Poszler György

A HEGYI KÖLTŐNŐ

A HEGYI KÖLTŐNŐ

„MATRÓZBLÚZOS HŰSÉGESKÜ” – TÉTELEKBEN ELBESZÉLVE

„A létérzetnek ugyanis tulajdonsága, hogy magyarázhatatlan, a költészetnek viszont tulajdonsága, hogy mégis, mindennek ellenére, artikulálja a nem mondhatót. Ezért döcöghet a Tisztviselőtelepről egyenesen az ég felé ez a mitologikusan boldog szemeteskocsi.”

Babits verséről van szó. A csengettyűsfiúról. Hozzá szól Nemes Nagy Ágnes verselemzésbe bújtatott teoretikus-lírai vallomása. A költészet csodájáról, ami közvetlen kapcsolatot teremt. A Tisztviselőtelep és a mennyország, a kültelki szemétgyűjtés és az élet ébredése, a triviális pillanatszerűség és a mitologikus örökkévalóság között. És létérzet és költészet viszonyáról van szó. Ami önmagában kimondhatatlan, megragadhatatlan. De a költészet mégis – lényegéből fakadóan – szüntelenül megkísérli. Kimondani a kimondhatatlant, megragadni a megragadhatatlant. Mert benne egyszerre adott a tökéletesség vágya és a tökéletlenség tudata. A teljes kimondás-megragadás nagyra vágyása, a félig kimondás-megragadás megalkuvása. A nagyravágyás, ami egyben a vállalkozás bátorsága. A megalkuvás, ami egyben az eredmény gyávasága. A nagy költő pontosan tudja ezt. A teljesülés lehetetlenségét. Babits is. Ezért mondja a versről a Hadjárat a semmibe: „benne olyan dolgok vágya szólal, / miket nem mondhatsz véges számú szóval.” Nemes Nagy is. Ezért mondja a versről az Elégia egy fogolyról: „ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondható!”

mindig lét-líráról beszél

Babits kapcsán Nemes Nagy mindig lét-líráról beszél. Vers és vallomás értékű teoretikus-lírai mesterművében, A hegyi költőben és magasiskolát jelentő verselemzéseiben is. A csengettyűsfiúról. az Esti kérdésről, a Laodameia televíziós változatáról. Hogy mit is jelent a lét-líra? A kozmikus lét és benne a humánus lét lehetetlenségének és lehetőségének, lehetetlen lehetőségének, trivialitásának és misztériumának, triviális misztériumának a kimondhatatlan kimondását. Legalábbis a kimondás a kimondhatatlanság tudatában való megkísérlését. A költészet nagyravágyó megalkuvásának, bátor gyávaságának jegyében. E kettős tudás, a Babitsé és az övé teszi lehetővé, hogy Babits értelmezésében önértelmezését kísérli meg. Pontosabban: nem tudatosan megkísérli, hanem félig tudatosan-félig tudattalanul megteszi. A Babits-költészet titkainak megvilágításában önmaga költészetének titkait közelíti meg. Sok kapocs a kettő között. De a legevidensebb a mestere életművében sokszorosan értelmezett magasság-élmény. Ez munkál az ő költői világában is. Ezért körvonalazódhat Babits arcképében és arcképe mögött Nemes Nagy önarcképe. A hegyi költő szellemi portréja mögött és portréjában felsejlik a „hegyi költőnő” szellemi portréja. Persze nem utánzásról van szó, hanem együttrezgésről. Nem imitációról, hanem korreszpondenciáról. De hogyan is történik mindez?

Az elemzésekben visszatér egy kifejezés, „fényködjáték”. A hegyi költőről szóló nagyesszé elején beszél róla. A Babits-élmény keletkezéséről. Ahogy „a kamaszkori költői lázak fényködös evidenciájában” spontán módon megszületett. És a televíziós Laodameia értelmezésében is említi. A képernyőn megjelenő „fényködhatást”. Amelynek a sejtető testes-testetlenségében élet és halál egymásba átjátszik. E fényködjáték vagy hatás többszörös érzéki jelentést hordoz. Világosnak és homályosnak, meglátásnak és megérzésnek, biztosnak és talánnak egymást átjáró, erősítő-gyengítő egységét. Amelyben a homályos a világost fellazítja, a megérzés a meglátást elbizonytalanítja, a talán a biztost megkérdőjelezi. E fényködjátékkal vagy hatással, világos homályossággal, meglátott megérzéssel, biztos talánnal közelít a mester és önmaga művéhez. Amelyben szüntelenül együtt van a világos és annak fellazítása, a meglátás és annak elbizonytalanítása, a biztos és annak megkérdőjelezése. Teóriáról van szó. De költészetről szóló teóriáról. A világos, a meglátás, a biztos a teória törekvése lehet. A homályos, a megérzés, a talán a költészet sajátsága lehet. A költészetről szóló teória – legalábbis ahogy itt megjelenik – teljesíti a teória törekvését, tiszteli a költészet sajátságát. Úgy világos, hogy átvilágítja, de meg is őrzi a költészet termékeny homályát. Úgy lát meg, hogy láttatja, de meg is védi a költészet elsődleges megérzését. Úgy biztos, hogy biztosítja, és meg is tartja a költészet eredendő talányosságát, fényködjáték, világosban, meglátásban, biztosban megtartott homályos, megérzés, talányos? Igen. De ne értsük félre. A homályos, a megérzés, a talányos nem a teória sajátja, hanem a költészeté. Amit a költészetről szóló teória tisztel és megtart. Nem maga homályos, hanem átvilágítja a homályt. Nem maga megérzéses, de meglátja a megérzést. Nem maga talányos, ám biztosítja a talányt. Vagyis a költészet homályos, megérzéses, talányos jellegét átvilágítja a teória áhítatos-tiszteletleljes, de értelmes-természetes fényével. Nem maga hallucinálja, hanem magyarázza, hogy a tárgyak „sírnak a szobámban nesztelen”. Nem maga vizionálja, hanem értelmezi, hogy „Fent, fent a tömbök. / Déli fényben állnak”. Ezeket mondja ki verselemzései fényködjátékában. Amiben a fény az elemzés lehetséges egyértelműsége, a köd a vers természetes sokértelműsége. Így közelítheti meg elemzéseiben a sötétet, amiről Babits beszél „az ég alatt”. És a fényt, amiről maga beszél „a tárgy fölött”.

a költészetet kétfelől látja

E tulajdonságokkal alakítja ki egyedi esszéformáját. A műfaj 20. századi csúcsain. Nemcsak a Babits-iskolájában, de hozzá foghatóan is. Pontos és költői. Vagy talán inkább pontos, mert költői. Esszéművészetébe átmentette költészetének sajátosságait. A tárgyak érzéki, a maguk egyediségében való megragadását. Az érzékileg, a maguk egyediségében megragadott tárgyak konkrét általánosítását. Hogy a lentből, a tapasztalhatóból pillanat alatt lendül a fentbe, a tapasztalhatatlanba. A meg is foghatóból a csak elgondolhatóba. Különleges adottság, hogy a költészetet kétfelől látja. Olvasóként, aki befogadja és élvezi a verset. És alkotóként, aki létrehozza és megszenvedi a verset. E kettős látás adja – a befogadó felől – esszéművészete elméleti rangját. Az alkotó felől: költői hitelét.

Babits „pályavonala” és a „vasmadarak” súlya

„A tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig – így húzhatnánk meg Babits pályavonalát, ha az „én plusz világ” helyzetét vesszük szemügyre a költői kreációban, ha pedig az emocionális központot figyeljük, így írhatnánk le a pályaképet: lét-líra – aktuális-személyes-líra — aktuális lét-líra”.

A „pályavonal” hármas tagozását pontosan értelmezi is. Az alap az én és a tárgy, a lét-líra és a személyes líra viszonya. Hogy milyen az én és a tárgy aránya vagy inkább helyzete a költői kompozícióban. Középen a tárgy mint viszonyítási alap. Amire minden vonatkozik. Ami e vonatkozással inspirálja a versszerkezetet. És a peremen az én mint láthatatlan szervező. Vagy középen az én mint viszonyítási alap. Amire minden vonatkozik. Ami e vonatkozással inspirálja a versszerkezetet. És a peremen a tárgy mint látható és szervezett. Ez a tárgyias líra és az én-líra alapvető, poétikai és kompozicionális megkülönböztetése. Érdemes megfigyelni: erre az alapvető poétikai-kompozícionális különbségre ráépít egy jelentésbeli-szemléletbeli különbséget is. A tárgy dominanciáját a lét-lírával, a kozmikus és humánus lét jelentéseit kutató, ontológiai-filozófiai ihletettségű költészettel, az én dominanciáját az aktuális-személyes lírával, a históriai és individuális lét jelentéseit kutató, emocionális-affektív ihletettségű költészettel azonosítja.

szuggesztíven pontos portré

E két különbség egymáshoz viszonyított helyzetéből és mozgásából alakítja ki Babits költészetének feltételezett pályavonalát. Az időhatárokat is pontosan megjelölve. Így formálódik a „három Babits szuggesztíven pontos portréja. (Mint egykor Babits esszéművészetében a „három Vörösmarty” szuggesztíven pontos portréja.) Az „első Babitsot”, a tárgyias lét-lírikust a Levelek Írisz koszorújából indítja – 1902 és 1908 között. Az ő pályája ível a Nyugtalanság völgyéig – 1917–1920-ig. A „második Babitsot”, az aktuális-személyes-én-lírikust a Nyugtalanság völgye indítja és a pálya a Versenyt az esztendőkkel-ig ível – 1928–1933-ig. A „harmadik Babitsot”, a tárgyias és én-lírát szintetizáló, aktuális lét-lírikust a Versenyt az esztendőkkel indítja, s a pálya az utolsó versekig és verstöredékekig ível.

Nos, a hegyi költő pályájának feltételezett vonala önmagában is érdekes. De annál érdekesebb, mert felsejlik mögötte a „hegyi költőnő” pályájának feltételezett vonala is. Ahogy önmaga nem egy nyilatkozatában érzékeltette. Ahogy a későbbi kutatás is feltételezheti. Csak nem párhuzamos, hanem ellentétes mozgásban. Nem a tárgyias lét-lírától a személyes én-líra, de a személyes én-lirától a tárgyias lét-líra felé közelítve.

A „pályavonal” a tárgyi elemeket erősen átköltő, létdílemmákat is maga előtt görgető én-lírával indul. Ebben – persze – benne vannak Babits lét-lírájának a költői tanulságai is. E vonulat tart a Kettős világban-tól – 942–1946-tól – a Száraz villámon át a Napfordulóig – 1957–1969-ig. A „pályavonal” az én menekülését erősen érzékeltető, személyes dilemmákat is maga előtt görgető tárgyias lírával folytatódik. Ebben – persze – benne vannak Babits én-lírájának a költői tanulságai is. E vonulat tart a Napfordulótól, 1957–1969-től az Egy pályaudvar átalakításán át az utolsó versekig és verstöredékekig.

Tehát fordulat a hegyi költő és a „hegyi költőnő” „pályavonalában” is. E fordulatot az első esetben az első háború, az összeomlás, a forradalmak és az ellenforradalom megrázkódtatásai inspirálják. Második esetben a második háború, az összeomlás, a diktatúrák és a forradalom megrázkódtatásai inspirálják. A megrázkódtatások Babitsot a tárgyiasságtól a személyesség felé mozdítják. És lírájában létrejön egy a tárgyiasságot és személyességet szintetizáló harmadik korszak is. A megrázkódtatások Nemes Nagyot a személyességtől a tárgyiasság felé mozdítják. És lírájában kibontakozik a személyességet és tárgyiasságot szintetizáló harmadik korszakért folytatott küzdelem. A hegyi költőnél a személyesség felé tett fordulatban erősen jelen a vállalás kényszere. A „hegyi költőnőnél” a tárgyiasság felé tett fordulatban erősen jelen a menekülés kényszere.

E fordulatokban viszik magukkal az emberi lét és a költői én súlyának kihordási kényszerét. És a kihordott súly lírai kimondásának kényszerét. A súly kihordásának-kimondásának kényszerét jelenti a mindkét lírában megjelenő, a lét- és én-lírát mitológiai magasságokba emelő, elannyira jelképes „vasmadár”. Ez Babitsnál eredendően „vasmadár”, Tomi, azaz Fogaras, a száműzetés fellegeinek súlya. „Te nem ismered, ti nem ismeritek / e fellegeket, / melyek az ember villaira szállnak / elbírhatatlan vasmadárnak.” Eddig lehet még pontos-tárgyias rajz is. Ám a versszak utolsó két sora a lét-líra magasságaiba emelkedik: „Törpék vagyunk, s egeket hordozunk.” Nemes Nagynál tovább gondolt vasmadár. Pontosan vas-súlyú vagy ólomsúlyú madár. Létjelkép. Kétszer is megjelenik. Először az én és tárgyias líra fordulatát jelentő Napfordulóban. A Madár című tizenkét soros ontológiai allegóriában. A lét súlya, amitől „minden lépésem gyötrelem”. De a költőlét súlya, egzisztenciális lényegét megadó gyötrelme is: „Ha elröpülne egy napon, / most már eldőlnék nélküle.” Másodszor a Ház a hegyoldalon személyes teremtéstörténetében A mitikus öregasszony angyallá változott sasmadarában. Amely oly nehéz volt „hogy imbolygott a vézna hát, / mintha vinné a roppant éjszakát”. De éppen ezért nőhetett ki belőle a teremtés – pusztulás – menekülés lírai misztériumjátéka.

A „seiend” és a „geltend” között – a létezés képtelensége

„Hányszor de hányszor mormoltuk magunk elé: „Nem a seiend, hanem a geltend…”, keserves pillanatainkban, a század kataklizmáiban, istenem, nem a seiend az, ami „gilt”. Ki bírja ezt ellelejtem? … Ez a két verssor: ’miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?’ – két tűz közé veszi a lét képtelenségét!”

költői-bölcseleti elsiratás

Utalás két nagy bölcseleti lét-költeményre Egy filozófus halálára – a háború kataklizmája alatt. Emil Lask elestének költői-bölcseleti elsiratása. Esti kérdés – a háború kataklizmája előtt. A lét értelmének költői-bölcseleti keresése. A létező vagy az érvényes adja a törvényt? A létező, ami egyszerűen van? Vagy az érvényes, ami lenni kellően van? Mi a lét lényege, a keletkezés vagy az elmúlás? A keletkezés, ami életet teremt? Vagy az elmúlás, ami életet pusztít? Az emberi-erkölcsi lét törvényét, értelmét vagy értelmetlenségét kutatja az egyik. Az emberi-természeti lét törvényét, értelmét vagy értelmetlenségét kutatja a másik. A két versben és mögött minden, ami a hegyi költőt egy alkotói életen át bölcseleti ihletettségű lét-költészetben izgatta. Élmény és eszme, tett és gondolat, valóság és érvényesség, létezés és értelem viszonya. A teremtett világ naturális csodája és logikai iszonyata. Az emberi világ magasztos méltósága és alantas megalázottsága. És a két versben és mögött minden, ami a „hegyi költőnőt” egy alkotói életen át a bölcseleti ihletettségű lét-költészetben izgatta. Majdnem ugyanaz kérdéseiben. Csak válaszaiban változik. A Babits elvesztése óta eltelt évtizedek elkerülhetetlen fénytörésében. Ami nemcsak hangsúlyokat változtatott, hanem ítéleteket is ellentéteibe fordított. Az eszmét veszni látta az élménnyel, a gondolatot a tett-tel, az érvényességet a valósággal, az értelmet a létezéssel szemben. És megtartotta ugyan a naturális csodát, de jobban érezte a logikai iszonyatot. Vágyta ugyan a magasztos méltóságot, ám félte az alantas megalázottságot. Mert Babits kérdezte a létező és az érvényes viszonyát. De végül is hitet tett az érvényes mellett, a seienddel szemben a geltend mellett. Amelyik ,,mindörökre gilt”. Kérdezte a keletkezés vagy az elmúlás elsőbbségét. De végül is érzékeltette a keletkezés és elmúlás egységét, a keletkezés-elmúlás összetartozását. A kettő értelmetlen értelmét. Ám Nemes Nagy nemcsak kérdezi a végső kérdéseket. De meg is válaszolja őket. Nem a legyőzhető intellektuális kételkedés, hanem az elhatározott intellektuális tagadás jegyében. A teremtőről tépelődik az egyik utolsó nagy lét-vers. A „tojáshéj-föld” tojáshéj-emberéről. Aki tudattal veretett meg. A „gyerekjáték-koponyába” gyömöszölt univerzum gyötrelméről. Ami feloldhatatlansággal veretett meg. Innen a transzcendencia súlyos, végső költői ítélete: „léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia”.

És innen a lét értelmének feltételes módba tétele. A lehet helyett lehetne, a van helyett volna megfogalmazása: „milyen lehetne, hogyha volna, / s főképp: milyen lehetett volna”.

Az azonosság és különbség is kettőjük kettős látásából következik. Ami felülről lefelé és alulról felfelé egyszerre hatja át és látja meg a lét rétegeit és titkait. Babitsnál a magasból a mélybe hatolás dominál. Mi van a világ felszíne alatt – felülről lefelé. A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt. Mintha a változó seiendhez alatta keresné a változatlan geltendet. A jelenségben a lényeget. Nemes Nagynál a mélyből a magasba nézés dominál. Mi van a Balaton mélyvize fölött – alulról felfelé. A halak mellett, a gumók között, a gyökerek belsejében, Mintha a változatlan geltendhez fölötte keresné a változó seiendet. A lényegben a jelenséget. De az irány különbsége mellett van egy másik, alapvető különbség. A lefelé kutatásban a kozmikus-szervetlen világ mechanizmusa tárul fel, A fekete lényegű világ rezdületlen rendje. A felfelé nézésben a naturális-szerves világ fiziognómiája tárul fel. Az ember nélküli világ biológiai alakzata.

mindent elrendező transzcendencia

A kozmikus-szervetlen világ mechanizmusa alatt felfedezhető lehet egy mindent elrendező transzcendencia, szellemi lét. Ahogy a második Theosophikus ének láttatja: „egy óriási isten arca súlyosul, / egy isten óriási arca tartja fenn / szemöldökével a mindent a semmiben…” Nemes Nagy metszően pontos elemzése mutatja ki. A világ belsejében élő istenarc szemöldökétől mozgatott világ. Transzcendencia ez, de rémületes transzcendencia. Ki is emeli a heroikusan poétikus mondatokat: „Én jártam ott. / És nem rémültem el.” De a naturális-szerves világ fiziognómiája fölött nem lehet felfedezhető egy mindent elrendező transzcendencia, szellemi lét. Csak az organikus tenyészet önmagát megmutató immanenciája. Mint az Éjszakai tölgyfáról szóló nagy lét-versben. „A haj mögül egy tölgyfa arca nézett, / Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.” Tehát Babitsnál a kozmikus-szervetlen világ lét-lírája, ami lényegét megmutató, rémületes transzcendenciára néz. Nemes Nagynál a naturális-szerves világ létlírája, ami önmagát megmutató, közönyös immanenciára néz. Csakhogy a rémületes transzcendenciával szembeállítható valami. A szervetlen világ tudattalanságával és erkölcsi semlegességével az emberi világ tudatossága, erkölcsi kötelezettsége és ereje. Ahogy a Zsoltár férfihangra ki is mondja: „messze napokban tennen erőd / ráng és a planéták félrehajtják pályád előtt / az adamant rudakat.” A közönyös immanenciával azonban nemigen állítható szembe semmi. Titka a kutató költői elmének megfejthetetlen. „Erdőben járok, talaját / kutató lépteim nem értik.” Ez pedig magában hordja a kutató léptek végső egyedüllétének heroikus-poétikus lehetőségét. Ami az utolsó versekben, verstöredékekben ki is mondatik: „Nem vár talán már senki lánya / ez itt az űrhajós magánya.

Stabilitás és labilitás határán – lassan sietve majdnem és mégsem között

„Igen, igen, ez a Babits-szövegek talán legizgalmasabb hatóanyaga: a feszültség, amelytől majdnem szétesik a vers és mégsem esik szét Ezt a lélegzetfojtó kockázatot tudja nyújtani a költő majdnem és mégsem között. Ami annyit jelent, mint már mondtam is, hogy a Babits-szerkezet a labilitás határán stabil… A ritmus felgyorsul, a sok kis kérdőmondat egyre drámaibbá teszi a végkifejletet, de ugyanakkor a részletezés hömpölygését is megtartja, bőségesen és pompásan sorolva a világ képeit. A versbeli mozgás csodája… mintha azt mondanánk valakiről, hogy: lassan siet.”

a fegyelmező fékezés

A vers vers voltáról van szó. A versszöveg és versszerkezet titkáról, ami a verset verssé teszi. E tekintetben a legfinomabbak a Babits-elemzései. Mert itt érvényesül legjobban a két végéről való látni tudás egyszeri adottsága. Hogy nemcsak befogadó műértőként elemezhet, aki a verset élvezi. Hanem alkotó költőként is, aki a verset csinálja. A versben sok minden izgatja. A szavak választása, költői vagy nem költői volta. Meg a ritmus és a rím is. De leginkább mégis a szerkezet. Az építkezés. Ahogy egy vers szövege kiválik, kimetsződik a szövegek vagy a beszéd folytonosságából. És a kiválás-kimetsződés által a szövegek és a beszéd folytonosságában vagy azzal szemben megteremti a saját külön világát, részleges részfolytonosságát. A nagy univerzumban a saját kis univerzumát. Amiben felvonulnak a költészet ősi-új alakzatai. Például a képek. A tárgyak szenzuálisan konkrét és szimbolikusan absztrakt megjelenései. Mert nagyon szereti a képeket. Pontosan ezt bennük. Ahogy a szcnzuálisan konkrét az marad, ami. És éppen ebben sejteti a szimbolikusan absztraktot. De a képek világa is a kiválasztást-kimetszést hozza. Az elhatárolást. A különbségtevést: valami bekerül a szerkezetbe és valami nem. Erről beszél A képekről írott vers mesterségbeli ars poeticája. Egyfelől az elengedett lovak és a közéjük dobott gyeplő, másfelől a feszítés és visszafogás, a fegyelmező fékezés metaforájával. Ez az, amit Babitsról is mond. Az elengedés és közéjük dobott gyeplő a labilitás határa. A feszítés és visszafogás, a fegyelmező fékezés a labilitás határán megvalósuló stabililás diadala. Mindez a versépítés gondja. A forma felépítése a formátlan leépülés veszélyében. „A két marokkal körbefoghatót, / Az állandót, a képeket szerettem.” Amiben a kép száguld, formát tör. A marok körbefog, formát épít. Ez ,,a végtelenből kimetszett mondat” költői dilemmája. A kimetszés és mondatszerkesztés ellenállása „a poshatag, formátlan pusztulásnak.”

Mindezek átfogó fogalma a versépítés, a versszerkezet. Ami a formátlant formába, a végtelent végesbe szorítja. Hogy érződjék a határ. És a határon a feszültség. A belül került és kívül rekedt, a labilitás és stabilitás, a majdnem és mégsem széteső között. Ahogy helyet akarnak cserélni. A kívül belüllé, a stabil labilissá, a mégsem majdnemmé válna. De nem teheti. Mert fegyelmezi a feszítés, a visszafogás, a fék és a marok. Erről szól a mesteri szerkezetelemzések alapmetaforája. A szökőkút-hasonlat. Zuhog a víz lefelé, a szökőkút egymást követő tányéraiban. De a zuhogás lendületét mindegyik tányér lelassítja. A zuhogó víz egy részét visszatartja, más részét továbbengedi. A visszatartott víz lelassul, szétterül, tóvá szélesedik. A továbbengedett víz felgyorsul, összeszorul, zuhataggá alakul. Így születik a versszerkezet, az építő forma diadala. Új közlésből, továbbengedett és új részletezésből, visszatartott vízből. Majdnem és mégsem szétesően. Stabilan maradva a labilitás határán. És menet közben többször megakasztva. Lassulva a tányérokban, sietve a zuhanásokban. Azaz lassan sietve – tányérok és zuhanások között. A vers lezárása felé. Ezt mutatja ki az Esti kérdés, a Theosophikus énekek, a Fekete ország, Az örök folyosó kapcsán. Kimutatja Babitsnál, de ő nem így, vagy nem pontosan így szerkeszt. Inkább nagy versegységek ellentétéből, egymást kontrasztoló feszültségéből építi a stabil kereteket. Ami nem majdnem és mégsem, labilitás és stabilitás ellentéte. Hanem egymást ellentételező vagy majdnem kizáró világok egymáson gerjesztett feszültsége.

Mint a nagy lét-költeményekben. A Villamosban, a Balatonban és a Paradicsomkertben. A versszerkezetre épül Babits költészetének egyik korszakolása is. A versszerkezei építésének, széttörésének, romokból való újraépítésének hármas ritmusában. És a versszerkezetre épül saját költészetének korszakolása is. Feszes szerkezet, ritmus- és rímforma. Bontott szerkezet, ritmus- és rímforma. És a nagy tárgyias versekben kísérlet a kettő szintetizálására.

Így viszi tovább, ha megváltozottan is, Babits örökét a Babits utáni korba. Hűségesen egykori fogadalmához. Amit a sohasem látott, mindig követett hegyi költőhöz intézett;

,, …én ne ismertem volna? Hiszen kezébe tettem le matrózblúzos hűségeskümet egy rejtett szellemi kazamatában.”

kép | Jr Korpa, unsplash.com