Poszler György

APOKALIPSZIS VAGY METAMORFÓZIS?

1995 december

APOKALIPSZIS VAGY METAMORFÓZIS?

művészet, kultúra – modernizáció?

Ezt szeretem legjobban. A vénasszonyok nyarát. Maradok a régi megjelölésnél. Az indián nyárt nem tudtam megszokni. Nem is tudom pontosan, honnan származik. De nem az elnevezés lényeges. Hanem a júliust–augusztust visszaálmodó októberi nap. Minden, ami szép a nyárban. Semmi, ami nem szép a nyárban. Fény igen; forróság nem. Csontot melengető, szelíd meleg igen; bőrt égető, vad sugárzás nem. Nyitott ablak igen; lehúzott redőny nem. Kiülni jó ilyenkor. Napsütötte teraszokra délelőtt. Sört inni és Babitsról beszélgetni. Napsütötte kerthelyiségbe délután. Teát inni és Krúdyról elmélkedni. Vagy végigjárni az antikváriumokat. Lassan-ráérősen. Nem megbeszélésről órára rohanva. Létra tetejére is mászni, benyúlva a sorok mögé. Hunyorogva egy kicsit, kilépés után, a küszöbön. De merészebbre is engedhetők az őszi álmok. Néhány emlékből a vágykép összerakható. A sör lehetne búzasör is. Berlinben, a Kurfürstendamm (bennfentesen: Kudamm) valamelyik teraszán. Térdet ropogtatva, könyvesboltból jövet. Mondjuk, a Hardenberg Strasse, a ,,Kiepert” csodapolcai felől. Meg a tea lehetne vörösbor is. Párizsban, a Boulevard Saint-Michel (bennfentesen: Boulmich) valamelyik teraszán. Derekat nyújtogatva, könyvek közül jövet. Mondjuk, a Szajna-part, a bouquinisták csodaládái felől. Szó lehetne persze némi sárga falevél-rugdosásról is. A Kudamm terasza után. Például a Tierpark fái alatt. Vagy a Boulmich terasza után. Például a Luxembourg-kert fái alatt. De ne szálljanak túl merészen az őszi álmok. Halvány napsütés Pesten is van, nemcsak Berlinben és Párizsban. Terasz a Duna-parton is lehet, nemcsak a Kudammon és Boulmichen. Meg még – ki tudja, meddig? – könyvek is akadnak. A Múzeum körúton, nemcsak Kiepertnél és a bouquinistáknál. Sárga falevélrugdosás pedig a Feneketlen-tó partján is összejön, nemcsak a Tierparkban vagy a Luxembourg-kertben. És amúgy is vége az egésznek. Mondta a híradó után a tévében a szomorú hölgy és a rezignált úr is. Oda a vénasszonyok nyara. A hunyorgás és a terasz. A hideg szélben elszállnak a sárga falevelek. Meg jegelődnek a fáradt filosznosztalgiák. Nosza, fáradt nosztalgiák helyett eleven realitások.

Eleven realitás pedig nem a napsütötte álmodozás, hanem a borongós gondolkodás. Mához egy hétre konferencia Békéscsabán. ,,Hol-Mi, Lélektől – lélekig.” A téma pedig: a művészeti nevelés szükségessége és lehetőségei a társadalmi modernizáció folyamatában. Benne az előadásom: Művészeti kultúra és modernizáció. Méghozzá meghívón, kinyomtatva. Azaz a visszacsinálhatatlan dolgok végérvényességével. A címet is – bizonyos inspirációk hatására – magam adtam. Nem kenhetek – utólag – semmit senkire. Az előadás lemondhatatlan, tehát megtartandó. És tegnap a bennem élő, bizonytalan-kósza remények is elillantak. Ugyanis bevallom: szerettem volna készből vagy félkészből dolgozni. Rémlett a közelmúlt ködében két összejövetel is. Nézem a szerény kiadványokat. Rendszerváltás és kultúrpolitika – ’91 novemberében, Pesten. Kaposvári művészeti fórum – ’92 márciusában, Kaposváron. Két csalódás ér. Először is, mindkét helyen – némi módosítással – ugyanazt mondtam. Másodszor is, mindkét helyen – némi kitekintéssel – a magyar viszonyokról beszéltem. A szituációkra pontosan emlékszem. Az első alkalommal kritikus szövegem – szoclib környezet volt? – jól hatott. A második alkalommal – népnemzeti környezet volt? – rosszul. De hagyjuk a sanda minősítéseket! Néhány komor városi vezető képét mindenesetre őrzöm. Meg néhány mosolytalan pesti költőét is. Mikor azt mondtam, az irodalomban harminc éve se volt minden rossz, ma se minden jó. Pedig akkor kapták az első beosztásokat. Igaz – de idősebbek, érdemdúsabbak is lettek –, most magasabbakat. Meg akkor kapták az első József Attila-díjakat. Igaz – de idősebbek, érdemdúsabbak is lettek –, most Kossuth-díjakat. Ám nem az akkori siker vagy nem siker fontos, de a mostani előadás. A modernizáció és művészeti kultúra ügyében nem lehet csak a magyar viszonyokról beszélni. Világot érintő folyamatokról van szó – világot érintő gondokkal. Tehát sokkal szélesebben kell. Mindenesetre az egész kifuttatható a magyar viszonyokra. Mert itt minden durvábban jelentkezik. Mert bennünket legjobban ez éget. Szomorú, de tagadhatatlan. A két korábbi szöveg csak részben, legfeljebb az előadás második felében használható. Kerekítendő egy széles bevezetés. Valamiféle filozofikus-álfilozofikus megalapozással. Hogy azután jöhessenek a hazai sirámok.

inkább legyek kihívó

Csakhogy mi is a modernizáció? Attól félek, nem pontosan tudom. Pedig sokat beszélnek róla. Talán éppen ezért nem. Egyik a sokféleképpen, ezért nehezen definiálható vagy definiálhatatlan fogalmak sorában. Két eset lehetséges. Úgy teszek, mintha mindenki úgyis tudná. Tehát nem definiálok semmit. Úgy teszek, mintha egyéni értelmezésem lenne. Tehát adok egy magándefiníciót. Az első kényelmes, de nagyon felületes, talán álságos is. A második érdekes, de valamelyest kihívó, talán kockázatos is. Ám inkább legyek kihívó, mint felületes, kockázatos, mint álságos. Nyilván társadalmi-technikai modernizációról van szó. Tehát a hagyományos szociális struktúrák fokozatos átformálása a piacgazdaságon alapuló, modern polgári társadalom irányában. Tehát a hagyományos termelési struktúrák fokozatos átformálása a mikroelektronikán alapuló, modern gyártási technológiák irányában. Rendben. Folyamatok, amelyek a világ egyik, valószínűleg kisebb részén végbementek-végbemennek. A világ másik, valószínűleg nagyobb részén nem. Vagy nem egészen, vagy nagyon késve. Innen a gond. De hogy jön ide a művészet?

Talán úgy: hol a helye és van-e szerepe a hagyományos szociális struktúrák piacgazdaságon alapuló, modern polgári társadalommá formálásában; a hagyományos termelési struktúrák mikroelektronikán alapuló, modern gyártási technológiákká formálásában? ,,Ez itt a kérdés”? Vagy inkább úgy: hogyan hat rá és mi lesz vele a hagyományos szociális struktúrák piacgazdaságon alapuló, modern polgári társadalommá formálásában; a hagyományos termelési struktúrák mikroelektronikán alapuló, modern gyártási technológiákká formálásában? „Ez itt a kérdés?” Az első kérdés a művészetet a folyamatok cselekvő alanyának, legalábbis részének hiszi. A második kérdés a művészetet a folyamatok szenvedő tárgyának, legalábbis részének gondolja. Az elsőben benne lenne a hajdani klasszikus filozófiai gondolkodás pátosza. A másodikban benne van a mai posztmodern filozófiai elmélkedés szkepszise. Az elsőnek, hogy a művészet ilyen folyamatok cselekvő alanya – valljuk be –, nincs realitása. A másodiknak, hogy a művészet ilyen folyamatok szenvedő tárgya – valljuk be –, lehet realitása. Nem vidáman mondom: abban, hogy a művészet átalakítja a világot, ne reménykedjünk. Attól, hogy a világ elsodorja a művészetet, félhetünk. A cselekvő hőssé válásra nincs esélye. A szenvedő áldozattá válásra van. Tehát hagyjuk az első variációt: hol a helye és van-e szerepe. Vegyük a második variációt: hogyan hat rá és mi lesz vele. ,,Ez itt a kérdés!”. Valamelyest reális, valamennyire megválaszolható.

néhány régi patronom

Nos, erről, hogyan hat rá, mi lesz vele; meg hogy szenvedő tárgy lehet; elsodorhatják, áldozattá válhat; van néhány régi patronom. Helyenként azt is beleértve, miként szegülhet szembe vele, mit tehet ellene. Három régi patront is felvonultathatok. Hogyan hat, hathat-e társadalmi és tudományos átalakulás a tudatra? Itt lehet szó valamelyes szembeszegülésről. Mit tesz, tehet a társadalmi és tudományos átalakulás a világgal? Itt nemigen lehet szó valamelyes szembeszegülésről. Mi történik, történhet a társadalmi és tudományos átalakulás során a pszichében? Itt megint lehet szó valamelyes szembeszegülésről. De jó lesz vigyázni. A régi patron jó patron lehet. Ám nem vagyok már se lobogó hajú komszomoltitkár (nem is voltam, csak régi szovjet filmeken láttam), se nagykalapos kiscserkész (nem is voltam, csak régi magyar filmeken láttam). Le kell választanom a régi patronokról a tegnapi hiú hiteket, hajdani hamis illúziókat. Lássuk a patronokat!

Tehát: hogyan hat, hathat a társadalmi és tudományos átalakulás a tudatra? Hajdanán három mozzanatot emeltem ki. 1) Az átalakulás gyorssá, idegessé teszi az élet ritmusát. Egyre nehezebb a lépéstartás a „gyorsuló idővel”. Az ismeretek szinten tartása. A művészet pedig – ezzel szemben – az önmagába mélyedés, a termékeny meditáció lehetőségét kínálja. 2) Az átalakulás résztevékenységekre orientál. A benne élő ember a mozgások meghatározott szeletében tevékenykedik, meghatározott szeletét látja át. A művészet pedig – ezzel szemben – az egész áttekintését, a nagy összefüggések élményszerű átélésének lehetőségét kínálja. 3) Az átalakulás és az együttmozgás erős intellektuális megterhelés. Az értelmi képességek egyoldalú megfeszítését kívánja. A művészet pedig – ezzel szemben – az érzelmi képességek fejlesztését, a személyiség harmóniáját kínálja. Nos, mindhárom tézis–antitézissel gond van. Főleg az antitézissel. A gyors, ideges életritmus egészen igaz. De a művészet adta önmagába mélyedés, termékeny meditáció csak félig. Mert a remekmű remek befogadásában van önmagába mélyedés, termékeny meditáció. A nem remekmű nem remek befogadásában nincs. És a gyors, ideges életritmus éppen a remekmű befogadóhoz jutását és befogadását kérdőjelezi meg. A résztevékenységekre orientálás egészen igaz. De a művészet adta áttekintés, az összefüggések élményszerű átélése csak félig. Mert csupán a tradicionális, teljességigényt hordozó kompozíciók jöhetnek szóba. Vagyis klasszikusabb korok klasszikusabb művei. A nem klasszikusabb, hanem modern vagy posztmodern korok nem klasszikusabb, hanem modern vagy posztmodern művei nem. Az értelmi képességek egyoldalú megterhelése legfeljebb félig igaz. És az érzelmi képességek művészet adta fejlesztése, a személyiség harmóniája is legfeljebb félig. Mert egy elméleti feladat megoldása is teljes pszichés készültség, vagy az lehet.

Az elméleti feladat értelmezése is gond, megoldása is öröm. A művészet pedig igazán nemcsak érzelmek dolga. Az erősen intellektualizálódó e századi művészet pedig végképpen nem. A művészi élmény és a személyiség harmóniája között lehet összefüggés. De nem értelmi és érzelmi tényezők bármiféle szembeállításában. Persze a kételyek alján is marad valami kikezdhetetlen. Hogy a művészet kihagyhatatlan a lehetséges tudati hatások vizsgálatából. És – így vagy úgy – az önmagába mélyedés, áttekintés és pszichés harmónia valamilyen lehetőségét hordozza vagy hordozhatja.

cselekvő hős

Tehát: mit tesz, tehet e társadalmi és tudományos átalakulás a világgal? Megint csak három mozzanat említendő. Környezetszennyezés, túlnépesedés, nukleáris végveszély. Az emberiség létkérdései az ezredfordulón. Valóban létkérdések. Valahogy így összegezhetők: lakható lesz néhány évtized múlva a Föld, vagy sem; megmarad az ember és világa a Földön, vagy sem? Mindez a modernizáció kapcsán? Igen. Mert társadalmi és technikai modernizációról van szó. Meg főként a kettő összefüggéséről. Társadalmi modernizáció technikai nélkül – gazdasági egyensúlyzavar. Technikai modernizáció társadalmi nélkül – szellemi egyensúly-zavar. És hogy földrésznyi területek, milliárdnyi népességek mindkettőből kimaradnak? Csak aláhúzza a létkérdések létkérdés voltát. Mutatván a világ alakulásának féloldalas, eltorzult jellegét. A robbanásveszélyt hordozó, nemcsak gazdasági és szellemi, hanem szociális és históriai egyensúlyzavart. A teljes erkölcsi irány- vagy talajvesztést is. A politikai gondolkodás és gyakorlat mérhetetlen színvonalsüllyedését. Amely a Föld lakhatóságának, az ember megmaradásának átfogó dilemmáit nemcsak megközelíteni, de megfogalmazni sem tudja. Majdnem végzetesen megmérgezte a környezetet, de nem tudja fejleszteni az elmaradt régiókat. Tétlenül nézte a veszélyes túlnépesedést, de nem tudja biztosítani az elemi létfeltételeket. Felhalmozta a mérhetetlen nukleáris fegyverkészleteket, de nem tudja megfogalmazni a minimális biztosítékokat. Persze mindez nem a modernizáció színe, hanem visszája. Benne a művészet valóban nem lehet cselekvő hős, csak szenvedő áldozat. No persze. Néhány évtized előtt még mondtam volna valamit az erkölcsi irány- vagy talajvesztéssel kapcsolatban. A művészet és erkölcs összefüggéséről. Az erkölcsnemesítő hatás lehetőségéről. Most maradok a vészjelzésnél.

Tehát: mi történik, történhet e társadalmi és tudományos átalakulásban a pszichében? Talán nem is pontos a fogalmazás. Nem a pszichében, hanem a psziché és külvilág kapcsolatában történik valami. Hogy az ember uralmat szerzett a természet bizonyos elemei fölött. Megtanult uralkodni rajtuk. De az ember nem szerzett uralmat a pszichéje bizonyos elemei fölött. Nem tanult meg uralkodni rajtuk. Hatalom kívül. Bizonytalanság belül. Értelem vezette tudomány, ösztön vezette indulat rossz egyensúlya. Mérhetetlen fizikai lehetőség, korlátozott erkölcsi érzék. Ettől kerül veszélybe a természet bizonyos elemei feletti uralom, külső hatalom, értelem vezette tudomány, mérhetetlen fizikai lehetőség. Pontosabban nem veszélybe kerül, hanem veszélyt jelent. Mert belső bizonytalanság irányítja, ösztön vezette indulat, korlátozott erkölcsi érzék. Ezért lehet üdvből kárhozat, áldásból átok. Pedig még hozzá is járul valami. Hogy az uralom és hatalom féluralom és félhatalom. Hogy az értelem kétes értelem, a lehetőség kétélű lehetőség. Nehéz nem gondolni Goethe bűvészinasára. A varázsige első felét tudta – ki tudta szabadítani a szellemet. A varázsige második felét nem tudta – nem tudta visszaparancsolni a szellemet. Talán így a technika csodái is. Tudják a létrehozó okot – fel tudják szabadítani az erőket. Nem tudják a végzetes következményt – nem tudják korlátozni az erőket. Nos, itt kell mégis hinni a művészetelmélet tanításában. Ha úgy tetszik, Arisztotelésztől Kantig, Schillertől Freudig. Hogy a művészet helyreállítja a lélek egyensúlyát; fejleszti a humánus erőket; megalapozza az erkölcs uralmát; kultúrává formálja az ösztönöket.

Eddig a három régi patronom. Mármint a hogyan hat rá és mi lesz vele ügyében. Beleszámítva helyenként a valamelyes szembeszegülés, a mit tehet lehetőségét is. Van azonban a társadalmi és tudományos átalakulás és a művészet körül még valami, ami megkerülhetetlen. Főként a cselekvő alannyá vagy szenvedő tárggyá válás szempontjából.

A művészet valaha a hétköznapi élet része volt. Egy nagy szellemi egység összetevőjeként. Mítosszal, kultusszal, filozófiával – és sok mindennel együtt. Egyetemesen szakrális alapon. Szakrális művészet a szakrális vagy legalábbis szakralitással átitatott hétköznapokban. Aztán a művészet kivált a hétköznapi életből. Szétesett a nagy szellemi egység. Mítosz, kultusz, filozófia és sok minden különvált. Megszűnt az egyetemesen szakrális alap is. A szakrális vagy legalábbis félig szakrális művészet elszakadt a profán hétköznapoktól. Külön közeget alkotott – a hétköznapok fölött. Az olvasás csendjében, a műtárgy egyszeriségében, a színház jelképességében, a hangverseny szertartásszerűségében, a múzeum ünnepélyességében építve e külön közeg félig szakrális jellegét. Majd ez is megváltozott. A rádió megszólaltatta az olvasást; a reprodukció megsokszorozta a műtárgyat; a televízió hazahozta a színházat; a lemez rögzítette a hangversenyt; a számítógép megjeleníti a múzeumot. Vagyis a művészet visszatér a hétköznapokba. Szétmállik a külön közeg, szétporlik a félszakralitás. De nem szakrális művészet és szakrális hétköznap egyesül szakrális alapon. Hanem profánná lett művészet és profánnak maradt hétköznap egyesül profán alapon. Mert a hétköznap végleg profánná lett a társadalom és technika átalakulásában. És mert a művészet is profánná lehet a végleg profánná lett hétköznapban és a társadalom és technika átalakulásában.

elveszített szakrális összhang

Tehát az elveszített szakrális összhang helyén elnyert profán összhang. Igaz, keseregni lehet rajta, de elfelejteni nem: az egykori szakrális művészet a mai profán hétköznapot nem szakralizálhatja; a mai profán hétköznap az egykori szakrális művészetet profanizálhatja. Csupán azért is, mert a profán hétköznap profán emberének profán és nem szakrális művészetre van szüksége. Ezért jön létre a szükségletet kielégítő művészi vagy félművészi termelés. Egyrészt megszólaltatott, megsokszorozott, hazahozott, rögzített, megjelenített, tehát közegét veszített, hétköznapba ágyazott művészet. Másrészt szórakoztatóvá tett, szenzációval telített, sokkoló hatású, ideget borzoló, indulatot élesztő, tehát jellegét veszített, hétköznaphoz igazított félművészet. Amely a jellegét megőrzött, hétköznapból kiemelkedő egész művészet illúzióját keltheti, funkcióját átveheti. Azaz nemcsak a művészettel való találkozás módja változik meg, de a találkozásban megjelenő művészet minősége is. A szakrális közegben szakrálisán átélt egész művészetből a profán közegben profánul fogyasztott félművészetté alakul. Mindez nem a magas művészet halála, ,,csak” látványos visszaszorulása. Nem végleges színvonalvesztése, „csak” erős veszélyeztetettsége. Nem létfeltételeinek megszűnése, „csak” közegének átalakulása. Vagyis nem apokalipszis jön, a művészet, a művészet világának vége. De metamorfózis van, a művészet, a művészet világának átalakulása. A megváltozott világ nem elsodorja, hanem megváltoztatja a művészetet. Cselekvő alanyból vagy hősből szenvedő tárggyá vagy áldozattá degradálja. Nem derűs látvány. Ám nem is kétségbeejtő. Inkább csak meggondolkodtató. Lehet-e tenni valamit, és ha igen, mit a művészeti kultúráért? Pontosabban a magas művészet pozícióinak erősítéséért vagy megőrzéséért?

Ám tenni legfeljebb itthon tudunk. És itthon kell tennünk valamit. Ezért a hazai viszonyokról. Specialitásuk is megérdemli. Mármint a külön kezelést.

Sok tekintetben majdnem „archaikusan” visszamaradott viszonyok. Megkésett modernizáció – társadalmi és technikai tekintetben is. Ismert tények. A kísérletek – másfél évszázada – sorra elvetéltek. A körülmények – itt – nem részletezendők. De a következményük igen. A visszamaradottság előnye? Lehet. A megkésettség hozama? Talán. Mindenesetre: itt megőrződött a művészet szakrális jellegéből valami. Hogy nagyobb maradt a súlya a hétköznapokban. Ha nem is kultikus, de politikai értelemben. Vagyis megőrződött szakralitás – kultikus síkról politikai síkra áttelepítve. Persze színe és visszája is van. A színe a művészet nagyobb szellemi súlya. A visszája a művész öröklődő váteszi küldetéstudata. Hogy népe hangjának, múltja-jelene-jövője értelmezőjének-megszólaltatójának tudja magát. És ennek tudja a közönség vagy a közönség egy része is. Ennek megint csak színe és visszája is van. A színe, hogy a művészetben megszólalhat, ami a politikában nem. A visszája, hogy a művészetben megszólaló politikum esztétikai értéket kaphat. Pontosabban kvázi értéket, az érték látszatát. Az esztétikailag nem igazolt politikai érték pedig egyfelől hagyományozódó magatartásbeli torzulást hozhat, másfelől a dilettantizmusnak menlevelet adhat. Mindenesetre: a váteszművész mint jelenség az egykori eredeti szakralitás nem eredeti továbbélése. Kultikus síkról nacionális síkra áthelyeződött, archaikus vagy archaizáló utóélete.

paradox módon közös

Ez hozott létre a közelmúltban egy elemeiben egymással feleselő, furcsa jelenségsort. Még egyszer mondom: nálunk megőrződött a művészet – modernizáció előtti – nagyobb társadalmi-szellemi súlyából valami. Ebből vagy ebből is következett: a diktatúra számára fontos volt a művészet. Ezzel eredendő nemzetietlen voltának megadhatta a nemzeti jelleg látszatát. És ezzel eredendő illegitim voltának megadhatta a legitim jelleg látszatát. Ebből vagy ebből is következett: a diktatúra ellenzéke számára is fontos volt a művészet. Sok esetben a művészetben vagy a művészet által fogalmazta meg önmagát, bizonyította a diktatúra állegitimitásával szemben önmaga valódi legitimitását. Ez volt a diktatúra és ellenzéke paradox módon közös platformja. Két ellentétes oldalról erősítve a művészet megőrzött társadalmi-szellemi súlyát, fél- vagy álszakrális jellegét.

Ebből vagy ebből is fakadtak tegnapig vagy tegnapelőttig eleven illúziók. Talán mondhatom, legalábbis céljaikban többnyire nemes illúziók. A művészeti kultúra szilárd fenntarthatóságát és széles terjeszthetőségét illetően. Mindnyájan emlékszünk. Olvasó népért. Legyen a zene mindenkié. Nos, a magyar nép nem lett egészében olvasó nép. A magyar nép nem lett egészében zeneértő nép. De élt valami elképzelés. Bizonyítva a művészeti kultúra érintetlenül megmaradt, nyilván illuzórikus, sok minden egyebet is helyettesítő fontosságát. Meg a hitet is, ami a művészeti kultúra terjeszthetőségéhez, a művészeti nevelés hatékonyságához tapadt. Persze tegnapi vagy tegnapelőtti illúziókról van szó. Mindez ma már kultúrhistóriának számít. Eljött az illúziók alkonya. Szembe kell nézni néhány ténnyel. Még ha csak kesernyés szájízzel is tehető.

A szembenézésnek legalább két lépcsője lehet. Az első lépcsőben elméleti kérdések vethetők fel. A másodikban gyakorlatiak. Mindkettőről csak nagyon röviden.

Elméleti kérdésként tisztázandó: a diktatúra eltűnt, helyén demokrácia alakult. A diktatúra hívei félig ellenzékbe kerültek, félig a hatalomban maradtak. A diktatúra ellenzői félig a hatalomba kerültek, félig ellenzékben maradtak. Ám a demokrácia számára a művészet nem fontos. Sem a hatalomban, sem az ellenzékben. A demokrácia nem művészettel vagy művészet által legitimál. Sem a hatalomban, sem az ellenzékben. És megindult a modernizáció folyamata. Vagy legalábbis kitűzetett a modernizáció célja. A modernizáció pedig a művészetet a társadalmi-szellemi élet perifériájára szorítja. Talán nem sodorja el. De a társadalmi-szellemi élet cselekvő alanyából szenvedő tárgyává teszi. Ez pedig merőben új szituáció. A művészeti kultúra és művészeti nevelés lehetőségeit vagy lehetetlenségeit alapvetően meghatározza.

Gyakorlati kérdés: a művészeti élet régi keretei részben vagy egészben összeomlottak. Helyettük újak nem alakultak. A diktatúra állama és a demokrácia önszervezése által hordozott keretekről van szó. Főként anyagi lehetőségekről, mecenatúrákról. Vállalva a rövid és éles megfogalmazásból fakadó igaztalanság kockázatát is: a diktatúra állama kereteket teremtett, pénzt adott, politikai nyomást gyakorolt. A diktatúrával együtt mindez – majdnem egészen – összeomlott. A demokrácia önszervezése kereteket nem teremt, pénzt nem ad, politikailag szabaddá tesz. A művészet mozgásában szabaddá lett, létében bizonytalanná. Légüres térbe került – már megszűnt régi és még nem alakult új mecenatúrák között. Keményen fogalmazva: politikai kiszolgáltatottsága gazdasági kiszolgáltatottsággá változott.

Nos, akkor most: lehet-e tenni valamit, és ha igen, mit a művészeti kultúráért? Pontosabban a magas művészet pozícióinak erősítéséért vagy megőrzéséért?

A művészeti nevelés létező vagy lehetséges formáit kell vizsgálni. Ám előzetesen szükséges valami. Néhány esztétikai fogalom tisztázása. Egyáltalán mi értendő ma művészeten? A szakralitás végleges elvesztése után. Amikor a művészettel találkozás módja és a művészet minősége is megváltozott. Amikor végleg bekövetkezett nem az apokalipszis, a művészet vége, de a metamorfózis, a művészet átalakulása. A magas vagy egész művészet visszaszorulásának, az alacsony vagy félművészet előrenyomulásának korában. Van-e egyáltalán értelme magas és alacsony művészet megkülönböztetésének? És mi érvényes a régi, de régen is bizonytalan tételekből? A művészet önmagába mélyedést biztosító, áttekintést nyújtó, érzelmeket erősítő hatásából? Meg szerepéből, amit a személyiség harmóniájának szolgálatában betölthet? Sajnos, jó néhány tétel vagy feltételezés újragondolandó. Az illúziómentes józanság jegyében. Meg az is vizsgálandó, létezik-e még a művészeti nevelés zárt vagy viszonylag zárt köre. Amely az óvodából indulva végighúzódott a közoktatáson. És beletorkollt a közoktatás mellett vagy után a közművelődés különböző formáiba. Gerincét, legszélesebben, az irodalmi nevelés adta. Csúcsát, keskenyebben, a zenei nevelés. Célja egyrészt alapvető művészeti ismeretek nyújtása, alapvető művészeti készségek kialakítása. Másrészt a művészeti ízlés formálása, legalábbis megalapozása. Amely a biztonság vagy bizonytalanság valamely szintjén választani tud jó és rossz, magas és alacsony, egész és fél között. Nem tudom, megszakadt-e – és ha igen, hol – ez a kör. És nem tudom, léteznek-e még, és ha igen, hogyan a közművelődés különböző formái. Ha nem szakadt meg a kör, és léteznek a közművelődés formái, meg kell kísérelni fenntartásukat. Ha megszakadt a kör, és nem léteznek a közművelődés formái, meg kell kísérelni újjáteremtésüket. Persze ezt is az illúziómentes józanság jegyében. Ahol a cél nemigen lehet más, mint a művészeti kultúra körének a régen elképzeltnél szűkebb, de a mai megrendültségnél szilárdabb megalapozása vagy biztosítása.

meggondolkodtatás

Nos, ennyit és nem többet mondhatnék. De evidens: a vázlatom nincs meg. Időben nyilván sokat nem mondhatok. Tartalomban ilyen keveset nem mondhatok. Töprengés a vázlat fölött. Előzetes meditáció. Ott összefogottabbnak kell lenni. Határozottabbnak, tényszerűbbnek és derűsebbnek is. A meggondolkodtatás lehet cél. Az elbizonytalanítás nem. Ennyi belső kétellyel nem kellett volna vállalni.

Kinézek az ablakon. Süt a nap. Látszólag még tart a vénasszonyok nyara. Lényegében már nem. A ház előtti fa majdnem kopasz. És még a rugdosni való sárga faleveleket is – olykor – eltisztítják. Teraszról, kerthelyiségről szó sem lehet. Lassan melegre kell húzódni. Szombaton fél hétkor indul a vonat. Fél négykor kelek. Hogy meglegyen a reggeli szertartás. A hét közepén tovább romlik az idő. Hideg reggel lesz. Kialvatlanul vacogok majd. Legalább ma délelőtt feltöltöttem a kazánt. Most megyek, és bekapcsolom a fűtést.

kép | Nzante Spee művei, wikiart.org