MÁS(OK)
2009 május
Másokban az egyetlen közös, hogy ők nem én vagyok. Miután megszületek, kell hozzá idő, hogy erre rájöjjek, mint ahogy az a másik, aki enni ad, ekkor még szintén nem különül el. Valójában én nem létezem, vagyis nincs kialakult énem; de épp ezért ezt nem tudhatom. A megvilágosodott bölcsek eljutnak a felismerésig, hogy amint az írásokban áll: mások is – mégiscsak – ők. Ám a csecsemőkor és a végső titok megtalálása közt meggyőződésem: én én vagyok, jelentsen ez bármit. Ennek a tudatnak istenkáromló büszkesége és elhagyatottsága pedig állandóan két ellenkező irányba lök: kifelé és befelé. Mások kint vannak, velük igazán harmóniában élni szinte annak tudását előlegezi, hogy egyek vagyunk. De addig is, némi szerencsével, tartozik hozzám egy vagy több ember, akire (kettős, személyes relációkban) úgy tekinthetek: a másik. Nem én, de kicsit mégis, hiszen összetartozunk. Ismét az „egyek vagyunk” érintése – bölcsesség nélkül is felfogható formában.
meghódíthatóbb
Ha tovább játszom a más szavunkkal és alakváltozataival, a másik és mások között találom magát az alapszót. Ezúttal nem mint különbözőt, nem mint egyfajta általános alanyt (azaz a mások szinonimáját), hanem mint valaki mást: aki személytelenebb, távolibb, mint a másik, de közelebbi, konkrétabb és meghódíthatóbb, mint mások – már csak azért is, mert egyedül van, akárcsak én. Benne már megmoshatom arcomat. Elég ahhoz, hogy én is lehessek: valaki.
Ha egyetlen emberhez képest határozom meg önmagamat, azzal csupán vonalat rajzolok, amely összeköt minket: egyik végén én, a túlsón Ő. Valaminek a két végpontja vagyunk. De legalább már látok egy utat, amelyen elindulhatok, amely kifelé vezet magamból, a magból – a magányból –, az egy dimenzióból. Ha a mást többes számba merem tenni, és közéjük merészkedem, esélyem lesz, hogy térben éljek, teret nyerjek: kirajzolódjon a formám, megtaláljam a határaimat.
Kisgyerekként, saját körvonalaimat keresgélve, létezésem alapvető megnyilvánulása az alkotás, amely még nem választható el a játéktól. (Jó esetben később is egy tőről fakad a kettő, és az alkotó folyamat, minden szenvedésével együtt, önjutalmazó marad.) Ha homokkiflit sütök vagy pálcikaembert rajzolok, szabadságom maximumáról gondoskodom. A világ előbb túl szűk, később túl tág ahhoz, hogy benne szabad lehessek: ha megkötöznek, elsorvadok, ha nem tudom, mekkora térrel gazdálkodhatok, elveszek. De a homokozó vagy az A4-es papír kijelöli a belakható teret. Amit alkotok, nem csupán meghosszabbít engem, de saját univerzumot nyit, ugyanakkor megmarad tárgynak, és mint valami más jelenik meg: segít kijelölni a határaimat a valódinak nevezett világban is, amelyet nem uralok. Az alárendeltséget a láthatatlan törvényeknek pedig valahogy már elviselem, ha van egy királyságom. Csakhogy emberként még mohóbb vagyok: arra is vágyom, hogy a fűzfasíp- vagy rímfaragás feletti örömömet másokon is viszontlássam, anyám büszke mosolyára – ha kriksz-krakszaimat mutatom neki –, arra, hogy saját világomból kilépve az igaziba, összeköthessem a kettőt: egyik világot a másikkal (vagyis másokkal).
megkeseredik
A költővé lett felnőtt, aki korából kizárva íróasztalának ír, vagy a névtelen festő, aki saját falainak fest, sebzett lélek, még ha alkotásai magasabb rendű világhoz kapcsolják is. A középkori művész, igaz, anonim módon, de mások által befogadottan alkotott – ráadásul egyenesen Istennek: maga a Teremtő jelentette a másikat. A kultúra elvilágiasodásával földi publikum vette át szerepét, ám az jóval kritikusabb, és korántsem szeret mindenkit. Ha nem csattan a taps, a zseni is gyakran megkeseredik, megőrül, vagy nagyobbra duzzasztja énjét, mintha sikerek hizlalták volna. Senki sem marad a közönytől érintetlen – de akiben akár egyetlen másik ember hisz (hitt), elbírhatja.
Mindannyian láthatóvá és egyben elfogadottá szeretnénk lenni, a kettőből azonban néha választanunk kell. A művész csupán annyiban különbözik, hogy Ő, ha teheti, alkotásait tolja maga előtt – a világ szemszögéből nézve cifra pajzsként –, ahogy más a státuszszimbólumait: részben feltűnőbbé téve, részben álcázva magát. A védelem gyengéje, hogy a pajzs egyben az ő élő része. Mégis fel kell mutatnia – beemelnie az objektívnek hívott/hitt valóságba. A művek akkor telhetnek meg értelemmel, ha más olvassa, látja, kimondja, meghallja őket. Így fedik fel alkotójuk jobbik énjét, létének értelmét és esszenciáját. A 90-es években egy ismert irodalmi lap szerkesztőségében tapétaszerűen borították a falakat a visszautasított költők gyalázkodó levelei. Poézisnek nyoma sem volt bennük. Az élethez való jog tétje mellett mit számít holmi jó modor?
Talán egyetlen művészet sem tesz olyan kiszolgáltatottá, mint a költészet: itt a pajzs inkább céltábla. Ha egy költőt az „ide lőjetek!” felhívás után is keblére öleli a világ, méltán érezheti magát szeretettnek. De mivel a poéták egy része nem bízik ebben és nem is öngyilkos alkat, a líra szintén alkalmaz túlélési trükköket. Könnyű elbújni szerepekben és rímekben, miközben ki lehet kémlelni a sorok közül. Ha az olvasónak tetszik a vers, ő az, a Költő, ha nem, mégsem Ő. A bújócskázó típus így okoskodik: aki veszi a fáradságot, hogy felkutassa őt, mindenképp örül majd – már csak önnön sikerének is –, amikor megleli. A művész játszik (és irányít!), úgy tesz, mintha elszántan rejtőzködne, miközben alig várja, hogy megmutassa magát: csak keressék már végre! A versben bujdosó költő ellenben azért bujdosik, hogy ne találja meg senki, aki a világhoz tartozik, hiszen éppen az elől vonult menedékbe. Ha azonban tényleg nem keresik, ha nincs honnan elbújnia, értelmezhetetlenné válik attitűdje, a költő megszűnik létezni. Ez az önkéntes remeteség is társakért kiált, csak válogatott bujdosó-társakért – azokat fogadja be, akik nem szóródtak ki a verssorok rostáján. Fennáll viszont a veszély, hogy túlságosan jól sikerül a mutatvány, és a művész soha nem kerül elő.
megkérdőjelezi
Pedig – még ha magával el is hitette, hogy senkire nincs szüksége – nagyobb összefüggésbe kívánkozik az alkotás visszaigazolást nem váró élményén túl. Mert mások közt próbál élni, nem csupán Nakonxipanba szorulva. A gyerek, akinek anyja nem örül a homokkiflinek, a művész, akit senki nem tükröz vissza, megkérdőjelezi, amit alkotott, más szemével kezdi látni, és vele önmagát. Nem rajzol, nem ír, nem farag többé. Elidegenedik saját világától, kilép belőle, és más anyagból csinál másikat, vagy lehasít a már létezőből egy szeletet. Életbiztosítást ad el, és számolja inkább, hogyan hat másokra: mégis.