közlekedni a lajtorján. Persze felfelé. Ameddig tudok, és ameddig akarok. De meddig is tudok, és meddig is akarok?

Nos, természetesen felfelé akarok. De természetesen végig, a csúcsig, az Istenig nem tudok. Sőt, természetesen végig, a csúcsig, az Istenig nem is akarok. Tanultam néhány dolgot. Az életemből, de a nagy költészetből és a nagy bölcseletből is. Az életet hagyjuk. Bizonytalan, és mindenkié más. Marad a nagy költészet és a nagy bölcselet. Legyen a nagy költészetből, mondjuk Csokonai és Vörösmarty. Csokonainál olvasom a csillagokhoz repítő aetheri szárnyakat és a sírba húzó ón lábakat. Meg az angyalt és állatot, a port és párát. Vörösmartynál olvasom az ég és föld fiát, őrült sárt és istenarcú lényt. Meg, hogy lelke fényfolyam és sárkányfogvetemény. Legyen a nagy bölcseletből, mondjuk Pascal és Kant. Pascalnál olvasom a sem angyalt, sem barmot. Meg, hogy fizikai törpe és morális óriás. Kantnál olvasom az ember erkölcsi törvényét, amiből lehet következtetni Isten létére. Nem az Isten létét, amiből lehet következtetni az ember erkölcsi törvényére. Szeretném jól érteni. Nem vagy aetheri szárnyak, vagy ón lábak. Hanem aetheri szárnyak és ón lábak. Nem vagy angyal és pára, vagy állat és por. Hanem angyal és pára, állat és por. Nem vagy ég fia és istenarcú lény, vagy föld fia és őrült sár. Hanem ég fia és istenarcú lény, föld fia és őrült sár. Nem vagy lelke fényfolyam, vagy sárkányfogvetemény. Hanem lelke fényfolyam és sárkányfogvetemény. Mondjam tovább? Nem vagy angyal és morális óriás, vagy barom és fizikai törpe. Hanem angyal és morális óriás, barom és fizikai törpe. És az ember erkölcsi törvénye bizonyítja Isten létét, nem Isten léte igazolja az ember erkölcsi törvényét. De ettől az Isten Isten és az ember ember. Az első nem azonosul a másodikkal, a második nem emelkedik az elsőhöz.
valahol középen
Azaz ég és föld fia. A lajtorján valahol középen. Az ég és a megáldó Isten és a föld és a megáldott Jákob között. A lajtorja az égig, Istenig ér. De jó lesz nekem középen. Főleg, ha meghosszabbítom a lajtorját. Mármint lefelé. Az ember alatti, állati lét felé. Lejjebb süllyedni nem szeretnék. Feljebb emelkedni nem akarok. Jó, hogy látom az eget, az Istent. Tudom, merre van fent. Jó, hogy érzem a földet, az állatot. Tudom, merre van lent. Így gondolta Csokonai is. „Az ég és föld között függök utoljára”. Ez, a függés az igazi. Úgy is mint függés, azaz nem függetlenség – égtől és földtől se. Úgy is mint lebegés, azaz mozgás – ég és föld között. Érdemes még egyet fordítani rajta. A fent, az ég, az isteni lehet a tiszta szellemi. A lent, a föld, az állati lehet a tiszta érzéki. Vágyhatom feljebb, szellemibb létre. De nem adhatom fel a lentet, az érzéki létet. A kettővel, szellemivel és érzékivel, égivel és földivel lehetek, aki vagyok. Esetleg valamivel jobb a mezőn belül, ahol vagyok. Csak így lehetek apa és fiú; szerető és szeretett; tehetséges és tehetségtelen. Csak ebből fakadhatnak apai büszkeségeim, fiúi csalódásaim; szerelmi örömeim, szerelmi bánataim; szellemi győzelmeim, szellemi vereségeim. Szeretném leszögezni: nem csak apai büszkeségeimet, szerelmi örömeimet, szellemi győzelmeimet féltem. De fiúi csalódásaimat, szerelmi bánataimat, szellemi vereségeimet is. Ha minden sikerült, mire vágyhatom. Ha semmi sem sikerült, mitől félhetek. Csak büszkeséggel, örömmel, győzelemmel gyermeknek kell maradnom. Csalódással, bánattal, vereséggel is felnőtté lehetek. Nem kell az állandó büszkeség, öröm, győzelem szuprahumán, és nem kell az állandó csalódás, bánat, vereség szubhumán léte. Szuprahumán és szubhumán között a humánus lét alternatívája. Csalódásban-büszkeségben, örömben-bánatban, győzelemben-vereségben. A létra közepén. Ahol felfelé-lefelé tisztán látni.

Nos, a középhelyzet nem biztonságos. Harmónia, de pillanatnyi. Egyensúly, de veszélyeztetett. Körülhatárolt, de megostromolt. Igaz, felfelé-lefelé tisztán látni. Ez jó is, mert tudom, hol vagyok. Meg rossz is, mert tudom, mi fenyeget. Márpedig fenyeget – fentről és lentről is. Fentről a szuprahumán lét emberen túli, nem emberi, steril (krisztusi?) tisztasága. Lentről a szubhumán lét emberen inneni, embertelen, fertőzött (luciferi?) tisztátalansága. Főként, ha lefelé még hosszabbítok egyet. A földi-érzéki-animálison túl a föld alatti-gonosz-diabolikust is bevonva. Így világos a fent és lent veszedelme. Ahogy húz-emel esendő-küszködő humánus létem fölé a szuprahumán (krisztusi?) elem. Ahogy vonz-taszít esendő-küszködő humánus létem alá a szubhumán (luciferi?) elem. A húzás-emelést követve élet- és emberidegenné lehetek. A vonzásnak-taszításnak engedve élet- és emberellenessé leszek. Dosztojevszkij Miskinje és Shakespeare Richárdja jut eszembe. A mennyeien szép, testben-lélekben fehéren sugárzó Krisztus-inkarnáció. A pokolian rút, testben-lélekben feketén sugárzó Lucifer-inkarnáció. Fejjel nagyobbak környezetüknél. Az egyik felfelé nagyobb – átlátszó, áldozati bárány ragyogásában. A másik lefelé nagyobb – gomolygó, vérszomjas tigris ragyogásában. Mindkettőben lebilincselő esztétikai erő. A szépé és rúté, emberfelettié és emberalattié, üdvösségé és kárhozaté. Le is bilincseli mindkettő – éppen az ellentétes pólust. Miskin Krisztus-inkarnációjának áldozati bárány ragyogása Rogozsin érzéki-indulati emberségét. Richárd Lucifer-inkarnációjának vérszomjas tigris ragyogása Lady Anna gyenge-szenvedő kiszolgáltatottságát. Feledhetetlen mozzanatok. A jóság és gonoszság isteni-sátáni ereje. A szenvedő Krisztus és a bal lator – ha mégis megtérne. A bűvölő óriáskígyó és az őz – ahogy megadja magát. E kettő között kell őrizni a középhelyzetet. Nem egyszerűen mindig őrizni. De bonyolultan naponta kivívni. Naponta ellenállni húzásnak-emelésnek, vonzásnak-taszításnak, fehér és fekete sugárzásnak. Tudni a felfelé emelkedés lehetőségéről, de mértékkel törekedni rá. Számolni a lefelé zuhanás lehetőségével, de lépést sem engedni neki. Ez a középhelyzet hétköznapi, humánus heroizmusa.
szárnyaló költőiség
Vigyázat! Életben gondolkodom, nem irodalomban. Következtetéseim életszerűek, csak példáim irodalmiak. Életem gyalogos hétköznapiság – a Kosztolányi tér és Múzeum körút között. Olvasmányom szárnyaló költőiség – Homérosz és Camus között. Miskint csodálom a regényirodalomban, de az utcán nem tudok mit kezdeni vele. Richárd megdöbbent a drámaköltészetben, de a folyosón védekezően, messzire elkerülöm.

Az irodalom lehet abszolútumra törő példázatok vegytiszta sora. De az élet abszolútumról lemondó cselekvések nem vegytiszta sora. Az abszolútumra törő példázat kizárhat mindenféle kiegyezést, nem is beszélve a megalkuvásról. De az abszolútumról lemondó cselekvés számol mindenféle megalkuvással, nem is beszélve a kiegyezésről. Irodalom és élet szembesítése durva művelet. Az egyértelműség kedvéért mégis megteszem. Élektra az irodalomban nagyszerű tragikus hős. Kérlelhetetlen elveiben-indulataiban jottányit sem alkuszik. De Élektra az életben rettegett-félelmetes fanatikus. Véres tettre véres tettet követel. Zsarnokölőből zsarnokká lehet. Alceste az irodalomban érdekes tragikomikus hős. Kérlelhetetlen nyíltságában-őszinteségében jottányit sem alkuszik. De Alceste az életben nehezen elviselhető különc. Apró gyengeségre óriási büntetést követel. Mizantrópból zsarnokká lehet. Élektrát az irodalomban csodálom; az életben nem közelednék hozzá. Alceste-en az irodalomban mosolygok; az életben barátomnak nem választanám. Az élet létem hétköznapja. Az irodalom létem ünnepnapja. Az életet élem, csinálom, ahogy emberségemből telik. Az irodalmat olvasom, átélem, ahogy érzékenységemből telik. Az élet gyalogos, akár triviális is lehet. Az irodalom emelkedett, akár patetikus is lehet. Próbálok gazdagabb, emberebb lenni mindkettőtől. Az életből tanulhatok irodalomértést, nagyobb befogadókészséget. Az irodalomból tanulhatok életbölcsességet, mélyebb emberismeretet. De a kettőt, életet és irodalmat, össze nem keverem. Erasmusra emlékezem. A balgaság dicséretére. Ott mondja a bölcs balga: Isten mentse meg a világot az irodalmárok vezetésétől. Nem akarom vezetni a világot. Csak érteni szeretném. Meg szeretném, ha egy kicsit jobb, emberibb lenne.
csak a mennyezetig
Ennyit Pico della Mirandoláról, a humánum fogalmáról meg – természetesen – Jákob lajtorjájáról. (Ez a „jájáról” nem volt szép, de nem tudtam megkerülni.) A reneszánsz etikai antológia helyére mehet. De a polc legtetején van. Hozom a létrát. Csak létra, nem lajtorja. Öt foka van. Ha felállok rá, a mennyezetig érek. Nem a mennyig, csak a mennyezetig. A polc legteteje könnyebben elérhető. Az első fok kevés. Még nem is látom jól a polcot. Az ötödik fok sok. Még szédülök is, ha nem fogózkodom. A harmadik talán elég. Kicsit nyújtózkodom, és máris elérem. A nyújtózkodás rendben van. Csak feljebb nem szeretek mászni. De ennek a humanitáshoz semmi köze. Meg Picóhoz és Jákobhoz se.

felső kép | Marc Chagall: Jákob lajtorjája, pinterest.com