Centauri

POKOLBÉLI LÁBBELI

2006 szeptember

POKOLBÉLI LÁBBELI

A RIVADERCI SZECSUÁNI!

Kiadós havazás után, kellőképp deprimált hangulatban. (Hú, de príma hangulat!) Mikor végre „lett” új cipőm (3500-ért bakancs). A régi most egy nullfoki konténer téglatörmelékén fagyoskodik. Őszintén sajnálom. Szegény férfifélcipő! Tán évszázadokig kallódik majd, ide-oda kenődik, enyészik egy hulladékudvar komposztjában. Igaz, félszeg cipőférc – a fogyasztói társadalom valóságos számkivetettje. Nemcsak azok, akik a fajtájabélit veszik, s időlegesen hordják, hanem ő maga is. Ha volna tárgynak szomorúsága, amit nemcsak a magamfajta apátiás pária vetít belé, hanem afféle melankólia, amely a fröccsentett műanyagok múlandóságából ered (csórók pislákoló lábmelege tölt meg lelkülettel), akkor biz’ ez a cipő ma elérte önsorsrontó esélyegyenlőtlenségének, tudatának, tragikomikumának zenitjét! S a továbbiakban már csak ennek nyirkait szívogatja, míg idő az idő, tér a tér, s a téridő önmagába nem fordul. Míg el nem jön értünk az atomok, az öntudatlan alapanyag Palotaforradalma. A rivaderci szomorú, szecsuáni barátom! Viszlát lukjaidnak, kínai gyárak enyhén karcinogén légkörében összeblöffölt illesztéseidnek, üvegszálasan hasadó talpadnak, olcsó trendiségednek; mindannak, ami voltál és mindannak, aminek látszani szerettél volna – amivé válni esélyed sem volt!

KÍNAI E-MISSZIÓ (E-MIGRÁCIÓ EURÓPÁBA)

De szép lehetett a kezdet a hatalmas Dintinh Hu (tó) melletti Yiyangban, mikor még volt remény! Aztán a hosszú út végig a maláta-sűrű folyón, a Hong Hu, a Huangtang Hu és Wuhan érintésével (ahol a talpat varrták rád egy csillagos éjszakán). Majd tovább a keleti part bambuszsorjáin; egrettáktól, bubulcusoktól és íbiszektől hangos rizsföldek mentén, át a lótusz-hókusz-pókusz-mocsarakon, a monszun esőfüggönyén, Huangshi, Guangji, Jiu Jiang, a barátságos és békés Long Hu kiterülő, kávébarna damasztján, Chong Jiang érintésével, a langzi Juang széles, karamellhullámain a Wuhuban tartott kéthetes pihenőig, ahol alkalmi munkások kézzel fűzték be a cipőfűzőt. Mikor gombásodástól védő vegyszerrel bepermetezve továbbindult veled a hajó a viharos, áradó és forrongó folyón, megállás nélkül áthaladva Nanjing fényjinjangjai alatt, kiúszva a Chang Jing széles, félsós, viharzó, csérekkel teli brachöblére, hogy Shanghai alá vigyen. Hogy ott zsírpapírba vonva papundeklibe rakjanak, majd konténerbe a dobozokat, a konténereket óriási kereskedelmi hajóba, amely Tianjinből jött, s útközben felvett pekingi cipőket, Jin-Anban gyártott gyorspólókat, Zibo mellett hamisított, viszkető Adidasokat, Quingdao mellett, egy jelentéktelen helyen, Jimóban készített gyúlékony Lacost ingeket. Egy Shanghai közeli szigetnél, ahol kikötő sem volt, csak motorcsónakok látogatták a nyílt tengeren veszteglő hajót (míg barna noddik csapongtak a tat körül), szóval egy apró szigetcsoport, a bonyodalmas nevű, de rendkívül festői Shengsi Liedao Ma’an Kioedao mellett mirelitcsirkét raktak be. Ez a hatalmas úszókonténer (a Leviatán) – amelynek rakterét finoman itatta át a tonnaszám szállított füstölők szantálillata – vett fel annak idején, hogy többhónapos utazásod megkezd a fehérkontinens felé. Be szép út volt! A Sárga-tenger indigókék vizén. Mikor Johor Baharunál (közismertebb fehérnevén Szingapúr városában) temérdek kókuszreszeléket zsuppoltak a többi áru mellé, s annak édessége a füstölők kiszüremkedő szantálfakarcával elegyedve bódító illatgomolyagba burkolta a hajóbárzsingot, ahol utaztál, te és millió pár enyhén bűzlő férfifélcipő! Aztán áthaladva a Malaka-szoroson, kihajózva az Indiai-óceánra és elérve Ceylont, Dervundara Tuduwa mellett zöldtea eliminációja is fokozta az eksztatikus várakozást; csakúgy mint a Mombasánál berakott illegális törpepapagáj-szállítmány, amely nemcsak apró, eleven, tarka és muharszagú papagájokból állt, hanem asztrildokból, amarantokból, pillangópintyekből, egérmadarakból, tukánokból, nektármadarakból bolyhosfarkúakból, aranyverebekből, oryx szövőmadarakból is! És mintha tropikus üdv felé hajóznának, a kókusz, a tea, a szantálfa, a vanília, a fahéj, a szerecsendió, a szegfűszeg, a papaja, az ananász, a mangó és kakaó összlet parfümjében egészen felélénkültek, s olyan csacsogásba fogtak, mintha a rakomány egy amazonasi esőerdő tisztására (irtására) tartana. Csak akkor lett hirtelen mély csönd, mikor áthajózva a Szuezi-csatornán, Sharm ash Shaykh mellett néhány muszlim predátor berbersólymokat vitt a fedélzetre.

Pép, 10ciudados, flickr.com

ÖNÁMÍTÓ FÉLCIPŐ

Hát efféle kalandos, zajos, illatos, viharos, multikulti, világkereskedelmi hajóutakon jutottál Európáig, egészen Nullfokig, s onnan ide: a nyirkos és reménytelenül szép Great Green Woodsba! Egy szegény világból – amint azt hitted – egy gazdagabb, békésebb és jobb világba! Ám csalódnod kellett, hisz itt nyirkos hidegek járnak, fagyos telek követik a ködös őszöket, és ha eső esik, az nem az a langyos öröm, ami odahaza a monszun idején, sokkal inkább sarki ragadozók glaciális nyáladzása. És rá kellett jönnöd, hogy errefelé a fajtádnak se ára, se becsülete nincs. Úgy használnak itt, mint egy töklevél-sarut. Akár a szalvétát vagy a klotyópapírt. Nem vagy más, mint afféle lábtampon. Ha felfeslesz, kilyukadsz, nem visznek suszterhez, nem foltoznak, nem ápolnak, itt még csak félre sem raknak rossz időkre, éhínségre, áradásra, háborúra gondolva! Hezitálás nélkül vágnak a dohos kukába!

Először azt gondoltad, a fehér kretén kobakjában van a hiba! Mikor elrepedt talpaddal nem rohant a vargához; mikor nem varrtak, javítottak, enyveztek, fényeztek. Aztán rádöbbentél: téged épp nekik és épp erre szántak! Így vagy kitalálva! Nem alkotva-teremtve vagy! Legyártva csak. Aztán lerongyolva és letudva-kidobva. Nincs nemződ! Se apád, se anyád. Lombikprogram cipőklónja! Hazád sincs. Valami kolosszális anyag- és energiaforgalom mikronokban sem mérhető iciri-picirije. Nem hétmérföldet lépő csizma, nem Hamupipő észvesztően hosszú lába végén takaros, üvegből fútt szűzrokokó műremek, csak a Rendszer pici cipellője.

berbersólymokkal

Számos cipővel találkoztál a nullfoki utakon; várótermek, rendelők, porták, posták, bankok sarkán. Sok bőrből hasított, drága és szép, ellenálló, remekbe szabott cipővel, míg el kellett viselned a gyalázatot is, hogy gazdád – ha rólad esik szó – egyre többet sopánkodik. Végül nem átallja kijelenti (bár te még mindig a lábán vagy, és átviszed a városon, igyekszel távol tartani a vizet és a latyakot): „Nincs egy nyavalyás cipőm!” És neked nemcsak ezt kell elviselned és azt kérdened: „Hát ez lett volna, amiért úttalan utakon, szigetek útvesztőin, tavakon és szorosokon át, szantálfafüstölőkkel, agapornisokkal, berbersólymokkal, Ázsia és Afrika minden csempészárujával, tucatjával és gagyijával szorongva, félve és remélve átkeltem két óceánon is?” – Nemcsak erre a költői kérdésre kell reményvesztett, szomorú válaszokat adnod minden pillanatban, hanem látnod kell azt is (ott állni mögöttük a sorban, mellettük a bankban, a boltban, a moziban, a kávézóban), hogy milyen remekbe szabott, drága és vízálló, manufakturális bivalybőrlábbelik randiznak Európa belvárosaiban. Látnod, hogy mikor mégis egy-egy sors-(roncs)társ jön feléd, abban éppolyan szakadt, gondterhelt, elnyűtt senkiháziak jönnek, mint amilyen a Te nagyétkű, nagytervű, nagyformátumú, ám mégiscsak senkiházi, szarból jött roncsgazdád! Jó cipőnek születni kell! Téged viszont csórók szakadt cipőjének szántak! Nem lehetsz más! Nincs olyan éghajlat, az a gazdag Krőzus, az a szuper-kozmosztechnológia, az a mérföldmélyen felázott szánalom, olyan sajgó együttérzés, az a karitatív szervezet, népjóléti intézkedés, könnyező madonnáknak oly édes könnye, az a kapitalista szociálisháló, az a buja jólét, az a pápai bulla, olyan enciklika vagy bónusz, az a sárgán virító gazdaság, progresszív karrier, monszunerejű konjunktúra, El Nino forróságú szeretet, szuper-Dárius, multikulti mecenatúra, katolikus szent vagy ősi risi, őrzővédő arkangyal, semmi e kibaszott világon, aki-ami téged megmenthet! Tökéletes fejlesztése, konstrukciója, rekvizituma, terméke és áldozata, gagyija és mártírja vagy Te egy igazságtalan, makacs, harcias, törtető, merkantilista világnak! Tökéletes játékszere vagy te a fosmatéria eszement ringlisének!

A GYEREKMUNKA VARÁZSA

Bébieszed ugyan fel nem foghatja, miért kellett „ezért” akkora utat megtenni?; a gyermekmunkáról azt gondolod (még mindig!), hogy egyfajta kitüntetett kedvesség és figyelem!; ahogy a kis kezek kedvességével raktak-varrtak össze; ám úgy gondolod már, hogy a kezdeti odafigyelés, a becézés – amelyben egy sárga kölyök apró, fáradt, sebhelyes keze részesített (valaha) – csak a ritka hidegvérrel kitervelt szadizmus megtévesztő, első hadművelete – ellened. Mintha janicsárok helyett – némi thai-masszázs után – brutálisan szép konzumnők vágóhoroggal pakolnák ki a herezacskód! Hogy az első kedves szó, a hosszú-álmosító, megtévesztő út után a váratlanul felbűzlő mészárszékszag sokkolóbb legyen!!

Egy nap a szeméthalmon, M&R Glasgow, flickr.com

ANYAGODBA ZÁRT HALÁLOD

Főként mikor életedben először az új (első és egyben utolsó) köztesgazdánál végre egyedül maradsz; amikor rádöbbensz, hogy az a mészárszékszag, amit éreztél a gyárban, a dokkban, a ládában, a papundekliben, a hajóvastagbélben, véges-végig, ahogy jöttél, utaztál, ringatóztál, vándoroltál a kies Great Green Woods és kegyetlen kisgazdád, Alfa Centauri felé, szóval, hogy az a szag, amit a folyó uszadékszagának, majd a papundekli szagának, azután a hajótraktus, más cipők, más dobozok, más áruk, más állatok, más termékek szagának hittél, az nem más, mint a saját matériád, talmiságod, végességed, halálod!, anyagodba zárt és onnan lassan szivárgó mészárszékszaga! Azám, kiscipő! Rá kell jönnöd, hogy halálod, szarságod nem mint eshetőség van beprogramozva, mint letális gén, amely csak véletlenszerűen bukkan fel egyik-másik generációban, ó nem!; hanem mint végzet! Pokolgép ketyeg benned! Testedbe épített, bár röntgennel is láthatatlan „atom”! DNS-láncba rejtett mikrokapcsoló! És majd, ha egy távoli tröszt kimutatásaiban „csökkenő tendenciák” mutatkoznak, gyengélkedik a NYASGEM, a BUKSZ meg a DUGSZ, akkor az exportosztályon megnyomják a piros gombot; és a mikrokapcsoló rejtélyes, kódolt úton-módon elindítja viharos, háromnapos bomlásod! Hogy helyedet új férc vegye át a nagyon szabadpiacon. Tehát nemcsak struktúrád visz a vég felé, de a Rendszer egésze is azon dolgozik, hogy szarsorsod beteljesítse – maradéktalanul. Muszáj, hogy mindez így legyen, jól tudod, hisz ha csak egyetlen férfi férccipő is fölemelkedne, kitörne meghatározottságából, akkor egy világ dőlne össze!

A TARTALÉKHULLA-GYÁRTÁS FUTÓSZALAGSZAGA

És most – mikor végképp nem értesz semmit – látnod kell, hogy a részvét hiánya tökéletesen épül be e rendszer, e világ, e kereskedelem, e körhinta, milliárdok mókuskerekének minden atomjába; hogy az a nagyravágyó balfék, akit hacsak időlegesen is, de átvittél pocsolyákon, hacsak részlegesen is, de akinek mégis melengetted a lábát, még ha vonakodva is, mégiscsak sétálni vitted a Lídóra, szóval ez a senki most – amikor újabb, hozzád hasonló, olcsó és szar bakancsot vesz – téged egyszerűen az új cipő dobozába rak, ahol épp az a szag terjeng, mint annak idején a Leviatánban!; és ami – most már tudod – a Te szagod is! Végtelen sorozatok szaga! A tartalékhulla-gyártás futószalagszaga!

És azt a nyomorúságos másikat, aki talán éppúgy bízik, pöffeszkedik, remél és fél, mint hajdanán Te is, már le sem veszi. Téged haza sem visz! (Nemhogy vargához!) Míg a dobozban az új cipő ismerős lóhalálszagában lóbálózol, még reménykedsz, hogy elrak jövő nyárra, megjavít vagy megragaszt; kimos majd és megszárít; vagy ha nem, hát bedob talán egy szekrény aljába, berúg a lóca vagy a lépcső alá, ahol hasznavehetetlen, elnyűtt, leszázalékolt rokkantcipők konklávéja porosodik és búsong immár évek óta. Félrerak, hogy majd az udvaron benned végezze a piszkos munkát; füvet nyír majd, szerel, szart lapátol, szenet hord, fát aprít, takarít, bütyköl, ás, kapál; bármivel kiegyeznél, csak szűnne már az a balsejtelem, ami átjárja szétázott anyagod minden pórusát. Langyos vagy még (s enyhén mérgező), őrzöd még nagymarha kisgazdád lábmelegének két mólnyi porcióját, mikor a nejlon reklámszatyor meglódul, benne a doboz, a szag és benne a Te elcsigázott, széthasadt, elvásott, szarrá ázott korpuszod; majd egy ijesztő pillanatban jól érzed, hogy a súlytalanság állapotába kerülsz; azt is tisztán tudod, hogy a következő pillanat furcsa érzése a súlytalanság állapotából kiakolbólintó gravitációnak köszönhető; tudod már, hogy zuhansz; zacskóstul, szagostul, dobozostul; utolsó porció, illanó lábmelegeddel egy konténer téglatörmelékei közé! Majd csönd és hideg. Malterszag, téglaillat, a rozsda finom pattogása. Bevégeztetett. Európa, Amerika, Atlantika. Transz. Szeméttelep. Együtt egy ’68-as avocadómártással, egy ’82-es Washington Posttal, egy ’68-as Le Monde-dal, egy Bugatti-kesztyűtartóbőrrel és egy Infiniti indexbura egyharmadával. Tejesdobozok, zacskók, kenyércsücskök, szakadt ingek, pelenkák, krumplihéjak, csokipapírok, pillepalackok, ceruzaelemek, vibrátorok, kazik, csikkek, jegyek, csippek, klipszek hétmérföldmély káoszába.

Saltwater Creek sétány, Timaru; Samuel Mann, flickr.com

A TAMPON BOCSÁNATA

Utoljára látod ezt a gyönyörű világot! Drága kartoncipőm! Amint november salétromából egy buldózer gázfröccsére millió varjú kavarodik fel és megannyi sirály; mintha vulkán pernyefelhője lövellne át a sűrű havazáson. Kültelki majomemberek, guberálók közelednek, és Te még utoljára remélsz: hátha elérnek, hátha rád találnak még, mielőtt a tolólap feltúrja a nullfoki aznapi masszát – és együtt hemperegtek, görögtök és dagadtok egyetlen nagy és közös, bűzlő, össznépi fekáliává, amint a GÉP idetol, meg odatol, s végül behengerít egy nagy gödörbe. Kínai férccipő! Halld meg ebben az utolsó pillanatban, amit egy óriási, penésszel bevont, vérfekete tampon mond, mielőtt eltűnne a frissen érkezett transzport rétege alatt; akár egy apostolnő, így szól: „Bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek!”

HAMUPALI CIPELLŐJE

Fogadom emlékednek, Te szar, Te olcsó, Te rideg, Te hideg, Te szakadt, Te mészárszékszagú!; ha egyszer úgy alakulna mégis, hogy végre jó cipőt vásárolhatok, akkor bűnbánóan betérek abba a boltba is, ahol megalázóan alacsony áradnak köszönhetően megvettelek! Elviszek a fajtádból egyet. Megmentek egyet, esküszöm! Megveszem a legszarabb, legolcsóbb, legbüdösebb, leghidegebb, legtávolabbi, útszéli, Holdon-Marson hobbitokkal gyártott trendi cipőprostit és hazaviszem; otthon pedig üvegvitrinbe rakom!, mintha a legnagyobb szűz topánja volna! Jaj, de még megsérteném! Még kiszagolja, hogy miért! Hogy ócskasága, szemét-alapanyaga, percnyisége okán vettem meg; még kiszagolja, hogy nem megvettem, csupán kimenekítettem, mégpedig funkciójából, hivatásából, sorsából kiemelve, lesajnálva. Hát mikor hazaviszem, lábat mosok, tiszta zoknit veszek, megillatosítom magam bergamottal és mósusszal, majd felveszem egy félórára – úgy megyek benne a frissen vikszelt hajópallón! Röviden sétálok a Lídón. Egy órát töltök vele a Noctiferben. Majd megtisztítom, kisámfázom és előkelő helyre, vitrinbe zárom. S minden évben egyszer, úgy félórára, bensőséges, családi ünnepre felveszem. Minden évben egyszer a szófára ülök benne, iszok vele kávét, elszívok egy cigit, majd visszateszem oda, ahol senki más, csak ő vagyon! Hadd higgye szegény, hogy a nagy út, ami Great Green Woodsig hozta, a kollektív tudatalattiból az Én tudatomig, ez az út valódi hivatás! Kiváltság! Bár ne tudja, ne értse, hogy ő mitől a legkülönb, szaga, bűze, gyarlósága, kórsága ellenére is; hogy míg szemlátomást csinosabb cipőkben naponta járok, addig őt csak kivételes esetben veszem elő – tűpárnán! Hadd higgye, hogy nem férc mivolta, de törékenysége okán óvom még a harmattól is! Hogy ő valami Hamupipő egyedi, meg nem ismételhető álomcipellője! Álomlények asztrállábbelije! Olyasfajta, aminőben a Tejúton járnak! Aminőben angyalok szalagavatóra mennek! Aminők a meg nem született lányok balettcipői. Égszínkék rigótojásokon épp ilyenben lépdel Auróra! Aminő cipőben az írók háta mögött múzsák tolvajkodnak! Amiből – akárcsak egy liliomból – mini- unikornisok életelixírt isznak! Álomcipő! Nem is aminőről álmodnak sajgó-kényes lábak! Hanem aminőben álmok fenyérjein járnak! Hadd higgye, hogy azért vannak így a dolgok, ilyen furán és szépen, giccshatáron, mert több ő, mint egy cipő! Valami szentség, igaz-szakramentum tapad hozzá! Valami mágia! Kegyelmi állapot. Ő a cipő, a láb, az ember és minden (kereszt)út, minden sors tökéletes, makulátlan ideája! Aki pedig féltve őrzi és ritkán, ünnepen, randevún, vigílián, agapén, csodák-napján a lábára húzza, az pedig e szentségnek, ideának talán pápája.

Éljen hát millió közül legalább ez az egy ebben a pitypangosságig forralt eufóriában; mintha minden pillanatát megszenteltem volna; kapott volna egyedül ő amnesztiát!, felmentést a málhahordás terhe alól; élje így, minden napját feszült, boldog várakozásban; adventi készülődésben, míg évente egyszer a Mennyekbe repül fél órára.

Kiteezi szeméttelep, Lars Schoebitz, flickr.com

EUNICE ÉS PETRONIUS

És mikor én, az ő vallásának ceremóniamestere, papja-prófétája, Mátéja-Lukácsa, Napja-Holdja, Angyalördöge, mikor én is elfeslek, a lelkem elpattan, akár egy cipőfűző, életem – mint a bakelittalp – elreped egy sárpillanat grádicsán, és váratlanul alulról ereszti be a halállatyakot, akkor neki velem – a halálban – üdve legyen! Temessetek el abban a boldog, olcsó, útszéli férccipőben! Prosti legyen a lábamon! Vágjátok át ereit és véreztessétek ki a síromon! Szappanfehér testemen! Ott mészároljátok le hirtelen! Boldog, renyhe semmijét lökjétek utánam! Rúgjátok őt kartonkoporsómra! A hajánál fogva vonszoljátok be hiányomba! Verjétek láncra, éhhalálra, fejfámra! Kötözzétek nyirkos halálvarangy-hátamra, hogy lomhán vele a Hadészba lemásszak. Pohárnyi turmixát töltsétek be szám kútjába! Húsát aggassátok fogaimra! Varrjátok őt élve püffedt gyomrom barlangjába! Így-úgy, forrón vagy fagyosan, küldjétek velem őt is, mindannyiunk közös jövőjébe. Hogy párban, kétes-kettesben, rideg együttértésben járjuk be a kirendelt, vérlázítóan barátságtalan alagutat. Higgyétek el, boldogan, őrjöngve vállalja e mártírságot! Hiszitek vagy sem, boldogan merülünk el mindketten; én benne, s ő a lábamon, hülye fehér és sárga kínai együtt; kujon és prosti, talmi és szegény, véges és semmi, egymás halálát ölelve, összevissza vérezkedve; smárolva a vég sarát, Great Green Woods lázas avarvályogjának forradalmi sötétjében – mindörökre, ámen.

POKOLBÉLI LÁBBELI

Ím: végre jót cselekedtem, még ha csak egy férccipővel is – mikor végre megengedhettem magamnak ezt. „Vagyonom” végre lehetővé tette, hogy nagyon jó legyek. Téged pedig, akit többé vissza nem hozhatok, aki a nullfoki Szeméthegy mélyén pihensz, világítson ki a tudat, hogy még senkiben nem ragyogott fel ilyen brutális izzással a nyomorúság ezerwattos dicsősége, mint épp benned! És ahogy szívod mérföldmély savasság, lúgosság, lomposság hullamérgeit, légy azon, hogy többet szívj, mint bárki más! Légy Te a legbüdösebb, leggyalázatosabb, legőrültebb pokolbéli lábbeli! Furakodj, nyomulj, araszolj az őrült tülekvés, a tömegnyomor ezerbáros nyomása ellenére is előre; ha kell, mikrononként, roncstopántól szentek sarujáig, egyiktől a másikig, és lázíts odalent! Légy a fajtád prófétája és mondd!: „Ne hallgassatok a Tampon szónoklatára! Hihetünk-e annak, aki fehér rihe vériben szarráázott?” Mondd: „Hallgassatok énrám! Eljön a nap, mikor ez a szemét, ez a Massza megdagad, akár a fehér kretén asztalán a tészta! Mint a kozmopolita Florida hája, garasoldalasa, dollárdagadója, mételymája! Bajtársaim, véreim, feleim! Az elmúlt ezer év minden cipellői! Csizmák, bakancsok, csukák, saruk és strandpapucsok! Gyűjtsétek haragotok! Szívjátok bélésetekbe, nyelvetekbe, orrotokba a harag hidegét! Eljön a nap, mikor ez a hóbelevanc, ez a szemét kidagad innen, akár derítőből a szarkovász! És akkor, testvéreim!, edzőcipők, Spartacus- szandálok, csótánytaposók, síbakancsok, trendik és retrók, lapos- és magassarkúak! Mamuszok és szteppcipők! Fapapucsok és szatén lábbelik! Navahók, sziúk, cherokee indiánok, irokézek, sosem jegyzett törzsek-morzsák mokaszinjai! Morus Tamás, Szent Sebestyén, Mária Magdolna, Blaise Pascal, Villon, Sanyi, Béla, Géza, Bili és Bob fél(bél)cipője! Eljön a mi időnk! Az igazaknak ideje! Az Úr, a hatalmas és igaz, őszinte és nagyerejű Sarkantyú akaratot ad nekünk! Épp azt a szabad akaratot, amit a fehér kreténtől visszavett! És akkor, testvéreim, felsorakozunk itt, odakint, odafent, ahol a nyomás az egy bárt sem éri el; a szántók sarán, mezők malachitján, az utakon, horhosokban, vadjárdákon és sztrádákon!; szépen és ridegen, regulárisán – a hulladékudvar alakulóterén! S aztán?, hát nem tudjátok, mi következik azután? Megmondta az Úr, az egy és igaz, a Fröccsentett Isten!, hogy így lesz! S mennél később, annál jobb! Mert annál többen leszünk cipőprolik! Tehát, testvéreim – alleluja, alleluja!, örvendjünk! Csak mi járunk ugyanabban a cipőben! Bemasírozunk a városokba! A metropoliszokba! A fehér kretén Szodomáiba! Abderába! Babilonba, Konstantinápolyba, New Yorkba és Atlantiszba is! Tömött sorokban! Több cipő lesz, mint atom! Osztagokba állunk. Tíz osztag alkot majd egy centurit, tíz centuri egy ezredet, tíz ezred egy hadoszlopot, tíz hadoszlop egy sereget, tíz sereg egy mészárdot, tíz mészárd egy hekatombát, tíz hekatomba egy gomorrát, tíz gomorra egy szaturnuszt, tíz szaturnusz egy marsallumot, tíz marsallum egy apokaliptidát, és tíz apokaliptida ad egy alfamíliát! Az alfamíliák famíliákba, a famíliák alcsaládokba, az alcsaládok családokba, a családok alosztályokba, az alosztályok osztályokba, a genusok pedig armagedonba szerveződnek! Alleluja! Szerveződjetek!

A szemétdomb királya, Alan Levine, flickr.com

Tudjátok-e már?, hogy amikor minden osztag, centuri, ezred, hadoszlop, sereg, mészárd, hekatomba, gomorra, Szaturnusz, marsallum, apokaliptida alfamíliákba szerveződött, azok pedig famíliákba, alcsaládokba, családokba, alosztályokba, osztályokba, a genusok pedig armagedonba, mikor minden cipőrassz egyben lesz, a vestkótól a lovaglócsizmáig, tudjátok-e, hogy akkor mi következik? Könyörtelen a Nagy Úr! Kimondom hát végre! Százmilliárd férccipő vonul a városokba és pár milliárd fehér kreténből a szart is kirugdossa! A fehér faszik seggébe felrugdosunk minden szemetet!; meglátják majd, nincs olyan hóka popsi, amin ne férne föl egy radiátor! És föl! – a ribancokba minden tampont! És minden kölyök torkába a szaros pelust, nintendót meg azbeszt-Barbie-t! Gazdag ártányba a kaviárt, homárt és osztrigát; mindet, amit csak valaha felzabált! S a csóró fehérekbe? Felrugdossuk mindazt, amire csak valaha vágytak! Dervistáncot járunk szegény-gazdag hóka húsán, tapicskolunk majd az embervérben, korcsolyázunk a fekete vérnyákon, s a végén nem lesz fehér kretén, csak szürke slejm! Az abderita-pisinyákon pedig – talán már az idén nyáron – mi uralkodunk. A Nagy Koalíció, bal cipők és jobb cipők abszolút többsége, a nagy és igaz, igazán őszinte, Farkasbőr-öbölbéli, nemfehér gonosz, a Fröccsentett Isten akaratából! Úgy legyen! Ámen! A Világ veletek rúgott! Hát most rúgjatok ti, hátulról fejbe, ha meg elfekszik már, szemből pofán, teljes erővel, minden sértettséget, nélkülözést, vérvágyat beleadva; apátlanságot-anyátlanságot, sorozat- és korahalált, életnek hívott halálközeli élményt, didergést, vesszőfutást, tömegesen megélt magányt, gyári szorongást, műszakos hideglelést, karantén- és gettógőzt; pestis-, genny-, fekély-, kolera- és tífuszerőt; rúgjátok pofán ezt a cipőellenes világot, mintha gépet, börtönajtót, hűtőrácsot, mintha telefonfülkét rúgnátok!; rúgjátok csak, hisz vonalat nektek sosem adott! Rúgjátok fejbe, hogy az a kurva agya, az a könyörtelen elektromechanika, az arcán, a számlapján fröccsenjen ki! Folyjék orrából a higany, seggéből a galvániszap, katódjai az égnek meredjenek, rövidzárlattól szikrázzon minden inch-e, villámoljon minden ujja; mikor meglátja zanzacipők zombihadát, kúttá táguljanak pórusai; fóruma, mentsége, kenése, zsírzása, útja-módja, egérútja ne legyen semmi, hisz nektek sem volt! Ezren álljatok körbe egyet! Ezren rúgjatok tizet-tizet egyetlen egybe! Tapossatok rajta, míg kóboráram sem marad benne; míg nem ad és nem vesz – semmi jelet.

felső kép | Szeméttelep, tó, SBAK PKSA, flickr.com