Poszler György

ELVEK VAGY TÉNYEK

Régi-új alkotmány vagy fattyú diktatúra [1998 május]

ELVEK VAGY TÉNYEK

1813. június 28. Két férfi Drezdában. A Marcolini-palotában. Franciaország császára, Napóleon; Ausztria külügyminisztere, Metternich. A császár negyvennégy éves. A külügyminiszter negyven. Az első a stratégia mestere, bizonyította a csatatereken. A második a politika mestere, bizonyította a tárgyalótermekben, A császár mögött katonai diadalok sora. De előtte már csak nyolc év. Benne négy hónap múlva a lipcsei csata; két év múlva Waterloo és Szent Ilona. A külügyminiszter mögött diplomáciai sikerek sora. És előtte még negyvenhat év. Benne egy év múlva a bécsi kongresszus; két év múlva a Szent Szövetség rendszere. De most még a lipcsei csata — és ami utána következik — csak baljós sejtelem, a Szent Szövetség — és ami utána következik — csak halvány remény. Vitatkoznak. Tartsa meg a császár európai hatalmát, vagy vonuljon vissza Franciaország határai mögé. Az első — biztos — illegitim hatalom. A második — lehet — legitim hatalom. A külügyminiszter elvekre hivatkozik, a legitimitás, a jog elveire. Ezek szólnak a visszavonulás mellett. A császár tényekre hivatkozik, a győzelmek, az erő tényeire. Ezek szólnak a visszavonulás ellen. Csakhogy a pillanat történelmileg kényes. Mintha fordulna a kocka. A tények és erő oldaláról az elvek és jog oldalára. Az erő erőt veszít, a jog erőt nyer? Valami ilyesmi. Persze csak időlegesen, és persze csak e történelmi miniatűr egyszeri téridejében. De most igen. Mert a tények — most — nemcsak erkölcsileg érvénytelenek, de gyakorlatilag is idejétmúltak. Mert az elvek — most — nemcsak erkölcsileg érvényesek, de gyakorlatilag is időszerűek. A jog elvei legyőzik az erő tényeit? Akkor igen; Pethő Sándor publicisztikai remekében igen. Cikk az egykor volt Magyar Nemzetben. Nézem a dátumot. 1939. augusztus 27. Hogy is van? 1813. június 28., alig négy hónappal a lipcsei csata előtt. 1939. augusztus 27., alig négy nappal Lengyelország lerohanása előtt. A jog elvei legyőzik az erő tényeit? Akkor, ott — úgy tűnt — igen. Ekkor, most — úgy tűnt — nem.
fenyegető államtotalizmus
Egy vidéki úriasszony levelet ír a Magyarság szerkesztőségének. Beszél a nemzeti egységet megbontó pártviszályokról. A felkorbácsolt indulatok egekig csapó hullámairól. A politikai arénából erőszakkal kibuktatott legjobbakról. Az elszakított magyarságot eláruló Káin-bélyegről. A Közép-Európát fenyegető államtotalizmus réméről. A romlás ellen forduló küzdelem hiábavalóságáról. A be nem hódolók kötelező önvédelméről. Pethő Sándor hosszabban elemző cikkben válaszol. Ír a letargia és feszültség sajátos egységéről. A néhány írástudóra háruló erkölcsi-szellemi kötelességről. A hanyatló korszakban is megőrizhető remény esélyeiről. A kisállami lét többszörös és állandó veszélyeztetettségéről. A parancsuralmi rendszerekkel is szembeszegezhető alkotmányosság lehetőségeiről.

Az alkotmányosság korszerű megerősítésének-megújításának nemzetmentő hivatásáról. A szolgaság iszapja alatt csírázó szabadság reményeiről. A tradicionális, de reformista nemzeti szellem szükségességéről. E gondolatmenetben néhány alapvető szempont. A régi-új alkotmány és a fattyú diktatúra szembesítéséről. A neoabszolutizmus nálunk is megjelenő erőiről. Arról, hogy nem hosszú az út a jelenbeli álparlamentarizmustól a jövőbeli korcs abszolutizmusig. A magyarság lehetséges közép-európai szerepéről a szabad önkormányzatok közös nevezőjén. És még sok minden egyébről is. 1935. november 17. Tehát 1933. január, a náci hatalomátvétel és 1939. szeptember, a világháború kirobbantása között.

Két Pethő-publicisztika az emberiség válságos éveiből — hatalomátvétel után, világháború előtt. Elvek és tények? Régi-új alkotmány és fattyú diktatúra? Igen. A szembeállítás világos. Nyakunkon a fattyú diktatúra erőre támaszkodó tényei. A fattyú diktatúra — persze — lehet korcs abszolutizmus is. Vissza tehát a régi-új alkotmány jogra támaszkodó elveihez. A régi-új alkotmány — persze — lehet hagyományos szabadsággondolat is. Mondom, a szembeállítás világos. Mégis meggondolkodtat valami. A mindent túlbonyolító szakmai- vagy fél- és álszakmai gondolkodásmód természetes betegsége. Hogy milyen alapról e világos szembeállítás vagy e szembeállítás világossága?

bernath2

Mert egyértelmű: az oroszországi visszavonulás utáni, a lipcsei vereség előtti Napóleon a fattyú diktatúra vagy korcs abszolutizmus erőre támaszkodó tényeit reprezentálja. Pontosabban: a diktatúra és abszolutizmus erőre támaszkodó tényeit reprezentálja. A fattyú és a korcs valószínűleg nem Napóleonra és követőire, az elsődleges, valódi képletre, hanem Hitlerre és követőire, a másodlagos, álképletre vonatkozik. Mert egyértelmű?: a napóleoni szövetség utáni, a Szent Szövetség előtti Metternich a régi-új alkotmány jogra támaszkodó elveit reprezentálja. Metternich? Nos, „Ez itt a bökkenő!” — mondaná, feltehetően — Hamlet is. Mert nem így tanultam én Pesten. (Nem így tanulta Hamlet Wittenbergában?) Mert úgy tanultam (úgy tanultuk?), hogy Metternich Szent Szövetsége az európai népek elnyomója, Metternich bécsi kormányzata a magyar igények korlátozója. Hogyan reprezentálhatja hát a régi-új alkotmány jogra támaszkodó elveit? Nehéz a magyarázat, de nem lehetetlen. Ha Napóleon önmagát reprezentálná és Metternich is önmagát — sokkal bonyolultabb lenne minden. Mert az egyik oldalon állna a szabadság örököséből zsarnokká lett császár. A másik oldalon a zsarnok ellenfeléből leendő elnyomó külügyminiszter. Az egyik mai erkölcsi érvénytelenségét a másik holnapi erkölcsi érvénytelensége ellensúlyozná? Valahogy így. De Napóleon nem önmagát, az erő tényeire támaszkodó, elsődleges diktatúrát és abszolutizmust, hanem Hitlert, az erő tényeire támaszkodó, másodlagos fattyú diktatúrát és korcs abszolutizmust reprezentálja. Ez pedig megváltoztatja az előjeleket. A kétségest kétségtelenné, a gyanú alá esőt gyanú felett állóvá teszi. Sőt, még a tisztátalant is tisztává. Vagyis a Napóleon—Hitler-allegória a Metternich— Metternich-allegóriának a históriai-etikai felmentést egyértelműen megadja. A Szent Szövetségre, az európai népek elnyomására, a magyar igények korlátozására egyaránt. Annál inkább, mert a Napóleon—Metternich szembenállásba a legitimitás és illegitimitás dilemmája is belejátszik. Metternich hatalma később elnyomás, de a tradicionális legitimitás alapján kibontakozó elnyomás. Napóleon hatalma korábban is elnyomás, és az antitradicionális illegitimitás alapján kibontakozó elnyomás. A legitimitás pedig minden elnyomásnak megadja, az illegitimitás minden elnyomástól elveszi a jogosultság és indokoltság látszatát.
fattyú diktatúra
Ezen túl is feltűnik még valami. Hogy a fattyú diktatúra tényeivel a régi-új alkotmány elvei állnak szemben. Vagyis nemcsak a jogtalanságot a jog, de a zsarnokságot is a hagyomány opponálja. A reformra képes tradíció a reakcióra képes diktatúrát. És ebben rejlik Pethő magatartásának egyébként is evidens „titka”. Itt derül ki, hogy milyen alapról e világos szembeállítás vagy e szembeállítás világossága. Konzervatív alapról. Azt hiszem, ezt mondanánk ma konzervatív jobbközépnek. Pethő egyértelműen náciellenes. De érdemes mindjárt finomítani. Nem náciellenes, noha konzervatív. Hanem náciellenes, mert konzervatív.

Pontosan ez érdekel. Az igazi konzervatív jobbközép igazi lehetősége. Ami hagyományos értékőrző, mert konzervatív. Ami elkötelezetten nemzeti, mert jobb. Ami szélsőségtől mentes, mert közép. És persze pontosan tudja, mi a hagyomány, amit őriz; mi a nemzet, ami elkötelezi; mi a szélsőség, amitől mentes. Tudja, nem érzi. Persze lehet, érzi is. De mindez nem az amorf és hullámzó érzelem, de a logikus és szilárd értelem által meghatározott. Az őrzés, az elkötelezettség, a mentesség is. Politikai eszmerendszer — gondolati, nem indulati, intellektuális, nem emocionális alapon. És még egyszer hangsúlyozom: nem egyszerűen mentes a szélsőségtől, de határozottan kizárja a szélsőséget. Éppen azért, mert hagyományos értékőrző, mert elkötelezetten nemzeti.

Tudja ugyanis: a szélsőség nem értékőrző, hanem értékpusztító; a szélsőség nem nemzeti, hanem nemzetvesztő. Nos, érdekel a szélsőjobb szellemi forrásvidéke. Ezért foglalkoztam Milotay Istvánnal. Ám érdekel a jobbközép szellemi forrásvidéke is. Ezért foglalkozom Pethő Sándorral. Az indulás nem érdektelen. Együtt a Magyarság szerkesztőségében. Aztán szétválnak. Milotay jobbfelé megy. Egész a szélsőségig. Az Új Magyarság szerkesztésében. Hamisítatlan nácivá válva. A másik, Pethő „balfelé”? megy. Egész a középig. A Magyar Nemzet szerkesztésében. Hamisítatlan antinácivá válva. (Persze a „balfelé” jócskán pontatlan. Csak a szimmetria kedvéért írtam.) Pethő nem „balfelé” megy, hanem a jobbközépre. Ott lesz hamisítatlan antináci. Mert a nácizmusban nem a jobbközép lehetőségét, de a jobbközép ellentétét ismeri fel.
természetellenesen merev
Nézem az egyetlen képét, amihez hozzáférhetek. Szűken válogatott cikkgyűjteményének (Egy kis nép nagy gondjai — 1985.) gyűrött címlapján. Halmi „udvari fényképész” készítette, a Kecskeméti utca 19. szám alatt. Világosszürke öltöny, szűk mellénnyel, csíkos inggel, sötétes nyakkendővel. Meg — persze — a bal oldali szivarzsebben fehér zsebkendővel. Oldalra fésült haj, kifejezetten magas homlok, akaratosan zárt ajkak, nyugodtan figyelő tekintet. A tartás természetesen lazának szánt. Ám inkább természetellenesen merevnek sikerült. Nyilván ahogy az „udvari fényképész” nagy műgonddal beállította. Az egész kép inkább rokon-, mint ellenszenves. Értelmiségi, de nem filoszjelleg. Kormánypárti képviselő is lehetne az ülés szünetében. Vagy pihenő bankigazgató a főrészvényesek gyűlésére várva. Lehet vidéki földbirtokos, amint éppen felrándult Pestre. Még vezérkari tiszt is civilben, magába mélyedve. De egyik sem. Tanár, történész, publicista. Bencés szerzetesek neveltje. Márki Sándor tanítványa. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Krenner Miklós, később Szekfű Gyula barátja. Nem érdemtelen történelmi munkák szerzője. A könnyen feledhető Magyarság és a nehezen feledhető Magyar Nemzet szerkesztője. Ötvenöt évet élt. 1885-től 1940-ig. A kettős Monarchia fénykorától a Horthy-Magyarország alkonyáig. A fényképen ötven körül lehet. Talán a Magyar Nemzet méltán híres publicisztikáira készül.

Nézem a könyveit. Egy részét sikerült beszereznem. Más részét nem. A szabadságharc eszméi (’16-ból), a Világostól Trianonig (’25-ből), a Viharos emberöltő (’29-ből), a Görgey Artúr (’30-ból), A magyar nemzet története az ősidőktől napjainkig (’33-ból) megvan. A Sorsok, a Politikai arcképek, A magunk útján, a Csillagos órák nincs meg. Ez utóbbiak cikkgyűjtemények. Néhány darabjuk a beszerzett, Egy kis nép nagy gondjai című kötetben megtalálható. Igaz, a meglévőkből kettő, a Világostól Trianonig és A magyar nemzet története csak második kiadás. A magyar nemzet története — persze — az Asztalos—Pethő. Az Asztalos Miklóssal közösen írott nevezetes kézikönyv. Gyerekkorom fontos olvasmánya. Kicsit akkortájt — a „gyengébbek” magyar történelme. Aki nem vállalkozott a nagyra, a Hóman—Szekfűre (Magyar történet), megelégedett a kicsivel, az Asztalos— Pethővel (A magyar nemzet története).

Az életmű legsúlyosabb része — valószínűleg — a Magyar Nemzet. A nevét ez örökítette meg leginkább. Legendák is szövődtek köréje. E fényes fejezetekben nem nagyon gazdag XX. századi magyar sajtótörténetben. A megrészegültséggel szemben a józanság, a mértéktelenséggel szemben a mértékletesség, a hazugsággal szemben az igazság, a nácizmussal szemben az antinácizmus jogos legendái. Félig-meddig tragikus történet. Az első Magyar Nemzet, a háború előtti-alatti hat évet élt. ’38 augusztus 25-én, egy évvel a világháború kitörése előtt jelent meg az első szám. ’44 március 22-én, három nappal az ország náci megszállása után jelent meg az utolsó szám. És ebből is csak két év, az első kettő Pethő Sándoré.

Pontosabban: egy hónappal kevesebb, mint két év a Pethő Sándoré. Mert ’38. augusztus 25-ről keltezett az első szám. ’40. július 24-ről keltezett a lemondó levél. Pethő Sándor, a főszerkesztő írja Hegedűs Gyulának, a felelős szerkesztőnek. A sokszorosan megcenzúrázott szerző szólal meg. Neve és szerkesztése csak akadályozná a nagy célokat, amelyeket együtt szolgáltak — a lap és legfőbb munkatársai. A főszerkesztő félreáll, hogy a lap maradhasson. Emelkedett a hang. Olyan, amelyen a sorsáról beszél az ember. Valóban a sorsáról volt szó. Egy hónapot és egy napot élt utána. ’40. augusztus 25-én halt meg. Balatonfüreden, autószerencsétlenségben. Az északi parti pannon tájon, amit annyira szeretett. A sors véget vetett a kényszerűen tartalmát-értelmét vesztett életnek? Ahogy Szent Lajos király hídja leszakadt a vándorok alatt? Tényszerűen is befejezve a már lényegszerűen befejezett pályákat?

bernath3

Nem tudom, hogy a sors ilyen kemény logikával működik-e? Az irodalomban, főként a tragédiaköltészetben – biztosan — igen. A történelemben, főként a hétköznapokban — talán — nem. De a kései töprengő, főként a gondolkodásában megrontott irodalmár, beleképzeli a logikátlanságba a logikát. A logikátlan-véletlen katasztrófába a logikus-szükségszerű tragédiát. Valahogy így: csak sorsról lehet szó. Jósorsról vagy balsorsról. A jósors szerint elvégezte, amire küldetett. Többre nem tellett neki; több nem kellett a történelemnek. Be kellett fejeznie tehát, amikor beteljesedetten távozhatott. Hogy történelmileg értelmes léte ne folytatódjék történelmileg értelmetlenül. A balsors szerint folytathatná, amire küldetett. Többre is tellett neki; ezt nem akarta a történelem. Be kellett fejeznie tehát. így derékbatörten távozott. Hogy történelmileg értelmes léte ne folytatódjék történelmileg még értelmesebben. A jósors mögött jó, okos és kíméletes történelem. A balsors mögött rossz, okos, de kíméletlen történelem. Eddig a sorssal való irodalmi játék. A sors és a történelem azonban nem drámaköltő. Ha igen, rossz drámaköltő. Nem ismeri a tradicionális-klasszikus dramaturgiát. Szeszélyesebben, ötletszerűbben komponál. De az irodalmi sorsjáték, pontosabban a sorssal való irodalmi játék mégsem értelmetlen. Vele az ember elrendezi a történelmet, Jelentést tulajdonít neki. Hogy — esetleg — tanulhasson belőle. Mert a kései töprengés, a gondolkodásában megrontott irodalmárlét — tudálékos infantilitásában — a történelemből tanulás naiv tévhitéhez is ragaszkodik.

De vissza a tényekhez. Az életmű legsúlyosabb része — valószínűleg — a Magyar Nemzet. Ez pedig — főként Pethő Sándor két esztendeje — megér egy pillantást. Olvasom az Egy kis nép nagy gondjai Pethő Tibor írta előszavát. Benne az egykori munkatársak érdemleges névsora. Csak találomra néhány név, az előszóból kiragadva: Parragi György, Szabó Zoltán, Bodor Aladár, Kovács Imre, Horváth Zoltán. Parragi vezető antifasiszta intellektuel. ’45 előtt és után is. Szabó jelentős író-szociográfus. A nevezetes Szellemi honvédelem szerzője. Bodor félig feledett költő. De emlékezésre érdemes hírlapíró is. Kovács radikális-intellektuális parasztforradalmár. A népi mozgalom meghatározó egyénisége. Horváth neves szociáldemokrata publicista. Később fontos történelmi munkák szerzője. És a sor folytatható. Csak egy nevet még: Petschauer Attila. A mártírhalált halt vívóolimpikon. A pesti társaságok egykori kedvence. És nem Castel-Jaloux, hanem Pethő Sándor a „kapitány”.

Tehát historikusnak indul, publicista lesz. Talán malícia nélkül megemlíthető. Állandó átjárás a kettő között. Historikus marad a publicisztikában, publicista lesz a históriában. Ám — egy-két kivételtől eltekintve — erényekről van szó, nem gyengeségekről. Azaz tudományos megalapozottsággal ír publicisztikát. Újságírói lendülettel ír históriát. Négy történeti munkája van. De talán négy és fél is. Mert A szabadságharc eszméi, a Világostól Trianonig, a Görgey Artúr, A magyar nemzet története egyértelműen történeti munka. De félig az a Viharos emberöltő is. Benne hét történeti portré. Historikus módján megalapozottan, publicista módján megformáltan. Az ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Grünwald Béla, Prohászka Ottokár, Tisza István, Ugrón Gábor, Vázsonyi Vilmos. Alakok a késői dualisztikus korból, a korai Horthy-korból. Ez érdeklődése valódi világa.
műfaji és stiláris sokszínűség
Egyébként is van az életműben valami műfaji és stiláris sokszínűség. Először a műfaji változatokról. A szabadságharc eszméi történeti értekezés. A Világostól Trianonig átfogó esszé. A Görgey Artúr tudományos életrajz. A magyar nemzet története tárgyilagos kézikönyv. A Viharos emberöltő históriai arcképcsarnok. Ami utána jön, elméleti publicisztika. A műfaji változatok stiláris változatokat is hordoznak. Másodszor a stiláris változatokról. Nem könnyű stílus, mindenütt van valami archaikus zamata. Fűtött emocionalitásból és hagyományos patetikusságból hol nehézkesebben, hol lendületesebben, egyénien összegyúrva. A történeti értekezés és a tudományos életrajz (a szabadságharc- és Görgey-könyv) ledobja vagy majdnem ledobja magáról e stiláris réteget. Többé-kevésbé a tárgyilagos kézikönyv (A magyar nemzet története) is. De az átfogó esszén (Világostól Trianonig) elhatalmasodik. Olykor a folyamatos, értelmező olvasást is megnehezítve. Azt hiszem, ebbe két mozzanat is belejátszik. A veszteség miatt érzett fájdalom őszinte líraisága. Az ellenforradalmi kor szinte kötelezően érvényes retorikája. A Viharos emberöltő kiegyensúlyozza a különböző tendenciákat. Pontosságra tör, ahogy a történeti értekezések pontosak. És színességre tör, ahogy a históriai arcképcsarnokok színesek. Ettől pedig a pontosság mozgalmasabb lesz, a színesség visszafogottabb.

bernath4

Műfaji és stiláris változatokban és változatokon túl egyértelmű, sőt, zárt tárgyi-tartalmi egység. Meglehetős pontossággal körülírható. A szűkebb tárgy a magyar történelem az önkényuralomtól az összeomlásig, azaz Világostól Trianonig. ’49 nyarától ’18 őszéig. Kossuth forradalmának végétől Károlyi forradalmának kezdetéig. A tágabb tárgy valamivel kiegészítődik — az elején és a végén is. Mármint A magyar nemzet történetében. Az elején visszamegy ’48 tavaszáig. A végén előremegy a húszas évtized végéig. Azaz nem Kossuth forradalmának végén, hanem a kezdetén kezdődik. Nem Károlyi forradalmának kezdetén, hanem Bethlen konszolidációjának végén végződik. Magyar történelmi sorsvizsgálat — hét-nyolc évtizedes távlatban. Középpontban a dualizmus korával. Kiegészítve az okozó előzményekkel és okozott következményekkel, sajátos ritmusban. Először az előzmények, A szabadságharc eszméiben. Másodszor a szűkebb tárgy, a Világostól Trianonig-ban. Harmadszor egy kinagyított részlet, a Görgey-életrajzban. Negyedszer a tágabb tárgy, az előzmények és következmények is, A magyar nemzet történetében. Ötödször pedig — időben nem a végén, de gondolatilag igen — a kor „címszereplői”, a Viharos emberöltőben. Mindezek mögött határozott álláspont. Magyar negyvennyolcasság — és e negyvennyolcasság konzekvenciái. Magyar hatvanhetesség — és e hatvanhetesség konzekvenciái. Tehát nem magyar negyvenkilencesség. Hanem a magyar negyvenkilencességgel szemben magyar negyvennyolcasság és hatvanhetesség. Szemben a király oktrojált alkotmányainak törvénytelenségével is. És szemben Kossuth trónfosztó nyilatkozatának törvénytelenségével is. E körülhatárolt negyvennyolcasságnak-hatvanhetes- ségnek két hőse van. Görgey Artúr és Deák Ferenc, róluk a történeti életmű. A publicisztikai életmű ennek a folytatása.

Tehát lényegében hét évtized, ’49-től ’18-ig. Benne a Trianon utáni évek gyötrő kérdései. Mi történt? Miért történt? Hogy történt? Hogy történhetett? Ehhez a ’16-ban íródott A szabadságharc eszméi csak előtörténet. Itt a magyar negyvennyolcasság és hatvanhetesség gyökere.
fenyegető nemzetiségi nyomás
Mert Magyarország érintetlen továbbélése csak a dunai birodalom keretében képzelhető. Ennek először is külső okai vannak. A két irányból is fenyegető nagyhatalmi nyomás. Az óriási cári birodalom felől; a birodalommá alakuló Németország felől. A kettő között Magyarország az egyensúlyozó közép. De valódi egyensúlyozó közép csak önmagánál nagyobb egységben, a dunai birodalomban lehet. Ennek másodszor is belső okai vannak. A minden irányból is fenyegető nemzetiségi nyomás. Keleten a román nemzetiség felől; délen—északon a szláv nemzetiségek felől. A három között a magyarság az uralkodó közép. De valódi uralkodó közép csak önmagánál nagyobb egységben, a dunai birodalomban lehet.

Ám Magyarország érintetlen továbbélése a dunai birodalomban csak önálló-egyenlő félként képzelhető. Persze viszonylagosnak, a birodalmi keretbe illeszkedőnek képzelendő az önállóság és az egyenlőség is. Nyilván úgy, hogy önállóvá-egyenlővé teszi a felelős kormányt. Nem önállóvá-egyenlővé teszi a közös ügyeket. Hadügyet, pénzügyet. Ez pedig a ’47-es erős függőségen túl van. A ’49-es teljes függetlenségen innen van. Azaz ’48-ban, a ’48-as tavaszi törvényekben van. ’47 védettség lehet külső hatalmakkal, belső nemzetiségekkel szemben. De a védettségért oda az önállóság-egyenlőség. ’49 beteljesítheti a teljes függetlenséghez fűzött tradicionális illúziókat. De a függetlenségért oda az egykori védettség. Azaz védettség és függetlenség — mindkettő viszonylagosan — csak ’48-ban. A tavaszi-nyári pillanatokban. Ezt vonja vissza — hivatalosan is — Olmütz, az oktrojált alkotmány. Ezt utasítja vissza — hivatalosan is — Debrecen, a függetlenségi nyilatkozat. A kettő között ’48. És tizenkilenc év múlva ’67. Ami egyszerre érvényteleníti Olmützöt és Debrecent. ’47-nek, az erős függésen alapuló védettségnek és ’49-nek, a teljes függetlenségen alapuló védtelenségnek ’67-tel nincs kapcsolata. De 48-nak, a viszonylagos önállóságon-egyenlőségen alapuló védettségnek ’67-tel van kapcsolata. ’67 ’48 újjáélesztése — a megváltozott viszonyok között. És éppen ezért a ’67 felé előre mutató ’48 hőse Görgey Artúr. Ezért a ’48 felé visszautaló ’67 hőse Deák Ferenc. ’67 februárja, a kiegyezési törvény, Deák Ferenc műve ’49 januárját, a váci nyilatkozatot, Görgey Artúr állásfoglalását folytatja. Amennyiben igenli-megvalósítja ’48-at, tagadja-érvényteleníti ’49-et. Ez Pethő Sándor negyvennyolcasságának és hatvanhetességének külső meghatározottsága és belső megalapozottsága.

Csakhogy ez feloldhatatlan ellentmondásokat hordoz magában. ’67 valóban ’48 újjáélesztése — a megváltozott viszonyok között. De ’48 hónapok alatt forradalomhoz vezetett. ’67 pillanatok alatt elégedetlenséget szült. Maga fogalmazza meg: a kiegyezés — lényegében — nem elégített ki senkit. Nem elégítette ki az ausztriai németeket, mert úgy vélték, méltatlanul sokat adtak a megkötött paktumban. Nem elégítette ki az ausztriai nemzetiségeket: úgy vélték, méltatlanul kisemmizték őket a megkötött paktumban. Nem elégítette ki a magyarországi magyarokat: méltatlanul keveset kaptak a megkötött paktumban. Nem elégítette ki a magyarországi nemzetiségeket: méltatlanul ismét alávettettek a megkötött paktumban. Pedig hát az ausztriai németek ’49-ben győztek. Az ausztriai nemzetiségek részvétlenségükkel a győztesnek segítettek. A magyarországi magyarok ’49 után ellenálltak. A magyarországi nemzetiségek lázadásukkal a győztesnek segítettek. Vagyis a negyvennyolcas-hatvanhetes rendszer az elégedetlenségek egyensúlyán nyugodott. Ameddig nyugodhatott. Rendkívül hamar érződött már a centrifugális erők feszítése.

bernath5

Annál is inkább, mert a magyar oldalon megmaradt a nemzetiségi kérdés és a szociális kérdés megoldatlansága. Hogy ’48—’67 rendezte a közjogi dilemmát, de rendezetlenül hagyta a soknemzetiségű ország és a szociálisan elmaradott ország dilemmáját. A liberális parlamentarizmus eredendően hajlandó lett volna önmaga továbbfejlesztésére. Például a választójog szélesítésének irányában. De nem tehette, mert a szélesebb választójog beemelte volna a politikába a nemzetiségeket és a szegényeket. Ezzel pedig ütőkártyát adott a bécsi politika kezébe. Eljátszhatta régen is gyakorolt szerepét. A nemzetiségek és szegények védőjeként. A magyar regresszióval szemben az osztrák progresszió reprezentánsaként. Vagyis a negyvennyolcas-hatvanhetes műbe beépíttettek az időzített robbanótöltetek. Körülöttük a félszázados politikai játszma feszültséggócai. E játszmában, ha Budapest lazítani akart a dualizmus szabályain, Bécs a trializmus felé tájékozódott, a nemzetiségek mentora lett, a szociális haladást segítette. Mindezek mögött az évszázados gond: „haza és haladás” szétválása. Hogy a „haza” „haladás” nélkül a belső erők törekvése. Hogy a „haladás” „haza” nélkül a külső erők fenyegetése. Végső soron ez előlegezi meg, vagy ez is megelőlegezi a negyvennyolcas-hatvanhetes mű szétesését.
a függetlenség védtelensége
Pethő mindvégig megmarad ezen az alapon. Ennek — ’18 ősze után — négy következménye is van. A dunai monarchia szétverését történelmi bűnténynek tekinti. A függetlenség védtelenségét egyre növekvő aggodalommal szemléli. Következetes legitimista marad, főként az első években. Jó szava sincs a furcsa tengerész-kormányzóról. Ám a függetlenség védtelenségében is súlyos változások. Egyre gyengébb hangsúlyt kap a függetlenség. Egyre erősebb hangsúlyt kap a védtelenség. Ezért kényszerül — a súlyos változások közepette — negyvennyolcas-hatvanhetes kiindulópontja háromszori megfogalmazására. És a három megfogalmazás között nem lényegtelen eltolódások. Az első megfogalmazás az átfogó esszé ’25-ből. A második megfogalmazás a tárgyilagos kézikönyv ’33-ból. A harmadik megfogalmazás egy szenvedélyes cikksorozat, A múlt felelőssége — ’40-ből. Méghozzá február-márciusból. Tehát már a háború alatt. Pontosabban: Lengyelország lerohanása után; Dánia, Norvégia, Belgium, Hollandia és Franciaország lerohanása előtt. És a Magyar Nemzetben. Ahol már másfél éve, és még fél évig főszerkesztő.

Az első megfogalmazáskor a függetlenség már van, a védtelenség még nem szorongató. Főként a veszteségek fájdalma dominál. Pontosan felismeri a negyvennyolcas-hatvanhetes mű törékeny jellegét, megjelöli a negyvennyolcas—hatvanhetes műbe beépített robbanótölteteket. A bukás magyarázatára mégis külső okot, sőt bűnbakot keres. Meg is találja. Sajnos, a kurzus általános indulatokkal fűtött gondolkodásmódjának, önmagát és történelmi előzményeit felmentő érvrendszerének megfelelően. A zsidó beáramlás hódító-meghatározó erejében. A félig megvalósult asszimiláció romboló hatásában. Az idegen eszméktől fűtött forradalmak pusztításában. Főként a legutóbbiban. Az őszi polgári forradalom megalapozatlan, doktrinér idealizmusában. A tavaszi álproletár forradalom esztelenül felszított tombolásában.

A második megfogalmazáskor a függetlenség még van, a védtelenség már erősen szorongató. Á kurzus első hulláma lefutott. A konszolidáció folyamata éppen véget ért. Bethlen már nincs, Gömbös már van. Sőt, Németországban megtörtént a náci hatalomátvétel, ami a függetlenség-védtelenség kettősben a hangsúlyt az előtagról az utótagra ugyancsak radikálisan átcsúsztatja. Az első megfogalmazás szerzője a keresztény kurzus retorikájával lépést tart. A második megfogalmazás szerzője a Gömbös-korszak demagógiájával élesen szembeszáll. Már nemigen esik szó a zsidók hódításáról, az asszimiláció rombolásáról. A forradalmak pusztításáról — persze — igen. De a bűnbakok keresését az okok elemzése helyettesíti. Az őszi polgári forradalom megítélése enyhébb lesz. A tavaszi álproletár forradalom megítélése nem változik.

A harmadik megfogalmazáskor a függetlenség már csak látszatként van, a védtelenség már halálos fenyegetés. A régi Ausztria felszámoltatott, a Harmadik Birodalom szomszéd. Világháború van — náci fölénnyel. Már nem az a fő kérdés, miért veszett el, ami elveszett, hanem hogy miképpen őrizhető meg, ami megmaradt. Persze, a dualizmus dilemmája és bukása most is a tárgy. De a bűnbakok végképp kiesnek, az okok erősen felnagyítódnak. Most még egyértelműbb: a magyar integritás fennmaradásához önmagánál nagyobb egység kívántatik. De felmerül egy korábban ismeretlen alternatíva. Dunai monarchia vagy dunai konföderáció? Megerősíteni Deák művét vagy megvalósítani Kossuth tervét. A magyar integritás védelme a külső fenyegetéssel szemben a szorosabbra komponált Osztrák—Magyar Monarchiában vagy a kis népek lazábbra komponált szolidaritásában.

Tehát mindhárom megfogalmazásban — lényeges hangsúlyváltásokkal ugyan, de — mindvégig a közép. Méghozzá — természetesen — a végletekkel szemben. Azaz ’48—’67 mint közép ’49—’18—’19-cel mint véglettel szemben. Egyébként is — konzervatív jobbközépként — a középre vágyott. Vagy inkább a középre ítéltetett. Egyértelmű ez historikusként és publicistaként, történetírói és újságírói életművében egyaránt. Ám e közép nemcsak politikai-történelmi, de etikai-emberi fogalom is. Nem csupán történelmi utat jelöl, hanem emberi magatartást is. Arányt és mértéket. Indulatokig izzított érzelmekkel szemben józanságig fékezett értelmet. Rögeszmékig ferdített előítéletekkel szemben bölcsességig emelt megfontolást. Cinkosságig süllyesztett csoportérdekekkel szemben szuverenitásig nemesített különállást. Ez nem tette a sorsát könnyűvé. Összefoghattak ellene a következetesen megtagadott végletek. Össze is fogtak. Ahogy összefogtak elemzett-ábrázolt hősei, a közép és a mérték hősei ellen is. Több ilyen hőse is van. A dualizmus-elemzésekből Deák Ferenc. A Görgey-életrajzból Görgey Artúr. A Viharos emberöltőből Prohászka Ottokár és Vázsonyi Vilmos. Lehet, meghökkentő névsor. De összehozza őket a közép és mérték történelmi-emberi közös nevezője. Deák Ferenc a kiegyezési műben a közép és mérték a konzervatívok megalkuvó lojalitása és az emigránsok vérmes illúziói között. Görgey Artúr a szabadságharc ellentéteiben a közép és mérték az aulikusok császárhűsége és a trónfosztók rebelliója között. Prohászka Ottokár a katolikus megújulásban a közép és mérték a szociális érzéketlenség és a szociális forradalmiság között. Vázsonyi Vilmos az asszimiláns zsidóságban a közép és mérték az első nemzedék hazafias hűsége és a harmadik nemzedék hazafiatlan hűtlensége között. Ha forradalmi harcról van szó, magyar gironde ez — royalisták és jakobinusok között. Ha békés politikáról van szó, magyar hagyományőrzés ez — regresszió és rebellió között. Innen magyarázható az életműben majd’ minden. Az elejétől a végéig — A szabadságharc eszméitől a lemondó levélig.
életveszély
A publicisztikai életmű — főként a Magyar Nemzetben — a kiteljesedést hozza. Nyomasztó légkörben. Amikor a függetlenség óhaj, a védtelenség valóság. A dunai birodalmat védte egy életen át. A viszonylagos függetlenség és védettség szigetét. A külső hatalmakkal, az óriási cári birodalommal és a birodalommá alakuló Németországgal szemben. Most itt az óriási cári birodalom helyén az óriási szovjet birodalom; a birodalommá alakuló Németország helyén az expanzív Harmadik Birodalom. Az első közvetett, a második közvetlen életveszélye. Ez teszi a konzervatív jobbközépen álló publicistát következetesen antináci publicistává. Nem addigi élete és életműve ellenében, hanem következtében.

E publicisztika első jelképe Metternich és Napóleon drezdai vitája. Elvekről és tényekről. Ami a régi-új alkotmány és a fattyú diktatúra ellentétévé is meghosszabbítható. De felsorakozik mellé három más jelkép is. A hagyományos demokráciák circulus vitiosusa; a meggyilkolt Caesar történelmi sorsa; a római légiók capuai gyakorlatozása.

A hagyományos demokráciák circulus vitiosusa ’39 április közepén fogalmazódik. Négy és fél hónappal a háború kirobbantása előtt. A feszültség és enyhülés ördögi köre. A nácik feszültségteremtését a demokraták enyhítéskeresése követi. De az enyhítéskeresés sikere csak pillanatnyi. És az új enyhülés új feszültséget szül. A tűzoltás sikere a tűzgyújtás sikerét sejteti. Pedig a hagyományos demokráciák képviselői — elsősorban Angliáról esik szó — meghátráltak. A meghátrálás végső határáig. A békéért feladták a status quót. Vagyis a béke kicsikarásáért lemondtak a határok sérthetetlenségéről. A területi integritást pedig állami függetlenségre cserélték. Ez a béke és status quo vitájának következő lépcsője. Amennyiben az országok megcsonkíthatók, ha önálló létük megmarad. A tendencia világos. Tiltakozás a sorozatos visszalépések ellen. Még akkor is — bár ez ki nem mondatik —, ha ebből gyilkos dilemma adódik. Mert a status quo a magyar határok gondját is felveti. Trianon gyilkos igazságtalanságának ilyen-olyan korrekciós lehetőségét. De most az ország és nemzet létének, megmaradásának vagy meg nem maradásának dilemmájáról van szó.

barnath7

A meggyilkolt Caesar történelmi sorsa ’40 január végén fogalmazódik. Majdnem öt hónappal a háború kirobbantása után. Furcsa apropóból. Forzano Caesar-drámáját mutatja be a Nemzeti. Nem akármilyen alkotó. Mussolini „társszerzője”. Vele írja három történelmi drámáját. Az utolsó a Julius Caesar. Persze a Duce nem nagyon ér rá. Csak vázolja elképzeléseit a buzgó dramaturgnak. És ő önti formába a vezér költészetét. (Láttam a darabot. Tizenegy évesen, ’42-ben, a kolozsvári Nemzeti Színházban. Nem állok jót emlékeimért. Nagy szcénák rémlenek. A nép atyjáról, a mocsarak lecsapolójáról, a rend megteremtőjéről, az ellenség ostoráról, és így tovább. Igaz, akkortájt még nem volt világos előttem Caesar színpadi utóélete. Valahogy William Shakespeare és Forzano—Mussolini is összefolyt.) Caesar a mindenkori diktátorok ősképe. Embertelen és teátrális, emberi és szentimentális, népbarát és tirannus, megértő és autokratikus. Ő áll az egyik oldalon, a tények embere. A köztársaságiak a másik oldalon, az elvek emberei. A tények a diktatúrát igenlik, az elvek az alkotmányt. Igaz, a diktatúra itt még eredeti, nem fattyú. Az alkotmány itt még régi, nem új. De az ellentét világos. És Pethő tudja, az eredeti diktatúrából a történelemben fattyú diktatúra lesz; a régi alkotmányból a történelemben új alkotmány lehet. Ezért ítéli el az elsőt, magasztosítja fel a másodikat. Felmentvén Caesar „alkotmányvédő” gyilkosait.
ostoba gőg
A római légiók capuai gyakorlatozása ’40 június elején fogalmazódik. Pontosan kilenc hónappal a háború kirobbantása után. Éppen két héttel Párizs eleste előtt. Jelképesen a dunkerque-i ütközet tombolása alatt. Teljesen egyértelmű, még csak nem is burkolt figyelmeztetés. Az egykori római hadvezérek a légiókat hosszasan gyakoroltatták. Hannibál halálos veszedelmet hozó támadása előtt. Hogy az itáliai parasztkatonák felérjenek az afrikai zsoldosokkal. Hogy a törpe gyalogosok ne rémüljenek meg az óriási elefántoktól. Hogy felkészülhessenek a pun könnyűlovasok rajtaütésszerű támadásaira. Aztán felértek, nem rémültek meg, felkészültek. És győztek is. Miért nem tettek így — kérdezi ’40 június elején! — az angolok is? Miért követik el újra, a második világháborúban az első világháború nagy hibáját? A német hadigépezet lebecsülését. Ez ostoba gőg. Amiért csúnyán fizettek egyszer. És fizethetnek másodszor is. Tovább nincs a szöveg. De ennyiből is egyértelmű: a demokráciák önvédelmét sürgeti a diktatúrák támadásaival szemben. Már nem volt két hónapja se a szerkesztésben, se az életben. De ezt is kimondta, és könnyített a lelkén.

Tehát németellenes, antináci publicisztika a dunai monarchia halála utáni független védtelenségben. De mit lehet szembeszegezni a végzetes veszedelemmel? Csak az önálló magyar öntudat fokozott erősítését. E fokozott erősítésnek is három jelképe van. Az ellenreformáció egykori példázata; Dávid és Góliát története; szakember és államférfi szembenállása.

Az ellenreformáció egykori példázata ’39 június végén fogalmazódik. Pontosan két hónappal a háború kirobbantása előtt. XVII. századi gondolatmenetek felidézése. Akkor vallották néhányan: vissza kell térni a katolicizmushoz. Hogy jobban idomulhassunk a bécsi hatalomhoz. Hogy jobban támogasson a török veszedelemben. Ezzel vitázik. Bécs nem a religiót nézte, hanem a renegációt. Ellen kell állni a hatalmas szomszéd világnézetének és ideológiájának is. Az ellenállásból függetlenség lehet, az idomulásból függés lesz. Saját, nekünk illő utat kell keresni. Nem erőszakolt, tőlünk idegen utat. Ez lehet túlélésünk egyetlen záloga.

Dávid és Góliát története ’39 október végén fogalmazódik. Majdnem két hónappal a háború kirobbantása után. A nekünk illő út kereséséről szól. A kisnépek történelmi hivatásáról. Hogy nem végzetes törvényszerűséggel vesztesek. Hogy a nagyok mennyiségével a kicsik minősége eséllyel szembeállítható. Hogy a magyarság történelmi nagysága sohasem fizikai erején, hanem etikai sajátosságán múlott. És itt válik a dunai konföderáció, legalábbis szolidaritás megint fontossá. A magyarság hivatása lehet, hogy felemelkedjék az idők színvonalára. Azaz élére álljon a kis népek közös harcának, amelynek tétje a nemzeti és erkölcsi integritás.

bernath6

Szakember és államférfi szembenállása ’40 március legvégén fogalmazódik. Pontosan hét hónappal a háború kirobbantása után. A legkonkrétabb és leginkább névre szóló, de egyben a legabsztraktabb és leginkább általános érvényű is a Magyar Nemzet írásai között. Imrédy Béla tevékenységének példázata. Zseniális pénzügyi szakemberből dilettáns szélsőjobboldali politikus. Első minőségében a biztonságot szolgálta. Második minőségében a tűzzel játszott, amelyben elhamvadhat a magyar szuverenitás. A magyar „úri nácizmus” atyja. A nyilas „plebejus-náci forradalommal” szemben megcsinálta az imrédysta „arisztokratikus-náci forradalmat”.

Eddig jutott az életmű. Utána a lemondás jött és a halál. Ami az ország életében következett, jól ismert. Már nem kommentálhatta. Azt hiszem, tudni lehet, miként tette volna. Sokat gondolkodom rajta. Pontosabban: bizonyos dolgokon gondolkodom, bizonyos dolgokon képzelgek.
nem kurzuslovag
Gondolkodom a pályájából levonható következtetéseken. Hogy is volt? Magyar negyvennyolcas és hatvanhetes. Igazi konzervatív az igazi jobbközépről. Elhatárolódott ’49-től és ’18–’19-től. Védte a dunai monarchiát. Benne Magyarország viszonylagos függetlenségét és védettségét. Ezért maradhatott igazán legitimista, ezért nem lehetett igazán kurzuslovag. És ezért lehetett igazán antináci. Mert éppen a náci Németország lett a magyar függetlenség legnagyobb veszedelme, így volt a jobbközépen. Ami zárt minden irányban. Nagyon hangsúlyoznám: a szélsőjobb irányában is. Pontosan annyira, mint a bal vagy a szélsőbal irányában. Régóta sejtem, ez kellene azóta is. A szélsőjobb felé zárt konzervatív jobbközép. Ettől vagy ettől is lenne a hazai politikai paletta teljes.

Képzelgek a sohasem volt lehetőségeken. Hogy átbeszélhetnénk egymásnak. Ő a konzervatív jobbközépről nekem, a progresszív balközépre. Én a progresszív balközépről neki, a konzervatív jobbközépre. Ha kiderülne, hogy másként gondolom, nem tartana hazaárulónak. Ha kiderülne, hogy másként gondolja, nem tartanám gyengeelméjűnek. Vitatkoznánk persze. Ő nem kellene rábeszéljen ’48-ra — és Deák Ferencre se. Én rábeszélném ’18-ra — és Jászi Oszkárra is. Ő fölöslegesen erőlködne, egyetértenénk anélkül is. Én hiába erőlködnék, elhárítana. Nem lenne nagy baj. Tudná, én is hazafi vagyok, csak nem egészen úgy. Tudnám, ő is hazafi, csak nem egészen így. Dehát ekként menne, éppen a különbségek által, e magyar világ előre.
Ám elég a gondolkodásból és képzelgésből is. Ami nincs, arról ne beszéljünk? Azért ne csüggedjünk!

kép | Bernáth Aurél festményei