POLITIKAI ESZTÉTIKA
2011 január
A waterlooi csata 1815. június 18-án volt. William Hazlittet barátai utoljára június 17-én látták. A kitűnő újságírót, aki legjelentősebb kritikusi és esszéírói teljesítményeinek még mind előtte állt, egyszerre elnyelte a londoni alvilág és az alkohol. A bonapartista Hazlitt még ekkor is kétségbeesetten hitte, hogy Napóleon országa a francia forradalom eszméinek utolsó mentsvára az egyre merevebben forradalomellenes európai nagyhatalmakkal szemben. Jellemző Hazlitt szenvedélyes természetére, hogy személyes tragédiaként élte meg a császár végső bukását. De jellemző rá az a kirobbanó energikusság is, amellyel nyár végére újra munkába állt, és a következő évben már nagyban dolgozott első igazán maradandó könyvén, a Shakespeare drámai jellemein, amely végül 1817-ben jelent meg.
A huszadik századból is jól ismert helyzet: a radikális politikai gondolkodó elveszti a hitet az utópia megvalósíthatóságában. A radikális gondolat megmarad, de többnyire csak szép emlékként. Hazlitt már 1814-ben (mialatt Napóleon Elba szigetén raboskodott) így írt egy recenzióban: „A dolgok nem előre haladnak, hanem végeérhetetlen körökben mozognak […]. Mi mégsem adjuk meg magunkat soha, és senki nem akadályozhat meg, hogy a képzelőerő szárnyain visszatérjünk fiatalságunk álmához, a szabadság hajnalcsillagának felkeltéhez, a világ tavaszához, amikor az emberi nem reményeinek és várakozásainak a sajátunkkal azonos, derűs útja nyílt meg. Amikor Franciaország meghívta gyermekeit, hogy a nevető égbolt alatt egyenlően részesüljenek ajándékaiból.”1
miért vagyunk alkalmatlanok
A nagy álmok többé nem a jövőben megvalósítandó, kiküzdendő célok. Dacos nosztalgiával lép helyükbe az utópisztikus remény. Ezzel párhuzamosan a politikai kérdésfeltevés fő iránya is megváltozik. A továbbiakban nem az a fő kérdés, hogy miképpen érhetnénk el az ideálisnak érzett állapotot, hanem hogy miért vagyunk alkalmatlanok a megvalósítására. A kérdésfeltevés nem szakad el a gyakorlattól, de egyre inkább pszichológiai-szociálpszichológiai és érdekes módon esztétikai jellegű lesz.
A Shakespeare Coriolanusáról szóló esszé a megrázó tapasztalatokból született új felismerés szenvedélyével mutatja, hogy a politikai kudarcot Hazlitt az elme racionális és irracionális késztetéseinek (az értelem és a képzelőerő) konfliktusával magyarázza, amelyben mindig az utóbbi kerekedik felül. A téma persze nem új a brit gondolkodás történetében. 1739–40-ben (vagyis a felvilágosodás kellős közepén) publikált főművében David Hume már amellett érvelt, hogy az „ész csak rabszolgája a szenvedélyeknek, s meg kell maradjon ennél”.2 Az újdonság egyrészt a megváltozott történeti szituációból, másrészt a szerző személyéből adódik. Hazlitt ugyanis filozófus, politikai szerző, és kivételes érzékenységű kritikus. A képzelőerő és az értelem problémája egyúttal a művészetek (és különösképpen a költészet) problémája is lesz.
Hazlitt ragyogó felismerése, hogy a művészi és a politikai reprezentáció egyaránt erősen befolyásolja gyakorlati cselekedeteinket. Ha a modern esztétika egyik legfőbb törekvése (különösen Kant óta), hogy elhatárolja az esztétikai viszonyulást a politikai vagy erkölcsi praxis szféráitól, akkor Hazlitt az ellentáborhoz tartozik, amelynek tagjai a kétféle viszonyulás összefonódásának kritikus vizsgálatát tartják fő feladatuknak.
a hatalomgyakorlás esztétikai tényezői
Az esszéista (az elmúlt néhány évtized irodalomtudományának ideológiakritikai irányzatait közel kétszáz évvel megelőzve) vizsgálat tárgyává teszi az esztétikai alkotás politikai elemeit és a politikai hatalomgyakorlás esztétikai tényezőit: az esztétikum hatalmát a hatalom esztétikájának fényében vizsgálja, és viszont. Termékeny gyanakvással figyeli lenyűgözöttségünket, amellyel a káprázatos remekműveket és a hatalom káprázatát csodáljuk. Gyakran gondolunk még ma is a világtól elforduló holdkórosokként a romantikusokra; Hazlitt kritikusi életművében azonban a művészet a politika világának összefüggéseiben jelenik meg.
William Hazlitt: Coriolanus
Shakespeare ebben a darabjában bizonyította, hogy jártas a történelmi és politikai kérdésekben. A Coriolanus a közkeletű politikai ismeretek egész tárháza. Aki tanulmányozza, megspórolhatja Burke Töprengéseinek vagy Paine Az ember jogainak olvasását,3 és a francia vagy akár az angol forradalom óta a parlament felső és alsó házában lezajlott vitákat. Shakespeare költői szellemben és filozófusi éleslátással, nagyszerűen kezeli a demokrácia és az arisztokrácia melletti és elleni érveket, nem beszélve a kevesek privilégiumairól és a sokak igényeiről; a szabadság és a rabszolgaság, a hatalom és a hatalommal való visszaélés, a béke és a háború kérdéseit. Maga mintha az önkény felé hajlana inkább – talán mert megvetette saját származását, s így minden lehetőséget megragadott a csőcselék gúnyolására. Mindaz, amit róluk mond, nagyon is igaz; mindaz, amit a hatalommal rendelkezőkről, úgyszintén nagyon igaz, bár az utóbbinál mintha ritkábban időzne el.
A nép ügye valójában nem igazán alkalmas tárgya a költészetnek. Olyasfajta retorikát igényel, amely érvel és magyaráz, de nem állít közvetlen és tiszta képeket az elme elé: „sehol fríz, zug, oszlop / vagy hasznos párkány”, ahova a költészet fölrakhatná „Gazdag bölcsejét, függő nyoszolyáját.”4 A költészet nyelve persze egybeesik a hatalom nyelvével. A képzelőerő túlzó és kizárólagos képesség: elvesz az egyiktől, hogy a másikat növelje: összegyűjti a körülményeket, hogy kedves tárgyát a lehető leghatásosabban mutathassa be. Az értelem ellenben tagoló és mérlegelő képesség: a dolgokról nem az elmére tett közvetlen hatásuk, hanem az egymáshoz viszonyításuk alapján ítél. Az egyik képesség kisajátít, egyenlőtlenséggel és aránytalansággal a jelenbeli izgalom maximumára törekszik; a másik szétoszt, igazságosan és arányosan a legnagyobb mértékű jót célozza. Az egyik arisztokrata képesség, a másik republikánus. A költészet alapelve élesen szemben áll a társadalmi egyenlőség elvével. Hatást akar tenni, és az ellentétek éltetik. Itt nincsenek átmenetek. A költészet lételeme a túlzás. Átlép a szenvedések és bűnök mindennapi mértékén. Elvakítja a szemünket. Korona, diadém vagy sisakforgó ékesíti a fejét. Homlokát arany díszíti és vér szennyezi. „Zaj / Előzi meg őt, s könny marad mögötte.”5 Oltárokat emelnek neki és áldozatokat mutatnak be előtte: emberi áldozatokat. Királyok, papok, nemesek az uszályvivői, zsarnokok és rabszolgák a hóhérai. „Vérontás a lánya.”6
szívesebben lennénk elnyomók
A költészet udvarhű. Az egyén fontosabb számára a fajnál, az egy a végtelen sokaságnál, az erő a jognál. Az oroszlán, ha juhnyájra vagy vadszamarak csordájára vadászik, költőibb téma az áldozatainál. A nemes vadállattal azonosulunk, mert hiúságunk vagy más késztetéseink miatt hajlamosak vagyunk az erősebb fél helyébe képzelni magunkat. Így csak addig aggódunk a szegény római polgárokért, akik azért gyűlnek össze, hogy hangot adjanak nélkülözésüknek, amíg meg nem érkezik Coriolanus, és dühöngve, nagy szavakkal el nem zavarja nyomorúságos otthonaikba, ezeket a szegény „patkányokat”, ezt a mocskos csőcseléket.7 Nincs a világon semmi hősies az ágrólszakadt csavargók gyülekezetében, akik nem akarnak éhezni, és panaszkodnak, amiért mégis erre kényszerítik őket. De amikor egy szál férfi bátran szembeszáll a kiabálásukkal, és merő rátartiságból, önkényesen arra kényszeríti őket, hogy a legmegalázóbb méltánytalanságoknak is alávessék magukat, a rettenthetetlensége felett érzett bámulatunk egyszerre átalakul a pipogya tömeg iránti megvetéssé. A hatalom arcátlansága nagyobb erejű az esdeklő szükségnél. A bitorolt tekintély előtti szelíd meghunyászkodás, de még a természetes ellenszegülés sem izgatja fel a képzelőerőt és nem hízeleg neki. Lenyűgöző felsőbbségével az ragad meg minket, aki jogot formál rá, hogy megsértsen vagy elnyomjon másokat. Szívesebben lennénk elnyomók, mint elnyomottak. Az emberi természetből fakad, hogy imádjuk a hatalmat önmagunkban és csodáljuk másokban: az előbbi zsarnokká, az utóbbi rabszolgává tesz bennünket. A jogsértés, ha büszke, pompázatos és előkelő ruhában mutatkozik, nagyobb úr, mint az absztrakt jogok.
Coriolanus a nép állhatatlanságára panaszkodik, de abban a pillanatban, amikor nem tudja az ő kárukra érvényesíteni büszkeségét és megátalkodottságát, fegyverrel fordul országa ellen. Ha ez az ország meg sem érdemelte, hogy védelmezzék, miért megvédésére alapozta büszkeségét? Coriolanus hódító és hős. Más országokat hódít meg, s úgy érzi, ez feljogosítja saját népének rabszolgasorba taszítására. Mikor ebben megakadályozzák, az ellenséggel szövetkezik, hogy elpusztítsa Rómát. „Úgy szól a népről, mintha büntető / Isten volna, s nem oly erőtelen / Ember, mint ők magok.”8 Megvetően kirohan az egyik tribünjük „hatalmas / Kell”-je ellen,9 aki kiáll a jogaikért és szabadságaikért. Észre sem veszi, hogy az ő mindenkit kisemmiző, hatalmas akarom-ja és türelmetlensége a legkisebb ellenállással szemben arányos a másik fél képtelen arroganciájával.
Ha a nagyok és hatalmasok az istenek jóindulatával és bölcsességével rendelkeznének, mindez rendben is volna; ha a nép javáról szóló ismereteik mellett ugyanannyit törődnének érdekeikkel, mint a magukéval; ha a világ fölött trónolnának, ahonnan az emberek szenvedélyeitől mentesen, mégis szimpátiával keresnék javukat; ha bár sem javuk, sem káruk nem származna ebből, jótéteményeiket ingyen ajándékként nyújtanák át, akkor második Gondviselésként uralkodhatnának. De szó sincs ilyesmiről. Coriolanus ellenzi, hogy a szenátus a „gondoskodás” jelét mutassa, nehogy a „rongy nép” úgy vélje, „Gondoskodásunk félelem”, ez ugyanis minden illő tekintélyt aláaknázna.10 Nem sikerül a népet az állami gondoskodás és az önálló érdekérvényesítés minden lehetőségétől megfosztania. Volumnia erre így kiált fel:
Most érje dögvész Róma céheit,
S pusztuljon el minden! 11
Ilyen az emberi természet. Egészen természetes, hogy egy anyának többet jelent a fia, mint az egész város – de hát éppen ezért kellene megengedni, hogy a város önmagáról gondoskodjon. Az államról gondoskodás -–a példa jól mutatja – nem lehet az anyai szeretet vagy a hatalmasok más családi viszonyainak függvénye. Az uralkodóknak is vannak személyes érzéseik, és elvárják, hogy az emberek érdekei és az igazságosság térdet hajtsanak előttük. Érdekeik nem egyeznek a közösség érdekeivel, sőt, szöges és szükségszerű ellentétben állnak azokkal. Hatalmuk ára a mi gyengeségünk, gazdagságuk a mi szegénységünk, büszkeségük a mi megalázottságunk, ragyogásuk a mi nyomorultságunk, zsarnokságuk a mi szolgaságunk. Ha valóban volna felsőbbrendű tudásuk, még veszedelmesebbé – istenekből ördögökké – tenné őket. A Coriolanus drámai tanulsága így foglalható össze: akinek kevés jutott, attól még az is elvétetik, de akinek sok jutott, az a magáévá tesz mindent, amit a többiek meghagytak. A nép szegény, tehát ki kell éheztetni. Rabszolga, tehát meg kell verni. Keményen dolgozik, tehát bánjanak vele úgy, ahogy a teherhordó állatokkal szokás. Tudatlan, tehát nem szabad megengedni, hogy ráeszméljen: nincsen ennivalója, ruhája és nyugodalma, rabszolgaként él, elnyomottan, nincstelenül. Ez a képzelőerő és a szenvedélyek logikája: hatalmasabbá tenni a csodálat tárgyát és megvetéssel sújtani a nyomort; a hatalmat zsarnoksággá fokozni, a zsarnokságot pedig abszolúttá; ami viszont alantas, azt még mélyebbre taszítani, s kétségbeesetté tenni a nyomorban élőket. Ez a logika emeli a vezetőket királyokká, a királyokat istenekké; az alattvalókat közben rabszolgaságba, a rabszolgákat állati sorba kényszeríti. Az emberiség története románc, maszkajáték vagy tragédia, amelyet a költői igazságszolgáltatás elvei alapján írtak meg. Nemesi és királyi vadászat, amelyben a kevesek mulatsága halál a sokaságnak, és amelyben a nézők az erőseket éljenzik, bátorítják, hogy így uszítsák őket a gyengék ellen. Még akkor is a pusztítást kívánják, ha a zsákmányból nem részesülnek. Ebben biztosak lehetünk: amiről az emberek szívesen olvasnak könyvekben, azt valóra is váltják.
A darab egyik jellemzője, mennyire különbözően viszonyul Coriolanus sikeréhez a felesége és az anyja. Emezt csak a hírneve érdekli, amaz az életéért aggódik.
VOLUMNIA:
Úgy tetszik, mintha hozzánk
Elhangoznának férjed dobjai:
Aufidiust hajánál rántja le,
Mint gyermek a vadtól, fut tőle a volszk.
Tombolni látom őt, amint kiáltja:
„Elő gyávák! ti félelem szülötti,
Ámbár hazátok Róma.” Homlokáról
Letörli a vért érckezével, és megy,
Mint arató, ki föltevé, hogy levág
Mindenkit, vagy a díjáról lemond.
VIRGILIA:
Vér homlokán!… ó, Jupiter, ne vért!
VOLUMNIA:
Te balga, az illik rá, mint szoborra
Az aranyozás. Keble Hecubának
Hektort szoptatva nem volt ékesebb,
Mint Hector arca véresen, midőn a
Görögökkel küzde.
Amikor Volumnia meghallja a fia hazatértét bejelentő trombitákat, igazi római matrónaként szólal meg:
Ezek már Marciusnak hirdetői! Zaj
Előzi őt meg, s könny marad mögötte.
Izmos karjában a sötét halál,
Kinyújtja, és sok ember sírba száll.12
Maga Coriolanus tökéletesen megformált jellem. Saját hírnevének imádata, a közvélekedés megvetése, büszkesége és szerénysége mind összefüggenek. Büszkesége hajlíthatatlan akaratából fakad, dicsőségszomja minden ellenállás eltörlésének konok vágyából, amely barát és ellenség csodálatát is kikényszerítené. Közvélekedés iránti megvetésének, s hogy nem akarja saját dicsőítését hallani, azonos a magyarázata. Nem mondhat ellent a dicséreteknek, amelyekkel elhalmozzák, így nincs is türelme hozzájuk. Tetteivel mások jó véleményét akarja kikényszeríteni, de nem kívánja szóbeli elismerésüket.
Kérlek, ne tovább.
Anyám, kinek joga vérét dicsérni,
Ő is megbánt, ha magasztal. 13
Nagylelkűsége is ugyanerről a tőről fakad. Ugyanazt a vakmerőséget csodálja ellenségében, amiért saját magát becsüli. Ugyanolyan magabiztosan ül Aufidus házi tűzhelye mellé, mint ahogy a csatamezőn állna elé; úgy érzi, amint hatalma alá rendeli magát, egyúttal meg is fosztja Aufidust minden késztetéstől, hogy ellene forduljon.
nem akart mindenáron eredeti lenni
[Hazlitt ezután két hosszú szakaszt idéz Plutarkhosztól, bizonyítandó, hogy még Shakespeare sem a semmiből alkot, vagyis a legnagyobb művésznek sincs isteni teremtőereje, s hogy Shakespeare nem is akart mindenáron eredeti lenni. Az esszét azután így fejezi be:]
Shakespeare, amikor drámai formát adott ennek a passzusnak, igen hűen követte a szöveget, és ezt jól is tette. Nem érezte szükségesnek, hogy javítson a természet igazságán. A Julius Caesar számos jelenete is – például, amikor Portia, hogy elnyerje férje bizalmát, megmutatja a testén ejtett sebet, vagy amikor megjelenik Caesar szelleme Brutus előtt – hasonlóképpen történeti művekből származik.
