ADY ENDRE VERSÉRŐL
2012 május
A SZIVÁRVÁNY HALÁLA
Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest. olyan ölelőt,
De, íme, esteledett.
Már unták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezőn
Egy rongy szivárvány alatt.
Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezőn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezőn.
Csak a szivárvány várt még mindig.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezőre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhő-hugok.
A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezőkre
Efféle bolond és nagyszerű,
Szent, égi komédiák.
A magyar ugaron, a kipányvázott lelkek földjén feltűnő szivárvány veszélyes luxus. Kiragad a reménytelen, izzadságos mindennapokból, de úgy, mint amikor egy mélyszegénységben élőt jótékonyságból elvisznek az operába. A trágyaszagú mezők fölött is terem csoda, s akkor muszáj megállni – ám csak egy pillanatra. Aki fölveti fejét s az ég felé figyel, vagy ellágyul, hogy húzza az igát? Mert ez a „csorda-népek” sorsa. Állati és emberi lét programozottságában, kegyetlenségében rokon e tájon. „A Hortobágy poétája” elhallgat: „Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét, / De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték.” A szivárvány elmúlása hangsúlyos, tündöklése groteszk intermezzo csupán. De mennyire más Ady attitűdje Májusi zápor után című remekében ugyanarról a gőzölgő, esőáztatta földről szólva, mint a szivárvány-versben. Míg ez szomorú, fojtott dühvel ironizál, párja az ámulat ódája – mert benne Ady jelenléte tölti meg a szépséget értelemmel, spiritualitással! A poétáé, akit nem köt rög, nem nyom agyon a Hortobágy, övé a befogadás, a megértés kiváltsága, a mindenség – és ez még A szivárvány halála mindentudó, felülről szemlélő narrátor-szerepén is átsüt.
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából