KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSÉRŐL
2012 július
AZON AZ ÉJJEL
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
Mindenki emlékszik első találkozására a halállal. Mint jelenségre csodálkozunk legelőször, anélkül, hogy fájdalom vagy a gyászban megszerezhető tudás tapadna hozzá. A félelembe kíváncsiság vegyül: valami rendkívüli történik. Kosztolányi Ágoston halála éjszakáján kizökken az idő. Bem egykori századosa, aki kalandjairól mesélt kedvenc unokájának, sőt, megtanította írni-olvasni, nem szól többé. A szegény kisgyermek panaszaiból hallunk, az ő szemével látunk. Rá egy ideig senki sem figyel, de jelen van – a képek, hangok beleégnek. S ahogy a hangulatfestő elemekkel átszőtt, félmondatonként megakasztott események balladaszerű történetté lesznek, úgy válik egy titok részesévé a kisfiú a ma már jobbára száműzött hagyomány bölcsességében – mely a halált (elrejtése, eltagadása helyett) egyszerre tartja természetesnek és emeli misztériummá. A káosz helyén a szertartás új rendje alakul; a gyerek egy másik régió kapujáig jut – ez beavatás. „Azóta vagyok ember – írja naplószerű jegyzeteiben Kosztolányi –, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor… Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.”