Polgár Teréz Eszter

KOCSI-KÁZÁS

KOCSI-KÁZÁS

Morskie Oko – a tengerszem. Csodálatos, varázslatos, ahogy a lengyelországi hosszú hétvége kedvcsinálója beharangozta. Túl sok a szuperlatívusz, márpedig amihez nincs mit hozzátenni, abból csak elvenni lehet. Tudtam, hogyan jutunk majd fel a csoda-tóhoz; előre nyomasztott a kocsi-kázás, és ráadásként a bece-szóból sütő elvárás: örülnöm kellene. Csak én nem szeretem, ha lovakat fognak elém? Talán egynapnyi buszozás után mégis lehet gyalogolni… De nem, a hegy aljában már egyértelmű: nincs apelláta. A kocsisok, vagyis a gurál hegyi pásztorok turistákból élő megfelelői, határozott mozdulatokkal terelnek. Sodródom. Ez a „program”; majd nézek a szekérről, ahogy más. Tizennégyünket zsúfolnak egy batárra: két ló ennyi embert nem bírhat el.

köpik a habot

Jókora rántással, majd kisebb döccenésekkel megindulunk, nagyon-nagyon lassan. A hajtó tudja, mit csinál… belejönnek – biztatom magam, és igyekszem részt venni a beszélgetésben. Meghúzom a körbejáró meggylikőrt. A negyvenöt fokos emelkedőn a második kocsi hagy le bennünket; nem bírják, nem bírnak el. A két ló csatakos, hallom a zihálásukat. Győzzön meg valaki, hogy jól van így! Jobbra húzunk, a bakon ülő gurál egyre dühösebben tereli lovait középre. Ezek ehhez vannak szokva – mosolyog rám a magyart törő lengyel feleség. Ez a világ rendje. A ló meg az öszvér húz, az Akropoliszra is felviszi a mázsás germán turistát, és ha nem, tesznek róla, hogy mégis, bár ne láttam volna… de ezeket a lovakat biztos nem bántják… Nem hát! – mondja a vidám lengyel nő, és ismét érkezik a meggylikőr. Nálam műveltebb barátaim filozofikus vitába kezdenek velem állat és ember különbségeiről – arra koncentrálok. Az ember szempontjából adja magát az élőlények pont ilyen csoportosítása, az ebből adódó hierarchia aztán mindent megenged. A paraszt viszonya a természethez funkcionális: nosztalgia- és érzelemmentes… – hallom barátnőm hangját, a lovak prüszkölését – a romantika kora előtt az emberek nem „kirándultak”… Döcög a szekér, egyre lassabban, a kocsis lengyelül szidja-biztatja lovait; nem tudom megállni, kihajolok: hátuk túros, csak úgy köpik a habot. A lónak mindig volt dolga, azért háziállat. A paraszt is izzadva dolgozott. Jobbra tartunk megint. Ez egy szerződés a ló és az ember közt. Hát persze, jobb oldalunkon fut a patak… Inni akarnak! Nem segít, ha az ember kiborul a szenvedéstől, csak neki lesz rosszabb, sőt, a világnak is, amelyben így a szenvedés sokasodik. A lovak alig vonszolják magukat. Szomjasak!!! Az embernek megfelelő viszonyt kell kialakítania a szenvedéshez, a bevonódással mindenkinek árt. Le akarok szállni. Leszáll velem valaki? A szekér elakad, újraindul. Remeg a két ló, remeg tőlük az egész kocsi. Gondolkoztál már azon, miért visel meg téged ennyire az ilyesmi? Az ostor egyre sűrűbben csattog, a batár csak ráng, nem is halad: jobbra-balra, jobbra-balra… Hogy van lengyelül, hogy ÁLLJON MEG? Le akarok szállni! – üvöltöm magyarul –, állítsa meg! A szekeret lezáró deszkát kioperálja valaki. Földet érek – a kocsis mindenkit leszállít. A tengerszem még negyedóra gyalog. Csodálatos, varázslatos.

kép | vecteezy.com