RADNÓTI MIKLÓS VERSÉRŐL
2011 április
BÁJOLÓ
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
A Bájoló szerelmi bűbájosság, ritmikus, jól mondogatható ráolvasás. De dallamossága, a korai Pogány köszöntő-kötetet idéző népies szín, a rózsafa-motívum csupán a felszín. A vers 1942 februárjában született, Radnóti első és második munkaszolgálata között. „…szerelemről írhatok én még?” – kérdezi a költő ’41 nyarán a Harmadik eclogában. Ír róla, mindvégig. A szerelem (és a költői forma) számára menedék; a mindent beárnyékoló, lassanként haláltudattá erősödő halálfélelem ellenpontja. Radnóti figyeli a híreket, és hallatukra fizikai rosszullétek kínozzák. Felesége a Bájoló születése előtt két évvel írja naplójába: „az egész kis boldogságoknál kell maradni, hogy pillanatokra megnyugodjunk”. 1942-ben a „kis boldogságokhoz”, a valós és képzelt gyönyörökhöz még bűbájosság, varázslat is kell, mely feledteti a biztosan érkező, villámait máris szóró vihart. A vers elején úgy látjuk a fényeket, halljuk a mennydörgést, mint a rettegő kisgyerek, akinek nincs hol elrejtőzni. Azután megjelenik a ház, az otthon képe, ahol össze lehet bújni – a (romantikus-erotikus képzetet keltőn vizesen érkező) másikkal; immár nem gyerekként.