BÁRÓ MÜNCHHAUSEN MUTATVÁNYA

Igaz, nem német báróról van szó, hanem magyar grófról. Nem Karl-Friedrich Münchhausenről, de Klebelsberg Kunóról. Meg nem is mutatványról, hanem kultúrpolitikáról. Hozzátehető: mutatványszerű kultúrpolitikáról. A kitűnő katonabáró — persze — több mutatványnak-kalandnak is mestere-hőse. Gondoljunk a torony tetején fennakadt paripára. Az oda-vissza meglovagolt ágyúgolyóra. A kettészakadt és összevarrt ménre. De most nem ezekről beszélnék. Inkább a mocsárról. Ismerjük a történetet. Idézgetjük is — közhellyé süllyesztőén — sokszor. Most mégis kénytelen vagyok, mert ez a legjellemzőbb. Hogy lovastól elmerült a lápban. És kirántotta magát lóval együtt — saját parókája copfjánál fogva. Volt egy égre törő, abszurd, legalábbis abszurdnak látszó ötlete. Legyőzte vele a gravitáció mélybe húzó, legyőzhetetlennek látszó törvényeit. Frivol a párhuzam? 18. századi, bőbeszédű, hetvenkedő katonakalandor. 20. századi, szűkszavú, tudós kultuszminiszter. Kocsmaasztal és borosflaskák mellett mesél az egyik. íróasztal és statisztikák fölött tervez a másik. A mesélésből vidám legendák születnek. A tervezésből komoly alkotások születnek. Lehet, valóban frivol. Mégis vállalom. Nem a témám, legfeljebb én leszek tőle komolytalan. E műfajban pedig egy kis komolytalanságot — talán — megengedhetek magamnak. Mert frivol vagy nem, komolytalan vagy nem — találónak érzem. Mert parókája és parókacopfja ugyan nem volt. De — nézem a képét — haja — igaz, rövid haja — igen. Annál fogva rántotta ki — nemcsak magát és lovát, de a magyar kultúrát is a lápból. Legalábbis úgy, ahogy lehetett. Legalábbis annyira, amennyire lehetett. Mert a saját haján kívül más biztos kapaszkodót nemigen talált.

Régóta készülök írni róla. Rám nézeget a polcról válogatott kötete is: Tudomány, kultúra, politika. Valami azonban zavarni kezdett. A látványos kultusz, ami alakulgat körülötte. Hogy egyre többet emlegetik. Hogy kiadták az írásait. Hogy alapítvány alakult emlékezetére. Hogy előkeresték miniszteri íróasztalát. Éppen a néhány évvel ezelőtti miniszter. Az „ancien régime-ben” az utolsó. Nos, a kultusz zavar, de nem akadályoz. Nem vonz, ám nem is taszít. Legalábbis nem végérvényesen. Meg jött két indíték is. A második — igaz — már „anyaggyűjtés” közben.
magyar konzervativizmus
Barátomtól kaptam egy érdekes dokumentumot. Levelek Klebelsberg hagyatékából. Nem az ő levelei, hanem hozzá írott levelek. ’21 és ’23 tavasza között. Tehát közvetlenül minisztersége előtt és minisztersége első éveiben. Irodalmi ügyben. A Napkelet megalapítása tárgyában. Apró részlet egy nagy egészből. Hogy is mondjam? Talán a hagyományos megnevezés a legjobb! A konzervatív reform teljes koncepciójából. Kettős értelemben is konzervatív. A magyar kultúra és politika konzervatív, tehát nem radikális reformja. A magyar konzervativizmus konzervatív, tehát nem radikális kulturális és politikai reformja.

Olvasom Borzsák István, a kitűnő ókortudós válogatott tanulmányait. (Dragma, azaz „egy maroknyi” — két kötetben.) A másodikban találok rá a Klebelsberg-alapítvány ülésén tartott beszédre. Megemlékezés a hajdani mesterről, a miniszter munkatársáról. Az ókortudós Huszti Józsefről. Megemlíttetik — az életmű áttekintésében — Huszti ’42-ben kiadott Klebelsberg-monográfiája. Bevallom, kicsit szégyenkezve: nincs meg itthon. Bevallom, nagyon szégyenkezve: nem is tudtam róla. De hozom az Egyetemi Könyvtárból haza. Most már nincs menekvés. Igaz, nem is akarok menekülni. Olvasom Husztit. Tervezem e jegyzetet.

Viszonylag „szerencsés”, valamelyest „nyugodt” időben volt miniszter. Kilenc évig — ’22 és ’31 között. Ellenforradalom, különítmények uralma után, gazdasági válság, szélsőjobb törekvések előtt. Jó iskolákba járt. Államtitkár volt Tisza István mellett, közvetlen munkatársként, a klasszikus liberális konzervativizmus áramában. Miniszter volt Bethlen István mellett, közvetlen munkatársként, a neoklasszikus reformer konzervativizmus áramában. Tisza mellett tanulóéveit élte — nagyra törő tervekkel. Bethlen mellett teremtő éveit élte — nagy jelentőségű alkotásokkal. A tanulóévekben védett értékeket és nemzeti-szellemi pozíciókat, közvetlenül az összeomlás előtt. A teremtő években létrehozott értékeket és nemzeti-szellemi pozíciókat, közvetlenül az összeomlás után. Közben — összeomlás előttől utánig — a liberalizmus elhalványodott a szemléletében. Rossz hírbe is került a forradalmakban-ellenforradalomban. Közben — összeomlás előttől utánig — a konzervativizmus megerősödött a szemléletében. Átalakításra is szorult a forradalmak-ellenforradalom után. Kilenc év miniszterség a konszolidáció hőskorában. Szélsőségek közötti, átmeneti időszakban. A különítményes szélsőjobb szelleme még van, de már nincs hatalma. Az intézményesített szélsőjobb szelleme már van, de még nincs hatalma. A baloldali szélsőség pedig a „padlón”. Itthon később heroizált, alig létező illegalitásban. Odakünt később kiirtott, majdnem reménytelen szervezkedésben. Oroszországban bolsevizmus, Olaszországban fasizmus már van. Az első légmentesen elzárva, a második „vonzóan” közeledve. Németországban nácizmus még nincs. Illetve van, de nem a hatalomban. Csak készül a hatalomra. Eleinte gőzös sörpuccsokban, később hangos terrorfelvonulásokban. E már nem és még nem között a konzervatív reform évtizede. A politikában Bethlené, a kultúrpolitikában Klebelsbergé.
nagyszabású elgondolás
Ki is tölti alkotásokkal. Eötvös és Trefort óta soha ilyen lendület. A tudományos intézmények korszerűsítésével kezdi. Beleértve a tudományos képzést. Bel- és külföldön egyaránt. A felsőoktatás kiszélesítésével és megszilárdításával folytatja. A középfokú közoktatás megújításával és rendszerezésével lép tovább. Az alsófokú közoktatás és népművelés új alapokra helyezésével fejezi be. Közben persze szó van a Történelmi Társulatról, természettudományi egyesületekről, gyermekvédő mozgalmakról, népművelési szervezetekről. Meg egyházművészeti gyűjteményről, a képzőművészek helyzetéről, a műemlékek megőrzéséről is. Majd’ mindenről, ahol a kultúrpolitika tehet valamit. Berendezve kultúrával az egyharmadára zsugorodott országot. Érezve a kiáltó hiányokat, remélve a közelgő felemelkedést. Mondták életében és később is: felülről lefelé építkezett. Fejre állított gúlában. Nem alulról felfelé. Talpra állított gúlában. Először a tudományt és felsőoktatást hozta helyre, közelítette a normál európai szinthez. Csak azután a közoktatást és népművelést. Alap nélküli tetőt épített, nem tető nélküli alapot. Időrendben valóban így volt. Tehette arisztokratizmusból vagy sznobizmusból. De nem abból tette. Hanem racionalitásból és prakticizmusból. Az elképzelése megvolt az egészről. De ott kezdte, ahol csak nagyszabású elgondolás kellett és kevesebb pénz. Azaz a tudományban és felsőoktatásban. És ott folytatta, ahol csak józan ész kellett és több pénz. Azaz a közoktatásban és népművelésben. Racionalista volt és nagyon praktikus. Igaz, arisztokratikus is volt, de ez sokat gyümölcsözött. Sznob aligha volt, pedig ez is gyümölcsözhetett volna. Főleg a tudományban és felsőoktatásban. De érdemes, ha csak a példák szintjén is, az életművet áttekinteni.

A tudományban megszervezte a ,,gyűjteményegyetemet”. Múzeumok, könyvtárak, levéltárak laza együttesét. Szakmai együttműködéssel, önigazgató autonómiával, tudományos álláshelyekkel. Megvalósította a Tudományos Akadémia állami támogatását. Mert anyagi csőd előtt állt a nagy múltú intézmény. Létrehozta a svábhegyi csillagvizsgálót, a tihanyi limnológiai intézetet. Az elsővel a tudományt és ismeretterjesztést is szolgálva. A másodikkal a tudományos kutatóintézetek hálózatát is megalapozva. Meg kulturális központokat alakított külföldön. Collegium Hungaricumot Bécsben és Berlinben. Magyar Intézetet Rómában és Párizsban. Ösztöndíjasok otthonaként, kultúrdiplomáciai műhelyként, kutatócserék biztosítékaként. És létesített hozzávaló ösztöndíjrendszert. Hogy legyen kivel megtölteni a kulturális központokat.
berlini mintára
A felsőoktatásban továbbépítette és megszilárdította a négy egyetemet. A korábban is meglévő pestit, az éppen csak alapjaiban körvonalazódott debrecenit. A Szegedre menekült kolozsvárit — gyakorlatilag új szegedit. A Pécsre települt pozsonyit — gyakorlatilag új pécsit. Érdemes belegondolni. A háromharmados, nagy országban a tízes évekig volt két egyetem: Pesten és Kolozsvárott. Az egyharmados, kis országban a huszas évektől lett négy egyetem: Pesten, Debrecenben, Szegeden és Pécsett. Nemcsak megtartotta a régit, felépítette az újat, megtartotta-felépítette a régi-új menekülteket. De pontos profilt is dolgozott ki nekik. Részben kirajzolódót, részben elhalványulót. De mindenképpen saját feladatkört, egyéni koncepciót. Tudományos kutatást és tudományos oktatást egyesítve. Debrecent a protestantizmus történelmének szánta. Meg a déli és keleti szellemi kapcsolatoknak. Balkánkutatásnak, bizantinológiának, szlavisztikának. Szegedet az Alföld vizsgálatának szánta. Meg a természettudományos és tájegység ihlette kutatásoknak. Kémiának, biológiának, orvostudománynak. Analógiát is álmodott neki. Szeged lenne a magyar Göttingen. Pécset a Dunántúl vizsgálatának szánta. Meg a társadalom- vagy szellemtudományok elmélyült kutatásának. Történelemnek, jognak, irodalomnak. Analógiát is álmodott neki. Pécs lenne a magyar Heidelberg. Budapestre pedig, pontosabban a lágymányosi Duna-partra magyar Dahlemet tervezett. Természettudományos és technikai kutató- intézetek hálózatát. Német, pontosabban berlini mintára. Nem az egyetemhez kapcsoltan, de nem messze tőle. Nos, Debrecen nem lett déli-keleti kutatóközpont. Szeged se magyar Göttingen, Pécs se magyar Heidelberg. És a Lágymányoson nem termett magyar Dahlem. De: lett debreceni, szegedi, pécsi egyetem. Debrecenben korszerű klinikák épültek, és az ország legszebb egyetemi épületegyüttese. Szegeden is korszerű klinikák épültek, és az ország legszebb városi beltere. Pécsett ilyen látványos dolgok nem történtek. De emelkedtek itt is egyetemi épületek. Továbbá a korábbi esetleges képzés helyett lett Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola. A korábbi tornatanító képzés helyett lett Magyar Testnevelési Főiskola. Meg lett a Margitszigeten — az olimpikonoknak — fedett uszoda.

A közoktatásban átrendezte a középfokú, kiszélesítette az alsófokú oktatást. A középfokú oktatásban három típust tervezett. Azonos rangú, minden felsőoktatási változatra képesítő érettségivel. Humángimnáziumot, a klasszikus, latin-görög műveltségre alapozva. Reálgimnáziumot, a latinon túl az élő nyelvekre alapozva. Reáliskolát, a modern természettudományos és technikai műveltségre alapozva. És megszilárdította-kiszélesítette a polgári iskolák hálózatát. Megbízható alapműveltséget adandó az egyetemre-főiskolára nem készülőknek. Nos, a három középiskolatípus nem szilárdult meg. A humángimnázium és a reáliskola elsorvadt. A középfokú oktatás egysége a reálgimnázium változatában jött létre. Az alsófokú oktatásban a hatosztályos népiskola helyett nyolcosztályosat tervezett. Kötelező alsófokú oktatást hattól tizennégy éves korig. Fokozatos bevezetéssel. Figyelembe véve a helyi tűrőképességet is. Nem valósult meg, de a cél kirajzolódott. És — ami a legfontosabb — mérhetetlenül kiszélesítette a népiskolai hálózatot. A számokhoz nem kell kommentár. Ötezer tantermet és ezerötszáz tanítói lakást építtetett. Zömben az Alföldön, tanyaközpontokban, tanyai iskolákat.

A népművelésben teljes iskolán kívüli képzést-nevelést tervezett. Valami olyasmit, amit — jóval később — életen át tartó vagy permanens nevelésnek neveztek. Nem így nevezte, de erről beszélt. Hogy az iskolait az iskolán kívüli nevelés folytatja. A kötelező oktatást a kötetlen művelődés. Előadások, tanfolyamok, kiadványok formájában. Nevelési célokkal szervezve, mozgó népkönyvtárakkal támogatva. Szilárd hazafiságra akart nevelni, újfajta nemzeti érzésre, állampolgári erényekre. Ezt a jogok ismerete is formálná, de főként a kötelességek tudata. Ám nemcsak eszmei feladatokról, ideologikumról volt szó. Hanem gyakorlati feladatokról, praktikumról is. A termékenyebb, jövedelmezőbb munkáról. Tehát elmélyített állampolgári nevelésről és megemelt gazdasági szakoktatásról. Megtervezett szövőtanfolyamról, művészi kézimunkaoktatásról az asszonyoknak. Műszaki továbbképzésről, technikai ismeretterjesztésről a férfiaknak. És művészetekről — asszonyoknak és férfiaknak is. Zenéről és dalkörökről; irodalomról és olvasókörökről; képzőművészetről és rajzszakkörökről. Vagyis teljes népművelési szisztémáról. Ami kötetlenül folytatja a tudatos képzést. Ahol az iskola a kötötten tudatos képzést abbahagyta.
kultúrpolitikai koncepció
Érdemes végiggondolni. Teljes kultúrpolitikai koncepció. Átfogja a kulturális értékek létrehozását — a tudománytól a művészetig. Átfogja a kulturális értékek közvetítését — az oktatástól a népművelésig. A tudományban intézményeket teremt és új kereteket. A művészetben kezdeményezéseket támogat és feladatokat körvonalaz. Az oktatásban hálózatokat alkot és központokat szervez. A népművelésben elveket tisztáz és tennivalókat fogalmaz. Valóban teljes kultúrpolitikai koncepció. Leglátványosabb eleme mégis az oktatás. Máig eleven eredmények. Négy egyetem. Több ezer népiskola.

Mindez — éppen ez a legmeglepőbb — óriási ellenszélben. Nem a politikai támadásokra gondolok. Hanem a történelmi helyzetre. Hogy óriási kulturális építés — óriási históriai összeomlás után. A magyar kultúra majdnem teljes szanálása — a trianoni békét követő első évtizedben. Nem kenyerem, nem is szeretem, de éppen az adatokat olvasom. Csak a leglényegesebbeket. Az ország területe kevesebb, mint egyharmadára csökkent. 325,4 ezer négyzetkilométerből maradt 92,9 ezer négyzetkilométer. Az ország lakossága pontosan egyharmadára csökkent. 20,8 millióból maradt 7,6 millió. És ami ugyancsak fontos. Leválasztattak a magasabban urbanizált, leggazdagabb területek. Megmaradtak az alacsonyabban urbanizált, legszegényebb területek. Átvágatott az út- és vasúthálózat. Feldaraboltatott a hajdan egységes gazdasági élet. A maradék országot menekültek árasztották el. Szülőföldjükről kiutasítottak, állami esküt megtagadók, új otthont keresők. Vagon- és barakklakók lettek belőlük. Teljesen tönkrementek és állásnélküliek. Pedig hát mélyponton a megcsonkított ország gazdasága is. A mezőgazdasági termelés ’19-ben a háború előtti egyharmada volt; ’20-ban 50-60%-a. Az ipari termelés ’20-ban a háború előtti 35–40%-a; ’21-ben 50%-a. Ettől magasra emelkedett az infláció, mélyre zuhant az életszínvonal. És ekkor kezdődött a megmaradt ország kulturális újjáépítése. Pontosabban kulturális felépítése, betelepítése kultúrával. Nem gazdasági virágzásban, hanem gazdasági pusztulásban. Nem általános prosperitás mellett, de általános prosperitás helyett. Megfordítva a megszokott logikát. Nem gazdag országot kívánván, hogy kulturált is lehessen. Ám kulturált országot kívánván, hogy gazdag is lehessen.

Az egyenlőtlen fejlődés — hajdan sokat emlegetett — törvénytelen törvénye? Hogy éppen a gazdasági elmaradottság szülhet szellemi fellendülést? Szellemi fellendülést, ami éppen a gazdasági elmaradottságot kompenzálja? Hogy egyes szellemi jelenségek éppen elmaradott gazdasági tényezőkhöz köthetők? És csak azokhoz köthetők? Nem egészen. Mert ez is gazdaság és szellem mechanikus összekapcsolása. A gazdaság változatlan primátusával. A szellemi mozgásnak a gazdasági mozgásból való levezetése. Csak nem dogmatikusan: fejlett gazdaságból fejlett szellem. Inkább antidogmatikusan: fejletlen gazdaságból fejlett szellem. Ami pedig itt történik, pontosan a mechanikus összekapcsolás megszüntetése. Vagy az ok-okozati összefüggés megfordítása. Nem fejlett vagy fejletlen gazdaságból lesz fejlett szellem. Hanem fejletlen szellemből lesz (lehet) fejletlen gazdaság; fejlett szellemből lesz (lehet) fejlett gazdaság. Ez pedig — ne tagadjuk! — Münchhausen báró logikája. És — ezt se tagadjuk! — Klebelsberg gróf logikája. De nézzük közelebbről.
copfjánál fogva
A báró (Münchhausen) parókája copfjánál fogva húzta ki magát és lovát a mocsárból. Nem a ló (az alap?) emelte ki a lovast, parókát, copfot (a felépítményt?) a mocsárból. Hanem a lovas, paróka, copf (a felépítmény?) húzta ki a lovat (az alapot?) a mocsárból. A gróf (Klebelsberg) a kultúránál fogva akarta kihúzni a gazdaságot és társadalmat az összeomlásból. Nem a gazdasággal és társadalommal (az alappal?) akarta kiemelni a kultúrát (a felépítményt?) az összeomlásból. Hanem a kultúrával (a felépítménnyel?) akarta kihúzni a gazdaságot és társadalmat (az alapot?) az összeomlásból. És sikerült is. A bárónak (Münchhausennek) egészen. A grófnak (Klebelsbergnek) félig. Pontosabban: felépítette a kultúrát, ami kihúzhatta volna a gazdaságot és társadalmat az összeomlásból. A gazdaságot és társadalmat nem sikerült kihúzni. De a kultúra maradt. Az elképzelés pontos volt. Ma sem tudunk jobbat. A kulturáltabb ember fejlettebb gazdaságot tud csinálni. A kulturáltabb ember jobb társadalmat tud szervezni. De fejlettebb gazdaságot, jobb társadalmat egy évtized alatt csinálni-szervezni nem lehetett. Pedig ennyi jutott Klebelsbergnek. Magasabb kultúra sem lett. Csak a keretei épültek ki, csak éppen megindult a fejlődés. A gazdaság és társadalom összeomlása pedig átfogóbb volt. És új válság jött — már az évtized végén. És új összeomlás jött — már másfél évtized múlva. Az új gazdaságot és társadalmat teremtő új kultúra viszonyának fordított logikája mozgásba jött, de a mozgás meg is akadt. Nem azért, mert fordított logika volt. Azért, mert nem volt idő. Ám a kultúra intézményei megépültek és itt maradtak. A négy egyetemtől az ötezer népiskoláig. A külföldi magyar intézetektől a pesti fedett uszodáig. És a felsorolás még — valóban hosszasan — folytatható.

Meg történt még valami nagyon fontos. Ami túl is ment Münchhausen báró (Klebelsberg gróf) mutatványán. De benne volt — minden eredményével — a mutatvány is. Hogy létrejött egy sokszínű kulturális pezsgés. Két vesztes háború között — az összezsugorított, szegény és (ne tagadjuk!) elmaradott országban. Lehet: sémák szerint mozog az agyam. De valóban így gondolom: nem az összezsugorítottságból, szegénységből, elmaradottságból következően, hanem annak ellenére. Azt kompenzálandó. Megcsinálva szellemiekben-kultúrában, ami elmaradt anyagiakban-társadalomban. A fejlettebb, polgárosodottabb, európaibb Magyarországot. Mint a német klasszika hajdanában? Gyakorlatban-politikában nem rombolta le a Bastille-t. De elméletben-kultúrában igen. Bölcseletben, zenében, irodalomban. „Alap” nélküli „felépítmény”? Valami olyasmi. Gondoljunk a harmincas évtized irodalmára. Jóformán semmi sem a „neobarokkéból következik. Legfeljebb az egyre vértelenebb hivatalos irodalom. De nem belőle következik, hanem ellene van a Nyugat három nemzedéke. A magyar avantgárd, a „népi” Válasz, az „urbánus” Szép Szó, az Ezüstkor és a Magyar Csillag. Ellene van az új változatát létrehozó magyar esszé, a virágkorát élő magyar szociográfia, a többszörösen megújuló magyar líra, a majdnem felnövekedett magyar regény. Több virtuális variációban is megálmodják a fejlettebb, polgárosodottabb, európaibb Magyarországot. A nyugatosok klasszikus-konzervatív, liberális alapon. A „népiek” radikális-plebejus, paraszti alapon. Az „urbánusok” radikális- demokratikus, polgári alapon. Mindez távol a kultúraépítő Klebelsberg elképzeléseitől. De hasonló kompenzációs mechanizmus szülötteként.

A kultúraépítés elméleti (talán ideológiai) alapjai meglehetősen egyértelműek. Szellemi reformkonzervativizmusról van szó — a Bethlen-kormány konszolidációs programja jegyében. Kettős elhatárolódással. Kemény elhatárolódás a forradalmaktól. Az őszirózsás polgári demokratikus forradalomtól és a vörös zászlós álproletárforradalomtól is. Minden kísérőjelenségével — liberalizmussal, radikalizmussal, szocializmussal együtt. Egyenlőségjelet téve a két forradalom közé. Elhatárolódás az ellenforradalomtól. A „forradalmi ellenforradalomtól”. Különítményes uralomtól, jobboldali radikalizmustól. Minden kísérőjelenségével — ébredéssel, turanizmussal, fajvédelemmel együtt. Egyenlőségjelet téve a forradalmak és ellenforradalom közé. Folytatja, amit a tízes években, összeomlás előtt, Tisza mellett tanult. Módosítja, amit a húszas években, összeomlás után, Bethlen mellett kellett. Van ebben a konzervativizmushoz kötő hajlam is, a demokráciához fűződő kétely is. A forradalmak nemcsak a demokráciára, de a parlamentarizmusra is árnyékot vetettek. És a győztes demokráciák — éppen az imént — nagyon rosszul rendezték be a világot. Főként a vesztesek világát. E légkörben fogan a nagyléptékű kulturális reform. Együtt halad a konszolidációval. Annak az egyik leglátványosabban sikeres összetevője. A gyakorlati elképzelések még a Tisza-korszakban körvonalazódnak. Aztán a vereség jön, a forradalmak, az ellenforradalom — és Trianon. Az elméleti igazolások már a Bethlen-korszakban fogalmazódnak. A kultúrfölény elgondolása a kiindulópont. A neonacionalizmus tanítása az összefoglalás. Ehhez kapcsolódik az elképzelés a kultúra politikai hatásáról. Mindez a gyakorlati tevékenység közben. Azzal szerves egységben.
gyengeségből erőt
A kultúrfölény egyetlen tételre épül. A magyarság elvesztette a politikai hatalmat a Kárpát-medencében. El kell nyernie a kulturális hatalmat a Kárpát-medencében. Vagyis: vezetésre hivatottságát fizikai erővel — háborúban — nem bizonyíthatta. Vezetésre hivatottságát szellemi erővel — bizonyíthatja. Amit valóságosan — politikai síkon — elveszített, virtuálisan — kulturális síkon — visszanyerheti. Bizonyítván a világnak, hogy a gyengeségből erőt kovácsolt. Parókája copfjánál fogva — lóval együtt — kirántotta magát a mocsárból.

A neonacionalizmus két tételre épül. A kultúrfölényre és annak gazdasági hatására. Hogy a műveltebb ember magasabb szinten termel. Korszerűbb gazdaságot teremt. Azaz a kultúrfölényből gazdasági fölény is lesz. Megint csak a sajátos — fordított? — logika. Nem a gazdasági fölényből lesz kultúrfölény, ahogy következtetni megszoktuk. De a kultúrfölényből lesz gazdasági fölény, ahogy következtetni elfelejtettük.
kultúrfölény
A kultúra politikai hatása is egyértelműen megfogalmazódik. A forradalmak politikai-etikai-kulturális mélypontra süllyesztették az országot. Fenyegethet ismét a politikai demagógia újhulláma. Védekezés szükségeltetik. A kultúra a védekezés eszköze. A műveltebb ember nem ül fel vagy kevésbé ül fel a demagógiának. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Mert vitakérdésről van szó. A reformkonzervatív miniszter és ókonzervatív környezete között. A műveltebb szegényből könnyebben lesz lázadó — így az ókonzervatív környezet. A tudás hagyományőrzésre nevel. A műveltebb szegényből nehezebben lesz lázadó — így a reformkonzervatív miniszter. Nem is lehet másként. A tudás monopolizálására nem épülhet alkotó kultúrpolitika. Csak a tudás demokratizálására. Ám az egész összefüggésen — kultúrfölényen, neonacionalizmuson, a kultúra politikai hatásán — érdemes elgondolkodni.

Csak röviden. Ma nem beszélnék kultúrfölényről. Valamelyest lejáratódott fogalom. Befelé értelmetlen. Kifelé sértő. Befelé értelmetlen, mert nem fölényre, inkább méltányos egyenlőségre gondolnék a térségben. És nehezen is lenne mérhető. Kifelé sértő, mert nem rangsorolásra, inkább kölcsönös megbecsülésre gondolnék a térségben. És csak további viszályt szülne. Ősi közhely az illúziók szintjén; ősi illúzió a realitások szintjén: a hasonlót kellene keresni, ami összeköt, nem az eltérőt, ami elválaszt. Hatvan éve beszélt, „tejtestvérekről” Németh László. Éppen a kultúrák rokon szerkezetét elemezve. Kultúrfölény vagy „tejtestvériség”. Az utóbbira gondolnék. Hátha egyszer a határokon túl is így gondolnák.

Megint csak röviden. Ma nem beszélnék neonacionalizmusról. Valamelyest lejáratódott fogalom. Mármint a nacionalizmus — még „neo”-val megtoldva is. Igaz, ha belegondolok, valójában nem is nagyon nacionalizmus. A kultúrfölény ma inkább kulturális együttműködésre, netán vetélkedő együttműködésre cserélhető. Így igaz is lehet, az éle is elvétetett. Gazdasági verseny pedig van. Mindenhol a világban. Természetesen e térségben is. Már csak — kicsit szégyellem leírni — az európai integráció miatt is. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ne irányuljon egymás ellen. Persze a gazdasági versenynek így is foga lehet. De ilyen a világrend. Jó vagy rossz, választottuk vagy kaptuk, szeretjük vagy nem szeretjük. Ilyen.

Végül is csak röviden. A kultúra politikai hatásáról ma másként beszélnék. Kevesebb kultúra, mert a kultúra rebellissé tesz? Több kultúra, mert a kultúra konzervatívvá tesz? Talán az alternatíva időszerűtlen. Csak a több kultúra lehet cél. A kevesebb semmiképpen. Még akkor is, ha a több kultúrának — éppen ma — nem túlzottan jók az esélyei. Tehát több kultúra. Rebellissé vagy konzervatívvá tesz? Nem tudom. Nem is érzem fontosnak. Műveltebbé tesz. Tehát önállóbbá és szabadabbá. Választásra képesebbé. Lehet, rebellisebbé — van egyenlőtlenség, ami ellen lázadni érdemes. Lehet, konzervatívabbá — van érték, hagyomány, amit őrizni érdemes. És talán nem is egyformán hat. Ki rebellis lesz tőle, ki konzervatív.
eszmetörténeti érdekesség
Van azonban valami, ami ennél fontosabb. Nézzük csak. A reformkonzervatív elméleti alap (ideológia?) — kultúrfölény, neonacionalizmus, a kultúra politikai hatásának ilyen értelmezése — elillant. De a művek megmaradtak. Tehát kultúrfölény, neonacionalizmus, a kultúra ilyen értelmezése nincs. Ám: négy egyetem van. Magyar intézetek vannak. Tanyai iskolák vannak. A kultúrfölényről, neonacionalizmusról, a kultúra politikai hatásáról mást gondolok. De az egyetemekről, intézetekről, iskolákról ugyanazt. Az őszirózsás forradalomról mást gondolok, és Károlyiról is. Nemkülönben a liberalizmusról, radikalizmusról és sok egyébről. De a tudományos kutatásról, Testnevelési Főiskoláról ugyanazt. Nem különben a fedett uszodáról, csillagvizsgálóról és sok egyébről. És talán ez számít. Nem ideológiák, hanem produktumok. Nem a kultúra teremtésének indoklása, inkább a kultúra teremtésének eredménye. A kultúrfölény ma eszmetörténeti érdekesség. De a szegedi egyetemen ezrek tanulnak. A neonacionalizmus is eszmetörténeti érdekesség. De a magyar intézetekben ösztöndíjasok kutatnak. A kultúra politikai hatásának ilyen értelmezése ugyancsak eszmetörténeti érdekesség. De a tanyai iskolák gyerekekkel benépesülnek. És az ellentétek még sorolhatók. És itt válik fontossá a Napkelet megalapításának politika- és irodalomtörténeti példázata.

A dokumentumok hiányosak. Klebelsberg levelei nincsenek meg. Csak a hozzá írott válaszlevelek. A Napkelet megindítását — nyilván — ő kezdeményezi. Válaszol a hivatalos irodalomtörténész, a neves művészettörténész, a finom lelkű grófné, az elkötelezett írónő. A hivatalos irodalomtörténész körülményesen óvatoskodik, előtérbe tolja saját érdekeit. A neves művészettörténész alpárian zsidózik, előtérbe tolja saját indulatait. A finom lelkű grófné elszántan szervezkedik, előtérbe tolja saját félelmeit. Az elkötelezett írónő önfeláldozóan ajánlkozik, előtérbe tolja saját elfogultságait. Érdekek, indulatok, félelmek, elfogultságok között a félelmek a legérdekesebbek. Álmatlan éjszakák ésszerűtlen lidérceiből fakadnak, nem világos nappalok ésszerű következtetéseiből. Hogy a falu nyugtalan népét lazítja a hazafiatlan irodalom. Ezért kell a lázító irodalommal szemben békéltető, a hazafiatlannal szemben hazafias irodalom. Az élő Nyugattal szemben az élő Napkelet, a kimúlt Huszadik Századdal szemben a születő Napkelet? Igen, ezért kell. A gondolatmenet — nem tagadom — tragikomikus. Tragikus, mert gondolatmenet, ami „semmit sem tanult, és semmit sem felejtett”. Komikus, mert gondolatmenet, aminek semmi köze a ténylegesen igazolható történelmi helyzethez. A falu népe nem nyugtalan — ’21 és ’23 között vagyunk —, legfeljebb tompán hallgatag. És nem lázítja a hazafiatlan, nem békélteti a hazafias irodalom. Mert nem olvassa sem a Nyugatot, sem a Huszadik Századot, és mondanom sem kellene! — nem olvassa a Napkeletet sem. A krumpli ára izgatja, nem az irodalom. Meg a napszám bére, nem a lázítás vagy békéltetés. De – megint — van valami, ami ennél fontosabb. A Napkelet megszületik. Nem semlegesíti a Nyugatot, nem feledteti a Huszadik Századot. De jó folyóirat. Jó, hogy van. Gazdagítja az irodalom színképét. Útnak indít vagy útnak indítani segít tehetségeket. Németh Lászlót, Szerb Antalt, Halász Gábort, Keresztury Dezsőt. És ez — minden ideológiánál — sokkal lényegesebb.
ami közös lehetne
Erről az egészről — ideológiák elillanásáról, produktumok megmaradásáról — jut eszembe valami. És valójában ezért a Münchhausen-Klebelsberg-példázat. Mi lenne, ha egyszer megpróbálnánk. Nem az ideológiát nézni, hanem a produktumot. Ok helyett okozatot, szándék helyett eredményt. És főként a célt, ami közös lehetne. Pusztán példaként. Nem gondolni radikális társadalomátalakításra vagy konzervatív értékőrzésre — csak a magyar iskolára. Nem gondolni liberális ideálokra vagy népi sugallatokra — csak a magyar felsőoktatásra. Nem gondolni szocialista reményekre vagy nemzeti eszményekre — csak a magyar tudományra. Nem vitázni Károlyi Mihályon és Tisza Istvánon. Őszirózsás forradalmon és darutollas ellenforradalmon. Csak a magyar kultúrán. Annál inkább, mert a fogalmak körül sűrű a reménytelen vagy majdnem reménytelen homály. A kultúra körül sok a megoldandó vagy majdnem megoldható feladat. Persze ehhez elkerülhetetlen lenne valami. Hogy a radikális társadalomátalakító ne nézze begyöpösödöttnek a konzervatív értékőrzőt, csak konzervatív értékőrzőnek. A liberális ideálok híve ne nézze hibbantnak a népi sugallatok hívét, csak a népi sugallatok hívének. A szocialista remények követője ne nézze gyengeelméjűnek a nemzeti eszmények követőjét, csak a nemzeti eszmények követőjének. És hogy a konzervatív értékőrző ne nézze becstelennek a radikális társadalomátalakítót, csak radikális társadalomátalakítónak. A népi sugallatok híve ne nézze hazaárulónak a liberális ideálok hívét, csak a liberális ideálok hívének. A nemzeti eszmények követője ne nézze nemzetellenesnek a szocialista remények követőjét, csak a szocialista remények követőjének. Mert tegyük fel: nem elmebeli képességek és erkölcsi értékek különbségéről van szó. Csupán nézetek különbségéről. Az ép elme és erkölcs keretein belül. A fogalmak körüli sűrű homályt talán oszlatni lehet menet közben. A kultúra körüli megoldandó feladatokhoz biztosan azonnal hozzá kell kezdeni. Valóban, mi lenne, ha egyszer megpróbálnánk? Jó lenne, de nem bízom benne. És ezt a szónoklatot abba is hagyom. Nem vagyok pietista prédikátor. Inkább a kultúra körüli megoldandó feladatokról valamit.

A kultúra lesz, a társadalomban teremtődik. Többnyire hagyni kell, hogy legyen-teremtődjön. De olykor csinálni is kell. Legalábbis kereteket csinálni. Amik között majd lehet-teremtődhet. A magyar kultúrában is volt három, kereteket csináló nagy reform. Az első Mária Terézia utolsó éveiben, a Ratio Educationis. Ürményi József műve. Megszervezi a magyar iskolarendszert. És körvonalazza a tananyagot. A népiskolától az egyetemig. A tradicionális diszciplínákon túl: közhasznú tárgyakkal, gyakorlati oktatással, testi neveléssel. Nyomában igazodik a hazai kultúra a felvilágosult-humanista gondolatrendszer követelményeihez. A második a kiegyezés utáni években, az oktatás megújítása. Eötvös József és Trefort Ágoston műve. Kötelező népoktatással, népiskolai és középiskolai törvénnyel. Meg a felsőoktatás fejlesztésével. Egyetemalapítással Kolozsvárott. Egyetemi épületekkel Pesten. Nyomában igazodik a hazai kultúra a liberális-polgári gondolatrendszer követelményeihez. A harmadik az első világháború utáni években, az oktatással a középpontban. Klebelsberg Kunó műve. Láttuk már. Tudományszervezéssel, új egyetemekkel, középiskolai törvénnyel, tanyai iskolákkal, megtervezett népműveléssel. A középiskola alakítása a legjellegzetesebb. Ahogy több természettudománnyal, élő nyelvekkel követi a megváltozott történelmet. Nyomában igazodik a hazai kultúra a természettudományos-technikai világkép követelményeihez. És a negyedik reform? Nos, a negyedik reform? Éppen erről van vagy lenne szó.
módosítgattuk
Ez az, amit meg kellett volna csinálni. A második világháború utáni évtizedekben. Ugyancsak az oktatással a középpontban. A kultúra egész szerkezetét is befolyásolva. De nem tudtuk. Módosítgattuk a régit. Mikor egészen új kellett volna. Mert végbement néhány alapvető változás. A világról alakított képben; a kultúra belső összetételében; a történelmi tudatban. Az első és harmadik közvetlenül az oktatást érinti. A második a kultúra egész szerkezetét.

A világról alakított képben végleg meghatározóvá lett a korábban is bontakozó tendencia. A természettudomány és technika dominanciája. A kultúra belső összetételében végleg meghatározóvá lett a korábban is fenyegető tendencia. A humán kultúra defenzívába szorulása. A történelmi tudatban előtérbe került a korábban egyáltalán nem ismert tendencia. A históriai tradíciók végletes relativizálódása. Nos, történt kísérlet a lépéstartásra. Az oktatás és a kultúra szerkezetét illetően is. De az első elvetélt, a második összeomlott. Az első, ami elvetélt, a folyamatos oktatási reform volt. A második, ami összeomlott, a mecenatúra hajdani rendszere volt. Az utóbbiba belejátszott a rendszerváltás is, az előbbibe nem. Igazán csak röviden.
fiktív tradíciók glorifikálása
Először az elvetéltről, folyamatos oktatási reformról. Tehát a természettudomány és technika dominanciája, a históriai tradíciók végletes relativizálódása. Az elsőben az arányt nem találtuk meg. Hogy a természettudomány és technika dominanciája mellett megmaradjon a humaniórák bázisa. Amiben az előbbiek adhatják az időhöz kötött, mai ismeretanyagot, az utóbbiak adhatják az idő feletti, örök műveltséganyagot. Ha úgy tetszik: együtt adhatják a mentális és spirituális felkészültséget. A megoldás nem a tudásanyag növekedésével a tananyag növelése. Nem is a szakmák szaporodásával az iskolatípusok szaporítása. Hanem a tudásanyag növelését lehetővé tevő alaptudásanyag megtalálása. A későbbi szakosodást lehetővé tevő alapműveltség körvonalazása. Nem sikerült. A másodikban a mércét nem találtuk meg. Nem is találhattuk. Tegnap még kötelező volt, legalábbis az oktatásban, a hatalom szentesítette fiktív tradíciók kanonizálása. Holnap már illő lehet, az oktatásban is, a divatok szentesítette fiktív tradíciók glorifikálása. Meg kellett volna találnunk — hatalmak és divatok szentesítette fiktív tradíciók között — a tartósan érvényes, tényleges tradíciókat. Ez sem sikerült.

Másodszor az összeomlottról, a mecenatúra hajdani rendszeréről. Persze sokkal többről van szó. A kultúra belső összetételéről, szerkezetéről, a humán kultúra defenzívába szorulásáról. De a mecenatúrának — hogy is szokták mondani? — jelzésértéke van. Mert, ha tetszik, ha nem, ismét leírom: a diktatúrának fontos volt a humán kultúra. Tehát mecénálta. Mármint a magáénak vélt humán kultúrát. Mert általa is legitimálta magát. Ő látszhatott a tradíciók folytatójának. A diktatúra ellenzékének is fontos volt a humán kultúra. Tehát opponálta. Mármint a diktatúra vélt humán kultúráját. Mert általa is megfogalmazta magát. Ő látszhatott a tradíció megújítójának. A demokráciában — vállalom a megfogalmazás igaztalanságig menő élességét — senkinek sem fontos a humán kultúra. A hatalom legitimációjának kevés, az ellenzék önmegfogalmazásának lényegtelen. Nem nyomasztja politikai kényszer, nem támogatja politikai hátsógondolat. Nyomasztó-támogató gondoskodás után gondoskodás nélkül, magára maradt. Pedig: gondoljunk bele. (A vészharangot hagyjuk a tűzvésznek, a szirénát a légitámadásnak!) Valami riasztás mégiscsak kellene. Mert a humán kultúra végső ellényegtelenülésével mentálisan, tehát amúgy emberien is, reménytelenül elszegényedünk.
reformkonzervativizmus
Mi lesz a negyedik reformmal? Nem tudom. De olykor Ürményire gondolok. Felvilágosult abszolutista alapon fogalmazza a Ratio Educationist, az első reformot. Meg olykor Eötvösre és Trefortra gondolok. Liberális-polgári alapon fogalmazzák a népiskolai törvényt, építik az egyetemi épületeket, a második reformot. Meg olykor Klebelsbergre is gondolok. Reformkonzervatív alapon fogalmazza a középiskolai törvényt, építi a tanyai iskolákat, a harmadik reformot. Felvilágosult abszolutizmus?, liberális polgáriság?, reformkonzervativizmus? — mindegyik érvényes lehet. Meg sok egyéb is. De ki fogalmazza, mikor fogalmazzuk a negyedik reformot? Hogy ez is Münchhausen báró mutatványa lenne? Hogy se parókánk, se copfunk? Sőt, lovunk sincs? Mind igaz. De Klebelsbergnek se volt. Mégis megpróbálta. És sikerült neki.

kép | fortepan.hu