A MÚLT VÉGE VAGY A JÖVŐ ELEJE 

Szokásos naptárellenőrzés: április 26-án hatkor Liget Akadémia. Nem vagyok lelkes. A tradíció elvesztése. Jól emlékszem a januári estére, L. Andris telefonjára. Hogy Lorenzből kiindulva kellene. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Fáradt voltam, megpróbáltam kitérni – gondolkodnék rajta. A második hívásnál még egy kísérlet. Nincs meg Lorenz könyve. Mániákus könyvvásárlásaimból kimaradt. Az Összehasonlító magatartás-kutatás nem, a nyolc halálos bűn igen. Nem túlzottan erős érv. Ki is lövi. Lorenz csak apropó, a tradíción a hangsúly. Elgyengülök – mint annyiszor máskor is. A tradícióról csak tudok valamit. Meg április vége messze is van. Addig, ugye addig…? De nincs addig semmi. Itt van április vége. A bumeráng, mint mindig, visszarepült. Kopasz koponyám közepére. Most aztán nincs menekülés – az előadástól se, a tradíciótól se. Lemondani már késő, felkészülni még nem. Csapda, ha nem is túl veszélyes. Van kilépés, de csak előre. Túljutni, fájdalommentesen. Ennyit lehet megcélozni. Tehát a tradíció, és főként az elvesztése.

kevéske elégikus hang

Először a legegyszerűbb dolgok jönnek elő. Van egy régi szövegem. Húsz éve variálgatom, magamban meg írásban is. Nem én találtam ki, de talán valamit hozzáadtam. A humán kultúra (tradíció?) háttérbe szorulásáról, sorozatos vereségéről (elvesztéséről?) szól. Amit persze a tudományos-technikai forradalom (nem tudom, hányadik) hozott. Meg arról, hogy humán kultúra nélkül nincs természettudományos intuíció se, technikai iniciatíva se. Hogy nincs két kultúra. Csak egy van, vagy egy sincs. Itt lehetne rátérni az általános műveltségre, no meg az iskolára. El lehetne mondani, nem lehet nem tudni, hogy mikor Júliára talála, Balassi Bálint, hogy köszöne néki. Meg tudni kell, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Bele lehetne keverni Dantét, és hogy miért Vergilius vezeti. Néhány indulatos célzás a görögök hiányos ismeretéről. Kevéske elégikus hang a latin nyelv elillanásáról. És elég elegánsan kész az egész. Csakhogy valami baj van vele. Nem, hogy nem igaz. Mert valószínűleg igaz. De megírták sokan, elmondtam sokszor. Meg talán nem is a teljes igazság. Persze, hogy tudni kell Balassit és Aranyt. Júliát és Benőt. A görögöket is, és kár a latinért. De tudni kell a biológia és fizika forradalmát. A számítógépet és távközlést is. És persze, hogy kell szexuális nevelés. Meg tudni kell angolul. Nem lehet fizikailag elsatnyulni. És így – végtelenül – tovább. Mindezt védtelen gyerekeknek és gyerekeken? Tudok kialvatlan gimnazistákról, meggyötört felső tagozatosokról. Látok felvételire kényszerített elemistákat, gyerekkorukban veszélyeztetett óvodásokat. Természetesen mondhatom a magamét Balassiról, Aranyról – görögről, latinról. De ki mondja a másik oldalt? Anélkül közhelyigazság, sőt, féligazság. Könnyen lehet belőle közhelyigaztalanság, sőt, teljes igaztalanság. Mert nem látom át az egészet. Az előadást megúszhatom. Talán rossz sem leszek. De nem biztos, hogy igazam lesz. Az pedig? Hogy is mondjam? Nem kell jó előadást tartani. Lehet kevésbé jót, akár rosszat is. De olyat, aminek az igazában kételkedem, nemigen. Úgy tűnik, a tradícióról nem sokat mondhatok. Legalábbis így nem. Meg nem is tudom pontosan, mi az. Nem az elméleti vitákra gondolok. Hogy mi a tradíció fogalma pontosan. Hanem sokkal „gyalogosabb” dolgokra. Hogy kinek a tradíciója? Ki válogat a múltból kellőt és nem kellőt, fontosat és nem fontosat. Így pedig a mához, jelenhez jutok. Nem nagyon szeretném. De lehet, el nem kerülhetem. Ma? De akkor a tradíció tegnap. Ma? De akkor holnap is. Jelen? De akkor a tradíció múlt. Jelen? De akkor jövő is. Lehet, témát kell váltani. Legalábbis megközelítést. Ám merre keressem? Valahova messzire keveredtem.

Ma, tegnap, holnap? Jelen, múlt, jövő? Csak nem a történelemről van szó? Beszéljek a történelemről? És esetleg ebben a tradíció, a tradíciókeresés lehetőségéről? De nem erre szól a megbízás. Igaz, mondhatom, föléje dolgoztam a témának. Igaz. Talán még elegáns is lehetek. Elegánsan magasröptű, elegánsan inkonkrét. Tehát a történelem. De hogyan? Persze nem szakmám, de szenvedélyesen érdekel. Főként a sorsom. Ahogy alakult a történelemben. Jó lenne „olcsón” megoldani. Azaz készből dolgozni. Itt van három nem túl régi olvasmány. Egy nagyon súlyos, Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Egy nagyon érdekes, Popper: A historicizmus nyomorúsága. Egy nagyon divatos, Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Megpróbálhatom. A tradícióhoz mindenképpen el kell jutnom. Ez esetben a történelmen keresztül. Mi a történelem? Van-e egyáltalán? Ha van, milyen történelem van? Benne milyen tradíció? Itt három elképzelés a történelemről. Tehát három variáció a tradícióra? Neki lehet futni. Kell valami vázlat. Akkurátus-aggályos előadó vagyok. Főleg akkor kell részletes vázlat, ha nem ismerem a közönséget. Itt pedig nem ismerem. Tehát nézzük a vázlatot.

mentegetődzés

Először tisztázni kellene, hogy miről nem beszélek. És miért nem beszélek arról, amiről nem beszélek. Azaz rövid utalás: a tradíció elvesztésének tradicionális humán siralma elmarad. Lényegében mentegetődzés, hogy a téma számomra megoldhatatlan. Látszólag igényesség, hogy a témát magasabbról közelítem.

Aztán „feldobni” a három szerzőt és persze a témát is. Van-e történelem? Mármint az egységes, az egész világot átfogó folyamat értelmében. Ami ok–okozati összefüggéseiben megérthető. Törvényei feltárhatók. Iránya van. Innen oda tart. És amint oda érkezett, beteljesedett. Ez persze valami olyasmit is jelenthet, hogy célja van. Amit meg akar valósítani. Amihez lépésekben-ugrásokban közelít. Ahogy azt – mondjuk – a legátfogóbban Hegel elképzelte. Meg tőle a marxizmus átalakítva átvette. Erről vagy erről is szól a három mű. Állítva, tagadva, vitatkozva. Így alakulhat a vázlatban a sorrend. Először Fukuyama, aki szerint ilyen történelem van. Másodszor Popper, aki szerint ilyen történelem nincs. Harmadszor Nietzsche, aki szerint ilyen történelem ne legyen.

Rendben, a sorrend és benne a logika – nagyjából – kész. De ebből kell levezetni a tradíció problémáit, vagy ebben kell elemezni azokat? Vagyis: ismertetni a három gondolatmenetet, és a végén váltani, összefoglalni, mi következik belőlük a tradícióra nézve? Vagy ismertetni a három gondolatmenetet, és közben részenként megállni, jelezni, mi következik belőlük a tradícióra nézve? Az első variáció nehézkessé teheti az ismertetést. Viszont a végén együtt a tradíció-probléma. A második variáció tagolhatja az ismertetést. Viszont a végén nincs együtt a tradícióprobléma. Ezért az előbbi didaktikusabb, de talán pontosabb. A második könnyedebb, de talán pontatlanabb. Negyvenhárom éve tanítok. A didaktikusságot ugyan nem nagyon szeretem, de a pontosságot igen. Könnyed talán lehetek, de pontatlan lenni nem szeretnék. Igaz, ez nem oktatás. De én azért tanár vagyok. Tehát az első variáció. De legyen benne egy kicsit a második is. Vagyis ismertetni a három gondolatmenetet, és a végén váltani, összefoglalni, mi következik belőlük a tradícióra nézve. De jelezni közben, hogy itt lesz fontos a tradíció. Nem kifejteni, csak közbeszúrni. Hogy ide vissza kell térni. Majd az előadásban közbeszúrni. A vázlatban elég lesz emlékeztetőnek egy „csakhogy” is.

beteljesült történelem

Tehát először Fukuyama, aki szerint ilyen történelem van: Valóban logikus, ok–okozati összefüggéseiben megérthető történelem. Méghozzá a liberális demokrácia, amint a beteljesülés felé tart. Ezt készítik elő gazdasági-tudományos és emberi-lélektani tényezők. A gazdasági-tudományos tényezők megteremtik azokat az anyagi feltételeket, amelyek között mindenkinek egyenlő esélye lehet a külső jólétre. Az emberi-lélektani tényezők megteremtik azokat az erkölcsi feltételeket, amelyek között mindenkinek egyenlő esélye lehet az emberi elismertetésre. Ha tetszik, patetikusan fogalmazva: jólét és létbiztonság, elismertetés és emberméltóság. Maga a beteljesült történelem (csakhogy 1.). De felrémlik egy dilemma. Lehet, nem a történelem beteljesülése, hanem kihunyása. Mert a teljes jólétben-elismertetésben megszülethet és uralkodóvá lehet Nietzsche utolsó embere. Az önmagával elégedett, semmire sem törekvő, minden ambíciót elveszített alig-ember. És akkor vagy kihuny a történelem, vége van, vagy felrobban az álbeteljesült történelem, újra kezdődik (csakhogy 2.).

Tehát másodszor Popper, aki szerint ilyen történelem nincs: Mert éppen a 19. századi hagyomány, a historicizmus tagadásából indul. Le kell mondani az egységes vízióról. A felismerhető logikáról. Villan benne a megragadott törvény. Mármint a létező történelem törvénye. Elméleti fizika, a mozgó anyag átfogó törvényeit értelmező tudomány van. Mert ilyen törvények vannak. Elméleti történettudomány, a mozgó emberi lét átfogó törvényeit értelmező tudomány nincs. Mert ilyen törvények nincsenek. Ha lennének, kikövetkeztethető lenne a jövő. A jövőre utalás tudomány lehetne. Mivel nincsenek, nem következtethető ki a jövő. A jövőre utalás csak utópia vagy prófécia lehet. Vannak viszont megfigyelhető trendek. Korlátozottan, meghatározott időben és helyen érvényesek. Vagyis átfogó, az egész világra érvényes, minden mozgást értelmező történelem nem írható. De részleges, csak egyes területekre érvényes, válogatott mozgásokat értelmező történelem igen. Szelektív történelem. Egyes területeket vagy mozzanatokat állít előtérbe. Résztörténelem, nem téveszti össze magát az egésszel (csakhogy 3).

Tehát harmadszor Nietzsche, aki szerint ilyen történelem ne legyen: Mert magát a históriai tudat létét és érvényét kérdőjelezi meg. Önmagában bénítja az életet. Tudálékossá, cinikussá, öreggé tesz. Sugallja: valaminek a végén vagyunk. Jogunk van a felejtéshez (csakhogy 4.). Mindössze annyi és olyan történelem kell, ami életünkhöz szükséges. Háromféle magatartás a történelemmel szemben. Monumentalizáló – annak, aki nagy feladatra készül. Antikvárius – annak, aki mindent összegyűjteni akar. Kritikus – annak, aki szenved, szabadulni akar (csakhogy 5.). Használni kell a történelmet. Az élet szolgálatára. Először megismerni a mát a tagnapból. Másodszor megismerni a tegnapot a mából. Történelmietlen szemlélettel. Azaz korlátozott, válogató történetiséggel. És történelemfeletti szemlélettel. Azaz időtlen dolgokra, vallásra, művészetre figyelve (csakhogy 6.). Hol is lehet az életet szolgáló történelem ideálja? Nyilván valahol a kritikai magatartás és történelmietlen szemlélet egységében. Korlátozott múlttól szenvedve-szabadulva.

Eddig az ismertetés. Most jöhet a váltás. Összefoglalni, mi következik belőlük a tradícióra nézve. Van az ismertetésből hat „csakhogy”-om. Ezek körül az összefoglalás.

a torkolat felé

Az első „csakhogy” Fukuyamánál. Ha van ilyen történelem, és be is teljesedhet, van átfogó tradíció is. A múltból mindaz, ami a történelmet és beteljesülését szolgálja. Vagyis a beteljesülés felé mutat. Csak ki kell választani a jó, előremutató és a rossz, visszahúzó tradíciót. Mindebben azonban két gond is akad. Az első, hogy e nagy, összefüggő, célra tartó és beteljesülő történelem vízióját megszenvedtük. Örököltük. Főként Hegeltől és az őt értelmező marxizmustól. Sokat lehetne elmélkedni róla. Nekem a leghátborzongatóbb Koestler metaforája. A Sötétség délben halálraítéltje gondol a nagy folyóra. A természeti törvények ereje viszi a torkolat felé. Aki árban úszik, reménykedhet. Aki ár ellen úszik, elveszett. És a folyó a kanyarokban kiveti az árban rosszul úszók vagy az ár ellen úszók hulláját. Az előremutató és visszahúzó tradíció szétválasztása pedig? … Nos, e szétválasztás mélységesen ismerős.

A második „csakhogy” is Fukuyamánál. A liberális demokrácia mint a történelem beteljesülése vagy kihunyása. E kihunyás talán tényleg veszélyes lehet. De, Úristen!, hol vagyunk ettől. Mi, itt Kelet-Közép-Európában. Hogy a beteljesedett liberális demokrácia veszélyzónáin elmélkedjünk. Először meg kellene csinálnunk a liberális demokráciát. Jólétet és létbiztonságot, elismertetést és emberméltóságot. Aztán jöhet az utolsó ember dilemmája, akiben kihunyhat a történelem. Meg a robbanás dilemmája, amelyben újra kezdődhet a történelem. Nem tagadom: groteszk helyzet. Törekedve csináljuk, de tudjuk, nem igazán jó. Erőlködve „építjük”, de tudjuk, rossz is lehet. Védjük illúzióinkat, de tudjuk, elveszítjük őket. Egyszerre vagyunk illúziókkal teltek, illúziókat veszítettek. Nosztalgikusak és csalódottak. Hívők és hitetlenek. Van ekkora lelki tűrőképesség?

A harmadik „csakhogy” Poppernél. A próféciákból és utópiákból – valószínűleg – elegünk van. De utópia-ügyben nem vagyok egészen nyugodt. Most elegünk lehet. Mármint az erőszakos-kizárólagos, utópikus üdvtanokból. De nem tudom, hogy az utópia mindörökre kiirtandó-e. Talán elvesztünk vele valamit. Például a gondolkodás távlatosságát. A gyalogos észszerűségen túlröppenő reményt. Lábunk elé nézve a csillagok látványát. Elmélkedem. De a fő gond nem is ez. Inkább a szelektív történelem. Nietzschére is gondolok. Történelem, ami az életet segíti. Mi az a történelem most, ami az életünket segíti? Végig kell gondolni. Ha ez őskeresés, nyilván természetes. Minden törekvés megkeresi, „megcsinálja” a múltját. Az irodalomtörténetben, a filozófiatörténetben is. Megmondja, ki az előde, kinek az utóda. De most e válogatás nem ilyen egyszerű. Sok volt az elhallgatás. Utána mindjárt ilyen szelekció? Nincs itt két természetes lépcső? Előbb megismerni a korábban elhallgatottat is? Utóbb megrostálni a frissen megismertet is? Lehet, így kellene.

saját elszámoltatásunk

A negyedik „csakhogy” Nietzschénél. Jog a felejtésre vagy a felejtés kötelessége? Nem biztos. Általában, talán, jogunk van a felejtésre. Most, konkrétan, nem hiszem. Persze tudom, egy egyén nem élhet felejtés nélkül. Lelkileg is szüksége van rá. De nem tudom, egy nép élhet-e emlékezés nélkül. Lelkileg is szüksége van rá. Nagyon remélem, nem értenek majd félre. Nem mások elszámoltatásához kell az emlékezet, hanem saját elszámoltatásunkhoz. Nem jogi procedúráról van szó, hanem lelki higiéniáról. Meg esetleg praktikus és morális szempontok is szembekerülhetnek. Praktikus okokból, hogy élni tudjunk, felejteni kell. Morális okokból, hogy emberek maradhassunk, emlékezni kell.

Az ötödik „csakhogy” is Nietzschénél. Monumentális és kritikai történelmi magatartás. Nos, monumentális volt elég. A három – nekem megadatott – „rendszerben” mindig is. Fehér ló, országgyarapítás, antibolsevista kereszteshadjárat. Auróra cirkáló, Téli Palota, északi hadjárat. Vasfüggönyrombolás, újratemetés, zászlószentelés. Kritikai szemlélet kellene. A szenvedőké, megszabadulóké. Persze egyeztetve Popper szelektív szemléletével. Hogy legyen végre használható, életet segítő magyar történelmi tradíciónk. Pátosztalan, de nem szárnyaszegett. Illúziótlan, de nem hitevesztett. Józan, de nem reménytelen.

A hatodik „csakhogy” is Nietzschénél. De hozzávehető Popper is. Az a bizonyos történetietlen szemlélet, Korlátozott, válogató történetiséggel. Meg a szelektív történelem. Egyes területeket vagy mozzanatokat állít előtérbe. De mindkettőhöz jelentudat és jövőkép is kell. Mert jelen tudatom és jövőképem szerint válogatok a történelemben; állítok egyes területeket vagy mozzanatokat előtérbe. Nemcsak valamiből. hanem valamihez is válogatok. A valamiből a megismert múlt. De a valamihez az átélt jelen, a remélt jövő. Így fonódik össze a jelen a múlttal, a múlt a jövővel. Lesz nemcsak tegnapból megértett ma és holnap, de mából és holnapból megértett tegnap is. Múlt- és tradícióteremtés (csinálás). Mindenki magában a magáét. Talán összeáll belőle valami. Mindannyiunké – személyesen és közösen – a tét.

Kész a tradícióvázlat. Kész? A vázlat igen, a tradíció nem. Az előadás megtartható, a tradíció megteremtendő. Ülök az íróasztalomnál, a számítógép előtt. Budapesten mérik a levegőszennyezettséget. Olykor itt, ahol ülök, a legszennyezettebb. Villamostól, kamiontól – tehát igencsak gyakran – a ház megremeg. Tavaly beázott a tető, szobám felett a folt. Szennyezett levegőben, remegő házban, ázott tető alatt – teremtem a tradícióm. De hol is vagyok? A régi történelem, a múlt végén, az utolsó ember közelében? Vagy az új történelem, a jövő elején, az első ember közelében? Nem világos. Nem baj. Mindez szinte jelképes. Így megy Kelet-Közép-Európában. Azért csináljuk. Nem kizárt, hogy most sikerül.

kép | vecteezy.com