KÖZTES IDŐ
1999 szeptember
Harmadnap előtti csend. Nem szól,
Nem hallgat. Lépi a parkot ismeretlen, fekete
Szívvel, mellkasa mélyén dübörög, rozsdás vért
Hoz-visz a gyászvonat. Vár valakit, de hogy ki az:
Nem tudható. Naplemente baljós árnyékai
A füvön, kisvártatva itt a sötét, a feloldó
Vigasz. De addig is tűrni, elviselni a köztes időt.
Lépi a parkot. A fák fázósan húzódnak össze, itt
A szél, esni kezd. Lomb csúszik lombba, puhábban,
Mint egy szeretkezés. Szemét az égre emelve jegyzetel,
írja a bíborló szegélyű felhőket, a kérlelhetetlent,
A naplemente vissza-visszatérő tényeit. Nem szól,
Nem hallgat. Annyi virág, madár beszél egyszerre;
Ami él, fakó hangon mormolja saját Evangéliumát;
S az Úr is, ahogy uszonyát vonszolva átúszik
Tájon és tudatban; aztán csak a vak éjszaka, komor
És konok tényeivel, befejez parkot és személyt.
Harmadnap előtti csend. Húrjai vastag kötelek.