ELFELEJTETT MIATYÁNK
1995 március
Urbánusan: mélytengeri halak szindrómája – népiesen: Sértő Kálmán balladája
Már megint az antikvárium. Filoszsorsok kaján, egyre nehezebben megközelíthető párkája. Ezúttal a Váci utcai. Nem a nagyrészt megölt „belső” – hanem a most született „külső” Váci utcai. A Csarnokhoz közel. Sértő Kálmán kötete. Ezerötszáz. Nem megy. A lemondás férfierény. Welleket kell megvennem az Atlantisz Könyvszigeten. Le sem írom, mennyiért. Galopp a Váci utcán. A „külsőből” a „belsőbe”. De – könyvvásárláson ne meditálj! – Welleket elvitték – annyiért. A sorssal nem vitatkozom. Pedig visszagalopp nincs. Végeláthatatlan értekezlet kezdődik. Hiába nézem az órám, már zárnak. Még a maszekok is. Másnap szívszorító pillanatok. Még egyszer – már megint! – nem maradhatok le. A New York-i irodalomtudósról is, a bissei őstehetségről is? De nem. Sértő a polcon. Vastagon, töredező, rossz papíron. ’43-as kiadás. Könyvnapi, két évvel a halála után. Fiala Ferenc előszavával. No persze, Fiala testvér. Az Összetartás nem jó emlékű tollnoka. ’46-ban kegyelmet kapott. ’56-ban elment. Néhány éve nyilatkozott a televízióban. Történelmünk fekete humora. Mint egy járási párttitkár. Érvelésében tökéletesen, csak szóhasználatában másképpen. Kapitalizmus helyett plutokráciát mondott, nemzetközi szolidaritás helyett faji együvétartozást. De most nem róla van szó. Teszem az állványomra Sértőt. Iskolamester vagyok, szeretem a rendet. Erdélyi és Sinka mellé. Majd gondolkodom egy keveset. Ne legyünk igazságtalanok. Legalábbis ne ennyire. Menjen egy kicsit távolabb. Hetekig nézegetem. Örülök a zsákmánynak. Kézbe veszem az ünnepek utáni csendben. Welleket még nem olvasnám, Sértőt már igen. Groteszk a párhuzam? Persze. De a helyzetem is az. A nagy tekintélyű mester csak szakmai érdeklődésemet érinti. A szerencsétlen életű költő történelmi sorsomat is.
A kötetben oldalnyi fénykép. Ugyanaz, mint az irodalmi lexikonban. Jótékonyan elmosódott. Kemény áll. Akaratos, lehet akarnok is. Magas homlok a fél-adys haj alatt. Figyelő tekintet a mélyen ülő szemekben. Szomorúság, de kihívás is. Félénkség, ám ingerültség is. A kényes metszésponton – ahol végletes érzékenység kirobbanó agresszivitással találkozik. A majdnem-penge ajkon csipetnyi irónia. Mindez együtt rokonszenves tétovaság, ellenszenves céltudatosság. Ügyesen megcsinálták. Kicsit Paraszt-Apollóvá retusálva. Nagyon őstehetséggé stilizálva. Tudom, félelmetesen ment tönkre. Éjszakázás, őszülő haj. Vérbaj, kihullott fogak. Alkohol, beesett arc. Belegondolom a képbe. A pálya elejébe a pálya végét. Pálya? Harmincegy évet élt. Tízet töltött Pesten. A két kép, a valódi és a képzelt, mindent összead. Az életét meg a költészetét is. Az előbbi az érdekesebb. És főként szomorúbb. Az utóbbi az ismerősebb. Vagy inkább laposabb.
lelki és emberi mélység
Valóban, érdekes és szomorú élet. Nem tudom: extrém vagy tipikus. Lehet, éppen extremitásában tipikus. Extrém, ahogy a legmélyebb társadalmi és emberi mélységből felröppen. Az érdeklődés vagy inkább kíváncsiság csúcsára. Tipikus, ahogy az érdeklődés vagy inkább kíváncsiság csúcsáról lehull. A legmélyebb lelki és emberi mélységbe. Ama bizonyos csúcson, a felröppenés után nemcsak szerkesztőségek kedvence, de mulatók, kocsmák kuriózuma is. Ama bizonyos mélységben, a lehullás után nemcsak csalódások áldozata, de kudarcok, betegségek meghurcoltja is. Persze, az érdeklődés vagy kíváncsiság csúcsa kétes győzelem. A lelki és emberi mélység valódi vereség. Gyalog jön Pestre. Huszonegy évesen, katonaság után, alig tanultan, néhány könyvvel, kötetnyi verssel. Gyógyulni megy Erdélybe. Harmincegy évesen, bukás után, alig életben, majdnem egyedül, sok keserűséggel. Közben ama tíz év. Kezdetén felröppenés, végén lehullás. A felröppenésben sok a véletlenszerűség. A sok mélyben lévő közül kevés röppen így fel. A lehullásban sok a törvényszerűség. A kevés felröppenő közül sok hull így le. Erdélyben hal meg. Megbukottan. Már nem kedvenc, kuriózum is alig. Csak a pártpropaganda hamis hangjai kísérik.
Mert ez a legmélyebb lelki és emberi mélység. A nyilas párttemetés. Hogy bukottan a nyilasok pártköltője. Hogy halottan a nyilasok felmagasztaltja. Pont ebben van valami tipikus. Szegénységet hoz az egykéző faluból. Meg elnyomottságot, nyugtalanságot, lázadást. De a szegénységből érdekességet csinál. Az elnyomottságból sikervágyat, a nyugtalanságból öntetszelgést, a lázadásból zűrzavart. El is téved Pesten. Nem tudja, ki kicsoda. Meg főképpen, mi micsoda. Egyszerre tekinti elődnek Petőfi Sándort és Ady Endrét. Eszménynek Szabó Dezsőt és Kosztolányi Dezsőt. Ünnepli Erdélyi Józsefet, siratja József Attilát. Verssel divatos dicséretet fakaszt, legalábbis kaján kíváncsiságot. Prózával dühödt botrányt fakaszt, legalábbis indulatos sértettséget. A szerkesztőségek egy részében megunják, a kocsmák jó részében kinevetik.
Őstehetség. Újdonságként figyelik, többnyire támogatják. Megszokottként elejtik, többnyire elfelejtik. Ha őstehetségből tehetséggé lenne, verselőből költő, megkapaszkodhatna. De nem lesz. Sértetté válik – gőggel kompenzálja. Frusztrálttá válik – agresszivitással kompenzálja. Így találják meg a nyilasok. Megtanítják néhány egyszerű „igazságra”. Szegénység és elnyomottság oka a zsidóság. Nyugtalanság és lázadás iránya a zsidóság. Sértettsége, frusztrációja innen jön. Gőgje, agresszivitása erre menjen. „Megért” valamit, otthonra talál valahol. Mindkettőre szüksége van. Németh László beszél a „nyilasok bordélyairól”. Ha ott, hát ott. Itt jön a legmélyebb lelki és emberi mélység. Érdekes és szomorú élet? Igen, de az érdekesben van groteszk is, a szomorúban tragikus is.
banális vagy sablonos
Valóban ismerős és lapos költészet. Mert ha nem is gyakori, de létező sémát idéz. Babits mond róla valami lényegest. Egyáltalán nem tehetségtelen. Eleven a képlátása, sőt, a képzelőereje. De – és itt a séma – az eredetiségre cifraság telepszik. A falusiasság sujtásossá lesz. Azaz népi, de nem egyszerű. A kritika meglehetősen kegyetlen. De az egyértelműség kedvéért érdemes még élesebbé tenni. Cifra-sujtásos népisége megszünteti egyszerűségét, hangsúlyozza primitívségét. Pedig valóban érződik a tehetség. Nemcsak képlátásban-képzelőerőben. De nyelvi leleményben-eredetiségben is. Ami olykor banális sablonra csúszik, olykor kínos kacskaringóba téved. Nem kifejezésben szegény, hanem ízlésben bizonytalan. Gazdagon árad a szó is, a rím is. De a szóról nem tudja, mit nem érdemes leírni. Nem érzi, mit nem szabad leírni. A rímről nem tudja, mikor nyakatekert kínrím. Nem érzi, mikor gyermeteg rigmus. Szüntelenül megverseli a világot. Ez rosszabb esetben falusi mondóka marad; jobb esetben spontán félköltészetté emelkedik. Túláradása túláradás, de gátlástalanság is. Gazdagsága gazdagság, de fegyelmezetlenség is. Gyakran, amikor rosszul sikerül, tovább mondja, amikor már elhallgatni kellene. Ritkán, amikor jól sikerül, elhallgat, amikor tovább mondani szeretne. Ám főként a gondolkodása banális vagy sablonos. Nem arról beszél, amit Bissén érzett; inkább arról, amit Pesten tanult. Mondani akarja, amit várnak tőle. Őserőről kávéházakban beszélnek, szántóföldeken nem. Őrségváltást szerkesztőségekben emlegetnek, faluvégeken nem. A váteszköltő aszfalton divatos, kertek alján nem. Ezért nem tehetem Erdélyi és Sinka mellé vagy közé. Erdélyi nem falusi versmondó, hanem parasztköltő. Soraiban a népdal archaizmusa és a parasztsors aktualitása. Sinka nem pusztai énekes, hanem pásztorköltő. Soraiban a népballada archaizmusa és a pásztorsors aktualitása. Sértő Erdélyihez áll közelebb. Inkább falusi versmondó. De megvan benne a parasztköltő lehetősége. Lehetősége, de nem valósága. Lehet néhány jó szakaszt keresni, a sok nem jó szakasz között. Néhány jó félverset keresni, a sok nem jó egész vers között. Persze egy-egy jó egész verset is, de csak keveset. Nézem a vaskos, hétszáz oldalas, bőbeszédű kötetet. Lehetne válogatni belőle egy karcsú, százoldalas, szűkszavú kötetet. Őszintébb és igazabb lenne. Azaz jobb is. Ismerős és lapos költészet? Igen, de az ismerősben van ismeretlen lehetőség is, a laposban van eredeti villanás is.
Eddig az élete és költészete. Élete – biztosan – teljes bukás. Költészete – legfeljebb – félsiker. Illyés mond róla valami lényegeset. Élete példázat. Elvész a polgárosultságban még a tehetséges paraszt is – ha egyensúlyát veszíti. Nos, ő elveszítette. Így jutnak eszembe a mélytengeri halak. Testükben belső ellennyomás és ellenfeszültség a külső nyomás és feszültség alatt. Ha hirtelen a felszínre hozzák őket, szétrobbannak. A külső nyomás és feszültség megszűnik. A belső ellennyomás és ellenfeszültség szétrepeszt. Ennyi a mélytengeri halak szindrómája. Nem biológiailag érdekes, de antropológiailag. Az ember szempontjából. Ha hirtelen a felszínre hozzák – külső nyomás és feszültség megszűntével, belső nyomás és feszültség felszabadultával –, szétrobban. Ez történt Sértővel. Ezért lett lehetséges paraszttehetségből elvetélt paraszttehetség. Ezért nem lett életében jelentős népi költő. Ezért lett halálában kisajátított nyilas verselő.
Gondolkodom: főként egy történelmi konstelláció elbukottja. Idehaza – ’18 és ’95 között – majdnem mindenki sérült. Csak sorolom. A határok sértettjei – ’19-es, ’45-ös menekültek. A kirekesztések sértettjei – holokauszt, sváb kitelepítés, osztályharcos kitelepítés. Az elnyomások sértettjei – vörös terror, fehér terror, Államvédelmi Hatóság, Számonkérő Szék. És még nyilván folytatható. Ezek között a mélytengeri halak szindrómájának sértettjei. ’45 előtt kevesen jöttek hirtelen a mélyből a felszínre – kevés az áldozat. ’45 után sokat hoztak a mélyből a felszínre – sok az áldozat. Sértő Kálmánról L. Gyuri jut eszembe. Az első ’45 előtt jött a felszínre, a másodikat ’45 után hozták. Színházi rendező akart lenni. Ma is hiszem: zseniális volt. Elképesztően gazdag képzelettel, eredendő színpadi érzékkel, született drámai látásmóddal. De nagy műveltségi hiányokkal, kevés irodalmi tudással, nehéz anyagi körülményekkel. Nagy rendező lehetett volna, de nem lett. A nagy műveltségi hiány megfullasztotta a gazdag képzeletet. A kevés irodalmi tudás semlegesítette az eredendő színpadi érzéket. A nehéz anyagi körülmények letörték a született drámai látásmódot. Sértő Kálmán és L. Gyuri. A mélytengeri halak szindrómájának áldozatai – ’45 előtt és után. De lényeges különbség. Az első szomorú látványosságként felrobbant, és odaadta magát az akkor legrosszabbnak. A második szomorú vesztesként visszasüllyedt, és nem adta oda magát az akkor legrosszabbnak.
innen a tragikum
De most Sértő Kálmánról van szó, nem L. Gyuriról. Az alcímen töprengek. Mélytengeri halak szindrómája – azt hiszem, pontos. Sértő Kálmán balladája – azt hiszem, félig pontos. Szaggatottság, homály, tragikus légkör, mint a népballadában. De nincs tisztán tragikus kimenetel, mint a népballadában. A tragikumba groteszk keveredik. Groteszk tragikum? Igen. Ám akkor nem népballada. A műfaj nem tiszta, a sors igen. Belenyugszom a műfajtalanságba. Népballadai anyag – innen a tragikum. Átírta a modern világ – innen a groteszkum. Poétikából – most – ennyi is elég.
Még valamit a sorsról. Egyik legjobb verse szól róla: elfelejtette a Miatyánkot. Meggondolandó. Itt van valahol a groteszk tragédia nyitja. Abban, hogy nem tudta a Miatyánkot. Ha valóban elfelejtette, azért történt vele, ami történt. Mert a Miatyánkot, az erkölcsi törvényt nem szabad elfelejteni. Ha nem is tudta, azért történhetett vele, ami történt. Mert a Miatyánkot, az erkölcsi törvényt meg kell tanulni.
Valahogy Miller remeke jut eszembe: Pillantás a hídról. Eddie, a kikötőmunkás. Eltéved a kétféle törvény között. Betartja a hatalom nyílt törvényét. Megsérti a kisemberek titkos törvényét. Sértő is – végzetesen – eltévedt. De nem volt drámahős – ezért talán bonyolultabb, de biztos vulgárisabb törvények között. Mégis róla idézem a Miller-dráma Eddie-ről szóló zárómondatát, a narrátor szavait: „emlékét némi… nyugtalansággal gyászolom.”