TELITÁLIA
Silvio Berlusconi országa [1994 szeptember]
Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik.
Csak azt nem lehet többé tudni, ki miről beszél. Az emberek
továbbmennek, de már senki nem sejti, merre visz az út.
(Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1964.)
tiszták és szakértők
A történelem átmeneti vagy válságkorszakaiban az olaszokról már többször bebizonyosodott, hogy kivételes érzékük van a múlt és a jövő legkülönbözőbb alkotóelemeinek összekotyvasztásához. Itália most is ilyen boszorkánykonyhának, vagy ha úgy tetszik, kísérleti laboratóriumnak látszik. Az új korszak kezdete biztató volt: az olasz igazságszolgáltatás a korrupt hatalom mindeddig érinthetetlennek tartott korlátlan urait talán még soha és sehol nem tapasztalt szigorral leplezte le. A „Tiszta kezek” forradalma — amely még a napjainkban emigrációt fontolgató haladó olasz értelmiség többségét is büszkeséggel és reménnyel töltötte el — egyetlen év alatt romba döntötte a csaknem félévszázados többpárti demokráciát, és váratlanul olyan politikai formációt dobott felszínre, amire kevesen gondoltak reális lehetőségként. Egy évvel a választások előtt, 1993 márciusában a L’Espresso című hetilap egyik karikaturistája így látja a helyzetet: „Igazi forradalmat élünk át. De senki nem bízik magában annyira, hogy megragadja a hatalmat.” Aztán mégis akad jelentkező: Silvio Berlusconi, a hírhedt média- és reklámcézár. Tavaly nyári bejelentését, miszerint Forza Italia (Hajrá Olaszország!) néven meg kívánja alapítani a „tiszták és szakértők” pártját, a sajtó a kánikulának tulajdonítható lidércnyomásként aposztrofálja. Pár hónappal később, 1994. március 28-án azonban a Szabadság Pólusába tömörült, Berlusconi vezette új erők elsöprő győzelmet aratnak az olasz választásokon. És miközben a „Haza sorsának kézbevételére legalkalmasabb” ember tévécsatornái egyenes adásban mámoros népünnepélyekről tudósítanak, a független újságok hasábjain neves értelmiségiek apokaliptikus jóslatait olvashatjuk: „Minden világok legrosszabbika érkezett el”, „Maga a Sátán került hatalomra”.
A hatalom és a modern tömegtájékoztatás összefonódásának erősödő veszélyeire még az őskorban, a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején többek között Pier Paolo Pasolini hívta fel a figyelmet a minden autentikus értéket és hagyományt megszüntető televíziót ostorozó, látnoki erejű publicisztikájában. Óriási közfelháborodást kiváltó Saló, avagy Szodoma 120 napja című utolsó filmjéről például az alábbiakat írta:
,,A Salóval mindazokhoz szeretnék szólni, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s azáltal az embert megfosztja egyéniségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólni kívánok vele, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb. Mindig kénye-kedve szerint cselekszik, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei mozgatják, más logikát nem hajlandó eltűrni.
Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát azt a hatalmat gyűlölöm különös hévvel, amelytől ma, 1975-ben szenvedek. Mert olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie. Úgy manipulálja a testet, hogy átalakítja a tudatot, mégpedig a legkártékonyabb módon: új, elidegenedett és hazug értékrendet hirdet, a fogyasztói társadalom értékeit.”
igyekeztek elfelejteni
Pasolini filmjét akkor sokan egy pszichopata művész víziójának tekintették, azután pedig, hogy őt 1975-ben máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták, igyekeztek elfelejteni. A film mintha most, 1994-ben vált volna igazán aktuálissá, amikor az olasz tömegtájékoztatás teljhatalmú ura a salói köztársaság szellemi örököseivel, a neofasisztákkal szövetkezve megnyerte a választásokat.
A hatalomhoz vezető út
egyre nagyobb befolyás
Silvio Berlusconit 1970-ben mutatják be Bettino Craxinak. Az ambiciózus, ügyes vállalkozó és a nagyreményű politikus között szoros baráti kapcsolat alakul ki. Craxi a PSI, az Olasz Szocialista Párt főtitkára lesz, és egyre nagyobb befolyásra tesz szert az olasz politikában, Berlusconi pedig szinte észrevétlenül „az éter urává” válik. Kettőjük szoros érdekszövetsége — a kereszténydemokrata párt több vezetőjének támogatásával — évtizedekig képes meghiúsítani az éter szabályozására tett bármiféle kísérletet.
egyre nagyobb botrányok
1989-től felgyorsulnak az események. Időközben három országos sugárzású saját adóján kívül a többi magánadó 85%-át is Berlusconi cége, a Fininvest látja el programmal, filmgyártó vállalatok és mozik tulajdonosa lesz, az olasz reklámipar mintegy 40%-át, ezen belül a televíziós reklámtevékenység 60%-át tartja kézben, egyre több jelentős napi- és hetilap is az ellenőrzése alá kerül, saját áruházláncaiban adja el a saját televízióiban a legcsekélyebb korlátozás és önkorlátozás nélkül reklámozott fogyasztói javakat. Ezzel egyidejűleg az olasz belpolitikai élet legtöbbet támadott személyiségévé, egyre nagyobb botrányokról tudósító sajtópolémiák főszereplőjévé, „az olasz demokrácia első számú közellenségévé” válik.
európai normákat se
A Berlusconi elleni — Federico Fellini kifejezésével — „szent háborút” a filmszakma jeles képviselői indítják el 1989 első hónapjaiban a filmeket gyilkoló reklámbejátszások miatt. Mivel azonban a filmesek követelését támogató törvényjavaslatot a kommunisták terjesztik elő a Parlamentben, érdemi vita helyett az politikai csatározások célpontja lesz. A Fininvest hivatalos érdekképviselete még Brüsszelben is érvényesül, ahol az olasz politikusok kiharcolják, hogy honfitársuknak a televíziózást szabályozó európai normákat se legyen kötelező betartania.
bekebelezi
Berlusconi lassan nemzeti üggyé válik. Az érdekeit sértő médiatörvény körüli parlamenti csatározások és botrányok heteken keresztül ugyanolyan súllyal szerepelnek az újságok címoldalán, mint a kuvaiti háború. 1991 tavaszán, az újabb olasz kormányválság idején is a Nagy Informátor nevétől visszhangzik a tömegtájékoztatás. A trösztellenes törvényt kijátszva azonban a Fininvest mégis bekebelezi a Mondadori Kiadót is. „Olaszország ma már nem demokratikus, hanem telekratikus köztársaság, kormánya telekormány, a feje teleminiszterelnök, kormánykoalíciói telekoalíciók, válságai pedig telekrízisek” — írta a Panorama. Oscar Mammi, a médiatörvény névadója pedig azt nyilatkozza: „Az olasz politika mára reklámkampánnyá degradálódott. Pontosan olyanná, mint Berlusconi reklámfilmjei”.
elárulja
A kelet-európai média-monopólium megszerzésére tett sikertelen kísérlet és rövid franciaországi kalandozás után a Lovag visszavonul a megvesztegetési botrányoktól hangos hazai csatamezőre. Egyes vélemények szerint a Milánóban (birodalma fővárosában) elindult lavinához — amely pillanatok alatt elsöpri a színről a politikai centrumot és a demokratikus jobboldalt — neki is van némi köze. És Berlusconi habozás nélkül elárulja régi jótevőit, még Craxit is megtagadja. A régi rendszer erői közül már csak a győzelem lehetőségétől kissé előre megrészegült baloldal áll az útjában. Aztán választási (reklám)kampánya során néhány hónap alatt sikerül bebizonyítania az olasz népnek, hogy egyes-egyedül ő rendelkezik a kormányzáshoz szükséges valamennyi képességgel.
A hatalom megszerzése
A médiacsászár politikai győzelme a Gutenberg-galaxis alkonyának újabb bizonyítéka, a televízió gerjesztette átalakulási folyamatok szintézise. Ennek a folyamatnak különböző megnyilvánulási formáit a hetvenes évek közepétől kísérhetjük figyelemmel. Egyik lényeges következményeként a valóság és a fikció szétválaszthatatlanul összemosódik. (Hogy csak legfontosabb állomásait említsem: a Challanger űrhajó felrobbanása, a romániai forradalom, az iraki háború és a moszkvai puccs. A televízió mindegyiket egyenes adásban közvetíti, az emberiség pedig úgy izgul a képernyő előtt, mintha kalandfilmet látna.) Mindez egyre jobban átformálta a valóságról kialakított képet, ,,medializálta” a tudatot, miszerint csak az és úgy létezik (vagy akár létezett), ami és ahogy a televízióban megjelenik. Az emberek jobban hisznek a televíziójuknak, mint saját szemüknek. Az elsősorban a rációt megcélzó írott információk mindjobban háttérbe szorulnak a mindenekelőtt érzelmekre ható — hosszabb távon azonban a tudatot is átformáló, pontosabban az elemző-kérdező hozzáállást véglegesen kiiktató — képi információk mögött. (Jellegzetes módon ma már az írott bulvársajtó is a televíziós hír- és show-műsorok struktúráját követi.) Különösen így van ez Olaszországban, ahol az emberek az átlagnál is kevesebbet olvasnak. A médium hatalmának, közvéleményformáló erejének felismerése következtében a birtoklásáért folyó harc is állandósult. Az olasz tévéhíradók egyik központi témája évek óta paradox módon — amit vitriolos írásaiban Umberto Eco is többször kárhoztatott — maga az intézmény, mintha az egész világegyetem közepe a televízió lenne.
állandó győztes
A kép fanatikusa, a reklám pszichológiájának kitűnő ismerője, Silvio Berlusconi csak ezeknek a folyamatoknak a termését aratta le. Ugyanolyan agresszív, vulgáris és amorális módszerekkel ,,adta el magát” az olaszok többségének, amilyenekkel áruházláncai portékáit. Neve csaknem egy évtizede állandóan a lapok címoldalán, a tévéhíradók vezető híreiben szerepelt, ami a meglehetősen negatív beállítás ellenére kitűnő reklámnak bizonyult. Már csak azért is, mert az olaszok hosszú idő óta megcsömörlöttek a Kastélyban folyó hatalmi párbajoktól. Így Berlusconi korántsem az ,,olasz demokrácia első számú közellenségeként”, hanem a politikusokkal szembeszegülő bátor és sikeres üzletemberként — állandó győztesként — maradt meg az emlékezetükben. A médiacsászár személyesen ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, ha mégis, főleg a sajtóban, lehetőleg a vele történt igazságtalanságok miatt lamentálva.
elvalótlanodott világ
Pontosan tudta, hogy a médiakorszak politikusa csak médiasztárként válhat népszerűvé: nem az számít, mit mond, milyen politikai-gazdasági programot hirdet, hanem kizárólag az, miképpen jelenik meg képmása a tömegkommunikációs struktúrában, harmonikusan illeszkedik-e az elvalótlanodott világ valóságműsorába, s ily módon létre tudja-e hozni azt az ismeretelméleti fordulatot, amellyel a Berlusconi tele-lenyomat valóságos szavazatokat képes nyerni a választásokon. Ráadásul Berlusconi mint médiacsászárból lett politikai vezér a világon egyedülálló, de ha jól meggondoljuk, teljesen törvényszerű módon rövidre zárta népvezérré válásának folyamatát: az önmaga kreálta médiaország médiaura lett — s ezzel történetesen Olaszország miniszterelnökévé is vált.
udvari fényképészei
A parlamenti ülések magyarországi közvetítésének tapasztalatából is leszűrhető, hogy a televízió jelenléte, az otthonokba vitt törvényhozói munka nem a hatalom kontrollját jelenti az állampolgár számára, sokkal inkább szappanoperához teszi hasonlóvá a politika műsorát, benne jó- és rosszarcú, igaz és álnok szereplőkkel, végeérhetetlenül. Olaszországban mostanában a Berlusconi Saga a legnépszerűbb program. S Berlusconi — mint producer, rendező és főszereplő egyszemélyben — már a politikai győzelem megszerzése előtt teljhatalommal rendelkezett saját műsora, azaz az ország lakosságának valósága fölött. Az első pillanattól kezdve igen körültekintően járt el: minden interjút, minden róla közölt fotót ellenőrzött (ha az utóbbi nem volt elég előnyös, jó pénzért megvásárolta, s udvari fényképészei portréival helyettesítette). Kizárólag saját csatornái egy-egy népszerű műsorában volt hajlandó „fellépni” (például focicsapata, a Milan győzelmei után), műsorvezetői dicshimnuszától kísérve. Időközben egyre többen nézték az adóit, olvasták az újságjait. Az, hogy a filmeket reklámokkal megszakítják, lassanként csak a rendezőket és a filmesztétákat zavarta, a nézők már észre sem vették, vagy a távirányítóval átkapcsoltak egy másik Fininvest-csatornára. Berlusconi összehasonlíthatatlanul magasabb honoráriumai sorra elcsábították a nézők kedvenceit az állami televíziótól, a RAI-tól, segítségükkel folyt az egyre sikeresebb manipulálás és tudatformálás.
köpönyegforgató vérszomjasság
A Nagy Informátor pontosan választotta meg politikai színrelépése pillanatát. A pártok hitelvesztése után dezorientálódott országban egységesítő erőként lépett fel, minden alkalommal hangsúlyozva, hogy nem újabb pártot, hanem az egész nemzetet átfogó mozgalmat akar alapítani. A Forza Italia nyitott struktúrájú klubjai országszerte el is szaporodtak. Marketing-elemzések és közvélemény-kutatások segítségével pontosan felmérte az emberek igényeit, s kielégítésük gyors reményével kecsegtette őket. A „tiszták és szakértők kormánya” a régi rend megdőltével csodareceptté vált. A birtokában lévő tömegtájékoztatási eszközök ontották a taktikai hazugságokat, folyamatosan ismertették saját közvéleménykutató intézete, a Diakron előrejelzéseit, így a győztes babérkoszorúja már jóval a választások előtt a fejére került. A politikában nem elhasznált, új arcok százait vonultatta fel a nézők előtt. Azt, hogy ezek többsége saját alkalmazottja, csak a folyton kellemetlenkedő újságírók és értelmiségiek hánytorgatták fel neki. Például a neves drámaíró és rendező, Dario Fo, aki főleg a szélsőbalról vagy a kommunista pártapparátusból érkező, valamint nőnemű „janicsárjainak” köpönyegforgató vérszomjasságát tartja visszataszítónak. Berlusconi nem egy közös program megvalósításáért, hanem a baloldal ellen szövetkezett a két szélsőjobboldali erővel, a szeparatista törekvéseket is képviselő észak-olasz Ligával, valamint a Nemzeti Szövetségre átkeresztelt neo- vagy posztfasiszta párttal.
A győzelem kulcsa azonban valószínűleg mégis mindenekelőtt Berlusconi magatartásában keresendő. Bármilyen akadály elhárítására képes vállalkozói sikerei bizalmat ébresztettek az emberekben, és hitelesítették ,,berlusconomics”nek csúfolt gazdasági ígéreteit (Olaszországot „Európa virágoskertjévé”, gazdag, derűs és biztonságos országgá teszi, boldog családokkal, jövedelmező vállalkozásokkal, kevesebb adóval stb.). És mindezt olyan nyelven deklarálta, amihez a televízióban a nézők már hozzászoktak, amit tehát pontosan értettek.
nőket szerető családapa
A régi hatalom szóvirágos mellébeszélései vagy a baloldal homályos, ideologikus nyelvezete helyett egyszerű, világos, megnyugtató stílust használ, és például a Ligától eltérően óvakodik a szélsőséges megfogalmazásoktól. Kedvenc szavai: egyensúly és mérték, szervezés és konkrétság, bizalom és hit. Ideológiája tehát a tehetséget, szorgalmat és lojalitást megjutalmazó Fininvest-sikerideológia. Népkoncepciója a középrétegekre épül, amelyeket a gazdasági csoda megismétlésével kecsegtet. A nőket szerető családapaként nyeri meg magának, az ideológiákból kiábrándult, pragmatista és individualista fiatalokat pedig a biztos jövő illúziójával. A nagypolgárságnak vállalkozói szabadságot, a legszegényebbeknek pedig atyai támogatást ígér.
álnokul jegyzetelő újságírók
Ami a szimbólumokat illeti, a Milan gazdájaként közismerten futballrajongó Berlusconi mozgalma elnevezésétől kezdve divatot teremtő kedvenc színéig, az olasz válogatott mezének kékjéig az olaszokat leginkább egységesítő területet aknázza ki. Egy hónapos választási körútja olyan, mint egy világbajnoksági győzelem trikolor-lobogtató ünneplése. A diadalmenetet híradói városról városra követik. Saját stúdióiban pedig megrendezett show-műsorokban lép fel. (Az „ellenség” csatornáin, a RAI-ban nem hajlandó szerepelni!) Lehetőleg mindig megkettőzve jelenik meg: saját testi mivoltában és a mögötte lévő monitoron felnagyított gigantikus alakmásában, valódi Nagy Testvérként. A közönség is mindig ugyanaz, a Vezért ünneplő nép: „Silvio, hozd el nekünk a világosságot!”, „Silvio, Isten vagy!”, „Silvio, nagy vagy!” — kiáltják felé. A televíziós adásokba a ceremóniamester a bűnbakokat is „belerendezi”: álnokul jegyzetelő újságírók ők, akiknek a bekiabáló harcias családanyák szerint főleg azért kell szégyellniük magukat, mert valamennyien kommunisták. És miközben a baloldal eredménytelenül démonizálja Berlusconit, a Forza Italia karizmatikus vezetője az 1948-as (vagy 1922-es vagy 1933-as) választási kampányt is megszégyenítve még jóravaló öreg kommunistákat is meg tud ijeszteni a kozákok rémuralmáról szóló fenyegetéseivel.
A hatalom birtokában
akadályozzák
A Berlusconi miniszterelnökké történt kinevezése óta eltelt időszak eseményei szédítő iramban peregnek. A választási eredményeket, majd a fasiszta miniszterek kormányba kerülését követő nemzetközi felháborodás ellenére a világpolitika urai a vártnál jóval gyorsabban fogadják be maguk közé új kollégájukat. Különösen az olasz tömegtájékoztatásban a legapróbb (és legintimebb) részletekig nyomon követett július eleji nápolyi csúcstalálkozóról tér vissza Berlusconi büszkeségtől dagadó kebellel a ,,munka lövészárkába”. Ott azonban már nem mennek annyira jól a dolgok. Mindenekelőtt a köztársasági elnökkel, Oscar Luigi Scalfaróval való nézetkülönbségei erősödnek napról napra, mert az elnök nem minden esetben hiszi el a miniszterelnöknek, hogy személye a demokrácia egyetlen biztosítéka. Szövetségesei közül különösen a Liga képviselői akadékoskodnak sokat. Így persze nem könnyű betartani ígéreteit. Néhány intézkedéssel azért ébren tartja a reményt (bejelenti például, hogy a taxisoknak nem kell számlát adniuk — de a hivatalos rendeletet még két hónappal később sem bocsátják ki; vagy hogy százezer új munkahelyet teremtett — ezzel kapcsolatban viszont kiderül, hogy egyrészt ezek még miniszterelnöksége előtt keletkeztek, másrészt ennél sokkal többel emelkedett a munkanélküliek száma stb.). Az ilyen apró nehézségeken kívül mindenekelőtt a nem saját tulajdonában lévő tömegtájékoztatási eszközök „akadályozzák a kormányzásban”. Velük kapcsolatban tett ígéreteit meg sem próbálja betartani. Nem ruházza át például a Fininvest tulajdonjogát a testvérére. Ugyanakkor koncentrált támadást indít a RAI és a független sajtó ellen, mondván, hogy nem a kormánytöbbség érdekeit képviselik, ami „egy demokratikus országban megengedhetetlen”. De a Legfelsőbb Bíróság és a Nemzeti Bank ellenőrzésére is határozott lépéseket tesz. A demokrácia e három kulcsfontosságú területén még nem zárult le a hatalomért folytatott harc. Berlusconi üzleti életben alkalmazott módszereit ismerve nehéz elhinni neki, hogy politikusként jobban betartja a demokratikus játékszabályokat. Egyre többet hangoztatja, hogy előrehozott választásokat akar, hogy a módosítani kívánt alkotmány értelmében mind a köztársasági elnököt, mind a kormány fejét közvetlenül a nép választhassa meg. És eddigi pályafutása során Silvio Berlusconi még mindent elért, amit akart. Csak reménykedni lehet abban, hogy a Második Köztársaságot nem a Harmadik Birodalommal akarja felváltani…
véletlenül éppen most
Teljes és riasztó fogalmi zűrzavar tárháza az olasz helyzet: régi és új, bal- és jobboldal, progresszió és regresszió, fasizmus, antifasizmus és kommunizmus, igaz és hamis mintha végérvényesen elvesztették volna közmegegyezésen alapuló jelentésüket. A szélsőjobboldali Szabadság Pólusa öndefiníciója szerint a leghaladóbb erők szövetsége, mely egyedül képes a (már nem létező) kommunizmus veszélyét elhárítani. Berlusconi otthon és külföldön egyaránt nem győzi bizonygatni, hogy szövetségesei (és öt fasiszta miniszter) a legjobb demokraták. Vezetőjük, Gianfranco Fini pedig egyenesen azzal védekezik a fasizmus vádja ellen, hogy a posztfasiszta minősítést ő maga találta ki az újságírók kedvéért. Egyébként — olvasható olykor még hagyományosan antifasiszta újságírók tollából is — az olasz fasizmusnak kezdetben sok pozitívuma volt. Azt pedig, hogy Mussolini szíve szerint mérsékelt politikus szeretett volna lenni, a Mondadori Kiadó archívumában véletlenül éppen most megtalált (hamis vagy eredeti?) naplója és notesze tanúsítja. Miközben a túlnyomórészt az olasz Antifasiszta Egységfont véráldozatainak köszönhető felszabadulás évfordulóját, április 25-ét az új hatalom több képviselője „régészeti leletnek” minősíti és megünneplését majdnem betiltja, az új rend hívei, feketeinges fiatalok felvonulásokon emlékeznek meg a Duce halála napjáról.
hallgasson
Virilio szerint „az írás maga az emlékezet, a tévé pedig a felejtés”. A „telekrácia” eluralkodásával a szó emberei, az értelmiségiek gettóba szorulnak, s egyre tehetetlenebbül, egyre többet hibázva vergődnek. Legutóbb Umberto Eco is szerencsétlen kijelentésre ragadtatta magát, amely közfelháborodást okozott még a baloldaliak és az értelmiség körében is. Azt találta írni, hogy mióta a nép szavazataival legalizálta Berlusconi többségi uralmát, szégyenli, hogy olasz, és lassan Boszniában érzi magát. A hatalmon lévők most természetesen hazaárulónak bélyegzik, és a többi veszteshez hasonlóan neki is azt tanácsolják, hogy hallgasson — vagy fogja „boszniai útlevelét”, és hagyja el az országot. S attól a kérdéstől kezdődően, hogy ki a jobb, igazibb olasz, már csak egy lépés a hazafias mészárlás.