MEDDIG MÉG
1999 június
„Miért?”: zúdul a „miértre”. Semmi válasz.
Ne kérdezd te se, te múló, te pitypang, hogy
Miért e véletlen, miért e kies, miért az örökös
Magány, nem múló terem és időm miért. Ülök
A padon, köröskörül csikkek, kik és miért ültek
Itt előttem, izzadságszagot hagyva maguk után,
Hűlt nyomokat. Tégláról tégla tántorul, ahogy
Épül-ledől, ledől-épül a vers romos épülete,
írom, hogy ülök, hogy felállok lassan, teszem
A monoton sétát, írom a nyakam köré indaként
Tekeredő ritka szavakat, a talapzatomról, mint
Szobrot ledöntő tébolyt. Ne kérdezz, rigó, te
Egyetlen igazi ében, ne vallass, ne röppenj föl
A földről, legyen testünk emlékmű, márvány-simaság,
Tartsuk be a gravitáció és az agónia törvényeit,
Melyek örvénylőn, sistergő mélyünkbe húznak
Alá, oda, hol nincs kezdet és vég, csak az
Időtlen, hamuszín haldoklás, mely dőltünk napjáig
Izzít, éget. „Dőltünk napjáig” — mondom, mintha lehetne
Valami pusztulás-féle, valami végső távozás, de
Nem. Halálom az idők kezdete óta lappang, nem
Bontja fekete szirmait. Óra, mit felhúztak, de
Nem ketyeg. Kérdezlek én, te rigó, te egyetlen, te
Pitypang: irigység-sárga, kérdem, hogy „meddig még?” —
„Meddig még” — hangzik a válasz.