MARAD MEGVÁLTATLAN
2000 február
Platán lóbálja hosszú karjait
A szélben: kép, mely túlmutat önmagán.
Mintha egy roppant szeráf ereszkedett volna
A földre, s az verdesne karjaival,
Hisz szállna már, vissza, az égbe, de
Nem lehet: lábából gyökerek nőttek,
Átfúrva a kert humuszát, örök mozdulatlanságra
Ítélve a testet, hogy maradnia kell, hiába
Csapkod szárnyaival, itt kell maradnia
Végképp, mintha maga is platán volna, és
Csakugyan: karjaiból – egy év, száz, tízezer –
Levelek nőnek, velük lélegzik, velük
Gondolkodik. Testén a bőr lassan
Megkérgesül, oda a szeme világa, a füle,
A szája lepecsételve; önnön testének
Húrjain nem játszik többé éteri zenét,
Nem fúj többé harsonákat; földből eszik,
Földből iszik, s ha el is jön a Harmadik Nap,
Ő marad továbbra is megváltatlan; nem érte
Zúg fel a menny, platán-leikét nem rendeli
Magához az Úr, sem alázatos kerubjai;
Maradnia kell, túl a léten, elviselni
Gyökerét, törzsét, ágait, leveleit;
Ki egykor más perében, most fölötte más –
Tűrnie kell, mit tűrni elviselhetetlen.