JÉKELY ZOLTÁN VERSÉRŐL

ÉJFÉL

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:

a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reája lel.

S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melyből gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?

Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek

mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…

Mind elképzeltük, mit tesz testünkkel a halál, habár nem gondolunk rá – néha úgy, mint a fehér elefántra. Jékely Zoltán 1935-ben az Éjfél és a Csontjaimhoz megírásakor mindössze 22 éves. Elég kíváncsi és bátor már (vagy még) ahhoz, hogy részletesen végigpásztázza a legkegyetlenebb-bizarrabb képeket is: mi marad a csontokból, koponyából, végtagokból a föld alatt – akár a nála kevésbé ifjú Hamlet a híres sírásó-jelenetben. Ereje azonban, ahogy szembenéz saját enyészetével (Csontjaimhoz) semmivé foszlik az imádott nőről szólva: nem pusztán szentségtörés, hanem valóban hihetetlen, hogy az élet – az itt és most gyönyöre – megsemmisül, sőt, elbomlik majd. Saját fizikai valónk nyűgét gyakorta átéljük. A másik teste (s ami évezredek óta megénekelhető belőle: vágykeltő szeme, szája, illata) azonban csak örömünk forrása, idealizált tárgya; főleg amíg önzően fiatalok vagyunk. Az Éjfél nem egy pótolhatatlan ember elvesztésével dacol, hanem valami személytelen és éteri elmúlásával. Amikor társunk testestől-lelkestől összenő velünk, halálának éppoly fájdalmas realitása lesz, mint a sajátunknak. De addig a szerelem sok-sok illékony szépségét át lehet menteni az öröklétbe, úgy, ahogy Jékely teszi ebben az elégiában.

A TESTET ÖLT című antológiából

kép | shutterstock.com