ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL

KOLOZSVÁRI ÉJJEL

A kövezet akácvirágos,
holdfényben áll a sarki bolt.
S nem ismer rám a régi város,
a régi hold.

Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptekkel verem.
S akácfalombok összesúgnak:
„Nem ismerem…”

Tárt ablakon az éjszakába
egy nóta száll, halk, mint az ősz.
S a dal és aki zongorázza,
nem ismerős.

Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: „Idegen…”
S rá felbúg rég nem sírt jajokban
az idegem:

Holdas tetők, virág havas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többé! – Ahasvér,
gyerünk tovább!

Több mint tíz éve, hogy Áprily elhagyta Kolozsvárt, tanulóéveinek szeretett városát. Nagyenyeden megbecsült állásra, családra, otthonra talál, s a környék szépségét versekbe foglalva csodálja. Kolozsvári hangulatképében mégis az örök magányra ítélt Ahasvér – a bolygó zsidó – fájdalmával, kitaszítottságával azonosul, s pillanatfelvételekből, benyomásokból összeálló érzései túlmutatnak a vers idején és terén. Kísértetként pásztázza egyszervolt aranykori otthonát, mint akit örökre száműztek. Az utcakőtől a háztetőkig minden ismerős még, és idegen már; a hétköznapi este szépségét, meghittségét glóriába vonja a veszteségtudat. A csodák, melyeket egykor birtokolt, most elérhetetlenek: öt versszakon át visszavágyás és elutasítás felelget. Az impresszionista fény-, illat- és hanghatásokban tobzódó képek klasszikus rémálmot idéznek: csönd van, zajt csapunk, benyitnánk, nem tudunk, és nem ismer ránk, akihez jöttünk. A csupa élet tavaszi éjszaka a kifosztottság személyes metaforájává lesz. A krisztusi korban lévő s még pályakezdő költő nem sejtheti, hogy már 1925-ben újra Kolozsváron él (a formálódó erdélyi irodalom meghatározó alakjaként), s alig négy év múlva önszántából emigrál a Trianon utáni Magyarországra, hogy műveiben teremtse újjá szülőföldjét. Első kötete (s benne a Kolozsvári éjjel, 1920) már ezt a nosztalgiát előlegzi, azon a színvonalon és hangon, mely Áprilyt élete végéig elkíséri. Ennek egyik legmarkánsabb jegye – ahogy Reményik Sándornak fogalmazza meg Nagyenyeden – a míves forma, a „mind magasabb zenei ideál”.

A HON A HAZÁBAN című antológiából.